Szerettem azt gondolni, hogy képes vagyok megoldani minden felmerülő problémát. Sok stressz, idegeskedés árán, de eddig valóban mindenen sikerült felülkerekednem, Rody támogatásával. Most azonban nem a saját lelki bajaimat vagy az anyagi problémáinkat kellett leküzdenem - bár előbbi mostanság állandó vendégnek bizonyult -, hanem Dixonnal kellett kezdenünk valamit. Egyikünk sem tudta, mi lenne most a helyes lépés, Dixie eddig tett róla, hogy minél kevésbé tudjuk megismerni. Próbáltuk kitalálni, mivel enyhíthetnénk a fájdalmát (legyen szó testi vagy lelki fájdalomról), azonban eddig minden próbálkozásunk sikertelen volt. Dixon továbbra is úgy viselkedett, mint akit dementorok vesznek körül és őszintén szólva nem volt ebben semmi meglepő. Életem során már sokszor éreztem azt, hogy gyűlölöm az apámat, igazán, tiszta szívemből. Egyik alkalom sem volt ehhez fogható, Rodyval versenyezhettünk volna, melyikünk akarta jobban látni a kínhalálát annak a szemétnek. De nem mehettünk utána, nem tehettünk semmit, mert csak még nagyobb bajt zúdítottunk volna a saját nyakunkba. A halálfaló cimborái örömmel megbosszulták volna, már bebizonyították, hogy egyáltalán nem feledkeztek meg rólunk és alig várják, hogy a házunk felett ott lebegjen a Sötét Jegy. A nyári szünetre hazaérkezve első dolgunk volt biztosítani a ház védelmét, minden létező védőbűbájt bevetettünk és csak reménykedtünk benne, hogy működni fognak. Eddig úgy tűnt, hogy hatásosak. Rody epres shake-et csinált, Kenyér annyira megsértődött, amiért nem kapott a vaníliafagyiból, hogy negyed órája nem volt hajlandó kijönni a kanapé alól. Dixonba az ételt is úgy kellett belekényszeríteni, amióta hazajöttünk, de kitartóan próbáltunk ezen a téren is a kedvére tenni - őszintén vallottam, hogy az édesség rengeteg problémára gyógyír, vagy legalábbis szebbé tesz sok mindent. Dixonnál eddig nem vált be, de kitartóan igyekeztünk, hátha végül a legjelentéktelenebb gesztus hoz áttörést. Mondjuk egy pohár epershake. Óvatosan kopogtam be a szobájába, nem akartam megijeszteni. - Nem tudom, hogy szereted-e, de szerintem elég finom. Kenyér magának akarta, úgyhogy ne lepődj meg, ha két perc múlva itt fog kuncsorogni. De ne adj neki, mert laktózérzékeny és tele fogja hányni a szobádat... Bármit megadtam volna érte ezekben a hetekben, ha Dixon úgy viselkedik, mint régebben. Örültem volna minden beszólásának, azt sem bántam volna, ha kínos kérdéseket szegez nekem, mint ezelőtt. Kit érdekel, hogy belepirultam, mint egy szégyellős kislány? Az legalább Dixon volt a maga idegesítő, de egészséges módján...
Szeretnék nem emlékezni… milyen volt átélni, vagy utána magamhoz térni, de már csak halvány folt a múltam, képzelgés, hogy egykor menő voltam, kitaláció talán az egész személyiségem, mert mindent beterít Luther Avery, ez…ez a gyűlölt szó. Rám telepedik és egyetlen, élő emlékké válik, mintha lett volna életem előtte, de elfogyott utána, sín, amit nem fejeztek be, állandó zuhanás. Szeretnék meghalni, nem csak múlt időben, de mindenki tudja már, hogy gyáva vagyok hozzá, hiszen normális esetben megtettem volna rögtön utána, hogy legközelebb magamhoz tértem a gyengélkedőn. Nem voltam fent a Mardekárban azóta és zokogva könyörögtem a javasasszonynak, apáimnak- jézusom hogy bírom így hívni őket? De rettegek tőlük is, minden varázslótól, aki többet tud egy lumosnál, csak hagy maradjak, könyörgöm még ne keljen visszamennem, beteg vagyok, bármi vagyok, lemondok a trónról, ami sosem volt az enyém. Megígérem nekik, hogy nem leszek Avery, vagy varázsló, megölhetnek, küldjenek vissza és sokszor üvöltve riadok, képtelen vagyok bármire, ha sírok az már jó, talán a mosdóig ha elmegyek, bár éjszaka, rémálmokból riadva előfordul baleset – de már megtanultam eltüntetni a folyadékot, szóval csak remélem, hogy nem tudja senki. Összerezzenek, ahogy belép és nekifeszülök háttal az ágytámlának, amit gyűlölök, ahogy mindent ebben az átkozott varázsvilágban. Nincs most kedvem törpének hívni…Averyt, még gondolni sem rá, sokkal jobban utálom a másiknál, mintha ő csinálta volna. Az ő apja csinálta… Rá sem nézek arra, amit hozott és reagálok arra, hogy laktózérzékeny a kutya. Buziéknál minden olyan finnyás… - Nyugodtan megeheted, köszönöm. Tudom, hogy vadászik rám, hogy meg fog ölni, túleshetnénk rajta. Én is akarom, ő is és nektek is jobb lenne. Szóval kérlek, csináld. Csak úgy, hogy ne fájjon, csak azt nem akarom, hogy fájjon Hunyom be a szemem szorosan, elsírva magam, igen, mert a halál előtt elsírja magát az ember, ha egykor, nem is olyan régen még nagyon is élni akart. Úgy félek, de annyira nem bírom már a rettegést, hogy jöhet a gyors halál egészen nyugodtan. Talán nem hitték el, hogy komolyan beszélek, vagy zokogok a muglivilág után, vagy csak vegetálok végtelen agóniában, tényleg ezt szeretném, mert ez lesz a vége és csak megjátszottam magam, oké? Feleolyan bátor, feleolyan erős és menő sem vagyok, mint előadtam nekik, vagy a Roxfortban. Egy féreg, a férgek, jézusom, nem bírom, egyre jobban zihálok és tenyerembe temetem arcon, mindegy hogyan, csak legyen ennek vége!
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Vas. 3 Feb. - 23:01
Dixie & Richard
1979 nyara
Csak álltam földbe gyökerezett lábbal a szoba közepén, a shake tetején a tejszínhab kezdett összeroskadni és már nem is éreztem viccesnek a zöld szívószálat, amit a pohárba tettem. Pedig neki választottam, de utólag ostobaságnak tűnt, mi a Merlinért akartam egyáltalán emlékeztetni rá, hogy a Mardekárba osztotta a Teszlek Süveg, nyilván a háta közepére sem kívánta most az iskolával kapcsolatos gondolatokat. És engem, minket, az égvilágon semmit, aminek köze volt a varázsvilághoz. Egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyt, miközben Kenyér elosont mellettem, a karmai ütemesen kopogtak a padlón. Máskor biztosan megállt volna mellettem, hogy tejszínhabért könyörögjön, nagy barna szemeit bánatosan rám meressze, de most kitartóan haladt előre. Megpróbált felmászni a síró Dixon mellé - sikertelenül, már-már nevetséges volt a látvány, ahogy a tömzsi lábaival próbált felszökkenni a matracra. Csak meg akarta vigasztalni az új gazdáját, talán több esélye volt rá, mint nekem valaha. Végül is a kutya nem tehetett semmiről... Rodyval régen, még sok-sok évvel Flora előtt arra a megállapításra jutottunk, hogy sosem lehet gyerekünk, de ha esetleg mégis jogilag lehetséges lenne, akkor sem akarnánk. Csak felesleges teher ez egy gyereknek, elég egyedül cipelnünk a társadalmi kirekesztettség súlyát, önzőség lenne tovább adni valakinek csak azért, hogy teljes családot tudhassunk magunk mellett. Aztán Flora érkezésével meggyőztük róla magunkat, hogy két apánál sokkal rosszabb lenne az állami gondozás - és talán Flora esetében ez így is volt. De Dixon... csak ártottunk neki, mindegy milyen jó szándék vezérelt minket, akkor is. Természetesen nem én akartam, hogy az apám azt művelje vele, de előre kellett volna látnom, senki sem ismerte nálam jobban azt az állatot. És még csak nem is tettem semmit... Dixon jogosan gyűlölt. - Senki sem fog megölni. - Leraktam az epershake-el teli poharat a komódra, mielőtt kiesett volna a kezemből. - Tudom, hogy gyűlölsz, Dixon, és minden okod megvan rá. Elmondani sem tudom, hogy mennyire sajnálom, ami történt. Hibáztunk, hibáztam, nem kell megbocsátanod... De tudnod kell, hogy nem fogjuk hagyni, hogy bármi bajod essen. Nem fog téged is tönkretenni az az ember és soha többet nem szegezhet rád pálcát. Most nagyon nehéz neked, elképzelni sem tudom mennyire, de Dixie... nem feküdhetsz itt örökké. Meg kell próbálnod összeszedni magad. Kenyér végre feljutott az ágyra, Dixon mellé furakodott, mintha a puszta közelsége gyógyír lenne bármire is. - Szeretnéd tudni, hogy miért téged választottunk Rodyval? - kérdeztem hirtelen.
Szerencsére sosem hittem el, hogy jobb lesz náluk. Számítottan rendszeres verésre, mivel kislány is van, kegyetlen összehasonlítgatásokra és megkülönböztetésekre, napjában többszöri alázásra, amiből igazából egyetlen volt az a groteszk intermezzo Avery és a fű kapcsán. Arra legkevésbé, hogy cukormázzal vagy eperturmixal sodornak lassú kínhalálba, vigyorgó őrültmódra szolgáltatnak ki egy pszichopatának, egyek legyek, szopjak gilisztát, másszon hangya seggembe, húgycsövembe poloska, égesse sebeim tűz, ahogy elképzelni sem bírtam létezik kínosabb a kínnál, vagy fokozati ennek az egész cirkusznak. Bohóc benne minden apa, tébolyult az összes mosoly. Senki sem fogja elhinni a szavaid és senki sem mer ezek után otrombán rád támadni, hogy bazd meg Richard Avery, éppen ez történt, vagy bár befejezték volna, hogy ne a te képed kelljen bámulnom most is. Egyetlen valamirevaló történés Kenyér, a laktózérzékeny kutya, vele képes lennék sorsközösséget vállalni és fiúi szeretetből lehányni szépen. Tehetnék egy próbát, kijön belőlem minden és szavai máris felkavarják a gyomromat. Gondolhatnék arra is, mennyire gáz random bőgni, vagy állandóan és rettegni, ennyire kiszolgáltatottan, de van amit nem bír visszafogni az ember, magától hányom csak a könnyeket, mint a rémálmokat éjjel. - Hiba… Megmondtam, hogy hiba volt, csak basztatok hallgatni rám! Basztatok észrevenni Engem! Késő, mert tönkretett, Miattad! De nyilván ezt akartad, csak erre ment ki, lassan fogjátok csinálni…tudom Hunyom be a szemem, előttem van minden, ahogy addig abajgatnak, amíg bízni kezdek bennük és meztelen vetnek aztán az idősebb lábai elé, hogy hetekig elhúzza kínhalálom és számomra most még elképzelhetetlen ocsmányságokat műveljen. Mert ehhez, amit tett nem volt fantáziám, amire mind képes a mágia, lehet hogy Kenyeret is elvarázsolták és egy óriási megbűvölt pénisz, amit egymásba dugdosnak Szentivánéjel. Most mégis belefúrom a fejem és reszketve szorítom ezt a kis dögöt, ha kutyává változtatnának jobban elviselném. - Számtalanszor megkérdeztem magamtól, de valószínűleg azért, mert mugli vagyok. Nem tartom magam varázslónak, bitroló vagyok, aki elorozta a címet, eleven a hullaházban, kijózanodott a detoxban.
Kezdőlap
