Édesanyád visszaszalad a stólájáért, én pedig megragadom a pillanatot, feléd nyúlok hirtelen, a karodra fonom az ujjaimat, és belenézek a szemedbe, valami bizonyosságot keresek, vagy inkább valami biztonságérzetet akarok sugallni, még magam sem tudom, mert mindennek túl gyorsan kell történnie. Mielőtt anyád beérhetne, vagy a stóla felekerülhetne a válára, én már rántalak is magammal, együtt ugrunk és csak remélni merem, hogyjártas vagy a hoppanálásban, vagy legalább nem rémülsz meg és nem fogsz amputoportálni, hiszen nekem nincsmeg a kellő végzettségem, hogyabban az esetben ellássalak. Édesanyádnak már így meg lesz rólam a véleménye, magammal rángatlak az ő felügyelete nélkül, s ki tudja mit teszek majd veled, hát akkor mit szólna hozzá, hogyha valami bajod esne.
Kellemesen érünk földet, a levegő is kellemesen sós, a tenger mellé hoztalak el, hallani ahogyan a hatalmas víztömeg morajlik, neki csapódik a szikláknak majd visszahúzódik és újra ostrom alá veszi.
- Remélem nem gond az Ön számára, hogy az édesanyját hátrahagytuk. - Engedlek el, s a kezemről a piknik kosarat egy egészen füves helyre teszem, ahonnan jó messzire ellátni, bele lehet bámulni egészen a végtelen égbe, alig látni ahogyan a tenger és az ég összefolyik, csak sejteni lehet merre van az a pont.
Kiterítem a pokrócot, nehézékképpen kődarabokat teszem a négy sarkára, aztán tanácstalanul felpillantok rád. Nem igazán tudom mi tévő legyek, pakoljak ki mindent vagy sem.
Mindenesetre felnyitom a piknik kosár fedelét, kiemelem belőle a kristálypoharakat és a pezsgőt.
- Inna velem egy keveset? -

- Dehogy is...!
Azért egy kicsit meglepődöm. Nem annyira, tulajdonképpen elég egyértelmű, hogy egyikünknek sem kellemes ez az állandó felvigyázás, te biztosan nevetségesnek találod már az ilyesmit, engem pedig egyszerűen csak feszélyez, épp elég nehéz ez az egész anélkül is, hogy anyám végignézze minden egyes pillanatát annak, hogy idegenekből távolságtartó ismerősökké válunk. Talán látom a szemedben, ahogy oda lépsz hozzám, lehet jobb lett volna, ha megkapaszkodom benned, mert így, hogy csak te fogsz, az egész egy kicsit bizonytalan, és annál is szédítőbb érzés, de aztán a tengeri szél egész gyorsan magamhoz térít.
Csend, amerre a szem ellát - vagy legalábbis, semmi emberi zaj, semmi felesleges csacsogás, messze a város, és itt végre lehet lélegezni. Hunyorogva bámulok el a víz felé, pedig lehet inkább segítenem kéne, de aztán végül csak lehúzom a cipőmet - micsoda botrány! - ledobom a pléd mellé, és magam alá húzva a lábaimat leülök. Végtére is, nem sok értelme lenne ennek az egésznek, ha végig egymás mellett ácsorognánk feszengve. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne feszengenék, de a múltkori óta megfogadtam egy fontos dolgot - nem neked, igazából nem is kimondottan magamnak, de úgy döntöttem, amennyire lehet, őszinte leszek veled. Fárasztónak tartom az ilyen játékokat, az udvariasságból elejtett hazugságokat, nem akarom, hogy valami másnak láss, mint ami vagyok, vagy akkor talán életem hátralevő részében tartanom kell magam minden ferde igazsághoz, amit most szolgálnék fel neked.
- Persze. Köszönöm - veszem el tőled mindkét poharat, hogy legyen kezed tölteni, elsajátítottam már a megfelelő szalonspicc állapot fenntartását, ha nem tettem volna, nem hiszem, hogy eddig bírtam volna ép ésszel, de persze, ilyesmit azért mégsem fogok bevallani, nem igazán így gondoltam, hogy nem fogok neked hazudni. Mindent úgysem mondhatok el, az valóságos öngyilkosság lenne, de ha mondok valamit, az legalább legyen igaz. Ha nem tetszik, amit látsz, talán előbb visszakozol, semhogy nekem kellene döntést hoznom rólad, és ezzel nem a felelősséget akarom eltolni magamtól, egyszerűen csak nem akarom, hogy újabb dolog miatt legyen rossz a lelkiismeretem.
- Nagyon szép helyet választott - mondom sallang-mentesen, jól esik itt kinn lenni, majdnem, mintha normális-fajta találkán lennénk, nem pedig egy olyanon, ami előtt valaki eldöntötte a fejünk felett, hogy ez jó ötlet. Itt el lehetne felejteni mindent, ezt is, meg úgy egyébként, minden frusztráltságomat bele tudnám engedni a szélbe, mintha nem lenne ezer meg egy gondom, köztük olyasmi, ami mindent összekuszálhat akár már holnap. Vagy akár még ma - Szereti a tengert?

Kihúzom a dugót a pezsgőből, aztán a szépen gyöngyöző alkoholból előbb neked, aztán magamnak töltök egy jókora adagot, majdnem kifolyik a pohárból, de ha már így ketten vagyunk és megszegtünk egy szabályt, miért kellene betartanunk azt, hogy meddig illik tölteni a poharat. Mielőtt elvenném tőled a poharat kibontom a nyakkendőmet, leoldom magamról a taláromat, és feltűröm az ingem ujjait. Mennyivel kényelmesebb így. A példádat követve lerúgom én is a cipőmet, majd letelepszem, kicsit melléd, kicsit szemben veled, aztán elveszem a poharamat és jól esőn belekortyolok.
- Lehetne, hogy elhagyjuk ezt? Ezt a formális magázódást? Nem vagyok annyival idősebb, és amúgy is ezerszer kényelmesebb és közvetlenebb. -
Egyszerűbb lenne, és nem éreznénk úgy, hogy szakadék választ el minket egymástól. Persze tudom én, hogy ez nem illik. Meg kellene tiszteljelek azzal, hogy távolságtartó és alázatos vagyok veled, amit ilyen formán fejezek ki, de mi értelme lenne, ha teljesen máshogy is tudok tisztelettudó és alázatos lenni?
- Szeretem a tengert. Szeretem azt a fajta hatalmat amit birtokol. Szerencsésnek mondhatom magamat, nagyon sok helyen jártam már, de nagyon sok helyet nem is láttam még, de abban biztos lehetsz, akárhova mentem, mindig elmentem a tengerhez. -
Azt a részt kihagyom a történetből, hogy a volt feleségemmel mentünk, hogy ketten fedeztük fel a világ egyik felét, nem akarlak ezzel terhelni.
- Azért hoztalak ide, mert itt minden olyan csendes, minden olyan természetes és magától értetődő. Olyan, mint amilyennek az életnek is lennie kellene. -
Újabbat kortyolok a pohár pezsgőből, csiklandozza a torkomat, jólesően végigmelengeti a testemet. Finom, pezsgő és édes.
- És te? Mit gondolsz erről a helyről? -
Elfordítom rólad a tekintetemet, eddig a pillanatig észre sem vettem, hogy téged néztelek, természetesnek hatott, hogy az arcodon pihentetem a pillantásomat, csak akkor tűnt fel amikor elfordítom a fejemet és elnézek a végtelenbe. Megnyugtató érzés a szememnek és a lelkemnek egyaránt, nézni de nem látni a dolgok végét.

Valószínűleg már semmi értelme sincs azon gondolkodnom, miféle rendhagyó fordulatokat veszünk. Szinte az első pillanattól megbontottuk a formát, úgy őgyelegtünk a konyhában, mintha a szalonban nem várt volna ránk a fél család, olyan dolgokat mondtál nekem, ami másnak szerintem eszébe sem jutott volna, ott hagytuk anyámat a tornácon rikácsolni (majdnem biztos vagyok benne, hogy most valami ilyesmi történik a birtokon), egészen informálisan ücsörgünk egy tengerparton. Mi mindehhez képest a tegeződés?
- Ha szeretnéd - hamar beadom a derekam, de mindig is alázatos és engedelmes gyerek voltam, vagy legalábbis nagyon igyekeztem, hogy annak tűnjek. Persze néha azért vitatkoztam, apróságokban, hogy ne tűnjek gyanúsan makulátlannak, szokásokban, öltözködési kérdésekben, elkerülhetetlen látogatások ügyén, de azért nem idegen a derekamnak, ha kicsit meg kell hajolnia és nem akar csomót kötni magára a nyelvem, ha simulékonynak kell lennie.
De azért kicsit olyan, mintha rohamtempóban igyekeznék valahova, ahova igazából egyikünk sem vágyik. De mint olyan gyakran, amikor igenis fontos dolgokról lenne szó, az idő ellenünk dolgozik. Talán ettől ilyen nehéz ez az egész, ettől ez a görcsösség, hogy el akarunk engedni mindent, ami csak akadályozna minket.
Kortyolok vagy kettőt is a pezsgőből, meglehet félnem kellene, hogy talán túlságosan is megoldja a nyelvemet, de még sosem találtam magam ilyen helyzetben, talán nem most fogom - Jó lehet... sokat utazni - mondom némi csendes vágyakozással, nem mintha néha nem nyílt volna lehetőségem rá, de talán mondani sem kell, mindig csak a családdal, szinte mindig csak kötelességből, és annak nem igazán van szabadsága, pedig utazni szerintem főleg azért jó, mert szabadnak érezzük magunkat tőle, oda menni, ahova akarunk, akivel akarunk... ez számomra még ismeretlen fajta szabadság, az én szabadságom titkokba öltöztt és nehéz folyton magammal hurcolni.
Van valami megmosolyogni való a gondolkodásmódodban. Észrevettem már a múltkor is, hogy bizonyos dolgokat nagyon tisztán és nagyon gyakorlatiasan kezelsz, mégsem találom meg magamat "az élet végeredményben egyszerű" mantrádban. El tudom ugyan képzelni, milyen lenne, ha valóban egyszerű lenne, és azt is meg tudom mondani, minek kellene máshogy lennie például az én életemben ahhoz, hogy egyszerűnek nevezzem, de azt már nem látom magam előtt, hogy ez valaha is meg fog történni. Ha pedig mindez döntés kérdése, nem tudom, hogy valaha képes leszek-e így nézni önmagamra - Nagyon szép, tetszik - engedem meg magamnak, hogy ténylegesen is a poharamba mosolyogjak - Szeretek eljönni a helyekről, amiket már ismerek és a helyekről, ahol minden hangos és minden tele van emberekkel és problémákkal. Néha nem tudom, hogyan lehet bármiféle nyugalmat találni ott és úgy, ahogy élünk - és tudom, egy tizennyolc éves lánynak talán nem is kellene nyugalomra vágynia, ugye? De én szeretem a nyugalmat, szeretem a csendet, szeretem a meghittséget, talán pusztán azért, mert soha nem volt benne részem túl sokáig.
- Szerinted tényleg van esélye bárkinek is arra, hogy egyszerűvé tegye az életét, ha egyszer nem az...? - és tényleg érdekel a válaszod, kinyújtom a lábaim, elnézek a lábujjaim felett a partot nyaldosó hullámokra, a monoton zúgás megnyugtat és ellazít, pedig elég nehéz elfelejteni, miért vagyunk itt, elég nehéz nem minduntalan lopott pillantásokat vetni rád, hátha meglátok valamit az arcéledben, vagy a szád sarkában, valamit, amitól okosabb leszek, vagy valamit, amitől hirtelen ellenállhatatlanul megkedvellek.

Elégedetten hunyom le a szemeimet, el sem tudod képzelni mennyire megnyugtató most ez nekem, hogy nem kell vad viszályba keverednem veled, hogy egyszerűen mondasz igent, s még csak a rossz érzés sem ül meg a hangodban. Jól esik, igazán sohasem voltam a parázs vitákhoz szokva, a feleségemmel, pardon! az exfeleségemmel sosem veszekedtünk igazán, kisebb vitákba bonyolódtunk, de mindig hamar megoldottuk. Talán veled is menni fog, talán nem vagyunk olyannyira különbözőek, még akkor sem, ha te még nagyon fiatal vagy, látszik ez a bőrödön, olyan selymesnek és puhának tűnik, majdhogynem gyermeki, a tekinteted viszont, mintha a lelked nem most lenne ezen a földön először. Értelmesnek talállak, magabiztosnak, kemény elképzelésekkel  a világgal szemben.
Hümmögök, s jóval nagyobbat kortyolok a poharamból, mint amekkorát te. Keresztezem a lábaimat egymással, egyik kezemmel magam mögött támaszkodom meg.
- Tényleg remek. Annyi helyen járni, annyi helyen megfordulni, s ez mindig ugyan olyan. Mindig ugyanúgy morajlik, s mindig olyan hatalmas. Megnyugtató a szemnek, nem gondolod? - Elcsépeltnek tartanám azt ígérni, hogy ezernyi helyre viszlek el. Tulajdonképpen megtehetném, könnyen ígérhetnék ilyet, még megvalósítani is megtudnám, mégis úgy érzem ez borzalmasan sok lenne még, azt sem tudjuk mit akarunk egymástól, egyáltalán akarunk-e valamit a másiktól. Talán tolakodónak is éreznéd, hamisnak, s úgy hinnéd, hogy azt készülök veled megosztani, amit az előző asszonyommal. Egyszer talán alkalmunk lesz megbeszélni mindezt, addig viszont meg kell maradnunk ezen könnyed beszélgetések biztonságos medrében.
- Néha a leghihetetlenebb dolgok a legmegnyugtatóbbak. - Teszem hozzá, s eszembe jut, hogy mennyire magányos vagyok én oda haza, hogy mennyire üresek a falak és a szobák, s irigyellek most, hogy te nyugalomra vágysz, míg én mindent megtennék most, hogy ne kelljen egyedül maradnom önön gondolataimmal.
- Természetesen. - Kortyolok még egyet, aztán a kosárba nyúlok előhúzom a gyümölcsöstálat, s kiveszek magamnak egy szelet körtét.
- Éppen csak végig kell gondolni a legbonyolultabb dolgokat, s azokra a legegyszerűbb megoldást találni. Soha sem szabad őket túl bonyolítani, s minél többet bonyolítunk egy adott helyzeten, annál bonyodalmasabb lesz az egész. - Rád emelem a pillantásomat, gyorsan bekapom a körtét, felpattanok, a pezsgős poharat a kezemben tartom, azt azért nem tenném le, s lerúgom a cipőimet, kezemet feléd nyújtom.
- Gyere. - Biztatón tartom ott a tenyeremet, és szeretném ha megfognád, ha nem bonyolítanád túl, nem nyúlnál a cipődért, csak hagynád, hogy vezesselek, hogy az élet, egy egész percre egyszerű és üde lehessen.

- De, valóban az - nem azért hagyom rád, hogy a kedvedre akarjak tenni, pedig anyám biztos mondott olyat nekem egyszer, valamikor, akármikor, hogy a férfiaknak meg kell hagyni a maguk igazát, nem lehet a feleség az, aki az orra alá dörgöli a tévedéseit, arra ott van a világ - Olvastam valahol, ha a szem megnyugszik egy ponton, akkor megnyugszanak a tekintettel cikázó gondolatok is - ez például tényleg egészen egyszerűnek, egészen kézzelfoghatónak tűnik, ha egy pontra bámulunk a hullámokba vesző horizonton, elég nehéz bármi másra gondolni, ami nagyobb és hatalmasabb és legyőzhetetetlenebb lenne, mint a természet, a Föld, amin élünk.
De hogy hogyan élünk... az egy egészen más kérdés.
- Lehet - bólintok egy kicsit komor mosollyal, végtére is elég meglepő dolgokban találom meg én is a nyugalmamat, bár talán a lelkiismeretem nyugalma nem ugyanaz, mint a tényleges nyugalom. Mégis talán előbb vágyom erre, a tiszta lelkiismeretre, mint a kiegyensúlyozott, igazi boldogságra - ez utóbbi valahogy még az előbbinél is ezerszer nehezebbnek tűnik, sőt, néha egyenesen elérhetetlennek.
Visszanézek rád, egy teljes pillanatig próbálom eldönteni, mi a legbonyolultabb dolog az életemben. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a családom, a maga kusza, kibogozhatatlannak tűnő frontvonalaival és viszonyaival, ha pedig megfogadnám a tanácsod, és a legegyszerűbb kiutat választom, akkor pont aközött a két dologhoz lyukadok ki, melyek közül több mint egy éve képtelen vagyok választani: elhagyni őket és a nevemet örökre, vagy behódolni nekik teljesen. A középút nem létezik, vagy épp most csinálom, és igazad lenne, ha erre azt mondanád, ezzel csak mindent túlbonyolítok. Most, hogy itt vagy, azon gondolkodom, hozzád menni a teljes behódolás lenne-e, vagy az a bizonyos arany középút, amit eddig lehetetlennek tartottam. Hiszen ha hozzád mennék, elhagyhatnám egy kicsit őket és a nevemet is, miközben mégis azt teszem, amit várnak tőlem. Talán ha mindezt elmondanám neked, azt mondanád, hogy látod, ez tényleg ilyen egyszerű, én mégsem tudom ilyen egyszerűnek érezni. Fogalmam sincs, mi következne azután.
Vagy talán csak arról van szó, hogy már rég túl vagyok azon a ponton, amikor a túlbonyolított szálaim lassan veszélyesen szorosra fognak tekeredni körülöttem.
Rád hunyorgok, és én inkább felhörpintem a pohárból a maradék pezsgőt, megszabadulva aztán a pohártól, mielőtt puhán a tenyeredbe csúsztatnám a kezem, és hagynám, hogy felhúzz, bár nem tudom, hova készülsz.

Csak bólintok, hagyom, hogy a tekintetem egy pillanatra megnyugvást leljen a háborgó mélységen, s beleképzelhessem magamat a sós víz közepébe, hanyatt vetve a folyton nyugtalan hullámokon, mélyeket lélegezve, lehunyt szemmel, kitárt karokkal, hagyva, hogy sodorjon az ár, olyan messze vigyen amennyire csak akar, s olyan helyekre kalauzoljon ahol még sohasem jártam: mély barlangokba a lelkem mélyén, nyílt vízre, a parttól a lehető legtávolabb, s szerelmesen nyeljen el, örökre lerántson a mélybe. Mámoros a halálra gondolni, amikor a házasság az életet jelképezi, s ha lenne merszem ezt megosztani veled, ha ismernélek, most eléd tárnám minden gondolatomat, félelem nélkül hallgatnálak, de ismeretlenségünk éket ver közénk, s én hiába igyekszem, a saját határaimat nehezen vagyok képes átlépni.
- Sokat olvasol, ugye? - Szórakozottan teszem keresztbe a lábamat, lábujjaim csak úgy hintáztatom ahogyan feléd lesek. Egészen oldalról nézem ahogyan a te tekinteted is a tengeren nyugszik. Megnyugtató látványt nyújtasz, fiatalságod és üdeséged illik a festett képbe, s ha bármennyit is értenék a művészetekhez megpróbálnálak vászonra vetni. Milliókat lehetne veled keresni, a tökéletesen ívelt száj, az igéző kék szemek. El kell tőlük mosolyodnom, mennyi-mennyi titkot rejthetnek!
A kezed meglehetősen puha, és nőies , ezernyi emléket hoz a felszínre, arcomon mégis mosoly ül, tenyerembe fogom a tiedet, ujjainkat nem kulcsolom össze, finoman húzlak magammal, s ahogyan a pokrócról lelépünk, lábujjaim közé a kellemesen hűs homok férkőzik, érdessége megnyugtató borzongással tölt el.
- Ha egy pillanatra csak, de arra a pillanatra teljesen szabad lehetnél, akkor mit tennél meg? - Elgondolkozva andalgóm veled, lépteim lassan vezetnek céltalanul a tenger felé, lábujjaim mindannyiszor befurakszanak a kellemes homok alá, csiklandozzák a szemcsék, otthonos érzést keltenek, megfoghatatlan idősíkokra vezetnek, múltba és jövőbe egyszerre, mégsem engednek elég messzire a jelenből.
Egészen levezetlek a tengerhez, a nedves homokra a mik lábunk súlyos nyomától besüppednek, ahol a tenger sós vize kellemesen nyaldossa a lábfejünk, és elégedetten elmosolyodom.
- Azt hiszem, ha újra megházasodom, itt fogok megházasodni. Elég volt a templomokból és az unalmas tömegből. Szabadságra vágyom Andromeda. Mit gondolsz? -

- Azt hiszem, igen - nem tudhatom, mi számít szerinted soknak, de ezt igazán nem nagy bűn  beismerni, ahogy bizonyára azt sem kell hozzátennem, miért szokványos, ha egy hozzám hasonló fiatal lány sokat olvas. Nem sok olyan szórakozási lehetőség van az életünkben, ami ártatlannak minősíthető. Mintha egyébként az olvasásnak nem lennének meg a maga veszélyei, hiszen tudjuk, egy lány, aki túl sokat gondolkodik, senkinek sem kell, és nekem jutott már eszembe, hogy talán ez a baj velem, ez az, amiben a szüleim hibáztak, hogy hagytak engem menni a saját fejem után abban a hiszemben, hogy úgysem teszek semmi rosszat, úgysem vétek el egy lépést sem, de a szerintük "nagy szabadságban" azért csak lett saját véleményem az élet ezer dolgáról. Pedig sosem hangoztatom a véleményemet, sem nekik, sem másoknak, de biztosan meg lehet ebből érezni valamit, vagy biztosan fele olyan jó színésznő sem vagyok, mint amilyennek érzem magam.
Valamiért csak utoljára hagytak, és most már ezt nem moshatom le magamról. Most már mindenkinek muszáj arra gondolnia, hogy valami baj biztosan van velem. Na de kivel nincs?
Akaratlanul is felsóhajtok, kicsit olyan, mintha valahol udvarolnál, pedig meg voltam róla győződve, hogy ezt nem így fogjuk csinálni. Nem mintha lehettek volna reális elképzeléseim, hiszen ha valaki más lenne most itt és nem te, az biztosan egészen más lenne, egy harmadik ember pedig még annál is másabb lenne. Élesen mar belém a felismerés, hogy erre talán nem vagyok felkészülve, a kedvességed szinte rosszabb, de mindenképp nehezebb teher a vállamon, mintha az első perctől képes lennék gyűlölni téged, ha nem is akarnál beszélgetni velem, nem akarnál megismerni, legalábbis látszólag, akkor olyan könnyű lenne elutasítani téged és talán elérnék ennek az egésznek a végére, egy éjszaka fognám minden fontos holmimat és kisétálnék a saját életemből. De ez az egész itt, te meg én mégis csak sokkal másabb, mint amire gondoltam.
- Talán fejest ugranék a tengerbe anyaszült meztelenül - egészen rezzenéstelenül mondom, pont azért, mert a dolog abszolút képtelenség, de ha csak egyetlen pillanatnyi szabadság jutna ki nekem, akkor muszáj lenne valami képtelenséget csinálnom, de olyan képtelenséget, ami után azért vissza lehet térni a valóságba is - Vagy nem is tudom, talán megszabadulnék a hajamtól - akkor próbáljon meg aztán bárki férjhez adni...! - Miért, te mihez kezdenél egyetlen pillanattal? - kicsit bizarr ez a természetesség, amivel egymás kezét fogva sétálunk a parton, illúziónak tűnik ez az egyszerűség és nyugalom, ami árad belőled, valahogy nem tudom valóságosnak elfogadni, miközben van benne valami rémesen szívfacsaró.
Megalkuvásnak tűnik, valaminek, amire nem tudom, hogy vágyom-e, miközben elég okos megoldásnak tűnik.
- Azt gondolom, ha már olyasmit kell tenned, amit nem egészen saját akaratodból teszel, legalább csinálhasd úgy, ahogy te szeretnéd - mondom őszintén, mert én tényleg megfogadtam, hogy szándékoltan nem fogok hazudni neked - Sokkal szebb, mint bármilyen templom.

- Örülök is neki. Elmondhatatlanul untatnak az üres, tárgytalan beszélgetések. - Persze-persze tudom, az üres és a tárgytalan beszélgetések fellegvárában élünk mi, hogylétekről és érdektelen dolgokról kérdezgetünk, álcázott érdeklődéssel ragadunk meg egy-egy pillanatot, egy ködfoszlányt, s arról hosszan-hosszan értekezünk, mintha minden olyan izgalmas lehetne. Talán ki is színezzük abban az adott pillanatban, versengünk a másik figyelméért, elismeréssel csillogó szeméért. Aztán pont olyan üresen, ahogyan abba a beszélgetésbe érkeztünk, eltávozunk, csak úgy kong a némaság körülöttünk. -A magánkönyvtáram tele van érdekesebbnél érdekesebb darabokkal, ezt hiszem. - Alkoholtól édes szájízzel hajolok egy pillanatra közelebb, vészesen ügyelve, hogy a józan ész határát még véletlenül se közelítsük meg. - Mugli költők és írók remekműveivel. - Szelíden mosolyodom el, mintha félnék a reakciódtól, hiszen lehetsz te is olyan aranyvérű fruska akinek semmi sem számít igazán, csak a galleonok töménytelen mennyisége, a testre feszülő selyem ára, luxusvillák a spanyol riviérán, brunch egy drága francia vidéken, lágyan bugyborékoló pezsgő és török arany. Végül is, nem tudhatom, csak némán tapogatózom a sötétben.
Kissé meghökkenve szalad föl a szemöldököm, majd finoman elmosolyodom, tényleg csak lágyan, nehogy azt hidd kinevetlek talán, pedig kedvem lenne hátravetett fejjel nevetni, de aztán az mégis modortalan lenne mikor éppen váratlanul avatsz be egy váratlan kérdésbe. Így hát csak lesütöm egy pillanatra a tekintetemet, mintha elképzelhetetlen lenne, hogy én téged valaha is anyaszült meztelenül lássalak, mintha a szoknyád alól kivillanó bokád látványa nem okozna finom remegést bennem.
- Azt hiszem ezek igen rendhagyó gondolatok, mégis, van bennük valami mesésen valódi. - Egy pillanatra hosszan nézlek, s csak aztán húzom el a tekintetemet. - Mégis azt hiszem, nekem tetszene. Ne beszéljünk most a meztelenségről, illetlen dolog lenne, de a hajlevágás igazán megkapó és bátor gondolat. Azt kell, hogy mondjam meglep. Megleptél. - S a poharamat finoman feléd emelem, mintegy tiszteletem jeléül. Ujjammal finoman simítok végig a kézfejeden, olyan törékeny, mintha bármelyik pillanatban összeroppanhatnál.
- Azt hiszem dehoppanálnék. Valahova Ázsiába, és aztán örökre ott maradnék, talán egy kissé elszigetelném magamat a világtól, és.. állatokat mentenék. Varázslényeket, akik az emberi gyarlóság elől szorulnak vissza. - Valahol ott állunk meg ahol a sós víz finoman nyaldossa a lábfejünket. Hideg, mérhetetlenül hideg, mégis felemelően valós.
A naplementébe bámulva hallgatlak, s egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra úgy érzem, helyén vagyok, helyén vagyunk. - Gyönyörű szép. - De már téged leslek, a szemem sarkából, ahogyan a lemenő Nap sugarai végigcsókolják az arcéledet. Talán én sem tudom már mire mondom.

A halvány mosolyom valami olyasmit mond, hogy "ígéretesnek hangzik", hagyom is, hogy elcsípd az arcomon, látod, én nem ítélkezem, nagyon ritkán csak, de könyvek, vagy ha már könyvek, mugli szerzők felett én aztán biztosan nem fogok. Persze nem tudhatod, hiszen nem ismerjük egymást, a nevem pedig olyan billogként kísér mindenhova, amit sehogysem tudok levakarni magamról.
Csak ezzel tudom magyarázni, miért olyan bután jó érzés, hogy beismered, megleptelek. Nem is csak megleptelek, mert a meglepetés éppenséggel rossz dolog is lehet, neked mintha tetszene, ahogy megleptelek, pedig nem próbálkoztam kicsit sem, hogy ezt a reakciót sajtoljam ki belőled, talán inkább az ellenkezője - azért is tűnik jó ötletnek az őszinteség, mert ha végül rajtakaplak, hogy ez az egész csak színjáték, hogy egy fikarcnyit sem találsz vonzónak ezzel a sok sületlenséggel, ami kijön a számon, akkor nagyon könnyen tudok majd dönteni rólad. Ha viszont így nézel rám a poharad mögül, ha ilyen sóhaj-szelíden súrolja az ujjad a kézfejem, az meglehet, igenis meg fogja bonyolítani a mi kettőnk dolgát. Pedig ez lenne az utolsó dolog, amit szeretnél, nem igaz?
A végén még kiderül, hogy nem hogy nem kell félnem tőled, de még csak meg sem érdemelnélek. Kicsit elnyílik a szám, ahogy felnézek rád, talán ki sem kell mondanom, én sem efféle válaszra számítottam, van abban valami bátorság, csak így kimondani, hogy voltaképpen egyáltalán nem szereted a világodat, vagy akár az életedet jelen keretei között, pedig milyen esélyeid lehetnek arra, hogy hátat fordíts neki? Gondolom, olyanok, mint nekem - egyáltalán nem lehetetlen, még csak nem is nehéz, valahogy mégis hatalmas lépésnek tűnik. Megkérdezném, mi tart vissza, de azt hiszem, buta kérdés lenne, hiszen pontosan tudom a választ.
Elér az első hullám, majdnem megugrok, olyan hideg, de szükségem is van rá, hogy hideg legyen, józanítóan hideg, talán nem is az eléggé. Egészen el lehet veszni ebben a pillanatban, a tengerben, a csendben, a fényekben, és egy kicsit benned is, mert olyan, mintha a te kezed tartana itt a valóságban, mint csomó a kötél végén. Én sem tudom eldönteni, mire gondolsz, akárhogy is, kicsit magamra veszem, még ha nem is akarom, váratlanul kell kényszerből mozdulnom, elkergetni ezt az idillt, mert hirtelen olyan sok, olyan elviselhetetlen lesz. Valódi, nagyon is, és mégsem tudok megbízni benne, pont úgy, ahogy nem igazán tudok megbízni benned. Nem ismerlek eléggé és attól félek, nem is lesz elég időm megismerni téged, téged, akit egy álnok kígyó és a számító apám szabadított rám, aki most tűnik valaminek, valakinek, akit Merlinre, talán még tudnék is szeretni, de talán pont ettől olyan nehéz. Lehet, hogy nem vagyok még kész arra, hogy valaki mást szeressek, vagy olyasvalakit, aki mégis csak kötelezettség.
- Behunynád kicsit a szemed? - kérdezem a hosszú hallgatás után hirtelen, felnézek rád, úgy figyelem, hogy eleget teszel-e a kérésemnek, és csak akkor lépek el mellőled, ha igen. Szembefordulok veled, igazából egészen illetlen gondolatom támadt - arra gondoltam, hogy megcsókollak, legalább egy kicsit, csak kíváncsiságból, hogy tudjam, milyen érzés, hogy megpróbáljam eldönteni, illúzió-e benned minden, vagy valódi, mert van benned valami csendességében magabiztos szomorúság, ami olyan, mint a hajnalhasadás és egészen képtelenségnek tűnik, hogy hatással van rám. Legalább... legalább egy kicsit lerombolnám a határokat, próbára tenném talán a türelmed, csinálnék valamit, csak azért, mert eszembe jutott, és talán már rég nincs is csukva a szemed, annyit hezitálok - mert végül nem teszem meg, csak hagyom, hogy egy kicsit maga alá temessen ez a pillanat, ahogy csukott szemmel nézlek a naplementében.
- Ugye tudsz úszni? - kérdezem aztán, hirtelen gondolom meg magam ezzel kapcsolatban is, de úgy látszik, ma csak képtelen és őrült ötleteim vannak, melyek a végén nem csak téged, de valójában engem is próbára tesznek. Amikor először találkoztunk, azt mondtad, rideg vagyok. És igazad volt, mert az voltam, sőt, szinte ellenséges, most valamiért mégis kezd elviselhetetlenné lenni a gondolat, hogy esetleg tényleg ezt gondolod rólam. Félrebillentem a fejemet, van a pillantásomban valami lustán odakúszó kihívás: én ugyanis be fogok sétálni a tengerbe, már sarkon is fordulok és lépkedni kezdek, úgy ahogy vagyok - ha már meztelenségről nem beszélünk.

Meglep a kérdésed, egy hosszú percig csak érdeklődve nézek veled farkasszemet, majd lágyan becsukom a szemhéjaimat, élesen, de nyugodtan lélegzem. Így csukott szemmel, mintha hirtelen megelevenedne minden körülöttem. Egyszerre jobban hallom a tenger morajlását, kedvesen nyaldossa a talpamat, egyszerre jobban érzem a tenger sós illatát, mélyre tüdőzöm le, hagyom, hogy megteljen vele a mellkasom, s egy pillanatra szeretnék belefulladni, elfelejtem kifújni, csak akkor teszem meg, mikor a hirtelen harmóniában elkezdelek érezni téged is. Az ujjaid égetik a kézfejemet ahogyan összekulcsolva megpihennek ott, a só mellé keveredik a te édesen virág illatod, ismerős, mégis annyira idegen. Eszembe jut a feleségem, a volt feleségem, hogy mennyire másabb illata volt neki, mint neked. Karakánabb, erőszakosabb. A tied olyan lágyan cirógat, hogy ezután hosszú ideig érzem majd még a megtapadt nyálkahártyámban.
Érzem ahogyan mozdulsz, érzem milyen irányba mozdulsz, de csak türelmesen várok, füleim a sirályok vijjogásán nyugszanak, érdeklődve figyellek téged így csukott szemmel, nem tudom mit várhatok, nem tudom mire készülsz, de izgalommal tölt el. Kicsit megugrik a pulzusom, ki tudja pontosan mitől ahogyan elém lépsz, és ara gondolok, hogy mindjárt eltűnsz innen. Mély levegőt veszek, hogy az illatod elég intenzív-e még ahhoz, hogy előttem állj, vagy már rég menekülve elhoppanáltál.
Halványan mosolyodom el ahogyan megszólalsz, óvatosan nyitom ki a szememet, hunyorogva pillantok bele pupilládba, magamat látom ott kirajzolódni.
Meghökkenve szalad magasra a szemöldököm kérdésed hallatán, hitetlenkedő mosoly kúszik az arcomra, hiszen a víz jéghideg, s nekem nem lenne szabad hagynom, hogy sarkon fordulj, hogy máris a combodat nyalogassa a sós víz, én mégis képtelen vagyok kihátrálni, csak bólintok, s a poharamat kissé hátrább a földre helyezem, sietősen a zakómat is oda vetem, majd egy pillanat gondolkodás után ingem gombjait is sebesen gombolom ki, a fehér anyag a sárga homokra esik, s követlek is - pálcatartómat a csuklómon ellenőrzöm előbb -, begázolok utánad a vízbe, sietősen érlek utol, a fogam össze-össze koccan ahogyan a hideg víz megmar, hangosan fújom ki a levegőt, eszméletlen ötlet ez, ilyen időben tengerben fürdeni, nekem mégis tetszik, melléd érve a víz alá merülök, csak úgy szúr a hatalmas, hideg víztömeg.
A kezedért nyúlok, az is hideg itt a víz alatt, és óvatosan húzni kezdelek egyre beljebb, és beljebb.
- Gyönyörű vagy így. - Átható pillantásom a nedves arcodra siklik, a válladra is olyan izgatóan tapadnak a nedves hajtincsek.

Amint szúrósan mar a bőrömbe a víz hidege a térdem felett, már tudom persze, hogy azért ez nem a világ legjobb ötlete volt. Fejben sokkal jobb ötletnek tűnt, szabadosnak és egy kicsikét vadnak, meggondolatlannak, de amolyan bájos, nem megbánható módon... és bár mindez talán a gyakorlatban is igaz, azért a gyakorlatban ott van az is, hogy majdnem azonnal hátraarcot csinálok, annyira hideg a víz és az az egyetlen szerencsénk, hogy varázslók vagyunk, így azonnal megszárítkozhatunk majd a parton, elég pár ügyes pálcamozdulat. De ha már elindultam, mégsem adhatom fel, meg amúgy is, egy nagyobb hullám gondoskodik róla, hogy ne csak combig, de nyakig vizes legyek, már össze sem kell szednem a bátorságomat, hogy esetleg alábukjak, elázik a hajam, meg persze a szoknyámat egyre jobban húzza a sós víz, a blúzom kellemetlenül rám tapad, és mindezt végiggondolhattam volna előre, de hát még sosem gyalogoltam ruhástól a tengerbe, nem igazán lehettem felkészülve arra, milyen lesz valójában.
Minden kellemetlensége ellenére és az első sokk után viszont mégis úgy érzem, megéri. A hideg józanítóan hat rám, emlékeztet dolgokra, melyeket esetleg képes lennék elfelejteni, mint hogy az élet... hát, hogy akármilyen is, de nekem is, mint másoknak, csak ez az egy jut belőle, ez itt, amit éppen lélegzek, mert hogy ez az én életem. Nem fogom tudni csak úgy elcserélni.
Csak akkor fordulok vissza hozzád, amikor már egészen utolérsz, annyira, hogy elkaphasd a kezem, és meglepődök, hogy nem kifele, hanem befele kezdesz húzni. Próbálom eldönteni, hogy viccesnek vagy dühítőnek találom, hogy te persze ledobtad az ingedet (akaratlanul is végigszakad a tekintetem a csupasz vállad vonalán), bár talán nem számít, mert mindkettő alapja csak egyfajta irigység, amiért neked ezt inkább szabad, mint nekem. Valójában egyébként sincs fogalmam, mit művelünk, mi következik, csak azt tudom, hogy jobb mozogni, mozgásban maradni veled, egyre mélyebb és mélyebb vizekre evickélni, mert különben biztosan dideregve süppednék a kavicsos homokba, hogy a végén még arra se tudjam rávenni magam, hogy kiszaladjak innen.
Igazán nem járja az sem, hogy még dicsérsz is - kicsit fájdalmas szúrás, hogy nem tudom, utoljára mikor mondhattak nekem ilyet, mert Ted óta... hát, Ted óta ilyen tekintetben minden más, odahaza Bella a vad, én az okos, és Cissa a gyönyörű, így volt ez mindig is, bár igaz az is, hogy sosem akartam volna helyet cserélni vele. De így igazán nehéz rád neheztelni, nehéz rólad rosszakat gondolni, nehéz kitartani amellett, hogy biztosan nem vagy valóságos, mert túlságosan is annak tűnsz. Leginkább egy kicsit talán... sírni lenne jó most.
- Hagynád, hogy ilyen ostobaságokat csináljak? Akkor is, ha hozzádmennék? - kérdezem végül, biztos nem lehetne ezt alkalmasabb helyen kérdezni, a tenger lágyan dobál minket, menten megfagyunk, csak remélhetem, hogy egyikünk sem kap kiadós tüdőgyulladást, de most kicsit vissza kell húzzalak magamhoz, mert a válaszod nem számítana, ha nem a szemembe mondod.

Te biztosan legalább annyira fázhatsz mint én, már a szád is egészen kékülni kezdett, és az arcod is kipirul a hideg víztől,én mégis képtelen vagyok elszakadni ettől a pillanattól itt a tengerben. Valósabb, mint bármi ami történhetett volna, szinte meztelen ez a pillanat ahogy kettőnk közé feszül.
Nem igazán tudom mire lenne szükséged, vagy mire vágynál, közénk feszül a korkülönbség és az élettapasztalat, közénk feszül az ismeretlen, mégis ebben a pillanatban aligha lehetne bármi tökéletesebb ennél a pillanatnál.
Nem egészen tudom, hogy milyen messzire úszunk bent a vízben, egy ponton már nem ér le a lábam, csak az áramlatok tartanak fönt, a lágy és kevésbé lágy hullámok, abban sem vagyok biztos, hogy mennyi ideje vagyunk a hideg vízben. Valahogy mintha a tér és az idő megszűnne létezni egy pillanatra, elveszhetnénk itt, leránthatna minket a víz, lehetnék nyugtalan, fázhatnék ennél jobban, mégis helyénvalónak tűnik, ahogyan a kezedet fogom, és ebben a pillanatban semmi sem lehetne ennél természetesebb. Egy ponton nem húzlak már beljebb és beljebb, fogalmam sincsen milyen hamar fogsz elfáradni, vagy mikor kezdesz el rémesen fázni, így inkább hagyom, hogy a hullámok sodorjanak minket egyre kijjebb és kijjebb.
Pillantásom rajtad időz, nem látlak valami boldognak, de tulajdonképpen nem tudnám pontosan megmondani, hogy mit érzel ebben a pillanatban. Ott fezsül rajtad a finom távolságtartás, ebben a pillanatban tényleg gyönyörű vagy - nem mintha az összes másikban nem lennél az - de mintha egy rövid időre tényleg megszűntél volna az a lány lenni akinek kötelességei vannak, mintha egy pillanatra megszűnt volna köztünk a kötelességtudat - akármennyire is kellemes itt veled, tisztában vagyok azzal, hogy nem a vonzerőm vonzott téged ide, egyfajta kényszer telepszik meg mindkettőnk vállán -, de te ettől még sem vagy igazán boldog, és ettől én egy kicsit rosszul érzem magamat. Nem akarok nyomás lenni a válladon, nem akarok egy kényszerdöntés lenni.
Hosszú ideig nézem a szemedet, egyikből a másikba pillantok, a kérdésed túl komoly hogy hirtelen válaszommal elriasszalak. Hosszú, néma percek után lassan bólintok végül. - Nem akarom, hogy a rabom légy. Én azt hiszem, hogy hagynám neked, hogy ostobaságokat kövess el, hogy hibázz, hogy elbukj és aztán fölállj, és közben... végig fognám a kezedet. - Nem tudom milyen válaszra vársz, nem tudom, hogy igazán mit vársz tőlem, honnan is tudhatnám.

Egy pillanatig elhiszem, hogy nem is fogsz válaszolni, de az már túl későn jut eszembe, hogy valójában jobb lenne, ha nem válaszolnál. Pusztán azért, mert a kérdésemre nincsen jó válasz, tulajdonképpen nem tudsz semmi olyasmit mondani, ami megoldaná a helyzetünket, semmit, ami megkönnyítené a döntésemet, mert nem igazán számít, hogy ki vagy te, vagy ki vagyok én.
Ha nem fogok hozzád menni, az voltaképpen csak naiv dac lesz, dac a szüleimmel, dac ezzel a világgal, és naivitás, mert akkor talán elhinném... nos, elhinnék több dolgot is, például azt, hogy meg tudok mindent oldani egyedül is, hogy nem fog zavarni, ha vénkisasszony maradok, hogy kibírok mindent egyedül, ráadásul még túl is fogom élni ezt az egészet. Ennél is rosszabb talán, ha elhiszem, hogy jönni fog valaki, aki jobb nálad, vagy nem is jobb nálad, de egyszerűen nem olyasvalaki, akinek ez kötelesség, valaki, akit véletlenül sodor elém az élet és talán még szerelmes is leszek. De hiszen már elém sodort valakit az élet és voltam már szerelmes is, de még azt is úgy dobtam el magamtól, mintha valami annál is jobbra várnék.
Ha pedig hozzád megyek... az megalkuvás és menekülés lesz, még akkor is, ha most úgy érzem, tényleg tudnálak kedvelni, akkor is, ha jóképű vagy és nem ráz ki tőled a hideg, akkor is, ha tudnád az összes helyes választ minden feltett, vagy fel sem tett kérdésemre. Mert hozzád menni kiút, egyértelműen, elszakadás a családomtól, az ő életüktől, talán még a nevemtől is, de lehet abban igazi boldogság, ha ezt olyasvalakivel teszem, akinek gyakorlatilag felkínáltak?
Biztos igazad van és lehet ezt az egészet egyszerűbben is nézni. De nekem még most sem megy.
Nem tudlak hazugságon kapni, figyelem a szemed, a szád rezzenéseit, de nem tudlak, akár el is hihetem neked, hogy komolyan gondolod, képes lennél meghagyni szabadságomban, még akkor is, ha csak bajt hoznék a fejedre. Sokkal több bajt tudnék hozni a fejedre, mint szeretnék, és azt hiszem, ez nem lenne tisztességes, de most erről mégsem tudok beszélni neked. Még nem.
- Talán... talán jobb lenne, ha kimennénk. Rémesen hideg a víz - visszavonulút fújok egészen ezzel az átlátszó egyértelműséggel, épp csak nem zúzom porrá a pillanatot, mert a kezedet nem engedem el, hagyni fogom, hogy te dönts és együtt induljunk vissza, ha visszaindulunk.

Talán túl lőttem a célon, túl közvetlen vagy érzelgős voltam, nem is tudom pontosan, a női szeszélyekhez sohasem értettem igazán, így hát csak behódolok most neked, hagyom, hogy mérhetetlenül hatalmas falak épüljenek kettőnk közé, én is visszavonulót fújok, szolidan bólintok csak, majd szó nélkül kezdek kifele úszni. A kezedet ugyan nem engedem el addig míg a víz a derekadig nem ér, de amint a talpunk földet ér, és nem érzem úgy hogy a hullámok bármelyik pillanatban visszasodorhatnak a mélységbe, elengedem karcsú kézfejedet, egy kissé talán arrább is húzódom, meghagyom neked a szabad teret, hagylak visszavonulni, látszólag amúgy is átléptünk egy bizonyos határt, egyszerűen mintha túl erőltetett lett volna számodra minden, mintha más tempóban szeretnél haladni, máshonnan közelítenéd meg, talán egyáltalán nem kívánod megközelíteni.
Rettenetesen fázom most már én is, főleg így, hogy kiemelkedtünk a vízből és a szél szabadon törik meg a testünkön. Nekem talán könnyebb a helyzetem , mire teljesen kigyalogolunk a szél megszárítja a felsőtestemet, rád viszont odatapasztja a víztől nedves ruhát. Nem tudom nem megjegyezni magamnak a pillanatot, ahogyan rád feszül, de illedelmesen lesütöm a tekintetemet, pálcámmal határozottan előbb téged szárítalak meg, aztán magamat, s elfordulva kapom magamra az inget, mintha csak téged óvnálak. Sietősen gombolom össze a gombokat, nem törődöm azzal, hogy a nadrágba tűrjem, inkább csak felkapom a zakómat és az otthagyott poharat. Még a nyakad is lúdbőrős. - Terítem finoman a hátadra a zakómat. - Édesanyád így is biztosan szentségelt amiért úgy elraboltalak. Nem örülnék ha az én hibámból meg is hűlnél. - Hátrább húzódom, a kezed megfogása nélkül indulok vissza a piknik kosár felé, s ott megállva a cipőmbe bújok.
- Ideje lenne most már hazavigyelek. - Teszem hozzá csendesen, s határozott pálcamozdulatomat követően a piknikben résztevő dolgok visszasorakoznak katonás rendben a kosárba.
Rád pillantok, feléd nyújtom a karomat, s ha megfogod, elhoppanálok.
A házatok elé érkezünk , egy hosszú pillanatig farkasszemet nézek veled, csak percek kérdése és édesanyád kiront az ajtón. - Köszönöm a tartalmas beszélgetést. - Hajolok barátságosan közelebb, s egy gyors csókot nyomok az arcodra, majd elhúzódva még rád mosolygom mielőtt köszönnék, és dehoppanálnék.