Brutus megbetegedett, egy este alatt felszökött a láza és úgy köhögött, mint aki rövid időn belül meg szeretne szabadulni a tüdejétől. Máskor, még betegen is rábízhattam Mollyékra vagy ha minden kötél szakadt, a nagyszülei közül valamelyikre. Azonban most, hogy a kis Ron megszületett, a csecsemő mellé nem vihettem ilyen betegen a fiamat, anyámékat szándékosan kerültem, az apósomékat még inkább. Rohadtul nem voltam kíváncsi a szüleim "rosszul nézel ki, Lionel, ugye nem..." kezdetű sóhajtozására, amit valahogy mindig álszentnek éreztem, mintha egyszerűen csak szégyellnék az állapotomat. Elaine szülei pedig... fogalmazzunk úgy, hogy sosem kedveltek túlzottan, érthető módon nem egy varázslót szántak a lányuk férjeként, de ez volt a kisebbik gondjuk velem. Engem okoltak azért, ami Elaine-nel történt és még csak nem is tagadhattam. Nem csoda, hogy kerültem velük minden találkozást, amíg csak lehetséges volt.
Tehát otthon maradtam Brutusszal, akinek a közérzetén hatalmasat javított a tény, hogy néhány napig csak vele foglalkoztam. A fél lakásból bunker lett, azt sem engedte, hogy estére elpakoljam a párnákat és pokrócokat az útból, másnap is folytatni akarta az építkezést. Egyszóval a ház úgy nézett ki, mintha egy ügyetlen elsős diák félig ránk robbantotta volna a berendezést. De nem bántam, a fiamat mindennél boldogabbá tette a közös játék - majdnem annyira, mint hogy személyes házimanó-pótlékjaként ugrottam minden kívánságára. Palacsintát akart reggelire? Megkapta. Egy harmadik estimesét is fel kellett olvasni neki? Megtettem, hiába volt elegem Bogár Bárd meséiből már a második éjszakára. Akkor is éppen a kedvenc húslevesén ügyködtem, amikor kopogtak. Brutus a szobájában lapozgatta Tristan régi mugli képregényeit, csak kikiabált, hogy "apaaa, kopogtak", amit aztán erőltetett köhögés követett, nehogy azt higgyem, már nem szorul pátyolgatásra. Némi bűntudatot ébresztett bennem, hogy a kisfiam inkább beteg lenne, csak hogy több időt töltsek vele.
Félbehagytam a répaszeletelést - a háttérben kellemes hangerőn szólt a rádióból a Bohemian Rhapsody, annak idején ez volt Elaine kedvence -, értetlenül mentem ki ajtót nyitni, a kezemet az ezeréves Kenmare Kestrels pólóm zöld anyagába törölve. A szomszédokra számítottam, esetleg Arthurra vagy Biliusra, de biztosan nem arra, aki ott állt a küszöbömön. Az eddigi békés arckifejezésemet azonnal felváltotta egy ideges fintor.
- Te meg mit akarsz? - Rögtön félbeszakított. Nagyon jól eltalálta: látni sem akartam. Határozottan túlreagálta a helyzetet, ugyanis valóban felidegesített legutóbb, de közel sem okozott akkora lelki törést, mint azt gondolta. Ismételten túlértékelte saját magát és a tettei fontosságát, amire fel is hívtam volna a figyelmét, ha a monológja nem húzódik el olyan hosszúra, mint Richard Avery kiselőadásai a második világháború és Grindelwald kapcsolatáról.
Az arcomra gúnyos vigyor kúszott.
- Várj, te most komolyan azt gondolod, hogy a szánalmas megjegyzésed miatt nem mentem be? Merlinkém... - horkantam fel. - Komolyan képes voltál emiatt idejönni? Azt már inkább meg sem kérdezem, honnan szerezted meg a címemet...
Elvettem tőle a zacskót és belenéztem: színes fánkok. Az első gondolatom az volt, hogy nagyon jól néznek ki. A második az, hogy Brutus úgyis megeszi előlem az utolsó morzsáig az összeset. Kedves ötlet, de látszik, hogy Lachlannek nem volt gyereke.
- A kisebbik fiam megbetegedett, ennyi az egész. De ezt odaadhatod neki, legalább a sütésre nem fog rákényszeríteni. - Nem hívtam be úgy igazán, azért mégis lehetett annak értelmezni. Szívem szerint rávágtam volna az ajtót, nem volt szükségem rá, hogy még ő is láb alatt legyen, de valahol a lelkem mélyén értékeltem a bocsánatkérését. Legalább azt már biztosra vehettem, hogy valóban nem tudta mi történt három éve és csak tudatlanul dobálózott olyan sértésekkel, amikkel nem kellett volna.

Úgy tűnt, a válaszommal sikerült olyan mértékben zavarba hoznom, amire még én sem számítottam. Vajon meddig készült a nagy bocsánatkérésére? Otthon gyakorolta tükör előtt, nehogy megint valami hülyeséget mondjon? Az odaképzelt változatom bizonyára kedvesebb és együttműködőbb volt, de legalább kiszámíthatóan elutasító, véletlenül sem ennyire érdektelen, aki csak röhög Lachlan nevetséges próbálkozásán. De ha egyszer tényleg nevetséges volt...
- Van egy rossz hírem: ennél már sokkal rosszabbat is mondtak nekem. Sajnos ebben sem te végeztél első helyen. De elismerem, van benned potenciál. Mármint mások megsértésében, aurorként erős középszerűt mondanék.
Miután belépett az előszobába, becsuktam utána az ajtót. Átvezettem a kaotikus nappalin keresztül a konyhába, gyakorlottan kerülgetve a széthordott párnákat és Brutus játékait. Szabadkozhattam volna a rendetlenség miatt, nem tettem meg. Ő jött ide hívatlanul, ha ez alapján véleményt alkot, az legyen az ő baja. Brutus épp csak kidugta a fejét a szobájából, odavetett egy "csókolomot", majd ment is vissza a képregényeihez kék, cikesz mintás pizsamájában. Lachlan valószínűleg csak egy unalmas felnőttnek tűnt neki, akire nem éri meg egy csókolomnál több időt pazarolni, ha helyette lapozgathatta Amerika Kapitányt is.
Elemeltem a konyhapultról a megkezdett üveg sört és belekortyoltam - nem voltam részeg, nem is terveztem az lenni, csak annyi volt a célom, hogy "szinten tartsam" magam. Egy bizonyos mennyiségig segítette a mindennapokat, azt hiszem.
- Te meg mit csinálsz? Az az én répám, megoldom egyedül is. És most ignoráld, hogy azt mondtam, az a répám. - Azonnal odasiettem, hogy elvegyem tőle. Nem érdekelt, mennyire siralmasan nézett ki az a meghámozott sárgarépa, ez az én konyhám volt, az a leves pedig az én fiamnak készült. - Akármilyen hihetetlen, tudok főzni, nem kell segítség.
Nem voltam egy született konyhatündér, ezt el kellett ismernem. Régen szívesen segítettem a feleségemnek, de a feladataimat, ha ketten dolgoztunk, erősen lekorlátozta. Ha pedig egyedül ügyködtam az ebéddel, mindig a lelkemre kötötte, hogy legyen minél egyszerűbb étel, amit nehéz elrontani. Egyedül a palacsintasütésben remekeltem, pont úgy csináltam, mint apám gyerekkoromban.

- Nekem is jobban tetszene, de nincs mit tenni... - vontam meg a vállam.
Valójában nem tartottam rossz aurornak. Azt sem tudtam, hogy jó-e, mert alkalma sem nyílt megmutatni, de azt mondták, kiemelkedő eredményekkel fejezte be a gyakornoki programot. Sosem kérdeztem róla, ahogyan ő sem érdeklődött a karrierem korábbi fejezeteiről. Valószínűleg mindkettőnknek lett volna mit mesélnie, ha vesszük rá a fáradságot, hogy kérdezzünk egymástól.
Természetesen nem tette vissza a répát a vágódeszkára. És természetesen nem engedte el a füle mellett a répás megjegyzésemet, amit ráadásul nem is szándékosan nyögtem be. Úgy semmi kínosat nem találtam volna benne, így viszont, hogy minden vicces szándék nélkül képes voltam ezt kimondani, komolyan kezdtem kételkedni a szellemi épségemben és frisseségemben.
- Persze, hogy ezzel foglalkoztam, mégis ki más főzne Brutusnak, a nem létező házimanónk? - Még valamikor nagyon régen, a házasságunk elején meséltem Elaine-nek a házimanókról, azt gondoltam, majd lelkesíteni fogja, hogy a nagy, gazdag varázslócsaládokban így oldják meg a házimunkát. Tévedtem, szörnyűnek találta és egyben rémisztőnek, hogy egy olyan lénnyel éljen bárki is egy fedél alatt. A házasságunk egész ideje alatt sem sikerült megbarátkoznia a varázsvilág olyan apróságaival, mint a számára mesebeli állatok, a bagolyposta, a hoppanálás vagy éppen a seprűn repülés. Természetesen mind közül a legkiborítóbbnak az animágiát találta, bár ez egyedül az én hibám volt, túl sokat idegesítettem vele. - Hát igen, biztosan az lesz élete traumája, hogy látta az apját egy üveg sörrel. Majd feltétlenül megmondom neki, hogy érezze magát rosszul miatta.
Ügyeltem rá, hogy a gyerekeim előtt mértékkel igyak. Ezt egyedül azért tudtam megvalósítani, mert Brutus még kicsi volt, Tristan, Lyn és Celia pedig csak a tanítási szünetekre jöttek haza, előlük az év nagy részében semmit sem kellett rejtegetnem. Persze nem voltak vakok, így is látták a nyilvánvalót, ezen viszont nem tudtam változtatni. Ha a puszta akarat elég lett volna ehhez, akkor sosem jutottam volna ilyen mélyre.
- Különben is, a múltkori megjegyzésed után erről a témáról le is akadhatsz. Inkább örülj, ha még párszor kiakasztom a főnököt, kapsz új társat. - Nem terveztem megismételni a kirohanásomat. Először sem volt értelme, a rendszer nem változott tőle, csak magamnak intéztem el néhány nagyon kellemetlen hónapot az önsajnálat legmélyebb mocsaraiban és néhány kezelést a Mungóban. Utóbbit legalább fizette a Minisztérium, mert én egy Bogoly Berti-féle drazsét sem adtam volna azokért a haszontalan terápiákért, ahol olyan hülyeségeket kérdeztek tőlem minden alkalommal, mint hogy milyen virággal azonosítanám az aznapi hangulatomat. Kaktusszal, baszd meg. (Elárulom, ezt a választ csak én találtam mókásnak és én is csak az első pár alkalommal.)

Életem során gyakran megkaptam, hogy te mindig ekkora paraszt vagy, Weasley? és muszáj mindenbe belekötnöd, te bunkó?, hol kollégáktól, hol a tulajdon családomtól. El kellett ismernem, hogy az utóbbi évek nem javítottak ezen a szokásomon, nem tettek kedvesebbé és kevésbé kritikussá, de nem foghattam mindent a feleségem halálára. Már csak azért sem, mert tőle hallottam a legtöbbször, mennyire meg szeretné tépni "azt a hülye vörös fejemet", ahogy ő mondta. A különbség annyi volt, hogy Elaine nem gondolta komolyan - többnyire - és csak ártatlan csipkelődésnek szántam minden szőrszálhasogatást, míg Lachlannel szemben határozottan az érzései megsértése volt a cél. Mostanában nem sok mindenben remekeltem, de ez közéjük tartozott.
- Nem kértem, hogy segíts, igazából azt sem értem, miért vagy itt. Persze, hogy belekötök, ha éppen kioktatsz a saját házamban, hogyan kéne ebédet csinálnom a saját fiamnak és azt is meg akarod mondani mikor ihatok. Ez eléggé az anyámra emlékeztet, ami rád nézve elég siralmas. Hány éves is vagy, huszonöt? Mert az anyám elmúlt hatvan és nekem elhiheted, senki sem kedveli a hatvanas boszorkányokat. - Mielőtt valaki félreértene, én nagyon szerettem anyát, komolyan. Kiskoromban ő olvasott nekem esti mesét és ő gyógyította meg a mindennapos kalandjaim során szerzett horzsolásaimat, de az utóbbi időben nem volt súrlódásmentes a kapcsolatom sem vele, sem az apámmal. Nem kellett volna felrónom neki, mert mostanában senkivel sem alakult konfliktusok nélkül a viszonyom és erről nagyrészt én tehettem... vagy az alkohol, nézőpont kérdése. Anyukám csak aggódott értem, de ahogy kicsi gyerekként sem, úgy most sem tudtam értékelni a jószándékú tanácsait. És őszintén szólva az sem javított a helyzeten, hogy mindegyik rokonom erősen célozgatott rá Elaine halála óta, hogy magamnak köszönhetek mindent. A szüleim hányszor mondták, amióta csak auror lettem, hogy ne keressem feleslegesen a bajt és ne menjek neki a halálfalóknak, hiszen ők ismerték őket, tudták mire képesek... Ha igazat adtam volna nekik, talán ők is másképp kezelték volna. De nem tudtam azt mondani, hogy az én hibám az egész, nem lehet mindenki gyáva és nézheti ölbetett kézzel, ahogy halomra ölik az ártatlanokat, pusztán azért, mert félti a saját biztonságát. Ez így nincs rendjén, ezért csatlakoztam a Rendhez, amint tudomást szereztem a létezéséről.
- Ez szinte már romantikus volt - horkantam fel. - De már kezdem unni, hogy minden második mondatba belefűzöd, hogy vörös vagyok. Szerinted eddig hányan viccelődtek ezzel? Minden Weasley ilyen vörös, mi már immúnisak vagyunk rá.
Leültem a konyhaasztalhoz a sörrel, újból nagyot kortyoltam belőle, majd letettem Celia gondosan összehajtogatott levele mellé. Ma reggel érkezett, még estig válaszolni akartam rá. Megnyugtatott, hogy csupa jót írt az iskoláról.

- Elég sok mindent kimutatott, egy idő után már nehéz volt követni. Meg hát nem is figyeltem rá, kiállhatatlan egy ribanc volt, de komolyan. Szerinte az remek felvezetés egy kis lelkizéshez, hogy milyen állat lennék, ha választhatnék. Mondtam neki, hogy kibaszott animágus vagyok, meg is mutathatom, ha gondolja, de nem volt rá kíváncsi és inkább átnyergelt a növényekre. Mert minden férfinek az a vágya, hogy kis virágokkal azonosítsa magát, nem? - forgattam a szemem. - Különben már nem járok hozzá, most már nem kötelező. Pedig megkérdezhetném, milyen paranoid izét azonosít nálam, elfér a többi szar mellé.
Az agykurkász többek között azt is kifejtette, hogy a kényszeres trágár beszédem valószínűleg az elfojtott indulataimban gyökeredzik. Nem tudtam róla meggyőzni, hogy én mindig is így beszéltem és nekem elhiheti, hogy az égvilágon nem fojtok el semmit. Ha elnyomtam volna a dühömet, akkor nem is kellett volna hozzá járnom hallgatni a hülyeségeit.
Kelletlenül, de végül nem mentem vissza a konyhapulthoz, hagytam, hadd fejezze be a levest. Közben lassan kortyoltam a sört és lefejtettem az üvegről a címkét. Apró galacsinná gyűrtem a leszakított papírdarabot, rajta az ital alkoholtartalmával és valami érthetetlen hablattyal a sörkészítésről, mintha bárkit is érdekelne.
- Most, hogy így mondod, tényleg mindegyik megkapja. Ismerem az exfeleségét, még annak idején a Roxfortban majdnem felszedtem. Sosem volt egy ribanc alkat. - Azért a valóság ettől elég messze állt, a közelében sem jártam annak, hogy Phoebe Nott a barátnőm legyen, legfeljebb szebb álmaimban. Csaptam neki a szelet, kitartóan, ő pedig nem hajtott el a búsba, összesen ennyi történt. Dolohov már akkor is jobb parti volt nálam. - De ez nem azt jelenti, hogy visszafogom magam. Egyszerűen lehetetlen, annyi jó orosz és politikus viccet tudok, nem tarthatom őket magamban...

Újabb szemforgatás. Szinte biztos voltam benne, hogy hasonló választ kapok majd, még akkor is, ha a lelke mélyén megdöbbentette, hogy animágus voltam. A Minisztériumban bejegyeztettem, a hivatalos szervek tudtak róla és az is, aki már látott átváltozni, de alapvetően nem vertem nagydobra. Jobban hasznosíthattam ezt a képességet, ha kevesen tudtak róla. Márpedig elég jó szolgálatot tett aurorként, ugyan ki foglalkozna egy észrevétlenül hallgatózó kutyával? Persze egy kevésbé feltűnő fajtával jobban jártam volna, de nem panaszkodtam. Legalább nem csivava lettem.
- Hogy te milyen vicces vagy, Adelaide... De ha nagyon tudni akarod, kutyává változom, nem rákká. Vadkacsavadász retriever, egy teljes hetembe telt az első sikeres átváltozás után, hogy kiderítsem mi a szar ez. - Mikor az aurorképzés végére elsajátítottam az animágiát, valami katartikus érzésre számítottam, de ehelyett csak az értetlenség jött, hogy mi ez a vörös kutyaszerű akármi. Elaine segített kideríteni, hiába kapott szinte agyérgörcsöt a gondolattól, hogy a férje olykor kutyaként tengeti unalmas perceit.
- Ezt egy szóval sem mondtam, Phoebe-t nem tartom ribancnak, inkább sajnálom, hogy együtt kellett élnie azzal a pöccsel. De Dolohov új felesége... na, ő már más helyzet. Szilveszterkor olyan állapotban hozták be, amilyet én is ritkán látok, pedig sok mindent láttam már. És felszedte Rody Lestrange pasiját, nekem elhiheted, ahhoz különös tehetség kell, mert Avery annyira meleg, hogy tojást lehetne sütni rajta. Nem tűnt az erkölcs mintaszobrának, persze én aztán nem ítélkezem, baromira nem érdekel - vontam meg a vállam.
Ténykeg nem érdekelt, attól a ténytől eltekintve, hogy utáltam Dolohovot. De az új feleségének akár el is rebeghettem egy hálát, amiért neki köszönhetően feltámadt hamvaiból a barátságom Rodyval. Még akkor is, ha ehhez Richardnak majdnem bele kellett halnia a másnaposságba és szemet kellett hunynom afelett, hogy Dolohov lefizetett egy kollégát, gondolom nem először.
- Most úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy egy korrupt disznó megkérdőjelezhető politikai programmal...

- Aha, biztos. Mindig is féltem a csivaváktól és a yorkiktól. - Azt sem tudtam, hogy volt kutyája, azt különösen nem, hogy milyen fajta. És őszintén szólva nem is érdekelt. Eddig macskás nőnek néztem, úgy képzeltem el, hogy otthon legalább harminc nyávogó szörnyeteg várja, közel olyan ádázak, mint Margit, amiknek egyesével tonhalat szolgál fel. Ezek szerint mégsem volt annyira reménytelen alkat, mint gondoltam. Azon viszont el kellett volna tűnődnöm, hogy én vele ellentétben tényleg legfeljebb egy macskával osztottam meg az ágyam hosszú ideje... és még az is egy ivartalanított, félfülű, gyilkos vadállat volt. Ez mégis mit mond el a magánéletemről?
Nagyokat bólogattam, tökéletesen értelmezte a történetet, akármilyen szürreálisan is hatott az egész. Ha valaki nekem adta volna elő, aligha hittem volna neki. De Rody Lestrange és a párja körül elég gyakran történtek ilyen megmagyarázhatatlan események. Azt hiszem, többek között ezért is jelentett olyan sokat nekem a barátságunk, szerettem azt a rengeteg izgalmat és váratlan fordulatot, amit közösen tapasztalhattunk meg. Utáltam nyakig süppedni az állóvízben, szükségem volt az események gyors folyására, igényeltem az izgalmat és a kihívásokat. Ehhez képest most egy undorító pocsolyában tapostam három éve és nem igazán akartam elindulni semmilyen irányba. azt hiszem, csak féltem hátrahagyni, ami egykor volt.
- Várj, ezt még tudom fokozni. Avery a Roxfortban tanít és a legártatlanabb lélek, akit ismerek. Képzelj el egy kertitörpe méretű, kölyökképű pasit, akiről ordít, hogy kályhameleg, és a két kedvenc témája a történelem és a Gyűrűk Ura. Nem tudom, mit művelt vele az a nő. - Nem sok sikerrel próbáltam leutánozni Richard félszeg mozdulatait. Már olyan régóta nem beszéltem vele, hogy alig emlékeztem a jellegzetes gesztikulálására. Ez annyira nem is érdekelt volna, ha Rodyét még minden homály nélkül fel tudtam volna idézni. De egyre inkább azt éreztem, hogy már őt sem tudnám úgy kifigurázni, mint régen. - Persze, hogy emlegetni fogom nekik. Sajnálhatod, hogy lemaradtál róla, mégis mi jobb dolgod volt szilveszterkor, mint dolgozni?
Bármi, akármi. Rajtam kívül senki sem vágta rá az aurorok közül habozás nélkül, hogy nagyon szívesen bemegy dolgozni december 31-én is. Nekem nem volt okom elutasítani a plusz munkanapot, pusztán annyiról maradtam le, hogy Brutus lefekvési idejét kitolva egy órával, valamikor este tíz körül elaludjak a kanapén és később felriadjak a tűzijátékok hangjára. Vagy Brutusra, aki csak azt hazudta, hogy szót fogadott és elment aludni.
- Ebben az esetben elképzelni sem tudom, hogy mi a faszért voltál vele. Komolyan. Az ostobaság és az anyagi érdek valahol érthető, de így nem tudom, mi motivált. Akad más magas szőke is, ha azokra buksz...

Lényegében körülírta Margitot - sunyi, folyton üvöltő dög, aki egy óvatlan pillanatban lenyúzza a fél arcodat éles karmaival. Ezt persze nem mondtam ki, hülye lettem volna ilyen harapási felületet hagyni magamon. Nem mesélhettem neki Margitról és a tényről, hogy még ennek ellenére is szerettem azt az elmebeteg macskát. Biztosan ellenem fordította volna ezt az információt és nem is hibáztathattam érte.
- Annyi a titka, hogy szeretnek az emberek, biztos neked ez nagyon furcsa lehet - vontam meg a vállam. Régen tényleg kedveltek az emberek; vidáman üdvözöltek reggelente a minisztériumi liftben, a Roxfortban leültek velem meginni egy vajsört, a nőket pedig mindig sikerült megnevettetnem. Jó kedélyű, vicces figurának tartottak, akinek kellemes a társaságában lenni. Mostanság már a liftben sem utaztak velem szívesen, mintha az önmarcangolásom és általános rosszkedvem lepraként fertőzött volna. Talán így is volt, sugárzott belőlem az önutálat, mint dementorból az elkeseredés. - Ennél az is kevésbé kínos válasz, hogy dolgoztál. Azt még mindenki megérti, de hogy a te korodban otthon aludtál teljesen egyedül, hát... ez elég szar jövőképet vetít eléd.
Nem sok jogom volt bírálni őt, mikor a negyvenhez közelítve a magánéletem romokban hevert, a karrierem lufi módjára kipukkadt és minden örömömet az ivás jelentette. De huszonévesen nagyon is boldog voltam, egy kiegyensúlyozott házasságban, hihetetlenül édes gyerekekkel és felfelé ívelő pályával aurorként, mindezt remek barátokkal körülvéve és egy olyan otthonnal, amit szerettem és amiért megdolgoztam. Ezekből jóformán semmi sem maradt, de legalább egyszer régen összehoztam azt, amire minden átlagos ember vágyik.
- Művelt és intelligens ember, hogy oda ne rohanjak... - horkantam fel. - Akkor azt a hatalmas intelligenciáját miért arra használja, hogy elbassza mások életét? Az eszét hasznosíthatná máshogy is, ahelyett, hogy Tudodki seggét nyalja, de igazad van, felmenti minden alól, hogy franciául búgja neked a verseket vagy faszom tudja mit jelent nálad, hogy művelt. Az eszem megáll, te komolyan érthetetlen vagy...
Nem voltam a műveltség megtestesítője, ezt elismertem - ha volt időm, szívesen olvastam könnyedebb könyveket és igyekeztem követni a világ eseményeit, de ennyi. Elaine folyton olvasott valamit, számomra dögunalmas színházi előadásokra rángatott és olyan szavakkal dobálózott, mint a "metszetszemléletű feminizmus", ami tököm tudja micsoda... de mindig figyeltem rá és próbáltam érdemben hozzászólni a témához. Jelenleg nem volt senki az életemben, akivel akár csak a Prófétában olvasott híreket megtárgyalhattam volna, a munkahelyemen kívüli beszélgetéseim jóformán leszűkültek A telhetetlen hernyócska felolvasására és a "whisky lesz, mindegy melyik, csak olcsó legyen"-re. És nem is tudtam, erről mit kellett volna gondolnom.

- Persze, Adelaide, a lelkem mélyén egy ölelgetnivaló plüssmackó vagyok, a szeretet és nagylelkűség élő példája. És egy szóval sem mondtam, hogy megvetlek és rühellek, ahhoz igazán sokat kéne gondolkodnom rólad, amit bármilyen elkeserítő ez neked, nem teszek. - Nem tartottam sokra, ezt elismerem, de nem is gyűlöltem. Az esetek többségében legalábbis nem. Gyakran idegesített minden szava, irritált, hogy ilyen társat kaptam, de annyira nem foglalkoztatott a jelenléte az életemben, hogy megszállottan utáljam. Annyi mindenre és mindenkire dühös voltam már, hogy neki egyszerűen nem jutott hely, csak egy apró kellemetlenség volt az életemnek nevezett szartengerben. Ismételten túlértékelte saját magát, de ezért igazán nem lehetett rá haragudni, mindenki görcsösen vágyik rá, hogy legyen bármi értelme a létezésének. Ha eleget ivott volna, már ő is megtalálta volna azt az egészen megnyugtató állapotot, mikor az ember rájön, mennyire rohadtul nem számít semmi.
Ugyanolyan lemondóan forgattam a szemem, mint ő. Nevetségesnek találtam a hisztijét, mintha bármi külső oka lett volna a magányosságának. Ugyan mi gátolta volna meg benne, hogy találjon magának legalább egy barátot, ha nem is normális párkapcsolatot? Semmi, az égvilágon semmi.
- Hát igazad van, biztos semmi más opció nincsen. A hozzád hasonló nőket bottal sem piszkálja meg senki, szinte már sajnállak. - Csinos nő volt, ezt én sem tagadtam. Nem érdekelt, ahogy mostanában semmilyen nő sem foglalkoztatott, de nem voltam vak. Szép volt, fiatal, a legtöbb férfinek ennél nem is kellett több. Tudtam, miket beszélnek róla a háta mögött az irodában, csupa olyan disznóságot, ami még engem is felháborított, hiába nem kedveltem őt. Nem védtem meg, annyira nem érdekelt, de megjegyeztem.
Nem számítottam tőle ilyen fokú őszinteségre és az az igazság, hogy már bántam is a kiprovokált választ. Mert köszönöm szépen, de nem voltam kíváncsi a kapcsolatuk milyenségére Dolohovval, egyszerűen csak idegesíteni akartam. Azt hittem, majd zavarba jön, azonban nagyot tévedtem.
- És még azt mondják, a nők romantikára vágynak... - jegyeztem meg egy fintorral. - Mellesleg ne félj, úgysem fog eléd kerülni. A hozzá hasonló faszkalapok azt is megússzák, ha lemészárolnak egy fél várost, a muglik senkit nem érdekelnek. Főleg, ha elég pénzes, aki kinyírta őket.
Felhajtottam a maradék sört az üveg aljáról, majd egy jól irányzott dobással a szemétbe hajítottam, a többi közé. Lassan ideje volt kivinni a kinti, nagy kukába, már megtelt az egykor alkohollal teli üvegekkel és összelapított alumíniumdobozokkal, keveredve az előző napi és a mai ebéd maradványaival. De annyi répa-és krumplihéj a világon nem létezett, amennyi elfedte volna azt a sok piásüveget.
Felálltam az asztaltól, hogy nekiálljak elmosogatni, amíg a leves szép lassan főtt a tűzhelyen. Az egyetlen házimunka, amit szívesen csináltam, a monoton edénycsörömpölés és vízcsobogás kikapcsolta az agyam.