Meg annyiszor körbejártam már ezt a környéket is, újabb és újabb nyomok után kutatva. Most sincsen ez másképp, hisz ismételten ugyanabból okból kifolyólag sétálok végig az utcákon, mint eddig. Egy apró, már-már jelentéktelennek tűnő nyom miatt jöttem el idáig és nyitok be az egyik elhagyatott házba, hogy aztán a padlástérbe érve kutakodásba kezdjek. Hogy mit keresek? Magam sem tudom... Egy árulkodó jelet, egy bizonyítékot, miszerint a bátyám halála köthető ehhez a helyhez vagy ahhoz a személyhez, aki itt rejtőzködött. Azt ugyan már pontosan nem tudnám megmondani, hogyan jutottam egy roxmortsi ház padlására, hogy mi vezetett ide, de már rég abbahagytam, hogy összekössem az elméleteimet. Úgy éreztem, ha megpróbálnám, akkor bele is őrülnék.
Bármennyire is összezavarodtak már a gondolataim és a nyomok, amiket az elmúlt hónapokban gyűjtöttem, nem adhattam fel. Meg kell találnom Dave gyilkosait. Meg kell fizetniük azért, amit a bátyámmal tettek. Nem az én feladatom megbüntetni őket? Lehet. De nem tudok otthon ülni és arra várni, hogy valaki elkapja őket; egyszerűen muszáj cselekednem. Még akkor is, hogyha úgy tűnik, csak az időmet fecsérlem, mivel ezidáig még semmilyen használható nyomra nem bukkantam.
Ahogy a poros üvegek és ősrégi könyvek között haladok, egyre inkább felidegesít a tudat, miszerint megint semmit sem érő nyomok után futottam. Tudva, hogy az épületet már rég nem lakják, kiengedtem a mérgemet, ami jelen esetben nem jelentett mást, mint hogy a szoba közepén lévő asztalról mindent a földre löktem. Természetesen most is én húztam a rövidebbet, hiszen véletlenül, a nagy hévben, ami elkapott, belenyúltam egy törött üvegbe, aminek az éle végigvágta a tenyerem oldalát.
Dühösen fújtatva, gyors, futólépésekkel rohantam le a lépcsőn, arra vágyva, hogy minél előbb kijussak innen. A táskámból időközben előhúzott sálamat szorítottam a kezemre, hogy legalább az utcán sétáló emberek ne vegyék észre, hogy vérzik a kezem. Ahogy elsétáltam a Szárnyas Vadkan mellett, megfordult a fejemben, hogy betérjek oda és egy pohár valamivel enyhítsek a mérgemen, de mégsem tettem. Jobbnak láttam tovább állni és hazamenni, bár ahhoz sem volt semmi kedvem. Dave halálával ugyanis a családunk mondhatni a darabjaira hullott és nem volt igazán felemelő érzés a szülőotthonomban tartózkodni.
A hazafelé vezető út lerövidítése érdekében levágtam az utat és befordultam egy sötét kis utcába. Talán ezt nem kellett volna.
Alig, hogy megtettem az első pár lépést, meghallottam, ahogy valaki a nevemen szólít. A kérdező hangját a másodperc röpke töredékében felismertem, éppen ezért megtorpantam. Bármennyire szerettem volna minél hamarabb eltűnni a helyszínről és eljátszani, hogy nem Selene Huntington vagyok, a lábaim nem mozdultak. Nyeltem egyet, majd miután a sálamat erősen összekötöttem a kézfejemen, megfordultam.
- Szia, Ig. - Hangom nyugodtan, kellemesen csengett, tekintetem az övét kereste. Szerettem volna elkerülni a találkozást, hiszen egyértelmű volt számomra a látomásom: ha Ig a közelemben marad, meghal. Ezt pedig nem kockáztathattam. - Hogy vagy? Mit csinálsz errefelé ilyenkor? - Ide abszolút nem illő kérdéseket tettem fel, amikre ha nem kapnék választ, meg sem lepődnék. Nem így képzeltem el az újbóli találkozásunkat, de ha már a sors így hozta, akkor jobbnak láttam szembenézni vele.