you don't fool me

Az ehhez hasonló sajtótájékoztatókon nem én viszem a szót, és ezzel minden részletben elégedett is vagyok, hiszen ott vannak a nagydumások, Hörk és Moira, akik szenvtelenül tudnak beszámolni szinte akármiről, ott van Gaia, aki mindig kész oldani a hangulatot, és Kevin, aki valamiért mindig a figyelem kereszttüzében van, akkor is, ha éppenséggel egy szót sem szól, ami nem csoda, a kedves papa árnyéka úgy ül a vállán, mint egy hatalmas, vibráló ~~pénisz~~ felkiáltójel, az ilyesmi úgy vonzza a riportereket, mint molyokat a lámpafény. Így megtehetem, hogy a megfelelő percekben belenevetek a tömeg jóízű hahotájába, megtehetem, hogy a szám szélét rágom, vagy a hajamat csavargatom, hogy néha a karórámra pillantok, a bal térdemen átvetett jobb lábamat rázom - nem mintha unatkoznék, de borsódzik a hátam MacFarlen kézfejétől a térdén, ami csak néhány jelentéktelen centiméternyire van az enyémtől. Jelentéktelen, na igen. Azóta - hogy mi óta? - mindent bevetettem, ami tőlem telt, hogy elkerüljem a kínos csendeket, a még kínosabb kérdéseket, és az elviselhetetlen válaszokat. Ma este szépen iszunk majd a csapat egészségére, mint egy nagy család, és egy családban nagyon hangsúlyozottan nem szexelnek egymással az elsőfokú rokonok, bármennyit ittak is.

Sokszor két perc telik még el, mire a zárókérdésekhez érünk, villogó vakuk és egymásra harsogott szavak között válaszolgatnak még a többször kérdezett arcok, nem is beszélve Iggyről, mindenki a taktikára kíváncsi, na meg a magánélet ügyes, bajos dolgaira - akkor kezdek el felállni, amikor az első sorokból is nekiindulnak az emberek, eljött a kedélyes kézfogások ideje és a fal mentén felállított büféasztal megrohamozása. Odasomfordálok, műanyagpohárból iszom a túlságosan édes, epres szörpöt, mint egy dedós, Moirát keresem a tekintetemmel, de MacFarlent is igyekszem szemmel tartani - nem hagyom magam sarokba szorítani, ha már eddig kibírtam. Egy hatalmas fürtökben pompázó orchidea mellett parkolok le, a falnak dőlök, megszoktam már, hogy nem én vagyok a csapat leginkább közszájon forgó tagja, és ez örömmel tölt el - játszani jöttem és támogatni a többieket, nem pedig azért, hogy ismeretleneknek az utolsó kapcsolatomról beszéljek.

Határozottan zsibbadó csuklóval szorongatta meg a felé nyúló kezeket, alaposan mellényúlt az utolsó passzal, de olyan volt, mint az igazi nagymenők – egy csepp jelét se mutatta volna neki, még a gyógyítókat is elkerülte. Igaz, ez inkább annak köszönhető be, hogy örömittasan ért földet és parkolta le járgányát, hogy aztán bevethesse magát a forró víz sugara alá és nem sokra rá mehet a rivaldafény. Vakít, a szem vörös lesz a sok vakutól és ha azt mondod sírtál, akkor nyámnyila vagy, ha azt, hogy betéptél, erkölcsi fertő. A válaszok kész vannak, valahogy sikerül mindig ugyanazokat a köröket futni, talán van egy könyv, amit bemagolnak ezek és csak random idézgetnek, de legalább nem kell gondolkodni. Tompuló, fáradt érzékekkel nehéz is, szívesen adja át ilyenkor bárki az irányítást, főleg ő, persze, nem ússza meg, bájvigyorgás és a sablonkérdések újbóli hada. Finoman hárít, mikor a magánélet jön, majd egy másik mitugrász kiabál be és ezzel el is van intézve. Tökéletes. Szélfútta tincseit lapítja kissé le, de ezen már csak az olló segítene, nem mintha szükségesnek érezné, csak kell valami pótcselekvés a magából áradó csend mellé. A többiekre pillant, mindre és örül, jól érzi magát, nyugodtan, pedig előtte még mindig sokan állnak, de ilyenkor nem olyan rossz. Sőt. Annak öröme meg külön, hogy ezután magukra zárják a képzeletbeli ajtókat, és maguk mulatnak, szűk körben, csak olyanokkal, akik számítanak. Egyszer mászott bele valami rajongói dologba, még az elején, mondhatni, mikor debütált, és hát, se nem sok emléke maradt, de azt a fajta letaglózottságot sem érezte azóta, szerencsére. Pozitív méreg volt, és inkább marad a kiscsoportos figyelemnél. Röpke pillantást vet csak Joy felé, ilyenkor, ha villognak a vakuk, a pillantás tört részét is képesek órákig elemezni, sosem hiányzik az, amikor valakivel épp már majdhogynem összeadják a lapok hasábjain. Amúgy sem érti, egyedül is tud alkotni, játszani, attól még, mert őt éjjelente a takaró melegíti fel, nem lesz kevesebb, étvágya arra irányul, amit fazékban és tányérban szervíroznak, a csapat „csajozógépe” nem rá esett. Aprókat dobol térdein ujjával, majd áll fel, amikor megindulnak a többiek is. Lusta nyújtózással engedi előre a lányokat, majd korgó gyomrát hamar megtölti a felpakolt asztalnál, mint aki egy hete nem tette, de persze, mint az úriemberek, csak épp a kisujját nem tartja el. Mégis olyan üres. Néha tudja magát tömegben is egyedül érezni, de ez inkább talán csak tényleg a fáradtság hozománya, viszont nem akar idő előtt távozni sem, nem illik. Ugye a hírnév...
Aztán egyszerűen leli meg, úgy, ahogy ő is akarta, kicsit félre, kicsit oldalra húzódni és figyelni a többieket. Vagy szánt szándékkal kutatta, sosem derül ki. Kezében a pohár, benne a mentes víz, miután nemrég annyi süteményt evett, hogy ragad még a sóhaja is. Megáll, kellemes távolságban és megint megfeledkezik a zsibbadásról. Majd holnap.
- Szuper volt, nemde? - és mintha minden tök átlagos lenne, mint az időjárás. Igazándiból nem zavarja semmi. Sőt. Egy újabb kortyot dönt le a torkán, remélve, nem zavart bele épp az asszimilálódásba az orchideával. És akkor most a ruhát vagy a hajat dicsérjük a virág szépségéhez?