Az agyfagyás pillanata, amikor a sokadik kanál fagylaltot kanalazod be, és egy pillanatra megáll minden. Gerinceden végigfut a hideg, az ujjaid görcsösen fognak a legapróbb kanálra a készletből, mert csak ezt hagyták neked, a szádat eltátod és most megfeledkezel arról, hogy a felsődre csöppen a nyál és fagyi édes keveréke. Egész testedben megremegsz, kacska lábujjaid is szorítod amolyan fura „ökölbe” és végül vége. Elmúlik minden, kicsi zsibogás, a nyelved és szájpadlásod vetekednek, majd az is tovaszáll. És minden megy tovább.
- Szedd már össze magad, két perce csak nyökögsz, mint egy öregember – szól felé a finom bariton, és azon kapja magát, hogy tényleg. Ami pillanat volt, kicsit hosszabban ütközött vissza a valóságban. Kihúzva magát, kézfejével törli meg a száját, felsőjét, majd az egész ragacsos cuccot a nadrágjába. Logikája határtalan. Az előtte heverő adagra néz, még akad bőven, megint mohó volt és azt hitte, soha többet nem szolgálnak fel ilyet, ez az utolsó nap az evésre mert holnaptól tilos és ki is megy a divatból, vagy kifogy a fagyikészlet. Újabb, most már apróbb falatokkal folytatja ott, ahol abbamaradt, a beszélgetésbe pedig elégedett cuppogással zavar bele, ha már ki nem nyitja, úgyse figyelnek már az ilyesmi húzásaira.
- Szóval, ott tartottunk, hogy éjjel...
- Á, á, áááá! Éjjel? A vizsga előtt? Temegvagyveszve?! - egy levegőre. Igen, sipít, igen, most stréber, de csak annyiból, hogy átmehessen. Rohadt sokat melózott azzal, hogy tudás is maradjon a fenébe, ezek meg éjjel akarnak tivornyázni. Máskor bezzeg úgy kell nekik könyörögni, kérlelni, hogy legalább ide-oda húzzák el magukat, egy kicsi friss levegő, akármi. Erre most meg mennek. Felháborodásában még a kanalat is leteszi.
- Igen, éjjel. Mert napközben bent vannak a tanárok. Mit képzelsz, majd belibben a szöszi és elhinti, hogy odakint egy sárkány eszi épp az elsősöket és kifut mind? Kellenek azok a nyavalyás dolgozatok... - mert csalni kell és úgy hiszi, ezzel megnyerheti. Ő meg orrnyeget masszíroz.
- Eleve semmi bizonyíték hogy ott va...
- Látták! Látták bevinni oda, többen is – tiltakozik azonnal, akkor neki kell igaza legyen.
- Azóta vélhetően a szobájában van, ahol javítja, tehát oda meg csak nappal...
- Jó hát te felőlem menj akkor, mi meg a megbeszéltek alapján. Attól még, hogy te beszari vagy, mi nem.
- De mitnemfogszfel?! Komolyan. Neked nem lesz semmi dolgod aznap nem? Meg a többieknek? Így könnyen beszéltek..
- Mikor lettél te ilyen eminens? - szinte fröcsög a gúny, a többiek válla rázkódik az elfojtott röhögéstől. Tényleg sosem volt az, most sem, csak ilyenkor, év végére látja be, hogy neki feladata is van, összekapja magát, aztán jön egy újabb év pihenés. Megszokhatták volna, de még így sem olyan, mint az a négyszemű a padsor végén, aki már hisztérikus rohamot kap, ha egy mondatban akármilyen formában előkerül a tanulás vagy a vizsga. Vagy lecke. Vagy akármi. Most itt hallja innen, hogy panaszkodik a lányoknak, akik meg rá se figyelnek, de neki ez épp elég.
- Akkor, amikor rájöttem, hogy nem akarom hatszor járni az ötödévet. – de ez nem sértette meg őket, vállvonás, és folytatták amit elkezdtek. Ő is a fagylaltot. Aztán, pár napra rá, kaján vigyorral nézte, hogy büntetőmunkát kaptak év végéig, és talán a következő elejére, ráadásul ő átment, míg a nagyhangú nem. A legszebb öröm néha a káröröm.

Zihálva támaszkodik az asztal lapjára. Napok óta migrénnel küzd, csend a füle, nem alszik szinte. Már-már ott van, hogy szégyenszemre megy kunyerálni valami gyógyírt rá, másnem egy erős ütést amitől kidől, de húzza, halasztja, mert a férfi nem panaszkodik, csak ha lázas. Akkor már a pap következik. De csak fáj és lüktet, mint mikor kezére esve eltörte a kisujját.
Érthetetlen káromkodásláncot motyog maga elé, egyedül van a szobában, mivel pocsék ábrázata miatt kapott egy kis felmentést, pihenjen. Csak nem megy. Újra meg újra ugyanazt látja, hallja, de nem tiszta és nincs értelme. Egyszerre érzi veszélynek és jó jelnek, vagy értelmetlenségnek. Néha előtör belőle, tudja már egy ideje, hogy egy icipici pluszt kapott a világtól. Megérzések, amik jelentéktelenek de néha bejönnek. Álmok, amik idiótaságok, de jelentésük igazak. És vannak a durva rohamok, mint ez, amikor működne, de mégsem. Elég pocsék fajta, sosem lesz talán hasznos, csak esőt jósolni. Nem látja a válaszokat, se a kérdéseket, nem látja vagy nem tudja látni. Próbálkozott egy időben, tanult és olvasott, de nem ment sokra. Ami nem sikerül azt kár erőltetni, talán egyszer kiforrja magát, talán örökké elmúlik. Idegesen dörzsöli meg a szemeit, amelyet lehuny, és ami előtt lelkiekben lát egy alakot, elmosódva. Szemüveg kell a harmadik szemére, de igen gyorsan. Lehet, hogy azt látja, ki veri képen a jövő héten, lehet a következő elnököt, vagy épp boxolót. Vagy önmagát. Lemászik az ágyról és dönt, mint ahogy ilyenkor mindig. Tompítani, elnyomni. Talán azért nem sikerül neki, mert sosem engedi. Talán azért jó, mert sosem engedi teljesen kinyílni.
Őszintén, az életében ez az egyik dolog, amely marhára megrémiszti. Egyelőre egy és fél az állás arra, amely komolyabbnak számított és amely nem hordozott sok jót. És még hol a többi.


A folyosón állva vigyorog előre, immár a friss tanévben. Kihúzva magát, megigazgatva egyenruháját, megindul, mint akinek dolga lenne. Még semmi sem kezdődött el, mindenki szokik vissza a helyére a nyár után, a pihenés után. Persze, lassan vége is lesz ennek a mesének, elballag, valamit tanul máshol, de az nem ugyanaz. Koránt sem. Itt minden más, minden bulis. Ott meg majd... Meglátja. Nem tudja elképzelni, hogy hasonlítani fog egy pillanat is akár a maira. Elvégre, itt nőtt fel a korabeli kölykökkel, ismerik és megszokták. Ott meg idegen lesz, aki majd aztán jól borzolja a kedélyeket vagy csak eltűnik a semmiben. De nem fél.
Egy papírgalacsint hajít az egyik lány fejének és az nem visít, megszokta már ezt. Nem az a tipikus csajos csaj, meg hát, nem is érdeklik a fiúk hülyeségei. Vagy épp a fiúk. Ez az egyik olyan titok, ami már nem titok, de ő hallotta elsőnek. Aztán ott van az, hogy ki kitől fél, mit szeret és mennyire ciki, hogy imádja a kórust de amúgy macsó is akar lenni. Néha az emberek megosztanak vele ilyesmit, mert úgy látják, nyitott mint egy könyv. És valami olyasmi is. Nemigen ítélkezik apróságok miatt, ok kell az utálatra, azzal meg munka van. Kivételek mindig akadnak, mint az a girhes ott oldalt, akit első pillanatban utált és azóta már rájött, hogy a születése pillanata is késő lett volna. De ember, így belefér. Nagyot lép, valaki csapdát akart ide állítani, tipikus régi ragasztós trükk. Pezseg minden, semmi sem normális, vagy épp nem látja annak. Megvakarja az orrát.
- Újabb évnyi szívás, nemde?
- Áhh, idén más lesz. Iskolaelsők leszünk és miegymás.
- Addig álljak én féllábon...
- Nos, akkor kezdheted is, várd ki a végét. – de hát, nem lesz.