Ujjaival lusta mozdulattal törli le a tükrön képződött páraréteget, mögötte pedig felsejlik önmaga mása, a keretben és a hűs felületen élő énje, aki ugyanolyan unott arccal bámul vissza rá, mint gazdája. Vizes tincsek keretezik arcát, vállán pedig egy hatalmas lila folt éktelenkedik, mely tanúja annak, hogy ő próbálkozik a szárnyalás művészetével, csak még közel sem tökéletes, ha közben labdákért kell kapkodnia. Kenőccsel keni be, arca meg se moccan, ahogy a hűs réteget átforrósodott bőrére viszi fel és hagyja, hogy a kellemes bizsergés felváltsa a húzódó fájdalmat. Nemsokára eltűnik, de eddig sem zavarta. A ragacsot lemosva ujjairól, áttörli még egyszer nedves bőrét, majd öltözni kezd, előre kiválogatta, miben akar ma itthon lézengeni. Minden lezser, kényelmes, fekete és unalmas, mint az, ami időt itt kell töltenie. Most bezzeg senki nem keresi, majd jól az orrukra is köti, ha úgy adódik, most azonban marad a csendesség és a tudat, hogy legalább a könyvek nem kérdezősködnek majd, és apja is messzebb jár, elvégre néha dolgoznia is kell. Szerencsére. Ez valahol félsiker.
Mégis végül szoknyát húz, övet csatol és nyakába fűzi a vékony láncot, amelynek végén egy levél éles széleivel pihen. Haját átszárítva, a maga természetességében hagyja, lábaira a kényelmes cipő kerül, alig hallja mozgolódni a házat, aki lélek erre jár, az sem teljesen él. A manók addig úgyse mernek bejönni ide, ameddig nem szólítja őket vagy nem megy kis, anyja pedig... nos ő biztosan csendben ülve mered ki az ablakon és élvezi a szabadság hamis ízét. Amúgy sincs mit beszélniük. Legalább elzárkózhat, és főzhet pár kelléket is, úgyis talált még az iskolában pár receptúrát, kitépett lapokkal tért vissza, nem érdekelve, hogy ezzel rongált, azokat a könyveket amúgy se vette ki sosem senki, túl unalmas és száraz, aki pedig mégis, az meg is érdemli, hogy a lényegről lemaradjon. Legalább ezzel is lefoglalja magát és nem kattog semmi hülyeségen. Amúgy is, túlságosan csendes mostanság minden, olyan tipikus, vihar előtti csend ül a családon, amelybe bele sem akar gondolni, nem akarja elképzelni, mit hozhat magával. Ő sem kiabált, más se tette, apja ugyan mindig sejtelmesen mosolyog, vagy megjegyez valamit, de a szokásos agymenése is elmaradt, az iskola érdekelte csupán, mennyire sikerült javítani, avagy épp rontani az egészen. Egész elégedett volna, ő meg épp elég infót és kis hazugságot csempészett bele mondandójába, hogy ezzel lenyugtassa a sárkányt, és ne kelljen újabb beszédét hallania a kőtábláról és a hegyről. Gyereknek kezeli, pedig ő csendben szépen felnőtt, nem mutatta, de megtörtént, el is múlt és már rég nincs helye az ilyesmiknek az életében. Szobájában már nincsenek babák és játékok, sem rózsaszín, bár itt még akadnak színek, haragosak vagy épp természetesek, de a kislány környezete eltűnt hamar. Felállva nyújtózkodik ki, és szokásos, lassú lépteivel indul meg, itthon érdemtelen sietnie, általában nem várja semmi jó, az viszont igen kecsegtető, hogy az egész ház szinte az övé. Ujjait szórakozottan simítja a korlátra, játszadozik rajta menet közben, mint egy zongora billentyűin, simítja végig a díszgombot rajta, majd leejtve kezét maga mellé, az utolsó lépcsőfokokat koptatja. Enni már evett nemrég, szomja pedig majd később ébred csak fel, biztosan maradva a lázadás apró folyamán fog felvinni egy üveg bort és cigarettát a szobájába, még mielőtt őse hazaérne, és megpróbálna apát játszani vele. Azért megpróbálkozik, hátha hall majd valami érdekességet, azonban menekül hamar, mielőtt megint ráterelődne a szó. Bármi zajt is hall addig, nem rémiszti meg, betudja annak, hogy a manók takarítanak, vagy anyja pakolja a képeket sorba ismét, lesimítva róluk a port és talán a mosolyokat is. Éppen ezért lepi meg az, amikor beérve nem őt, vagy apró teremtményt lát meg, hanem egy karcsú alakot az asztalon ülve. Meglepettsége megrekeszti, egy pillanatig kénytelen csak bámulni és persze a realizálás, hogy nem idegen, kit le kell átkozni, hogy kitakarodjon innen, elvégre, csak azt engedik be ide, aki ide tartozik valamely szinten. Közelebb merészkedik hát, bár, most mindene meglepett és fura, elvégre, hosszú ideje nem látta, csak kézírását. Jelezte, hogy valamikor hazatér, de vagy megint nem figyelte az időt, vagy tényleg túl hamar történt.
- Flavia – szólítja meg csendesen, hangjában most meglepően semmi gúny, semmi élc, érzelem sem talán. Vagy ha mégis, régiek. Még gyerek volt, amikor elment, és most meg már minden más. Odaérve vesz magához ő is egy poharat és odatartva önt magának italt és telepszik le mellé. Szinte ragyog ebben a közegben, ő pedig melléülve éles kontrasztot képvisel. Mi több, az érme két oldala.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar hazajössz. Bár, a legjobbkor, szinte csak magunk vagyunk – kortyol az italba. Borulhatna a nyakába, de ő nem olyan, így marad ez. A csendes egyetértés egymás iránt.

Valahol felkavaró, mint valami örvény. Ez az egész helyzet, noha sosem élt másban, mégis, egyre jobban érzi, hogy ez azért így mégsem kerek. Ahány gyerek, annyifelé szakadnak szét, mintha a kéz, aminek a gyeplőt kéne tartani, már nem lenne olyan erős. Persze, próbál irányítani, de mégsem ugyanaz, míg máshol a fegyelem és a szigor elér valamit, itt csak azt, hogy küzdjenek. Talán neki még emlékei sincsenek arról, amikor még együtt játszhattak a ház valamely pontjában, talán nincs is mire emlékezni. Mindenki más, a morál egy és a szavak is, de a fülek különböző módon süketek. Valahol várható volt ez. Nem lehet mindenki példamutató, ahogy első sem, vagy épp azon felül álló. Megvannak a példaértékek, akik elfogadják és egyenes gerinccel mennek a sorsuk felé, és vannak, akik nem. Noha, ez számára nem azt jelenti, hogy bemocskolná inkább magát, hanem maradna egyedül, mígnem úgy gondolja, ketten kell lennie. Inkább a kényszer maga az, hogy már teljesen elidegenedett egy talán még nem is létező másik gondolatától, és ez az egész rányomta magát az életére, a házra, mindenre. Nem szeretne nyugton lenni, de egyelőre máshova sem tud nagyon menni, a rokonok, akik talán még elérhetőek is, talán fogadnák, neki még sincs bejárása oda. Vagy nem viszi rá a lélek és nem azért, mert félne vagy mert idegen. Fogalma sincs, miért jár még ide vissza, csak azt tudja, ameddig nem nagykorú, ezt muszáj. Maradhatna az iskolában, de az a csőcselék, akik ezt teszik, nem valók az ínyére, viszont tagadhatatlan, hogy nagy csend fogadná és több mindenre lenne ideje. Igazándiból, ez nem is egy rossz ötlet, fel kell jegyeznie elméjébe, mielőtt kiszáll onnan, felveti majd legközelebb és olyan takaróba bújtatja, amire rá fognak harapni. Úgyis azt szajkózzák, tágítsa elméjét, így azt fogja tenni. Aztán ha mégis elmegy a kedve, majd jelez Nich felé, nem akarja-e pár napra elszállásolni, nem foglal sok helyet. Ez a jövő zenéje azonban, mire leér a lépcsőn, akkora már a múlt gondolatai.
És az állóvíz amúgy is felzavaródik. Milyen jó, hogy nem most maradt odabent vagy épp másnál. Milyen jó, mi? Az örvény. Mintha megérezte volna a változást, és elérte volna. Flavia valahol azt jelenti, amit neki nem lehet, és amely miatt van benne harag és irigység. Aki elmehetett a világ másik felére tanulni és aki ott is maradhatott dolgozni azzal, amit szeret. Mason fiú, őt emiatt tüntették ki, és mintha minden követelés, szigor és lánc neki jutott volna. Nem csoda hát, hogy nem borul egyik nyakába sem, hogy némán tudja vádolni őket gyengébb napjain mindenért, még azért is, hogy az ég kék. Egyszerűen csak ő is akkora teret akar, mint ők, mint ő. Nővére az egy lánynak, akit jobban irigyel és jobban szid. Magasabb, karcsúbb, formásabb vagy épp szebb mosolyú. Noha a külsőségek már rég nem érdeklik, ilyenkor kissé feltör. Nem látszik azonban semmi rajta és nem is fog neki esni azért, mert ő elmehetett, míg ő nem. Tudja ő ezt nagyon jól, pár éve nem egyszer panaszkodott neki hosszan egy levélben, amikor azt kérte apjától, hogy had mehessen abba a távoli iskolába ő is, vagy épp pont nővére után. Amikor megtapasztalta, milyen az, amikor már nem kérnek tőle, hanem követelnek. Azóta már nincs panasza, az néma, de létezik. Minden rá maradt.
- Ő valahol a szobájában, vagy a kertben ücsörög, nem tudom. De a birtokot sosem hagyja el már szinte – mint valami kísértet, úgy jár-kel, és úgy van láncon tartva itt. Nem tudja, mikor vitte apja akárhová is, és azt sem, hogy minek tartja. Vagyis, vannak tippjei, kiéli rajta a szadizmusát, azt hiszi, ezzel elér bármit is. Hát elért. Rideg szívű gyermekek és tekintetek, egy olyan család, ahol enne semmi értéke. Megtehetné, hogy ilyen napokon bemegy hozzá beszélni, de képtelen rá, ahogy épp sebeit ápolni, vagy bármi más. Már csak a manók beszélnek vele ilyenkor is, vagy vacsoránál, ha úgy jön ki a lépés. Egy törött család, pedig égették, korom még sincs rajta.
- Gondolom örvendeztél, hogy újra egy tető alatt hívnak össze minket. Ez sosem jelent semmi jót, én már felkészültem rá. Mióta nem vagy, változott minden, legfőképp én, még ha nem is írtam róla. De ez nem fontos most, vagy ha igen, ám legyen – kortyol az italba ismét, lábát kényelmesen lógatva lefelé. Ez lehetne egy idillikus pillanat is akár, boldog, vagy épp más, és nem pedig szomorú. Egymás nyakában is lóghatnának, azonban mindketten olyanok, akik ezt nem teszik. Lehet, egy részük egyformára sikeredett valahol.
- Hogy vannak a sárkányok? Mikor láthatom már azt a helyet? Mert ha te is azt mondod, hogy ha jobban lesznek a jegyeim, én leszek a sárkány – fintorodik el az örökös zsarolás szavaiba, persze, vannak még mellette mások is, de ez épp elég. Elég lenne ha utazhatna egy nagyot, és talán egyszer, egy ilyen alkalommal eltűnhetne. Majd azt mondatná vele, megették a sárkányok, ő pedig élné életét kényelmesen. Olyan agyament gondolat ez, hogy mosolyognia támad kedve, aztán elveti. Bár mindenképp látni akarja a lényeket. A világban kevés dolgok egyike, amik szívből érdeklik, és nem is csoda, elvégre a két lábon járó fajtából kettővel élhet együtt, csak vágyik azokra, amelyek tényleg félelmetesek is, nem csak az árnyékuk.  

És talán nem is vár semmit sem. A percek telnek, és ott ülnek egymás mellett, mintha nem telt el volna annyi év és annyi rossz. Amint ő kitette a lábát, onnantól kezdve apjának nemigen volt szava és akarata, miután pedig ő maga került terítékre, és persze formálásra, már semmi sem volt egyszerűbb, mint gyűlölni azt, hogy elmehetett és hogy nincs itt. Aztán ez is ürességgé vált, mint pillanat, mint a jelen, és mint minden. Itt semmi sem egyszerű. Nem egy levelet égetett el, amelyben panaszkodott, amelyet telesírt és amelyben őszinte volt, olyan, mint sosem azóta. Egy időben szeretett volna az lenni, olyasvalakit kapni, akinek nem kell hazudnia, ha fáj és ha nincs jól, de olyan régi ez a vágy, hogy már felidézni sem tudja igazán, csak az érzést haloványan. Most már minden más, kezeli, eltemeti vagy nem figyel semmire, ami odabent dübörög, alásüllyed vagy épp emelkedik, mindig a változás jellemzi. Nem számít, mert senki sem figyeli és ez így jó. Apja, csendesebb napokon, győzelmet érezhet talán, hogy sikerült akaratát érvényesíteni, és nem tudja, hogy messze sem, csupán most minden szava visszapattan a falakról és el sem éri őt. Rosszabb napokon csatázik, olyankor hangos a ház, hallani, ahogy kiadja magából, majd ahogy lecsillapodik, de ez ritka, nincs itthon sokat és csendben ezt is áldja. Aztán, amint eljön a nap, talán ennyit sem kell. Semmit sem. Addig viszont játszani kell. Bár, nincsenek sokan a mezőn, mi több, alig. Félreértelmezhető tartózkodás és csend, lábát lustán lóbálja, a pohár a kezében komótosan ürül. Az idő ismét telik. És mintha mégse változott volna semmi, és mégis. Hisz itt van.
- Sosem nehéz. Már... eléggé csendes, talán rá se ismernél – amikor elment, könnyeket ejtett érte, talán ha most játszódna le ismét, már azt sem merne. Elég haragot okozott ő a fejben, amiért a lélek kapott, és amiért egyre halkabb lett és áttetsző. Egy hústestű kísértet, amelyre nem néz rá, mert nem bír és nem is akar. Másnak ez szörnyűség lenne, elképzelhetetlen, neki megszokott. Mindennapos, mikor erre jár. Törött, csorba és életlen ez az egész. Beteges, ha lett volna bárki külsőnek mersze, már talán véget vetett volna neki, talán ha időben menti ki őket, most normálisak lehetnének, egymás nyakában lógva örülhetnének. Ez azonban sosem történt meg, egy szabadult, a másik pedig azt formálja, amit csak tud, és kitörni kíván, miközben a mocsok már rég megrontotta a lelkét. Ide vendég ritkán jár, nem is érti, minek ekkora ház, ha sose tölti meg senki élettel, viszolyog az egésztől, főleg akkor, ha égett foltot láthat és emlék tör fel benne. Túl sok. Egy rab, csak selyembe burkolva.
- Gondolom rájött, hogy két lánya van, és vészesen kevés ideje arra, hogy bármit kihozzon belőlem. Őt nem érdeklik a fontosságok és a tervek, csak a sajátjai. És ha itt vagy, akkor veled is van terve – sejthető, hogy mi. Nem tudhatja, milyen élete van ott, van-e olyan az életében, aki fontos, akit talán szerethet, ha ő legalább képes rá, akit elvisel. Hogy miből rángatta ki és mit kell eltemetnie idehaza. De tudja, akármi is az, le akarja majd rombolni, megpörkölni, ledönteni. Mert nem lehet jó, ha ő nem cselekszi azt. Megtapasztalta már milyen az, amikor így próbálnak érvényesülni, amikor nem kérés, hanem mély zsarolás csendül fel negédes mosollyal tálalva. A legfélelmetesebb az egészben az arc, amelyről egy pillanatra azt olvasod le, hogy semmi sem bánthat. Mindenkinek kellenek a pillérek, de az egyik törött és csorba, a másik pedig folyton azzal fenyeget, hogy agyoncsap. Így mi marad hát? Flavia egykor olyan volt előtte, mint a tükörkép, úgy járt és úgy fésülte haját, aztán mikor elment, minden abbamaradt. Mason még messzebb és még másképp, benne mást lát, őt ha látja sem éri el. Így maradt önmaga tükre, önmaga mozdulatai és a mostani figyelme, amint elhangzanak a szavak.
- Nem tudom, mit lehetne és mit nem, de felőlem. Addig sem üres a pillanat – talán nem is sejti nővére, mi vált a kislányból. Merthát nem önjellemzést írt, ha tette, csupán szavakat, híreket, vagy apró kérdéseket. De azt, hogy mi történt vele, odabent, azt nem. Azt sem, kivel mit tesz, hogy Macnair is olyan ösvényre kíséri, amely végén a gyilkos erdő tisztásán semmi jó nem várhatja. Ezekről talán csak apja sejt valamit és egyelőre még nem rombolta le, talán még örvendezik is, hogy nem kötögetni jár. És ahogy azt sem sejti, hogy ha akarná, ebből a pillanatból is a rosszat hozhatná ki, vagy később a fenyegetést és eszközt.
- Sosem értettem, hogy apánk után hogy volt kedved a sárkányokhoz – persze, ő sem rest tüzet szítani, ha úgy adódik, de nem kedveli, nem kívánja különösebben, ha fóbiás félelem nemigen szorongatja torkát. Annyira. Tény, a világ egyik vége mindenhogy kecsegtető gondolat, még számára is. Csak ugye, őt már ki nem engedik.
- Oda? Annyi gond van csupán vele, hogy valamiért mániákusan képes bármit ellenezni, ha olyan napja van. Te... nem tudod, de manapság eléggé egyhangú lemezt fúj, és nem hajtok fejet neki, így ott vágja el az utam, ahol éri. A nyaram, a napjaim, mindenem. Félek, hogy bele fog őrülni – nem mintha nem tenne érte eleget, és ivás közben apró mosolyt ereszt a pohárba. Belefog, bele hát. Valahogy úgyis meglépi, amit akar, más nem eltűnik és addig nem kerül elő, míg le nem kaparja magáról a bőrt. Hogy félne a büntetéstől? Egyelőre nem, nem érzi át a realitás súlyát, még nem. Annyit sosem kapott, azért ekkora a szája.
- Nekem valamit? - ez lepi meg és pillant felé, poharát letéve. Az ajándékok névlegesek, semmisek, nincs is sok belőlük és nem is szokott hozzá. Idegen, ahogy az ölelés és a homlokcsók, ahogy valaki karjába bújva fúrja magát közel és csak szuszogjon, vagy épp sírjon. Idegen minden, érintetlen, érzékeny bőrfelület. Miért hozna neki bármit, hisz elvégre, nem miatta jött. Hisz miért lennének normális élményei, élete? 

Anyjuk, úgy néz ki, mindkettejük életében olyan, mint valami kellemetlenebb tanú; felemlegetik, rábólintanak, de konkrétumot vagy bármi mást ritkán ejtenek. Mintha nem is itt lakna, nem itt élne és nem is lenne az életük része. Flavia-nak valóban nem, ő maga pedig keveset van itthon, amikor pedig megteszi, tökéletesen eljátssza, hogy nincs itt rajta kívül szinte senki sem – kivéve, ha az a senki nem akarja másképp. Mostoha körülmények ezek, olyanok, amiket egy normális család nem bírna még a szájára sem venni, de a világ, még a mugliké is tele van olyannal, amikor a család egy valamely tagja eltűnik, vagy eltüntetik és nem beszélnek róla, csak épp ők nem néznek arra a világra vagy más családra, mintha attól tartanának, hogy tanulnának valamit, vagy rájuk ragadna bármi. Nem kell aggódni, ők már sosem fognak megváltozni, a szörnyülködés maradhatna, ha mindenki mindennel tisztában lenne, mert amúgy tök jó az álca, csak sejtenek dolgokat, az pedig épp elég. Baljós jelekből mindenhol találni egy-egy csokorral, mivel lenne különb egy fura családból származó leány?
- Vagy azt mondja. Szerintem igenis vannak pontok az életben, amit nem képes irányítani és amit igencsak e hazugság alá temet – vagy legalábbis, ezt ő így hiszi. Talán tényleg nem volt választása mert ő eléggé úgy adta ezt elő, hogy már a jelen és nem egy jövőbeli dolog, amire engedélyt kér és ami amúgy elég menő dolog, mert csak úgy, hülyéket nem visznek oda. Aztán persze lehet, hogy tényleg az aljas terv. Poharát ujjai között forgatva, az italt lötybölve mered kicsit előre, hiszen emlékszik arra a napra, ha az utána következőkre már alig vagy sehogy. Vannak dolgok, amik beleégnek az elmébe, történt ez így anyjával, amikor először látta szenvedni és amikor úgymond a valóság felpofozta, vagy épp az iskolában történtekre, de a többi dologra felesleges. Nem akar feleslegeket gyűjteni, azok maguktól gyűlnek amúgy is, neki pedig le kell ráznia magáról. Visszarántva magát, kortyol gépiesen az italba, csakhogy a vajmi kesert és kéretlen kérdéseket le is mossa gyorsan, de az ital csak újabb pontokat mar ki. Aprót köhint, és hessegeti el, nem kedveli, ha az a fele bukkan fel, aki a kislányból nőtt volna, akit Flavia ismert és itt hagyott, és akit ha hagyott volna élni, most minden másképp festene. Él az, valahogy, furán, és néha feltör, de mégsem úgy, ahogy kellene. Néha olyan súlyokkal nyomja a vállát, hogy szinte hallani, ahogy a csontok ropognak bele, máskor pedig olyan messzire kerül és eltörpül, mintha sosem létezett volna. Két véglet uralkodik, talán az ő őrülete is, amelyet elkapott az itt lakótól, a közegtől és a levegőtől, vagy akár a bútoroktól amikbe beleivódott. Egészséges környezetben kellett volna felnőnie, ahogy a szakkönyvek mondanák, de ez nem sikerült. Főleg ez a hét év, ez vitt mindent, mert ekkor nőtt fel ő is. Fivére más világ, ő fiú majd férfi lett, a kislányok pedig inkább a nővérükre szeretnének hasonlítani anyjuk után, de neki utóbbi nem, előbbi pedig elment és így tökéletesen a másik ellentétére sikerült talán. Vagy rettegett gondolatként, az apjára. Buta gondolatok.
- Vajon a gyilkos pikkelyes mennyire bírna a hideg tekintetű, és szelíd de fenyegető szavú férfival? Mindkettő veszélyes a maga módján, az egyik mégis irányíthatóbb a másiknál. Viszont akárhogy nézzük, mindenki apánk miatt tesz valamit, mindenki.. - akár testvére, akár anyjuk, akár ők ketten. Ha névlegesen mindenki elítéli az irányítást, megtagadja és vagy egyenesen le is köpi, attól még él és megtörténik. És akkor a férfi már félig-meddig nyert is, nemde? Nem akarja elismerni, de attól még ez valahol ott függ felettük, akaratlan. És egyik terméke maga a nővére jelenléte, aztán még ki tudja micsoda. Ő is néhol javított a jegyeken, már csak azért is, hogy ezért ne legyen elővéve megint, ez már ne legyen gond. Fene abba az akaratba, fene mindenbe.
- Néha én is érzem. El vagyunk átkozva biztosan, ki épp mire. Talán még valaki menthető, van, aki nem, ő viszont nem kiszámolható, lehet meg fog lepni. Én még itt élek, de nem tudom mégsem követni – mert persze, amit nem akar az ember, azt nem is fogja. Kötődés benne nehezen vagy sehogy nem alakul ki, ez volt az első, amit eltapostak benne. Igen, ott van Nich, talán az egyetlen, akihez valami szál fűzi, na de az szeretet lenne? Nem, olyat már rég vagy sosem érzett. Ha valaki valaha erre akarná majd tanítani, vagy feladja, vagy istentelenül hosszú munkát ad magának. Akárhogy nézzük, mindenhogy sérült és mégis a hideg tökéletességnek adja el magát. És elhiszi, szóval semmi sem számít.
- Dehogy árt a próba, sőt. Az edukációs értéket fogja felhozni, mint mindig, egyelőre ez a fegyvere. Majd ha ez kiváló, majd ha az, bla, bla, bla. Igazából azon vagyok, hogy nyárra összecsomagolom a batyum, valahova elmegyek minden igenje nélkül, akárhogy sikerül az a kiváló – nem hiszi, hogy ez meglepi őt, inkább azt mondhatná, volt kitől tanulni. És felesleges is visszafojtani ezt a dolgot, nyílt titok, még talán apja előtt is, kíváncsi lesz, mennyire fog figyelni, amikor beköszönt a szünidő első napja és ő hazatér. Ez is egyfajta játék, a türelemé, meg mindené, ami itt folyik. Ő szívesen megnézné azt a rezervátumot, ami ennyire lefoglalta őt évekig, ami, ha a benne lévő másik fél szerint elvette tőle a testvérét. Bár sok ambíciója neki nem lenne ilyen helyen dolgozni, ahhoz orra és bőre finnyás, kényelme nagy, de a messzeség jó, a szabad levegő még jobban és aztán a kíváncsisága is egy életre ki lenne elégítve a sárkányokról. Persze, előtte ott van a másik dolog, a meglepetés, amit fel kell dolgoznia és ami a kirándulás gondolatát egyelőre elnyomja. Persze, akadtak apróságok, sárkánypikkely, vagy akár egy fogacska, amiket borítékba könnyű volt rejteni, más dolgok, de levélben mindent eladni, ott nincs arc és a hangsúlyba költöző érzelem. Nem, nem az van, hogy el fogja sírni magát vagy akármi, egyszerűen nem tudja helyesen kezelni és majd valami idióta poénnal vagy épp a semmivel helyettesíti, de a hanglejtésbe ott fog lapulni a kíváncsiság. Követi a tekintetével a táskáig, amelyben biztos az a valami lapul, és amit magához vesz, de nem kinyitja, hanem felkészíti az indulásra. Érti ő.
- A szobám elég, vagy esetleg máshova menjünk? – akadnak errefelé kisebb lugasok, gyümölcsösök, sőt, kissé feljebb egy rozoga házikó is, amelyben gyerekként játszottak, amikor még lehetett menni és nevetni, még talán emlékszik is a kopott függöny színére, és a székekre, amik apró súlyuk alatt is vészesen recsegtek. Ha más nem, az már végképp elég kell legyen, vagy elég az udvar valamely pontja. Tudomása szerint nincs itt senki, de a manók szolgák, egy mindig figyel és beszél, mert félnek, ők félnek a legjobban a szörnyetegtől. Lemászik az asztalról, kisimítja ruhái ráncait és kész indulni. Semmi értelme kikerülni azt a valamit, de maradni sem.

Úgy néz ki, megleltek egy kellemes témát, a szó minden kifacsart értelmében. Noha az emlegetett messzebb van és csuklik, hogy gyermekei emlegetik, mégis, még így is épp elég kellemetlen szájíz, mindkettejüknek. Eleve volt róla téve, és persze amúgy is, akadnak dolgok, amelyek csak rontottak. Nem tudná kiszámolni, mikor volt az a pont, amikor még vissza lehetett volna fordulni és javítani. Nem emlékszik, mert annyira vastagon rakódott rá minden nyavalya, hogy kikaparni se lehessen már akár csak a felszínét. Mire volt ez jó? Kérdezhetné és talán egyszer meg is fogja. Persze, tudja ő a válaszokat, a köröket és kötelességeket, minden egyes szót, ami a Miért?-et valaha követte. Mert így kell lennie, az aranykör és minden maszlag. Van, ahol ez rosszabb, tudja ő és tisztában is van vele, csak azokat nem figyeli, azok nem ők, nem az ő családja, mit érdekelje, hogy hogyan élik a mindennapokat. Ezek a minták csak apja előtt vannak, vagy mások előtt, fogalma sincs, ő mindig szeretett egyedül és a saját vonalát követni, elvégre, azt kell élnie. Mindig azt szajkózza a fő, hogy a család a fontos, miért akarja, hogy akkor ugyanolyan és más sarkában loholva váljon semmissé? Akkor csak egy lenne a sok közül, pedig tudja, hogy apja a sok között akar lenni az egy, mégis, nem tesz úgy, nem és csak önmagát ismétli. Kapcsolatokat akar, hatalmat és mindent, a módszerek viszont ugyanazok. Másokhoz besimulni, felvenni a nevüket és akkor máris nincs család. Ő valakinek a nevét viselné, oda szülne gyereket, oda tenne mindent és bármit, és sehol nem emlegetnék a régi énjét. Hát ne csodálkozzon, ha ez a módszer neki nem fog bejönni és amiért egyre hevesebb. De az apa is. Lassan itt is háború lesz, nem csak kint. Ebbe akart tán segítséget vagy még egy ellenséget, nővére személyében? Bonyolódik.
- Én néha megtenném. Csak kicsit. Talán egyszer sikerül is. De én mindig is kíváncsi voltam – von vállat, elvégre ki ne akarná tudni a másik következő lépését vagy épp szavát. Bárkiét igazából. Tudni előre a lépéseket és aztán azokat számba véve dönteni. Könnyű, könnyű, könnyen ki tudja mondani magában, hangosan, azonban semmi sem az. Hadakozni sem, hiheti bárki, hogy zsigerből megy neki, és való, hogy a legtöbb esetben igen, de vele. Vele. Nehéz. Ott van az a tekintet, a hangja, mindene. Letagadja, elrejti, de jelenleg ő az egyetlen, apja az, akitől némán retteg minden egyes beszélgetésnél, vagy csak akár akkor, amikor egy asztalhoz ülnek. Nem biztos, hogy a mumus ezt az alakot venné fel, de ébredt már fel verejtékben fürödve, reszketve, hogy ott áll és végül a tűz mindent megold. Vagy akármi. Erősebb ő a félelemnél, vagy csak színjáték az egész? Az a legszebb, ha erre sose ad még magának sem egyszerű választ. Sosem.
De itt most Flavia van, nem az apja. Róla... róla is vannak, voltak szavai. Egy régi énje csalódott és mérges, egy kislánynak fontos a nagy nővér, ő meg nem volt itt. Aztán felnőtt és rájött, miért nem. Azóta pedig ő üres és felszínes, nem kapaszkodik és nem kap senki után, nem tudja, hogy mennyi érzelme maradt és mennyi égett ki. Mennyire maradt a régi. Minél többfelé szaggatja szívét, lelkét, annál gyengébb lesz, lenne, ha megtenné. Képes valaki így működni? Talán.
- Igen, de annak vannak karmai és agyarai. Lenyelné, és hát akkor nem kellene semmiféle teória. Vagy... a sárkányok nem esznek emberek, csak a mesékben..? - pillant felé, ő a sárkányok témában csak annyit kutatott, amennyit muszáj volt, őt az itthoni dolgok után még jobban taszította, még ha meg is vallja, hogy élőben biztos csodálatosak. Nem akarja untatni azonban azzal sem, hogy a családfő lesz az egyetlen téma. Igen, érdeklődik, lassan, tapogatózva, mintha egyik fele nem akarná tudni sértettségből, a másik meg nem tudja mit kérdezzen; vagy azért, mert sok a kérdés, vagy épp mert kevés. Kavargó örvény, mikor mi csap ki a felszínre, itthon azonban általában se nem nyugodt, se nem ideges. Ha túl vidám, az kirí és túl sok, ha enged a haragnak, akkor még rosszabb és végül ő nyüszít. Szeret máshol lenni, akár más lenni. Aprót vigyorog arra, hogy mi van az ő pórázán és mi nem, újabb korty, hideg csók a kristálypohártól. Inkább a boldogtalanság és a kín az átok, az átok maga a név, de néha már, elborult pillanatokban a vérre gondolt, az aranyra és a vonalra, amit ha nem kaptak volna meg, mindegy lenne kit szeret, mit választ. Kötelesség. Ez az átok, aztán rájön, hogy túlságosan bele van nevelve, nem tudja még elméletben sem kedvelni a másik oldal pillanatnyi könnyedségét. Csak ezekkel az apróságokkal nem tud azonosulni, a kényelemmel és az érzettel, hogy ő több, azzal már veleszületett. Meg, amiket út közben szedett magára, és amikről a nővérének, akinek mindenről tudnia illene akár, semmit sem tud. Hogy megváltozott, hogy kevesebb és több egyszerre. Talán majd egyszer, ha lesz idejük és alkalmuk kipróbálni, milyen egy nővér és húg viszonya. Hogy kicsit összevesszenek, ha felveszi a ruháit, használja a szemceruzát, utánozza a hajstílusát.
- Kíváncsi vagyok rá, neked mit mond egy ilyenre. Hogy milyen próba lesz – és valóban. Igazából arra kíváncsi, apja vele miként és hogyan fog beszélni, mit és meddig enged, miképp fogadja. Bár az biztosan magánbeszéd lesz, nem lehet majd ott, de máskor talán igen, amikor ténylegesen a kirándulást tervezi meg akár, vagy bármi mást. Érdekes lesz, neki mindig ultimátumok és szintek kerülnek elő, fenyítés és a nevelés mindenféle szépsége, de ő már felnőtt nő, igazából ha fogná és kivinné őt innen, akkor se lenne semmi. Majdnem felnőtt ő is, ha azt mondja, beleegyezett a törvények nem szólnának semmit, csak apjuk tombolna. Már ez is vigyort csalna ki belőle, de nem engedi kitörni, inkább hagyja sodródni magukat, elvégre, még nincsenek ott, hogy ez tényleg aktuális legyen, ki tudja, mikor ér haza, sosem várta meg úgy, mindig csak észlelte, ha hívatja, vagy bekopogott az ajtaján. Felszínesség.
Aztán meglepetés. Nem tudja hova tegye, honnan tudná. Analfabéta ebben, mindenben, ami a lélek. Sóhajt egyet, kicsit ujjait tördeli, kell-e a köszönöm, vagy csak utána? Elég lesz-e vagy más kell? Könnyek, mosoly, nevetés? Be kell vallania lassan, hogy tényleg túl nagy folt van, amit meg kell tanulnia, ha tökéletesen akarja eladni magát, mindent tudnia kell. Ezt is.
- Remek, akkor a szobám – van ott kupi, bár nem, azóta biztos összepakoltak a manók megint. Katonás rend lesz, félhomály, fekete és fehér, az ő tökéletes megnyilvánulása. Nincs sok dísztárgy, fotó egy sem, könyvek, fiolák az egyik sarokban, mint dekor, a ruhái a szekrényben, nincs sok tárgy, nem ragaszkodik sok mindenhez. Nem zöld és ezüst, mint a többi büszke hülye, ő színtelen és fakó, de rögvest meglátja, ez már nem a kislány szobája lesz.
- Nem hibáztatlak, ezernyi szebb hely és ház van ennél. Én még a Roxfortban se szabadulok ettől, irigyellek kicsit – tény, túloz aprót, de a járást nem tudja elfelejteni, meg is indul, nem gyorsan, könnyedén lépked oda, ahonnan nemrég távozott. Tényleg tökéletes időpont, apjuk most aztán olyan lenne, mint az igazi fasztorlasz, csak elrontaná a pillanatot, pedig aztán nem is készül semmi olyasmire. Igazából szinte sosem, de ez most nem az a téma.
- És amúgy... milyen ott neked? - kérdez végül rá, és a szobához érve nyit be, sétál be, és aztán az ágy szélére leülve pillant rá ismét. Nyugodtan bezárhatja az ajtót, ha akarja, van rajta zár, vagy akár használjon mágiát is, nem bánja. Kíváncsi. Most tényleg. De hát nem mondhatja azt, hogy csapd már ki a táska csatjait, és hadd lássa. Meg. Nem is ő lenne. Még mindig fura neki ez a helyzet, főleg, hogy a szobájában van. Kevés helye van, ami privát és azokat őrzi, mint a harapós véreb.