A Veszedelmes viszonyok évszázados túlélésére valószínűleg nincs egyéb magyarázat, minthogy a jó nép újra és újra ráun a bulvárra, és fegyelmezettebb keretek közt akarja végigkövetni a minden elemében hasonló történetet - persze, nekem nincs problémám a darabbal, a regény is kifogástalan, a conscience de soi française szerves része, nagyjából az egyetlen olyan mű, aminek az olvasásáért nem rónak meg kamaszokat, ellentétben Nanával és a Germinallal, Zola Laclos nyomába sem érhet, már ha anyám irodalomértő véleményének hinni lehet. (Ebben a kérdésben soha nem hittünk neki.)

Nem nevezhető komédiának, mégis hatalmába kerít valami megfoghatatlan izgalom, a teremtéshez hasonló, és erre fogom a lábam remegését, miközben felállok a székről, teszek néhány lépést a takarásban, de mintha csak az egyensúlyomat keresném - hogy lámpalázas lennék, az ki van zárva, hiába nagy falat Valmont, az én torkomon nem fog megakadni. Azt mondták, a kolléga, akinek a helyére beugrani készülök, ekkorra már megérkezik, most mégis csak nőket látok. Hallani vélem, hogy nyílik és csukódik valahol egy ajtó, és mikor felnézek a földről, egy vörös nő áll meg néhány lépésnyire. Próbálom felvenni a szemkontaktust.
- Bocsásson meg, nem tudja mikor érkezik - a kezemben mostanra összegyűrt cetlire sandítok - Monsieur Y. McGonagall? Vagy általában lekési a próbát és felesleges várnom rá?

Én REMEK Valmont vagyok, ezt mindenki tudja - mindenki, aki első döbbenete után, amelyet a szereposztást látván megél, és főleg mindenki, aki aztán azonosítja a királyi férfiú gesztusait abban, ahogy nevetek rajtuk, kávét rendelek, interjút adok, ahogy tettem akkor, és zengett az egész mindenség a jóízű botránytól, amaretto, mert akkor épp így ittam a kávét, hát visszhangzott még sokáig, de hál'istennek, nem eléggé, annyira semmiképp, hogy aztán most új kollégámat ne húzhassam be ismét a csőbe, mert kevés olyan izgalmas dolog van, mint az ilyen csínytevések. Mikor Yvest meghívtam, direkt nem közöltem vele, miként láthat, nyilván okoztam némi rémületet, és őszintén remélem, a családom többi tagjának is legalább ekkorákat.
- Ugyan, Y. McGonagall nagyon élvezné, ha ilyen reputációja volna, kedvesem. - mosolyodom el a szemkontaktusra, a szép szál leendő Valmontra, mert bár nem szívesen mondtam le az egyik kedvenc szerepemről, de két helyen egyszerre jelen lenni még én sem tudok, ha szeretném is elhinni magamnak. Ő tehát a mi új csillagunk, és annál jobb, még sejteni sem sejt semmit, nyilván úgy rántotta be őt ide a rendező, hogy annyit se mondott: Sztanyiszlavszkij, hopp, bár utóbbira akkor sem ragadtatná magát, ha én ezt szeretném.  - De sajnos valóban megérkezett, jó lesz bemelegíteni, bár ön épp úgy fest, mint aki mindenre el van készülve. Látta a darabot?
Nyilván nem, a rendező külön meglepetése beugrók számára, hogy ők lesznek a hopp, nyilván akkor, ha már fél éve fut a darab, bejáratott végszavakkal, fél év pedig rengeteg idő, valóságos örökkévalóság, már lementek a legrosszabb napjaink, a legjobbak tetemes része, eltűnt már a puska a falról, és a többi. Mintha csak valami komisz porondmester hajtaná ki az ártatlan védencét a vadállatok közé, hogy aztán lenyűgözve figyelje a káoszt, amelybe keverik.. mert ki más rendezne levélregényt ennyi modern részlettel? És persze ennyi intim jelenettel.
- Csak vigyázzon, kedvesem, nem Valmonttal, az jól fog állni önnek, de az ügyelővel. - ledobom a táskám, rá a kabátom, láthatja az arcomon, hogy örülök neki, nem előbb nyitottam ki, és borítottam ki a tartalmát, nekilátok hát bíbelődni, mire lesz rajtam karaktercipő, és bizony ezúttal férfi, alig várom már az arckifejezését. Hátam mögött hallom is a roppant szigorú királydrámák legnagyobb kellékét, a tömött bajszú ügyelőt, aki afféle hóhérként hajtja az embert a vágóhídra, és kegyetlenül fog a pennája, ha késésekről, vagy rossz takarásból való kilibbenésről van szó. Tekintete most is csupa mókát és kacagást ígér, micsoda szerencse, hogy se el nem késtem, se egyéb átöltözéssel nem kockáztatom mégis. - Azt mondják, lehet valami köze annak a táncosnőnek a halálához is.. de ki tudhatja? Talán éppen ön, hiszen ki más, ha nem mindünk szemének fénye, Valmont?
Végre felállok, nagyot nyújtózom, aztán lelököm az egész kis ideiglenes foglalóm a színpad széléről, úgy tudom, törékeny ezúttal nem volt nálam. A megjelenésem próbai, a kedélyem egészen cinkos, jó nagy kontrasztot vetek magammal, meg egy cigánykereket is, ha már.
- Jó, emberek, ne essünk szét, megjött mindkettő, kezdjük az első jelenettől, de csak bejárással! Y, mutasd meg neki, a többiek meg ide hozzám..!