Hogy Moirával milyen fatális erők terelték össze őket, jobb nem is gondolni rá, milyen messzire vezet Ariadné aranyfonala, de Moira sem tud mindent, és különben is, van neki elég baja, nincs szüksége az ő problémáira - nincs szüksége a kis test halotti maszkjára, a dermedt ürességre, amit a tagjaiban érez, amikor az esti bulin nem issza magát eszméletlenre, amikor eljön az évforduló, és nem akar mást, csak egyedül lenni, bámulni a falat a kádból, és elképzelni, hogy most egyéves lenne, most kettő, most már mesét olvasna neki esténként, abban a huzatos ablakú lakásban, amit egyébként nagyon szeret, és ahol valami borzalmas okból sosem lehet igazán egyedül, mert mindig van ott vele valaki, persze, sosem annak a gyereknek az apja, őt kerüli, előle jóformán menekül, őt látni sem akarja - mégis keres valami hozzá hasonlót, a kitárt karok biztonságát, a fragolino simogató ízét a nyelvén, soha nem elég, mert mindig csak ideig-óráig segít felejteni, mielőtt valaki ismét letépné a sebről a varrt, mielőtt ismét kiömlene a vér, megszínezné a takarót, az abroszt, a díszpárnákat -

Pedig ő igazán nem akart mást, csak versenyezni, játszani, repülni. Gumicukorkígyó farkát leharapni, megkísérteni az antik istenségeket, lekvárt befőzni ribizliből, és az első hibás kísérlet után felhagyni vele - olvasószemüveg szárát rágni, hallgatni a reccsenő férfiing szinfóniáját, elmerülni az egész világ éljenzésében, felülre kerülve lekacsintani, és ő sosem tolja magát előtérbe, mert vérbeli csapatjátékos, mert alázattal, tűrve játszik, és minden érve az értelmiségi szülők szájkaratézó gyermekét idézi. Csak a jóég tudja, hogyan képes ilyen ízesen az emberi butaságot kiröhögni, tűpontosan elraktározni neveket, arcokat, dátumokat - mindenki álljon félre, az öntudatművek bevonulása! Ezért döntött úgy, ahogyan. Ezért vállalta, hogy mostantól együtt él ezzel, csak egy kis sejtcsomó, csak egy rutinbeavatkozás, nem fáj, és két nap nem sok, már ott folytathatja, ahol abbahagyta - és látod, ott folytatta, de álmában utána nyújtózó kicsi kezeket lát, és zokogó gyerekarcot, a kislánya arcát, mert valamiért biztos abban, hogy kislány volt, mama, ne engedd, ez fáj!, ő pedig utána kap, bocsáss meg, könyörgök, bocsáss meg - pedig már rég megtanulta, hogy nincs bocsánat.