Nincs is annál jobb, mint egy nagyszerű baráti társasághoz tartozni. És nincs annál rosszabb, mint ha valaki kívülállónak érzi magát.
Szeretek az emeletek folyosóin megbújni, sok az elhagyatott beugró, ahonnan csak a portrék néznek le rám kíváncsian. Igaz, ez az egyik dolog a varázsló világban, amit nem tudok megszokni... mozognak és beszélnek a festmények. Az hogy a fotók mozognak egy dolog, de a festmények! Épp ma is egy ilyen félreeső padon ücsörgök, a hatodikon és nézem azt a csúnya bűvölt rajzot amit a mardekárosok röptettek a könyvemre McGonagall tanárnő óráján mikor épp magyarázott. Engem ábrázolt csúnya piros hajjal, kapafogakkal és túl magas homlokkal, ahogy leüvölt egy oroszlán engem és összepisilem magam és sírok. Csak összegyűrtem és a táskámba suvasztottam elnyomva a homlokzathomlok és kapafogó Clover és Lestrangek szégyene nevek után érzett sírógörcsöm. A szomorú az, hogy a többi griffendéles is mind úgy tett, mintha nem látta volna. Legalább is akik körülöttem ültek. A tanárnőnek nem merek szólni, sosem mertem és nem is érezném úgy, bátor dolog lenne. Meg szólna Apuéknak és kiderülne hogy mennyire számkivetett vagyok. Dixon továbbra is kerül és tagadja hogy egy családból jöttünk ahogy Ő mondja "nézz már rá, elmegy az étvágyam is a kis nyomingertől!". Nem várnám el hogy védjen meg, csak azt szerettem volna, ha mondjuk együtt ennénk vagy néha beszélgetnénk, nem kell lássa más... de kár is erőltetni. Apuék is olyan elfoglaltak, örülhetek ha Apa nem szedi le a fejem a beadandóimtól, már most tudom, hogy elírtam a farkasölőfű főzet nevét farkasörlőre, véletlen. Figyelmetlenség, tudom, de bosszant. Itt gubbasztok mint egy bánatos varjú a sarokban és nincs kedvem a klubbhelyiségbe visszamenni, pedig nincs messze. Jobb így egyedül és csöndben, azt hiszem. Míg nézem ezt a rajzot azon gondolkodom, hogy növesszek-e frufrut, hogy ne látszódjon a nagy homlokom. Esetleg megkérdetném Apát fesse át a hajam. Bár inkább Aput, Ő több mindent megenged. Lehetnék olyan barna mint Ők, mindenki barna, még Dixon is, csak én vagyok ilyen lángoló vörös... Utálom a hajam... -Hah... - Sóhajtok egy aprócskát, mégis visszhangot ver az üres folyosón, pár kép is felkapja a fejét, de már ismernek mint a rossz pénzt, ügyet sem vetnek rám.
Minden korosztályt szerettem tanítani, de ha valaki megkérdezte, melyik évfolyamot kedvelem leginkább, mindig az elsősökre tettem le a voksom. Volt benne valami hihetetlenül motiváló és izgalmas, hogy a többségük tőlem hall először a mágiatörténetről, hogy miattam kedveli (vagy gyűlöli) majd meg a tárgyat. Mindig felvillanyoztak ezek az órák, sokat készültem rájuk és még azt sem bántam, hogy néha tíz évet öregedtem az órák végére, mert egy osztálynyi elsős meglehetősen fárasztó tudott lenni és a "pálcákat el" instrukció nem is igazán a figyelem fenntartását, hanem mindenki testi épségét szolgálta. Ma például egy ártatlan külsejű, szőke loknis kislány véletlenül felgyújtotta a tanári asztalt, pedig csak meg akarta mutatni, hogy "Avery professzor, nézze milyen jól megy már a lebegtető bűbáj", és mielőtt ellenkezhettem volna, már lebegtette is felém a dolgozatát, félúton lángba borítva a berendezést. Ezek után senki sem ítélhetett el, hogy az első utam az iskolaudvarra vezetett, a Rodyval mostanra törzshelyünkké kinevezett pontra, ahol a diákok kritikus tekintetétől távol az ember nyugodtan rágyújthatott egy cigarettára. Mostanság - tekintettel az általános feszült légkörre - lényegében minden óra közötti szünetben. Pedig hányszor elhatároztuk már, hogy mindketten leszokunk, legalább Flora kedvéért, aki gyűlölte a füst szagát. Mentségünkre szóljon, a gyerekek közelében egyikünknek sem jutott eszébe dohányozni, de a füst akkor is beissza magát az ember ruháiba. Abban a naiv reményben indultam vissza a kastélyba, hogy a szabad délutáni óráimat békességben tölthetem majd a könyvtárban. A könyvtárosnő reggelinél megjegyezte, hogy rendelt néhány különösen érdekes kötetet, amik biztosan elnyerik majd a tetszésemet. Mindig szólt, ha valami új érkezett, ez a kis rituálé még diákkoromban kezdődött és szívmelengetően a mai napig megmaradt. A gondolataimból az egyik festmény zökkentett ki, egy ízléstelen kalappal ábrázolt női portré. Beazonosíthatatlan akcentussal - német talán? - közölte velem, hogy a következő beugróban egy kislány kesereg magában és jó lenne, ha végre elhallgattatnám, mert megzavarja a festmények nyugalmát. Őszintén szólva sok kislányt fel tudtam volna sorolni a diákjaim közül, akit ott találhatok majd a folyosón pityeregve - honvággyal küszködő elsősöket, a kis számkivetetteket vagy akik állandó szerelmi drámák áldozatai voltak, mert ezekről akaratlanul is tudomást szerez az ember, ha egy helyen él a tanítványaival -, de Florára számítottam a legkevésbé. Érzékeny volt, igen, könnyen nekikeseredett, de eddig azt gondoltam (gondoltuk Rodyval), hogy elsőként hozzánk fordul minden gondjával. Most mégis ott ült a hideg kövön - pedig ezerszer mondtam már neki, hogy ne csinálja, mert fel fog fázni -, összezuhanva, mint akinek a vállát a világ összes terhe nyomja. Talán olykor tényleg így érzett, joggal. - Mi a baj, csibém? - ráncoltam a homlokom aggódva. - Történt valami? Miért kuporogsz itt? Kelj fel onnan, fel fogsz fázni...
Nincs is annál jobb, mint egy nagyszerű baráti társasághoz tartozni. És nincs annál rosszabb, mint ha valaki kívülállónak érzi magát.
A legkevésbé sem számítottam rá, hogy bárki erre tévedne, végtére is ez olyan jó kis félreeső hely. Ha tudnám hogy a festmények árultak be biztos a nyelvem öltögetném rájuk és függönyt varázsolnék eléjük, már csak piciny bosszúból is, hogy nem szép dolog pletykálni! De így hogy azt hiszem Apu baromi véletlen talált el ide, megússzák a dolgot. Ahogy megszólít a kellemes ismerős hang szinte azonnal pattanok fel - annyira utálja ha ilyen hidegnek állított helyeken ücsörgök - és azzal a lendülettel gyűröm be a papírt a táskámba, igazítok a ruhámon, szökik mosoly az arcomra, melyen már csak árnyként pihen az előbbi elkeseredett érzés. -Szia Apu! - Lépek is pár hosszút hogy megöleljem, talán itt nem szól meg érte senki, de annyira jól esne, meg amúgy is, Apu illata mindig őrzi az otthon kellemes melegét és biztonságát. Azért óvatosan fúrom a fejem a mellkasába, hiszen hiába mondják nem valami nagyon magas, nálam akkor is magasabb, kellemesen Apu-magasságú. -Semmi baj, csak... Mary megint összeveszett Nick-kel... - Hagyom így kellemesen félbe és szomorúan a dolgot, az ebédnél tényleg hallottam hogy Mary arra panaszkodik Nick megint bunkó volt. Szóval... a tény igaz, meg igazából baj sincs, megszoktam ezt az állapotot. A javát, Dixont még szokom. -Hogy-hogy itt vagy Apu? Azt hittem ma is munkád lesz, a beadandók meg minden. Jaj mondd meg Apának, hogy elírtam a farkasölőfőzet nevét, de tudnia kell, hogy tollbotlás volt, figyeltem rá órán mint mindig! Csak izgultam... - Motyorászom megszeppenve, nem szeretném ha megdorgálna vagy csalódna, hogy nem figyelek rá, mikor hiába nem szeretem a tárgyat tényleg mindig iszom minden szavát. Apuét is, noha rajtam kívül szerintem senki sem olyan lelkes a tantárgya iránt mint én. Persze azt Ő sem tudja hogy nem azért mert szeretném a történelmet különösebben, hanem mert nem kell pálcát használni... a kedvenc mondatom volt elsőben mikor közölte, eltehetjük az eszközt. Meg úgy minden tanártól imádom ezt hallani amúgy, sajnos. Nem állok túl messze tőle, szívem szerint ölelgetném napestig, de hát ez egy iskola, nem otthon vagyunk, meg... tuti mindenki ezért is csúfolna, lehet Aput is szekálnák, jaj azt tényleg nem szeretném. Nehezen de elengedem, úgy nézek rá várakozva, nem is tudom mit remélve. Talán egy kis beszélgetést, az rám férne mint egy falat kenyérke. Kenyér is hiányzik!
Flora sosem hazudott túl jól, nekünk legalábbis biztosan nem. Láttam, ha igazán bántotta valami, talán a folyosó végéről is kiszúrtam volna a megrogyott testtartását - fájdalmasan ismerős volt, számát sem tudtam, az én apám hányszor förmedt rám, hogy ne húzzam össze magam, mint egy rémült kölyökmacska. Átöleltem Florát, csókot nyomva a feje búbjára. Sosem értettem, miért utálta annyira a lángoló vörös haját, én különlegesnek találtam és egyszerűen csak... florásnak. Persze tudtam, hogy olykor sokkal kényelmesebb beleolvadni a tömegbe, még akkor is, ha az ember nem kimondottan kedveli a tömeg tagjait. - És emiatt vagy szomorú? - ráncoltam a homlokom értetlenül. Minden igyekezetem ellenére is nehezen követtem a tizenöt évesek bonyolult drámáit, de nem voltam benne biztos, hogy ezt egyáltalán értenem kellett volna. Mary és Nick bizonyára szomorúak voltak az összezördülésük miatt, de hogy ez Florának miért rontotta el a kedvét, az továbbra is homályos maradt. - Igazából a könyvtárba készültem, mielőtt az egyik portré megállított, pontosabban rám förmedt. Most nincs dolgom, vagyis inkább úgy döntöttem, hogy a dolgozatjavítás várhat. - Senki sem vádolhatott meg azzal, hogy elhanyagoltam a munkámat. Szerettem tanítani és még a dolgozatok, beadandók javítását sem tartottam akkora tortúrának, mint sok más kolléga. Néha viszont nekem is elegem lett belőlük, miután sorozatban harmadszor írták el a diákjaim Grindelwald nevét és állították nagy meggyőződéssel, hogy ő robbantotta ki a középkori koboldlázadásokat. - Megmondom neki, de magától is tudni fogja, hogy csak figyelmetlenség volt. Még különben sem állt neki a javításnak, egész este Kenyeret próbálta megtanítani pacsit adni. Lassan beletörődhetne, hogy Kenyér nem túl okos. Valószínűleg Rodynak még ehhez a lehetetlen vállalkozáshoz is több kedve volt, mint az ötödikesek beadandóit osztályozni. Nekem kellett felébresztenem, miután elaludt Kenyérrel a padlón, a nagy kupac javításra váró pergamen mellett. És mondanom sem kell, Kenyér addigra nem tanult meg pacsit adni. - Nem akarsz inni egy teát? Persze, csak ha nincs dolgod... - Mindig féltem tőle, hogy rátelepszünk Florára az iskolában. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt, hogy ne hozzuk kínos helyzetbe a többi gyerek előtt, de bármikor fordulhasson is hozzánk az ügyes-bajos dolgaival. Biztosra vettük, hogy a kortársai halálra piszkálnák, ha állandóan az apjai társaságában látnák őt, de azt sem szerettük volna, ha tanítási időben elkerüljük egymást. - Van egy doboz karácsonyi Mindenízű Drazsém is, Rody hozta a Mézesfalásból. Nem mertem nélküled kibontani, úgy nem is az igazi. Tudtam, hogy ha valaki hozzám hasonlóan értékelni fogja a mézeskalács, szegfűszeg, zselés szaloncukor és hasonló karácsonyi ízekkel teli drazsékat, az Flora. És látszólag nagyon ráfért egy kis édesség...
Nincs is annál jobb, mint egy nagyszerű baráti társasághoz tartozni. És nincs annál rosszabb, mint ha valaki kívülállónak érzi magát.
Olyan jól esik az ölelése, a puszi amit a fejemre nyom, sosem tudnám megunni, mert kiérződik belőle az a feltétlen szeretet, amit nem is tudom mivel érdemeltem ki. Végtére is... senkijük nem voltam, de napról napra tényleg család lettünk, azok is vagyunk és Nekik köszönhetem, hogy tartozom valahova a világban és van otthonom, ami tényleg otthon, nem csak egy zug ahova elbújhatok a világ zűrzavara és kegyetlensége elől. -Nem tudom hogy kell megvigasztalni másokat. - Nos... ez tényleg elszomorít, ez igaz, bár nem emiatt vagyok most épp szomorú, de végeredményben emiatt általánosan szomorú szoktam lenni. Nem tudom hogyan kéne viszonyulnom az emberekhez, ha lányok ha fiúk. Ha tudnék valami okosat mondani, akkor ki tudja, lehet lenne egy barátom. Elég lenne egy is, nem vagyok én mohó, de úgy hiszem még mindig Kenyér áll hozzám a legközelebb, hiszen mindig meghallgat és boldog lesz ha megvakargatom a feje búbját... Jó persze Ő egy kiskutya, de mégis, neki legalább el merem mondani a dolgaim félelem nélkül. Kiváló hallgatóság. -Nem szeretem a festményeket. - Vallom be motyogva, némileg megszeppent hangon, hogy bárki Apura förmedne, Apura! Nála kedvesebb ember nincs a földön, maximum Apa. Apa is nagyon kedves, csak Őt picit jobban meg kell ismerni, ennyi az egész. Aggódva hallgatom aztán hogy biztos nem-e lesz-e baj, hogyha miattam esetleg holnapra marad a dolgozatok kijavítása. De arra jutok, hogy a diákok java nem tudja hogyan működik tanári oldalról a rendszer, no meg Apu maga osztja be a határidőket, ebbe nem szoktak mások elvileg beleszólni, így megnyugtatom magam, hogy talán ennyi önzés belefér, talán nem lesz gond, ha elrabolom egy délutánra az Apukám. Apán és Kenyéren aztán kuncogok, Apa kitartása valami eszméletlen. -Tudod hogy Apa mennyire állhatatos. Meg nem igen hallottam még azt mondani bármire is hogy lehetetlen. - Kuncorászom kicsit, mert Kenyér boldog pillantását és farokcsóválását elképzelve, hogy ennyi ideig vele van foglalkozva nagyon mókás, kiváltképp hogy bizonyára nem értette Apa mi a jó tücsköt is szeretne tőle. -Nincs, minden házim kész, örülnék egy teának! - Azaz volt egy beadandóm McGonagall tanárnőnek jövőhétre, de azt eleve hétvégén akartam megírni és még egy Slughorn professzornak, de az csak péntekre kell és a fele megvan, holnap is befejezhetem, de véletlen sem akartam Apu elküldjön tanulni mikor vele is lehetek! Olyan ritkán vagyok velük... szívesebben mennék hozzájuk oda órák után és csak késő este mennék fel aludni a toronyba, de sajnos ez kivitelezhetetlen, végtére is nem tanulhatok Apáék mellett folyton és biztosan megszólnák őket, hogy miért nem engednek a kortársaimmal lógni. Pedig én tényleg jobban ellennék velük. Igaz, akkor rájönnének hogy nincsenek barátaim és félő azt hinnék nem a világ legjobb apukái. Pedig mennyire csacska gondolat lenne tőlük, Merlinre mondom! -Úú és ezt csak most mondod?! - Lelkesülök fel, nincs is mókásabb mint Apu vicces grimaszoló arcait elnézni a furábbnál furább ízű drazsék miatt! No meg én sem maradok ám el ilyenkor mögötte, annyiféleképpen tud gyűrődni az arcom mindenfele egynémely íztől, hogy csuda! Igaz a karácsonyi széria sokkal több fincsi ízt tartalmaz, de az meg annyira kellemes tud lenni, mintha épp karácsony lenne, békés ízű és illatú, otthonos és hóeséses! Bár most... nem tudom milyen lesz Dixonnal... kicsit félek. -Apuci... Te mit adsz ajándékba Dixonnak? Nem tudom minek örülne tőlem... - Úgy hiszem semminek, gondoltam kézzel csinálok neki valamit, mert Ő talán értékelné, de... kétlem tőlem bárminek is örülne egyáltalán. Vagy adjam neki karácsonyra, hogy levegő leszek végig? Nem lenne valami felemelő, de lehet örülne...
- Ez butaság, mindenki tudja hogyan kell, akibe egy csepp empátia szorult. És abban te biztosan nem szenvedsz hiányt. - Talán azért volt különösen lesújtó a tragédia, ami Florát érte, mert borzasztóan érzelmes és érzékeny kislány volt. Mindig tudta, a legkisebb jelekből is, ha engem vagy Rodyt bántott valami, talán még Kenyér gondolataiban is képes volt olvasni. Csak remélni mertem, hogy mi elég támaszt jelentünk neki az életben. Néha, amikor így láttam, egyedül kuporogva az iskola folyosóján, ebben nem voltam olyan biztos. - Én sem szeretem őket túlzottan. Van egy a könyvtárban, amelyik diákkorom óta zaklat és kertitörpének hív. Elég kínos... - Persze aggattak már rám ennél ezerszer sértőbb neveket is, de ha az ember olvasni próbált, elég zavaró tudott lenni egy rosszindulatú portré folyamatos kritikája. Igaza volt, Rody tényleg nem ismerte a lehetetlen fogalmát. Ha valamit egyszer a fejébe vett, akkor azt meg is valósította, legyen szó a kutya idomításáról, a karrierjéről vagy éppen egy zárkózott fiú meghódításáról - utóbbiban aratta a legnagyobb sikert, bár annyira nem ellenkeztem, mint Kenyér, ha trükktanulásról volt szó. Többek között ezt is szerettem benne, motiváló volt mellette létezni. Bár én is befejeztem, aminek egyszer nekiálltam, de Rody mellett könnyű volt elhinni, hogy minden feladatban van valami szép. - Még én sem, borzasztóan kitartó... vagy inkább borzasztóan makacs. Néha örülnék, ha hallgatna az észérvekre, de hát tudod milyen. Sebaj, kettőnk közül elég, ha én okos vagyok, őt az esze helyett szerethetjük másért. Például a főztjéért, szerintem a konyhatudománya a legszebb tulajdonsága. - Rodynak persze nagyon is vágott az esze, csak ezt többnyire nem arra használta, amire én. Persze olyankor vérig sértődött, ha megjegyeztem, hogy a kapcsolatunkban én vagyok az okos és szép, ő pedig a kedves és kitartó. Habár gyanítom, hogy inkább a szép jelzőt akarta magának. Mintha nem tudta volna, hogy nekem ő a legjóképűbb... Kizárólag Harrison Ford után, természetesen. Aki nem ismert minket, talán még el is hitte volna, hogy a csipkelődéseinknek van bármi valóságtartalma. Jó volt látni az arcára kiülő örömöt, ha tudtam volna, hogy ilyen sokat jelent neki egy bögre tea, akkor gyakrabban hívom. Egyszerűen csak nem akartam a nyakán lógni, ahogyan Rody sem, ezért nem hívtuk sehova. Féltem, hogy cikinek találna minket vagy kinevetnék a többiek, amiért velünk tölti az idejét, elvégre nekik mi csak két tanár voltunk. Florának így is volt elég baja és azt is tudtam, hogy mennyire visszahúzódó, így is elég nehéz lehetett neki a barátkozás. Teljesen átéreztem, nekem sem tartozott az erősségeim közé az ismerkedés. - Eddig nem volt alkalmam szólni. De mentségemre szóljon, tényleg nem ettem belőle. A kérdésére először csak a homlokomat ráncoltam, ugyanis mi sem tudtuk még Rodyval, hogy Dixon minek örülne karácsonyra. Persze, szerette a zenét és a Star Warst, ezt eddig már sikerült kiderítenünk, de ez még továbbra is elég tág lehetőségeket hagyott. Már vettünk egy halom apróságot a gyerekeknek - könyveket Florának, Queen és hasonló bakeliteket Dixie-nek -, de minden évben igyekeztünk valami igazán különlegeset is kitalálni. Eddig természetesen Kenyér érkezése mindent felülmúlt. - Nagyon szereti a zenét és a Csillagok Háborúját, szerintem azzal nem tudsz mellényúlni. Mi például Rodyval gondolkodtunk rajta, hogy kap tőlünk egy új gitárt, a régi már olyan rossz állapotban van. A Rodyval közös szobánkhoz érve kitártam az ajtót Florának és előreengedtem. A küszöböt átlépve azonnal megéreztem azt a jellegzetes, otthonos illatot, amit mindennél jobban szerettem. Felkaptam a kanapéról a színes díszpárnák közül néhány szétdobált pulóvert és Kenyér játékait, hogy Flora kényelmesen leülhessen. A kutya persze azonnal odarohant hozzánk a tömzsi kis lábain, alig várta, hogy Flora csak vele foglalkozzon. - Milyen teát kérsz?
Nincs is annál jobb, mint egy nagyszerű baráti társasághoz tartozni. És nincs annál rosszabb, mint ha valaki kívülállónak érzi magát.
Határozottnak tűnően bólogatok, hogy mindenki tudja hogyan kell vigasztalni. Hát nem is tudom... van hogy kedveset akarok mondani de valahogy... valahogy mégis megbántódnak és közlik nem tudok semmit sem. Ami igaz, de ettől független nem akartam rosszat. De véletlenül sem szeretnék Apuval vitába szállni, lehet akkor csak nekem van folytonos pech-sorozatom. A festmények miatt mégis mosolyog a szemem, a szám legalább eltakarom, mi a szöszért hívja a festmény Aput kertitörpének, hát még sityakja sincs. Biztos a magassága miatt, de hát nem is olyan alacsony! -Biztos irigy volt rád Apuci. Meg szerintem a javuk nem is szereti a gyerekeket, csak azt nem értem akkor mit keresnek egy iskolában... - De tényleg ez az érzésem, sok festmény ellenséges... -Szerintem Apa mindig hallgat az érveidre Apu, csak nem mutatja. Végtére is semmi olyat nem csinál, aminek nem örülnél, nem? - Mosolygok rá, szeretem a kettejük kapcsolatát, jó szülők. Érződik mennyire szeretik egymást és törődnek a másikkal, emiatt noha nem látok bele a belső dolgaikba de mégis úgy érzem igazat mondtam Apáról. -Ezt úgy mondod mintha Apa nem lenne okos! Most simán kizsarolhatnék tőled tíz kiló gumicukrot, hogy ne mondjam vissza! - Nevetgélek, mert hát tudom nem úgy értette, de jó néha piszkálni Aput. Főleg mert ha tíz kiló gumicukorra fájna a fogam, csak kérnem kéne, tudom én. Igaz... úgy kéne kérnem, hogy Apa ne tudja meg de.... megkapnám. De azzal nem vitatkozom, hogy Apa főztje zseniális, főleg a palacsintája! Minden roxfortos több száz éves házimanót kenterbe ver vele ám! A tea aztán végképp felvillanyoz, nagyon szeretnék Apuval lenni, végre lenne egy igazán jó délutánom! Nem kell a többiek ormótlan tréfáit hallgatni, beszélgethetek egy jót, Apuékkal a legjobb lenni, az pedig nem érdekel mit mond a többi diák, én imádok a szüleimmel lenni. És még karácsonyi szériás cukorkája is van! Apu, hát csak most szólsz?! -Hát na jó.. - Mondom hápogva, de elnevetem, boldogan karolok a karjába, de aztán rájövök nem kéne szó szerint Apun lógnom, így elengedem inkább. No meg ahogy eszembe jutott a karácsony és Dixon, máris szárnyaszegettebb lett a hangulatom. Hú gitár! Dixon tényleg menő... én semmin nem tudok játszani. Mondjuk kedvet sem éreztem nagyon hozzá. Gondolkodtam mondjuk hogy a kórusba beállok, de mikor megláttam Rhea Avery, Apu húga is benne van hirtelen elment minden bátorságom tőle... -Hmm... lehet megfestek neki egy pengetőt mondjuk. Star Warsosat. - Az alakja úgy is olyan Darth Vader sisakos... vagy nem tudom még kitalálom. Közben megérkezünk Apáék közös szobájához. Otthon illat van, rögtön el is lazulok tőle, boldogan huppanok le az erre Apu által alkalmassá tett fotelre. Ahogy Kenyér is megjön azonnal megölelgetem és megvakarászom a fülét. -Cseresznyéset! - Az az egyik kedvencem, az esetek zömében azt kérek, most is jól esne valami kis állandó. Közben ölbe emelem óvatosan Kenyérkét és agyonszeretgetem, érzem kezd kicsit kimenni belőlem az a sok szomorúság, Apával és Apuval mindig fel tudok töltődni pozitív energiával. Ha nem tanítanának itt én... én nem is tudom hogy bírnám. Belegondolni is ijesztő, inkább nézem ahogy Apu serénykedik a konyhában. Kicsit félve térek vissza a bátyus témára, de mivel vele nem tudok beszélgetni... -Dixon meg szokott látogatni Titeket? - Gondolom Apáék áthívják, ha nem is sűrűn, hiszen rám sincs annyi idejük.
- Egy festménynek nincs túl sok beleszólása, hogy hol szeretne élni, azt hiszem - vontam meg a vállam. Tényleg távol állt a gyermekszeretőtől a portrék többsége, bár ebben lehet az is közrejátszott, hogy némelyikük többszáz éve próbálta elviselni a folyosón rohangáló ezernyi diákot. És bármennyire is szerettem őket, néha valóban a migrén kerülgette tőlük az embert... - Nem, egy-két esettől eltekintve egészen szófogadó - nevettem. - Persze vannak kivételes alkalmak, de unalmas lenne az életem a hülye ötletei nélkül. És igazán ráfér mindkettőnkre a sok lehetetlen gondolata, rád is és rám is, nélküle ki sem mozdulnánk a házból. Rody úgy szerette Florát, ahogy a legjobb apák tudják csak szeretni a lányaikat. Akárhányszor ránézett Florára, csak gyengéd szeretet és törődést láttam azokban a csokoládébarna kiskutyaszemeiben. Ennek ellenére úgy sejtettem, sok mindent nem ért a lányunkkal kapcsolatban. Rody sosem tudott megülni a seggén, mindig tenni akart valamit, rohanva belevágni új dolgokba és megőrült, ha nem vették körbe emberek. Ezzel szemben Flora inkább rám hasonlított - az introvertált ember tankönyvi példája, mindenen stresszelt és félt a hibáktól. Jobban örültem volna, ha ő is úgy tudja élvezni az életet, mint Rody, de ezen épp úgy nem változtathattam, ahogy saját magamon sem tudtam. - Mondd csak el neki nyugodtan, már ezerszer megmondtam neki, hogy hülye. Most különben is haragszom rá, el akar menni valahova szilveszterkor a régi kviddicses barátaival. Tudja, hogy gyűlölöm őket, és különben is szívesebben maradnék veletek. Bár tudom, nektek kínos lenne Dixonnal, szóval... - Két kamaszgyerek álomszilvesztere biztosan nem az volt, hogy társasoznak a két apjukkal, de az enyém tényleg így nézett ki. Azt még elfogadtam, hogy Flora és Dixie a barátaikkal lennének a klubhelyiségükben vagy ki tudja hol, amíg mi Rodyval kettesben maradunk, hiszen úgyis kevés időnk jutott mostanában egymásra. Viszont a régi barátai társaságára a legkevésbé sem vágytam, utáltam mindegyiket. A társaság fele levegőnek nézett, akárhányszor Rody magával rángatott a kis összejöveteleikre, a másik felük pedig kedves csipkelődésnek álcázva élcelődött rajtam egész idő alatt. Rody ebből semmit sem vett észre, meg sem fordult a fejében, hogy a régi cimborái komolyan gondolják, amit kimondanak és ez tulajdonképpen rá nézve is sértő. - Annak biztosan nagyon örülne - bólintottam. Dixonnal kapcsolatban semmiben sem voltam biztos, abban sem, hogy egyáltalán bárminek képes még örülni, de ezt nem szerettem volna megosztani Florával. Így is elég gond zúdult mostanában a nyakába, pedig már eddig is többet cipelt, mint amennyit egy vele egyidős kislány elbírhat. Annak a híve voltam, hogy a gyerekekkel mindent meg kell beszélni és nem kell őket kizárni egy család életének történéseiből, most viszont próbáltuk Rodyval megkímélni sok mindentől. Bólintottam, majd felraktam forrni két bögre teára elegendő vizet. A szobánkban nem volt túl sok konyhai eszköz, hiszen nem szorultunk rá a házimanók mellett, így csak egy vízforralót és egy kávéfőzőt szereztünk be magunknak. Reggelről még ott maradtak az asztalon a mosatlan kávéscsészék, előző estéről pedig két üres sörösüveg. Néha mindenkinek kell egy kis lazítás, még a hét közepén is, nem igaz? Beledobtam egy cseresznyés teafiltert egy kiscicás bögrébe, magamnak pedig egy erdei gyümölcsöset egy bocifoltosba. Odaadtam Florának a teáját, majd leültem vele szemben a másik fotelbe, ahol az indokolatlanul sok corgi szőrből ítélve eddig Kenyér aludt. Pedig tilos volt felmásznia a bútorokra... - Nem, nem igazán. Ha hívjuk, akkor sem jön - ráztam meg a fejem. - Dixon miatt vagy szomorú? Mondott valamit, amivel megbántott? Dixie remek érzékkel gázolt az emberek lelki világába. Nekem a szemem sem rebbent egy-egy elejtett buzi hallatán, de Flora nagyon érzékeny volt, biztosan a szívére vett minden szót.
Nincs is annál jobb, mint egy nagyszerű baráti társasághoz tartozni. És nincs annál rosszabb, mint ha valaki kívülállónak érzi magát.
Szomorú belegondolni hogy a festmények nem választhatnak és valahol csak a szerencsén múlik hova akasztják fel őket. Hm, na jó talán megpróbálok nagyobb empátiával fordulni majd feléjük ha nem lesznek nagyon undokok! -Hát... mondasz valamit. - Motyogom elgondolkodva Apára, tényleg nem igen dugnám ki az orrom ha Apa nem mondaná mennyire jó lesz. Mert én otthon is ugyan olyan jól elvagyok ám, még kabátot meg cipőt sem kell venni! De mikor el lettem "rángatva" ezekre a programokra mindig jól éreztem magam - persze ez nagyban köszönhető Apáék társaságának. Aztán beszívom az ajkaim, hogy miket nem mondd Apu, szegénykém néha úgy ki tud fakadni mint a felrázott szénsavas italok a dobozból. Azt sosem értettem miért nem kedveli Apa barátait, bizonyára mert nincs másról se szó csak a kvidiccsről és - rosszabb esetben - nőkről. A fiúk nálunk is mindig ezzel társítják hogy hogyan dicsekedtek egy-egy lány előtt. Harapdálni kezdem a szám, mert ha nem lesznek itthon és csak Dixonnal maradok... nos egyedül maradok. Mert én Apuékkal akartam lenni, ahogy Apu is velünk, de ha mondom maradjon legalább Ő önzőség? Olyan nehéz ezekkel, jaj. -Hát... és ha mondod neki menjen nyugodtan bulizni Te meg itthon maradsz velünk? Szerintem Dixon is örülne ha kicsit többet beszélgetnénk közösen. Én szeretek veletek lenni, amúgy is otthon akartam piheni. Már ha... Dixonnak nincs programja persze, elég népszerű. - Mint Apa. Megint összepréselem a szám, hát, Apuval lehet ketten maradunk a kis szilveszteri kakaónkkal. -De ha elmész legalább lehet bulizol egy jót, biztos vannak ott nem kviddiccses emberek akikkel másról is lehet beszélni nem? - Próbálom biztatni azért fogalmam sincs mekkora sikerrel, én nem értek a bulikhoz. Hírből is alig. Volt hogy füllentettem átmegyek lányokhoz beszélgetni, pedig igazából csak egy füzetet kértem vissza és a többi időben egyedül voltam, de így legalább nem aggodalmaskodtak sosem miattam. De ha Apáék elmennek és Dixon is inkább másokkal lesz akkor lehet visszajövök a suliba ne rágódjanak azon egyedül maradtam. Pedig jó otthon lenni... így jártam. -Jó, akkor megpróbálom szépen kifesteni! - Majd kódorgok kicsit a mugli-Londonban, úgy is rég voltam arra pedig szeretem nagyon! Annak előre örülök, arra meg inkább nem gondolok hogy Dixonnak lehet nem is fog tetszeni a karácsonyi kis ajándék. A kanapén aztán Kenyérkével kölcsönösen megszeretgetjük egymást, de ahogy Apu visszajön leteszem a kiskutyust az ölemből, mert Apu megint rám fog szólni. Ugyan én is látom a kis árulkodó szőröket, de későn, nem tudok cinkostársa lenni Kenyérkének - néha szoktam, bár Apu valószínű csak sejti hogy takarítom a bútort a kutyus után. Megkapom az egyik cuki cicás brögrét, bár még leteszem az asztalkára mert forró. Dixon meg... hm. -Dixon? Nem, nem, Dixon nem mondott semmit. - Ma nem, máskor szokott, már ha szóra méltat persze, de inkább mégis visszaveszem a bögrét a kezembe, addig is nézhetem azt. Mindig félek Apu titkon legilimentor és rájön elhallgatok dolgokat.-Csak kicsit távolságtartó és... hát félek nem kedvel. Mármint még, mert nem tudunk beszélgetni, megismerkedni, hogy tanulunk meg ilyesmi. A mardekárosok környékére nem szívesen megyek, de Dixon nagyon népszerű szóval... picit tanácstalan vagyok hogyan közeledjek felé. Végtére is fiú. - Nyögöm ki nagy nehezen, a végét csak úgy odabiggyesztve, mert oké fiú de nála nem ez zavar, de fogjuk arra, ha már Apu szóba hozta, mert ez tényleg hasznos tanács lenne tőle, ha tudja a választ. Jobban ismerik Dixont mint én. Mondjuk ez nem nehéz, hiszen velem nem hajlandó beszélgetni, rám nézni se, csak annyit tudok róla amit Apáék elmondtak. Nagyon óvatosan kortyintok egyet de még mindig forró így fújkálni kezdem szórakozottan.
Szerettem panaszkodni. Kár lenne tagadni, nem én voltam az optimizmus megtestesülése és szerettem hangot adni minden létező aggodalmamnak - sok volt belőlük -, hát még a nemtetszésemnek. Rody megtanulta kezelni az évek alatt, talán már az első pillanatban tudta, hogyan terelje el a figyelmemet a negatív gondolatokról, szegény Flora viszont a mai napig komolyan vette a zsörtölődésemet és úgy érezte, érdemben reagálnia is kell rá. Ilyenkor egyrészt bűntudatom lett, amiért a kislányomnak morogtam mindenféle semmiségről, másrészt pedig... nos, még jobban belelovalltam magam. - Apádat egyedül elengedni? Persze, aztán éjfélkor mehetünk érte a Szent Mungóba, mert eltüntette a saját fejét. Elképzelésed sincs milyen, amikor elengedi magát. És néha hajlamos elfelejteni, hogy tulajdonképpen már egy vénember. Csak ő, én nem, három év sokat számít. - Semmi kedvem nem volt a szilveszter estémet azzal tölteni, hogy bébiszittert játszom, mert Rody képtelen magára vigyázni. Ha felügyelni akartam valakit, arra ott volt a két gyerekünk és a Roxfort összes diákja, köszönöm, ők is elég munkát adtak és Flora legalább nem tekintette az életcéljának, hogy zavarba hozzon mások előtt. Florába szorult némi tapintat. Néha úgy éreztem, mintha nem is örökbefogadtuk volna, a vörös hajtól eltekintve akár az én vérszerinti kislányom is lehetett volna. - Persze, nőkről és tönkrement házasságokról. Tanuld meg, csibém, hogy a férfiak többsége hatéves korában megáll a szellemi fejlődésben. Próbálj meg olyat keresni, aki legalább kedves és szórakoztató, az okos úgyis te leszel a kapcsolatban. Ha a lányom körül fiúk legyeskedtek volna, valószínűleg nem vettem volna ilyen lazán ezt a kérdést. Tudtam, hogy mikor majd eljön ez a pillanat, Rodyval úgysem leszünk elégedettek egyetlen kölyökkel sem, mert a mi egyetlen Floránkhoz egyik sem érhetett fel. Nyomtam egy biztató csókot Flora feje búbjára, nem volt közönségünk, így meg mertem tenni. Előre rettegtem a pillanattól, amikor majd a közelünkbe se akar jönni, mert cikik leszünk neki. Azt hiszem, olyankor minden apának megszakad a szíve, legalábbis a normális apáknak mindenképp. Az enyém legfeljebb vállon veregetett, mikor még érzett valami büszkeséget a tanulmányi eredményeim miatt, egy idő után már arra sem vette a fáradságot, úgyhogy az eltávolodásunkat ő kezdeményezte. Averyéknél még hisztis tini sem lehetett az ember... - Tudom, hogy Dixon nem egyszerű eset. Megértem, hogy szeretnél jóban lenni vele, de időt kell adnunk neki. Nem utál téged, csak... nem mer magához közel engedni másokat és ez érthető. Neked is kellett idő, amíg feloldódtál nálunk. Igaz, te nem vágtál a fejünkhöz kétpercenként valamilyen sértést, de hát senki sem ugyanolyan, igaz? - vágtam egy grimaszt. Egy ideig Kenyeret néztem, ahogy tömzsi kis testével elnyúlt a földön. Felszedett néhány kilót, mostanában rendszeresen kiszökött a szobánkból és ételért kuncsorgott a diákoktól. - Ha nem Dixie bántott, akkor mi történt? Látom rajtad, hogy valami baj van, tudod, hogy elmondhatsz akármit. Úgysem tudod eltitkolni, nagyon bénán füllentesz - tettem hozzá egy halvány mosollyal.
Nincs is annál jobb, mint egy nagyszerű baráti társasághoz tartozni. És nincs annál rosszabb, mint ha valaki kívülállónak érzi magát.
Nagy, sőt hatalmas pislogások közepette hallgatom, hogy mennyire buta ötlet tőlem Apát egyedül elengedni bulizni. Nem merem elmondani, hogy de hát Apu előtt is bizonyára bulizott már és volt valahogy, no meg azóta Apa is bölcsebb és érettebb lett, bármennyire is szórakozott, nem gondolnám hogy felelősségteljesebb lennék, mert hát én mindig megfontolok mindent, de mindent. Ha vér szerinti lányuk lennék, biztos Apura ütnék, ez tény, de azért Apácska sem olyan borzasztó léha mint ahogy lefesti. Auror volt! De persze lehet én emelem piedesztálra, mert hát mégiscsak az Apácskám, Apu meg jól eltussolta előlem ezeket. Így inkább összepréselem a szám és sok apró picit bólintok, mint a mugli kocsikban a bólogatós tacsik. Főleg arra három kemény év az Ő korukban mennyit számít. Hiszen szerintem tök fiatalok, de hát nem értek én ehhez, lehet ha harminc leszek mint Apu eljön a nagy ÁHÁ pillanatom erről, vagy ilyesmi. -Jó... - Sütöm le a szemem, mert mindig félve hallom, hogy mi van a fiúkkal, mindig félek titkon mégis azt akarják barátnőm legyen, próbálkoztam is a lányokat nézegetni, de... hát egyik sem egy Sylvester Rookwood vagy egy Hunter Tuttle vagy mondjuk egy Jim Gallagher. Hú, mondjuk utóbbi esetén tuti Apa eltilt, Apu meg összeesik, hiszen Jim... Szórakoztató és helyes de nem valami okos és mintadiák. Igaz, Apu szerintem egy fogónak sem örülne, mert kvidiccs, Sylvester meg... hm, talán ellene nem lenne kifogás, bár kering pár pletyka róla is. Ah... nem mintha bármi esélyem lenne bármelyik fiúnál is, valljuk be. Baromi reménytelennek érzem a dolgokat. Apu puszijának ellenben nagyon örülök, picit meg is ölelem, mindig félek nem szeretik nehogy itt a kollégák vagy valaki megszólják őket. Dixon nem tudom hogy van ezzel, de Dixon amúgy is... -Aha... - Én azért nem vettem volna be mérget erre a kijelentésre, hogy tuti nem utál, félek kampec lenne nekem, de hát Apu gondolom biztatni akar. Szóval idő, hát jó. Időm az végül is... van. Csak eléggé nyomasztó így az otthoni légkör is sokszor és nekem mindenhol máshol is az sajnos, így hogy az otthoni harmónia is oda. Hát. Elég ramaty, de persze megértem, Dixonnak idő kell. Kínos mosollyal nézek Apura, mikor csak úgy beközli amúgy szörnyen hazudok. Természetesen igaz, azért szoktam féligazságokkal dobálózni, mert az még úgy ahogy megy. -Semmi olyan Apu amit ne tudnék kezelni, tényleg. - Remekül kezelem ezt évek óta, tűrök. Végtére is, mi mást csinálhatnék? Inkább a teát szürcsölgetem, azon agyalva épp milyen féligazsággal vágjam ki magam. -Csak kicsit félek feszült lesz a karácsony meg úgy... általában a légkör. Nem igazán... tudom hogyan kéne segítenem javítani rajta. - Jó ma épp nem csak ez volt a bajom, de ez általában nyomaszt mostanság, talán Apu is rájött hogy nehezen viselem ha minden férfi a családban morcog így vagy úgy, én meg csak úgy nézek rájuk és csendben tűrök. Tudom hogy Dixonnal foglalkozni elsődleges, de annyira tanácstalan vagyok a saját szerepem miatt, hogy mint húg mit is... csináljak vagy mint a lányuk. Soha sem tudtam az ilyen helyzetekkel mit kezdeni, Apu kifakadásaival sem, tegyük hozzá, hát az előbb is a végén inkább már csak bólogattam, azzal nem rontottam még a renomém Apunál. Remélem...
Kezdőlap
