Elkínzott nyöszörgés a takaró alól, aztán valami koppan a földön; még a fejemre húzott takarón át is hallom a macska méltatlankodó fújását, mikor a földön landol, de jelenleg legkisebb bajom is nagyobb annál, minthogy őt akarjam jobb belátásra bírni, tekintve, hogy a szobám ajtaja hangos csattanással vágódik ki, aztán valaki lerántja rólam a takarót, valamit prédikálva arról, hogy el fogunk késni, meg hogy úgy nézek ki, mint egy jobb napokat is látott vízi hulla. Kösz, tesó!
Hiába dobom a hangjának irányában a párnát, semmi se tudja eltántorítani - a szemem sarkából figyelem csak, ki van öltözve, a legszakadtabb farmerja van rajta és valami nevesincs rockbanda egyenpólója, mintha legalább valami koncertre készülne, vagy randevúra a sarki lemezbolt eladójával, aki szabad perceiben előszeretettel hódolt a goth divatnak meg minden bizonnyal szüzeket áldozott a sátánnak az ebédszünetében.Pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy a bátyámnak ennél jobb ízlése van...
- Bones, kelj már fel, fél óra múlva ott kell lennünk. - Rosszallóan ingatja a fejét, ahogy ingem gallérjára markolva húz fel az ágyból, és tekintete megakad a fehér anyagon díszelgő rúzsfolton, aminek a jelenléte még nekem is meglepetést jelent; nem emlékeztem arra, hogy bárki is ennyire közel kerüljön hozzám, hogy összerúzsozzon, de ezek szerint... Hm. Minden esetre már tudom, hogy ezt az ingem is le kell selejtezni, mert ez a folt már sehogy se fog onnan kijönni; és lélekben el is rendelem az egy perc, néma csendet a kedvenc ingemnek, ami a kelleténél jóval korábban távozott el a hordható ruhák sorából. A bátyám közben tovább beszél: az esti kis koncertünk részleteit ecsetelgeti, hogy a sarki kocsmában játszahtunk pár dalt, több hétnyi rábeszélés után a tulajdonos végre beleegyezett, kaptunk egy órát meg egy rekesz sört fizetségként, és ha elég jók leszünk, a nyár végéig játszhatunk ott; nincs szívem közölni vele, hogy ennél azért többre vágyok, mert tudom, ő ezt élvezi, ez számára a változatosság a két munkahelye mellett, a szabadság édes íze hétvégenként... így csak engedelmesen vonszolom magam a zuhany alá, míg ő a szekrényemben turkál, ruhákat választ és közben az egyik dalunkat dúdolja, kissé hamisan de olyan beleéléssel, hogy elhiszem, egy nap valóra válthatná az álmait arról, hogy saját együttese lehessen.


Aztán eltelik néhány óra; a kezemben megkopott sörös üveg, hajam ziláltan lóg a szemembe, és ő mellettem támaszkodik a pultnak, ajkain a legragyogóbb mosollyal, amit eddig láttam rajta. Imádtak minket, két dalt újra is kellett játszanunk és a kocsmárosnak kellett közbelépnie, hogy végre lejöhessünk a rögtönzött kis színpadról, amit a lokál sarkában állítottak fel.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg sikerült; amikor a bátyám kitalálta, hogy zenéljünk együtt, abszurd ötletnek tartottam a lehetőséget, hiszen sose próbálkoztunk ezzel, még csak nem is gondoltunk rá, hiszen neki ott voltak a barátai, akikkel zenélt és akik nem tartottak igényt egy lányra a kis társaságukban. Tudom, hogy nehezére esett annak idején választania közöttük és közöttem, de most, hogy túl voltunk az első, sikert aratott duett-fellépésünkön, látszott rajta, hogy nem bánja - hiszen a barátai biztosan nem fognak a végtelenségig haragudni rá, engem meg úgyis csak a nyári szünet alatt látott. Ki kellett használnunk az időt, ami megadatott nekünk; csak sosem hittem volna, hogy ez pont egy kocsmában fog megtörténni.
- Az a lány már kurva régóta téged néz. - Idióta vihogása durván mar a fülembe, végigszánt szétzilált gondolataimon; arrafelé fordulok, ahova mutat és tényleg, ismeretlenül ismerős arc a tömegben, engem néz, ajkait szelíd mosolyra vonva. Emlékszem rá, egy volt azok közül a lányok közül, akik kitartóan gúnyolódtak rajtam legelső iskolaéveimben, amikor még a varázstalanoknak fenntartott tanulmányi intézmény diákja voltam, egy azok közül, akik mindig kidobták a kottáimat. Kelletlenül fordítom el a tekintetem, abban a reményben, hogy ez majd lelohasztja az érdeklődését, mert semmi kedvem ezen az egy, viszonylag kellemes estén is vele acsarkodni, vagy a kelleténél tovább nézegetni őt a púderrózsaszín miniruhájában, még ha egyébként jól is állt neki ez a rendkívül ocsmány szín.
- Boney...? - Nem is veszem észre, mikor tűnik fel a látóteremben, de abben biztos vagyok, hogy nem csak elképzelem magamnak; tényleg belemászott a személyes terembe a pasztellrózsaszín ruhájában és magassarkú szandáljában, amiben én már rég kitörtem volna a bokám, és most olyan intenzitással pislogott rám, mintha hosszú szempilláival legalább hurrikánt akarna kelteni. Valami okból irritált a jelenléte, a bizonytalanság, amivel kimondta a nevem, mintha kérni akarna valamit, de nem merné megtenni. - ...beszélhetnénk?


Az első gondolatom ébredés után az, hogy ez nem az én szobám; a csipkés függönyön átszűrődő napsugarak halvány púderrózsaszín falakat világítottak meg és elegáns, fehér bútorokat aranyoztak be. A fejfájás is túl erős; azt hiszem, végül a fizetségünk jóval több volt, mint egy rekesz sör, keserű ízét még most is éreztem a számban és minden odaadtam volna azért, hogy megszüntethessem azt, de hatalmas pofátlanság lett volna csak úgy kölcsönvenni egy idegen fogkeféjét, ugye?
Az éjjeliszekrénybe kell kapaszkodnom, hogy fel tudjam kapani magam az ágyból; a tegnap esti lány még az igazak álmát alussza, és ezt ki is használom arra, hogy szépen elhordjam magam, a biztonság kedvéért inkább az ablakon át, hogy véletlenül se találkozzak össze családjának egy tagjával sem. Még csak a nevére sem emlékszem, csak a rúzsának nyomára a cigarettám szűrőjén, ajkainak puhaságára és arra, ahogy körmei a vállamba martak; és fejem megrázva űzöm el ezeket a gondolatokat, ahogy meggyújtom az utolsó cigarettám és mélyen a tüdőmbe szívom a füstöt, bekanyarodva a lakásunk felé vezető utcába.
Remélem, a bátyám emlékezett arra, hogy csináljon nekem is kávét...