some by virtue fall

Egészen biztos vagyok benne: korai a még csak nem is vőlegény vőlegény-jelöltemet alibinek használni ráadásul meglehetősen nagy óvatlanság is, ám ilyen rövid időn belül nem jut eszembe semmi jobb. Draven Crawford papírjai így is úgy égetik a ruhám megbűvölt zsebét, hogy attól félek, valaki észreveszi azt, ami valójában láthatatlan, kirántja őket onnan és nem csak engem vonnak kérdőre, de oda egy ember lehetősége arra, hogy fusson, ameddig lehet. Amíg nem késő. De ki tudja, hogy vajon nem késő-e már most is...?
A Mungó lerohanása ugyancsak felborította a tervet, nem sétálhatok be oda csak úgy, mintha mi sem történt volna, mintha arra számítanék, nem futok ezernyi ismerős arcba, akik figyelhetik minden lépésemet. Ismerem őket. Ismerem őket egytől egyig, biztosan udvariasak lennének, rettentően, gyomorforgatóan, felajánlanák, hogy elkísérnének, nehogy valaki ne ismerje fel, Miss Black!, nehogy valakinek rossz gondolatai támadjanak, de mind tudjuk, mire gondolnak az ilyen férfiak, amikor azt mondják, vigyáznak ránk. Inkább rajtunk tartják a szemüket, mint jogos tulajdonukon.
Nem, nem sétálhatok be a Mungóba csak úgy! Jön a B terv, amit ha csak lehet, nem alkalmazunk soha, mert minél több emberen megy át egy-egy ügy, annál rosszabbak az esélyeink, de ideje a Mr. Crawford által megnevezett kontakt személyen keresztülmenni. Én sem örülök ennek. Annak sem örülök, hogy rossz hazugságot választok a mai napra - mi van, ha Mr. Hamford bejelentés nélkül beállít hozzánk, amíg távol vagyok, holott velem kellene lennie? Vagy vállalnom kell ezt a kockázatot, vagy... vagy küldhetek neki egy levelet, amiben a megértését kérem, hogy ma akaratán kívül is a segítségemre, de várom ma este vacsorára, kárpótlásként. És persze... sietnem kell.
Kalapot veszek, alig vagyok kinn az ajtón máris hoppanálok - csak semmi késlekedés. Legalább pontosan tudom, kit keressek, Clive McGonagall nem ismeretlen nekem, bizonyára nem fog nagy jelenetet rendezni, ha váratlanul bekopogok az ajtaján, és abban bízok, feltűnésmentesen átadhatom neki az üzenetet és a papírokat is. Teára má otthon is lehetnék. Nem lehet semmi gond!
Godric's Hollow persze nem pont az a falu, ahol esetleg szívesen látnának egy Black lányt - kicsit leszegett fejjel, a kalapom alá rejtőzve sietek a házszámig, ahol türelmetlenül kopogok. De amikor ajtót nyitnak nekem, azért kicsit hátrébb lököm a kalapomat és udvariasan mosolygok a professzorra, aki bizonyára emlékszik rám az iskolában, hiszen az még csak egy éve volt, hogy végeztem - Üdvözlöm, professzor! Kérem bocsássa meg, hogy így magára török, de... nos, jobb lenne ha odabenn beszélhetnék Önnel, zavarhatom egy kicsit?

There is no reason not to follow your heart.

Andromeda & Clive

Apró, cseprő hétköznapi balgaságok, amikkel muglik szöszölnek. Anyám vázájának módszeres áthelyezése asztalról komódra, családi fénykép papírtörlővel portalanítása. Fennakadás a tökéletlenségeken, mint maszatos üveg, feleslegesen keletkezett szemét, így eltüntetem immár mágiával.
Rosszul teszem talán, hiszen, ha a dolgok megoldódnak, van hely töprengésre és inkább méltatlankodnék a maszatok felett, minthogy gondoljak Rá.
Elölről kezdem, sokszor ugyan azt és a párna is éppen rossz szögben fekszik, hiszen akármikor jöhet vendég, például az anyám, ha esetleg tudná, ott voltam a Mungo ostrománál.
Mennyire viszolygom minden ilyen rajtakapástól, mert nem említettem, történhetett volna akármi és milyen lesz majd józanul, mert azt is észreveszi, ha ittam, mosollyal szabadkozni, én nem sérültem meg, mert olyan hátra szorítom, én nem mentettem meg Őt, olyan mélyre, hogy alig létezzen és minden műrakcióm valóságosabb legyen magamnál.
Vallani anyámnak, vallani magamnak, minden az én hibám.
Titkolt kis érzelmek, hazudott jókedv, kendőzött bánatok fiókmélyeken, az alsóneműk alatt, ahová úgysem túr senki, az illem mindennél fontosabb.
Azóta nem voltam fekete, azóta nem mertem szembenézni saját, sötét bukásommal és temettem el, aki igazából lenni szoktam minden tettetés nélküli, szabad időszakban.
Mintha Dolohov meggyilkolta volna a szabad pillanatot, bennem a Férfit, sárkányidomárt, nem láttam sárkányt azóta.
Van a minden előtte és a semmi utána, hát hiába tudom, hogy illene összeszednem magam, csak továbbpakolom a párnát, nem csak a vázát, de poharat is elegyengetem, esetleges talárgyűrődéseim, a véletlen félrenyakkendőket, amik mindig szabályosan állnak.
Kopogás! Már sietek is, csak anyám ne, nahát, Miss Black!
Képes vagyok őszintén mosolyogni első kellemes meglepetésemben és elidőzni bájos vonásain, mintha jobban szeretném ezt a nemet minden másnál. Csendesen lenyűgöz, biztonságos.
- Andromeda, ne haragudjon, hogy keresztnevén szólítom, csak hirtelen annyira megörültem magácskának! Nahát, fáradjon beljebb és addig zavar, ameddig szeretne
Gyorsan félreállok, zavar, hogy mintha rossz dőlésszögben hagytam volna a díszpárnát, de pálcát veszek elő immár.
- Foglaljon csak helyet. Parancsol egy csésze teát? Netalán másfajta innivalót? Esetleg éhes?
A minek köszönhetem látogatását nem fontos, maradjon minél tovább, beszéljen minél többet.

- Kérem. Nyugodtan szólítson Andromedának - csendesen legyintek, zavart-gyorsasággal tűnik a mosolyom, aminek oka egyértelműen nem a kettőnk interakciója, pusztán az ügy, amiért jöttem, amiért jönnöm kellett. Bárki megláthat, bárki elmondhatja bárkinek, nem szeretnék otthon emiatt magyarázkodni, de ami még rosszabb lenne, nem szeretnék senkit sem bajba keverni és véletlenül sem akarom, hogy bárki, akinek ehhez köze volt, köze van... lebukjon. Legyen szó bárkiről. Amíg nem tudja senki, addig jó.
- Köszönöm - nem is kéretem magam egy percig sem, amint beinvitálnak én behúzott nyakkal lépem át a küszöböt, minél előbb csukódik mögöttem az ajtó, annál jobb, és remélem, Mr. McGonagall nem egy üvegpalotában lakik, ahol földig érnek a széles ablakok, egyik a másik mellett. Ezért tekintgetek körbe kicsit idegesen a házban, nem is azt nézem, hogyan rendezték be a lakhelyet, milyen az ízlése az egykori tanáromnak, egy pillanatig sem tudnék most ilyesmivel foglalkozni, ablakokat és ajtókat figyelek, pedig én sem hiszem igazán, hogy majd éppen innen kell sietősen távoznom.
- Én... - majdnem azt mondom, miközben helyet foglalok a felkínált helyen, hogy nem maradok sokáig, igazán ne fáradjon, de ilyet mégsem illik mondani, úgyhogy halványan elmosolyodom - ...egy teát elfogadok, köszönöm, professzor - mondom, és míg bizonyára teát készít, leveszem a kalapomat, a szófa szélére teszem, nemsokára a kesztyűm is a tetején végzi, ujjaimat azért fonom össze kissé mereven az ölemben, nehogy idegesen babráljak velük, mint egy ostoba bugris, aki olyasmibe ártotta magát, ami egy kicsit túl sok neki. De hát nem vagyok pont az...?
- Ne ijedjen meg a kérdéstől, de... - kezdek aztán bele azonnal, amikor a professzor újra feltűnik. Tea ide, vagy oda, sajnos tényleg nem tölthetek itt túl sok időt - Ugye nincsenek ártó bűbájok az otthonán és nem figyeli senki? - kérdezem halkabbra véve a szavaimat, miközben igazán próbálok nyugodtnak tűnni.

There is no reason not to follow your heart.

Andromeda & Clive

Kedélyes biccentés a válasz, mesterkélt mosoly szám sarkában és ügyeskedő hellyel invitálás némi úrias toporgással még az ajtóban.
Ehhez a jámborabbik álcához tartozik, mint aki már annyira udvarias, hogy tehetetlen.
Én szerénynek hívom legénylakásom, bár férfihelyhez képest meglehetősen rendezett, talán túl angol és divatjamúlt.
Hosszú folyosón vezetem vendégem a nappaliig, konyha és fürdő a folyosóról nyílik, így szerencsésen kikerüljük. A háló hátsó szobahelyiség, de most az sem tárul elénk.
Széles üvegablakok kordbársony, nehéz vörös függönyökkel, mely szín nagyban dominál, visszaköszön a szőnyeg cikornyás mintázatában és a kanapé redőiben.
Talán kissé Griffendéles, antik, magahóni dohányzóasztallal, könyvespolccal, tele mindennemű művel, utóbbi széles, elfoglal egy egész falat.
Ülőgarnitúra, kanapé és fotelek a dohányzó körül, polcokon relikviák, fel-feltűnő sárkány motívumok, mint a gyertyás csillára akasztott tűzokádó alakú szélcsengő, a kandallópárkányra helyezett szobor, visszaköszön könyvtámaszaimban, dohányzómra készített, vendégek számára fenntartott hamutálcám vasveretésében.
Miután letelepedett, térülők fordulok teájával, melyet nagyobbrészt varázslat segítségével tálalok, ámbár igazi, asztalt gyümölcsökből, hisz a dolgok valódiságára kínosan odafigyelek.
Makulátlan porceláncsészét bűvölök neki és magamnak, hiszen udvariatlanság egyedül hagyni a vendéget a teázásban.
Helyet foglalok vele szemben figyelmesen hallgatni, bizonyára oka volt, hogy felkeresett.
Bár előre figyelmeztet, arcomon a mosoly elhalványul, ahogy feszültségét azonosítom.
- Tudomásom szerint nincsenek és nem, nem figyelik. Kedvesem, mi történt Önnel?
Az asztalra bűvölt alátétre helyezem csészém és én magam előrehajolok aggódva, Andromeda látogatása nagyon is okkal történt és a legjobb emberhez fordult, valahol Dumbledore után a rend soraiban, hiszen azt hiszem nevezhetem magam teljes jogú tagnak.

Rá kell jönnöm, hogy szegény professzor némileg félreérti a helyzetet. Bár talán jogosan, nyilván ha az ember küszöbén váratlanul feltűnik egy nő és ilyeneket mond, az feltételezheti könnyűszerrel, hogy bajban van, de most igazán nem csak magam miatt aggódom. Pont azért vagyok itt, mert elsősorban nem magam miatt aggódom, és még ha bajban is lennék... akkorában nem lehetek, mint mások, ezekben az időkben.
- Ó, nem, nem értsen félre, velem minden rendben van - próbálom határozottan biztosítani erről, megengedek magamnak egy futó, kedves mosolyt, köszönet-mondó biccentéssel elveszem a kettőből az egyik porceláncsészét, kevéske cukrott pottyantva a csészébe kevergetni kezdem a gyümölcsös illatú teát - Úgy értem, nem magam miatt jöttem, nem a segítségére van szükségem, professzor. Vagyis... nem nekem van szükségem a segítségére - talán így pontosabb, mert az azért nem igaz, hogy semmiben sem kell segítenie.
Aztán egy kicsit elakadok, figyelem az általam kavart aprócska örvényt a teámban. Csináltam már ilyet, persze, de mindig egyenesen az emberünkhöz mentem, nem valaki máshoz, mert kerülgetni a forró kását ilyen ügyekben egyáltalán nem hasznos. De nem igazán van választásom, ha már itt vagyok, talán jobb is túlesni rajta, mielőtt szegény Mr. McGonagallnak egészen téves képzetei lesznek a jövetelem okáról.
Hörpintek egy nagyon picit a teából, szinte csak megszokásból, de mivel forró, ahogy annak lennie kell, rögtön vissza is teszem az asztalra, hogy a zsebembe nyúlva elővehessem a papírokat, melyeket egyelőre kommentár nélkül nyújtok egykori tanárom felé. Ha széthajtja őket, a hamisított adatok és nevek ellenére biztosan ismerős lesz neki a kép az igazolványon.
- Valaki más kérte a mi segítségünket nemrég. Magam adtam volna át neki, de bizonyára megérti, nem lett volna okos dolog csak úgy, besétálnom vele a Mungóba... megbízhatok Önben, hogy eljuttatja őket hozzá? - hiába bztosított arról, hogy nyugodtan beszélhetünk itt, a gyanakvás szinte már második bőrömmé vált ilyen ügyekben. Szándékosan nem mondom ki Mr. Crawford nevét, ahogy nem mondok ki megannyi mást sem, de... remélem, érteni fogja, miről van szó, hiszen nem véletlenül az ő nevét hagyták meg nekünk.

There is no reason not to follow your heart.

Andromeda & Clive

A lehető legmegértőbb arcom mutatom, közelebb hajolva gyengéden és ez csak részben önzetlen.
Nevezhetnénk képmutatásnak, egyik volt diákom egy súlyosnak tűnő problémájába temetkezni felvillanó emlékek elől, ilyen alantas vagyok.
Én magam már nem jutok el a cselekvésig, kézbe fogni a csészét és a gondosan mellé készített, porcelánkanál kellemes csörgésével biztosítani háttérzörejt.
Azt a kellemesen arisztokratikusat, amit a szülői házban oly sokszor hallattak kanálkopácsolással. Angol teázás, angol mindennapok.
Nem, most csak nézem, enyhe mosolygós érdeklődéssel, amilyen megilletődöttnek tűnt, biztosra vettem, esetleg Rendbéli segítség kell.
Hogy közvetlen nem neki, még jelenthet a küldetés segítségnyújtást, ami hosszútávon elfoglaltsághoz, vagyis feledéshez vezet, így érdeklődésem nem lankad.
- Örülök, ha kegyed rendben van, hiszen tudja, hogy állok rendelkezésére, de hallgatom mit tehetek egy ismerőséért, barátjáért?
Kezembe veszem a csészét és biztosítom a kellemes háttérzörejt, vele egy ütemben. Alighogy belehörpintek.
Egyetlen szerencsém, hogy leteszem a csészét, mielőtt átvenném azt a paksamétát, amivel érkezett.
Éppcsak megjegyzem, félig-fej csóválva, mint egy mindig aggodalmas jóakaró.
- Nahát kedvesem, nem veszélytelen dolgokba vágott, noha ismerve Önt, számíthattam volna rá már a diákéveiben.
Mit sejtve, átveszem a dokumentumokat, kihajtván pedig lélegzetem akad torkomon utolsó szívdobbanásommal egyetemben.
Fülem zúgni kezd, fejemben a gondolatokat orvul meggyilkolja Draven Crawford fényképe.
Hogy Andromeda mit mond, alig hallom már a vészes fülzúgástól, vagy a hirtelen rám törő légszomjtól.
Milyen módon ejtem ki reszkető kezemből a paksamétát, vagy állok fel annak ellenére, hogy nem látok mást, mint feketeséget, nem tudom.
Ahogy az is rejtély, hogyan jutok el a közeli ablakpárkányig, vagy lélegzem egyáltalán, hiszen olyan, mintha minden elfogyott volna. Ezzel egyidőben heves émelygés fog el, olyan mérhetetlen rettegés, hogy még arról is megfeledkezem, mit fog szólni kedves vendégem.

Átfut az arcomon valami - félig mosoly, félig egy árny, magam sem tudom eldönteni, büszkeséget érezzek-e, amiért feltételezett volna rólam ilyesmit, vagy épp ellenkezőleg, szégyelljem el magam. Nem mintha vonzana a veszély, sosem vonzott, nem kimondottan élvezek a tűzzel játszani, mégis afféle menedék ez a léleknek ott, ahonnan én jövök. Nehéz tisztán tartani az ember lelkiismeretét, ha csak mocsok van körülötte, és biztos vagyok benne, hogy én nem hogy nem lehetek soha igazán tiszta, talán soha nem is voltam. Amíg ott élek velük, úgy ahogy, miközben olyan dolgok történnek mindenhol máshol, melyeket csakis borzalmasként írhatok le... nem igazságos. Persze, a világ nem igazságos, de nem veszem ki a részemet belőle én is? Így legalább mindkét oldalon ott vagyok, kicsit kiegyenlítem a mérleg nyelvét, még akkor is, ha a lelkem biztosan nem lesz végül könnyebb egy fehér tollnál.
De segíteni jól esik. Néha, amikor sikerül valami, amikor tudom, hogy még ha kicsit önzőek is a szándékaim, akkor is tudtam tenni valamit valakiért. Most is csak ezért vagyok itt. A dolgok, melyekbe belekezdünk, megérdemlik, hogy be is fejezzük őket. De azért nem vagyok büszke, és annyire szégyellni sem szégyellem magam. Mint mindig, megragadtam valahol középen, ahol a biztonságom egyetlen kulcsa, hogy kellőképp óvatos és okos vagyok-e ügyeim intézése között.
Most azonban valamibe beletenyereltem - előbb érzékelem ezt, mint talán Clive maga, már látom a pillanatot, hogy a papírok a földre fognak zuhanni úgy szökik ki belőle az élet, de legalábbis az életkedv, ezzel párhuzamosan szaladnak ráncok, értetlen ráncok a homlokomra, és ki is hagy a szívem pár ütemet, amíg felfogom, hogy valami baj van.
Mr. McGonagall baljós, gyászos hallagtással fordít hátat nekem. Mégsem gondolom, hogy miattam tenné, hogy nekem fordítana hátat, szomorú, hunyorgó pillantással nézem a hátat, a mozdulatlanságát. Végül én mégis megmozdulok, lehajolok a papírokért, gondosan összehajtom, újra rendezett sorba rakom őket, ezúttal azonban nem válok meg a paksamétától, magamnál tartom őket arra az esetre, ha... nos, nem tudom, milyen esetre, de ha bármilyen okból kifolyólag jobbnak látom nem itt hagyni őket, hát nem fogom itt hagyni őket.
- Professzor...? - hagyok neki pár percet, talán többet is, mint amennyit mások kiutalnának neki a helyemben, végül mégis meg kell törnöm kettőnk feszült, zavaros csendjét.

There is no reason not to follow your heart.

Andromeda & Clive

Önzetlennek álcázott segítségnyújtásom, mint a sors vissza-keze torkon ragad. Noha motivált maga a jó cselekedet is, hazugság volna magam rossz színben feltüntetni, mintha mindenáron a keménykedők oldalára vágynék, motivációim korántsem szentek.
Akkor alaposan megkapom Dravent, éppen őt, kamatostul, kiesnek kezemből élete utolsó lenyomatai elperegnek, mint lélegzete kezeim között és csak remegek, vagy nem is tudom milyen világban járok épp gondolatban, lélekben, elfogyott-e talán belőlem, ahogy Will szomorú sorsa után megkaptam a magamét egy halott fiú képében.
Ha időnyerőt szereznék és a dokumentumokkal még az ostrom előtt kimenteném- balgaságok jutnak eszembe, mint kapkodó gondolatok szertefoszló valóságok után.
Az ablaknál találom magam, ködben és fénypászmákkal, zúgó fejjel, füllel, kiszáradt szájjal, homályos tekintettel, leskelődni vágyón a túlvilág függönye mögé.
Odakint csak a sötétség, saját kordbársony függönyeim öblítőszaga, saját elmém szaggatása, vagy emlékek üvöltése, például, hogy vendégem Andromeda és jó magyarázat kell, nem fontos, mintha más lenne, nem Clive McGonagall karjai között halt volna meg a fiú, aki bemutatta igazi önmagának.
A könnyeket visszaszívni, vagy el sem ereszteni teljesen, esetleg ideje lenne olyan bűbájt eszközölni, ami örökre kiapasztaná mindet az ilyen szánalmas és árulkodó pillanatokban.
Valahonnan távolról egy torokköszörülés, én vagyok és mégsem.
Hangom is az enyém, de mintha idegen ajkáról szólna és a világ vízfüggönyön keresztül nem a sajátom.
Clive-nak, a feketének nem lett volna szabad hagynia, hogy Ő meghaljon, azóta feleslegessé vált a jelenléte, fogalmam sincs elő tudom-e hozni még, talán istenhozzádot mondhatok képzelt személyiségzavaromnak.
- Nos, ő halott, éppen előttem történt, a Mungoban.
Ennyi talán, hiszen nem tehetem hozzá milyen fontos volt, avagy a közvetlen orrom előtt, az én gondatlanságom, hogy az én hibám, az én első csókom, az én legelső fiúm, az én széthullott életem hever most szétszórt papírokban.

Most másféle csendet húzunk magunkra - baljóst és keserűt, megbánót és szomorút. Nyilván erre nem számítottam.
Pedig biztosan kellett volna, nem mintha békésen vették volna be a Mungót, nem mintha pont azért nem mentem volna oda, mert tudtam, semmiképp sem lehet biztonságos. Az ember mindig csak számszerűsítve látja az áldozatokat és ki tudja, mi igaz abból egyébként is, amit manapság megírnak a lapok? De hajlamosak vagyunk mind azt gondolni, hogy a rossz dolgok nem velünk, hanem mindig valaki mással történnek. Alaktalan, ismeretlen emberek szenvednek el veszteségeket, mi pedig csak a pálya széléről figyeljük arctalan bánatukat. Kicsit ilyen ez most is és mégsem. Igazán nem ismertem őt, futólag, egyetlen egyszer találkoztunk a boltban, átsiklott rajtam a tekintete afféle udvarias hitetlenkedéssel, amivel gyakran találkozom, amikor azokban, akik segítséget kérnek, leülepszik, hogy egy Black lánnyal néznek épp farkasszemet. De ettől még kevélység lenne azt állítani, hogy ismerem. Ismertem. Inkább csak tudtam róla dolgokat, de az épp elég volt, mert mi nem kérdezünk túl sokat, mi csak megpróbálunk segíteni.
Most épp kudarccal, túl későn, túl kevés, túl, túl túl...
Bizonyára fel kellett volna készülnöm erre az eshetőségre, mégis váratlanul tarol le az új információ, a kelleténél kicsit erősebben szorítom és gyűröm a papírokat, melyeknek már legkevesebb hasznuk sincs. Nem is igazán tudom, mihez kezdjek most velük. Égessük el őket mind, egyiket a másik után, hagyjam itt őket rémes mementónak?
Ennyi egy élet, megrendülünk, minden összedőlni látszik, de a végén valahogy, az élet morbid fricskájaként még mindig itt vagyunk - Nagyon sajnálom - mondom csendes őszinteséggel, mert nem lehet mást mondani, képtelenség ilyenkor mást mondani és még csak fel sem tudom mérni igazán, vajon kit veszített el a professzor pontosan, vajon milyen mély a gyásza, vajon milyen sebek kikaparására kényszerítem akaratlanul is - Én... ne haragudjon, hogy beállítottam Önhöz ezzel - nem tudhattam, de mégis, az itt-létem, úgy érzem, könnyen terhessé válhat, pedig egy pillanatig sem akarnék a terhére lenni.
- Segíthetek Önnek esetleg... bármiben, professzor? - egyszerűen, magától értetődően teszem fel a kérdést, még úgy is, hogy valójában nem tudom, mit tehetnék érte.

There is no reason not to follow your heart.

Andromeda & Clive

Milyen öreg vagyok most és fakó egy láthatatlan függöny mögött, amit talán életnek mondanak, de jelenleg mégsem azt jelenti.
Vészkijárat, kényszeres gondolatok és cselekedetek, lepel, amit folyton Draven halálára terítek.
Megérdemlem, hogy ilyen formában köszön vissza. Ahogy magam sápadó arcát látom visszatükröződni kínosan tisztára bűvölt ablakomban. Vagy talán mugli mód mostam le? Mostanában nem idegenkedem a fizikai munkától, akármit csinálok, hogy kitöltsem ébren töltött perceim, fontossá vált, ami egykor felesleges volt.
S így van ez a gyászban, minden megbánásban, a volnákban, az összes feltételes módban, nehéz légzésben, kényszerben, hogy az időnyerőért nyúljak.
Vitte volna Meda messze, sosem szerettem volna, vagy, mert egészen pontos akarok lenni az igazság pillanatában, kezdtem volna szeretni, éltem át vele azt a csókot, harcoltam érte, értettem meg általa ki vagyok valójában.
Buzi az üveg mögött. Most gondolok magamra először kontextusban, lényegretörően, igazban, idáig kínosan kerültem, éles kanyart vettem, hogy körülírjam fertőnek, devianciának, enyhébben másságnak nevezzem.
Draven túl sok fogalomhoz kötötte magát borzasztó jelentőséggel és most Meda, szegény lány ugyan mit kezdhetne egykori professzorával?
- Jó barátom volt.
Hozzá tudom tenni, egészen rekedten, még mindig azon az idegen hangon, amit gépiesen használok, az elsíratlan könnyek homályából szólva. Talán majd érti és sajnálja, nem haragszom. Meg kell köszörülnöm torkom, de csak óvatosan, hiszen nem csak bennem a gyengeség, de magává a fogalommá válok.
- Semmi baj.
Suttogom gyengeséggel, betegen, Draven, sikoltanám, nem is tudom adtam-e ki hangot akkor, mi történt később, ki szakította el testét tőlem, csak a pillanatra emlékszem, utoljára nézni azokba a földöntúli szemekbe, a pillanatban, amikor elveszít minden kékséget.
Elveszíteni a kékséget...
- Nem, Andromeda, nem ez nagyon kedves, de éppen őt gyászoltam. Talán mégis abban, hogy Dravent elfelejtsem egy másik ügyben, majd.
Az utolsó gondolat, nem veszíthetem el azt a kékséget!
- Szeretnék segíteni...
Nyöszörgöm át a letűnt kékségen, kedves Meda hiba volt feloldozást keresni, bármiben, ami nem Ő, ami elhozta mégis Dravent, hogy én felszakadó mély sóhajjal és sűrű nyeldekeléssel tartsam magam, gyengén.
Állni sem bírok, a következő pillanat már a földön ülve ér.
- Talán egy kis vizet...
Suttogok valami hülyeséget, mert ő is tudja, csak el kellene mennie, hogy segítsen és én végre zokoghassak.

Igazságtalannak érzek mindent - persze jó rég megtanultam már, hogy az élet, a világ, különösképp az a világ, melyben most élünk, nem igazságos, de soha nem tudtam annyira, mint az elmúlt lassan két évben, mióta páholyból tudom figyelni a másokat ért bajokat. Amióta igyekszem, hogy legalább egy páruknak könnyebb legyen, a magam hozzá nem igazán értésével, bár azt hiszem, sokat tanultam azóta, hogy először tettem be a lábamat abba a boltba és először bízott meg bennem valaki annyira, hogy ne tartson előlem fontos titkokat.
Nem igazán vagyok benne biztos, hogy értem, McGonagall professzor mit ért segítség alatt, a gyászát viszont nagyon is értem, vagy legalábbis, érteni vélem, mert sok szemben már láttam már ugyanezt, mint az övében, bár persze mindenki gyásza picit más, a veszteség mégis ugyanolyan fájdalmas lehet, megkerülhetetlen és végleges.
Egyedül abba tudok kapaszkodni, ami kézzel fogható, amint vizet kér, két pálcaintéssel szerzek neki vizet - egy intésnyi Invito, ki tudja hol, milyen szekrényajtó nyílik, de még a levegőben kapom el a felém lebegő poharat, másik intésnyi víz-bűbájjal pedig vizet loccsintok az üvegfalak közé -, a következő pillanatban pedig már mellétérdelek, a szoknyámat eligazítva ülök vissza a sarkamra és nyújtom felé a poharat. Valahogy rémesen illetlenségnek tűnik, hogy álljak mellette, vagy továbbra is a szófán pihenjek, míg ő a földre csuklik, mindegy, milyen fájdalmas ezt nézni, meg még inkább tudni, hogy ennél többet nem biztos, hogy segíthetek.
- Mégis úgy érzem, hogy rosszkor jöttem, professzor - mondom csendesen, miután kivárom, hogy igyon pár kortyot - Talán jobb lenne, ha mennék. Elviszem az iratokat is, nem akarom, hogy esetleg Ön kerüljön bajba miattuk - folytatom is aztán csendes határozottsággal, persze maradnék, ha megkérne (még ha sokáig nem is maradhatok, egy idő után gyanús lenne a távollétem), de jobb ötletnek tűnik felajánlani a távozást, hogy udvariasan szabadulhasson meg tőlem, ha inkább egyedül szeretne lenni.

There is no reason not to follow your heart.

Andromeda & Clive

Bárcsak valaki más lenne, ha már ő meghalt, de a gondolatok szinte csak félig fogalmazódnak meg, szaggatott szavakban. Hogy a bárcsak, szomorú és segíteni... mert mögötte űr szakad, ahogy ez a késztetés elveszik.
Hiszen Draven halott, ez a találkozás sorsszerű volt, ha akkor az arénában nem, itt biztosan találkozom vele, ha akkor ott nem, itt biztosan megmentem.
De az is lehet, Draven az örök féregjáratom, ami a valóság megannyi síkján kudarcba fulladt volna. Több tonna sóhaj távozik belőlem erőtlen kis szakaszokban, nem különösebben markáns az sem, ahogy elveszem a poharat.
Borzasztó így mutatkozni Ms. Black előtt, miközben az ájulás, hovatovább vigasztalhatatlan zokogás sírkövén táncolok.
A mentségek mind összefolynak és egyiket sem látom elég jónak. Sem a klasszikus én hibámat, vagy hogy nem rég történt, esetleg a sokk, noha ezek hármas ereje szinte egyszerre szegez földhöz.
Most nem csak lélekben, most fizikailag is látszik és futólag, némán az anyámra gondolok.
- Nagyon sajnálom. Ha másvalakiről lenne szó, ha lenne más...
Aki valami névtelen pótlék, aki ezt a néhány betűt szerencsésen elfedteti. Vagy ha úgymond tenni tudnék. Sokat segítene, ha képes lennék rá. Röviden biccentek, pedig tulajdonképpen rossz egyedül maradni, majd megint abba a bénító depresszióba fulladok, amikor csak az ágyban fekszem és nem vagyok itthon senkinek.
- Sajnos ez így alakult, de ha lenne más, bárki más egyszer, én nagyon szívesen, szeretnék. Igen, igen vigye mert
Nem is a veszély, a nyomtatott neve, saját hibám, a kihagyott lehetőség, megmenthettem volna. Mint gonosz, csúfos skarlát betű ezek a szavak a képembe röhögnek és kegyetlenségekkel billogoznak.
Lehajtom fejem, ahogy a kedves Meda által bűvölt vízből lassan kortyolok. Olyannyira össze van szorulva bennem minden, hogy nyelni alig tudok, épp csak néhány korty fogy.
Valami útba kerülő alkalmatosságra le is pakolom, ahogy szédülve felállok. Érzem, hogy képtelen vagyok kimenni vele, hogy becsukjam utána az ajtót.
- Kérem, jöjjön máskor is és kérem...valahogy adja át, hogy ő már, hogy keressék a halott gyógyítók listáján és így majd talán segítek valami másban.
Nem érzem, hogy lenne bármi értelme annak, ami elhagyja ajkam, csak csendben intek neki viszlátot, én magam valahová ismételten lerogyva, könnyekkel, amik ellen hiába a pislogás, tehetetlen vagyok, hogy majd hallja biztosan a lassú, szaggatott kezdődő rohamot és ami majd sokáig tart, ágyban, önsanyargatásban, jó időre bezár az üveg mögé a tehetetlen zokogás.

//köszi//