Nem teljesen érthető, miért, de az évek folyamán úgy mutatkozott, hogy a manókölcsönzésre leginkább az esti és a hajnali órákban mutatkozik igény, ezért a mindenes üzletvezetői pozíció leginkább északi műszakot jelent. Quincey viszont kivárja a késő délelőttöt, és ennek csak részben az az oka, hogy az új fiút a lehető legnyersebbre pusztult állapotában szeretné látni, már túl van egy üzleti megbeszélésen, a reggelit is egy festői homoksivatagban költötte el – ha valamire jó a béke, az mindenképp a külföldi utakkal járó bürokrácia visszaegyszerűsödése –, és a tavaszi kabát alatt még ennek a klímának megfelelően van öltözve, szemkápráztatóan, epilepsziás rohammal kecsegtetően hófehér az egész szettje, a palástnak is beillő kabáttól a selyemsálon át egészen a papírvékony talárig. Mintha egy vallatólámpába öltözött volna. Mindenesetre hagyja, hogy az ajtócsengő jelezze érkezését, mielőtt felmenne az irodába, és egy könyörületes koppantás után benyitna. - Jó reggelt. Arra gondoltam, hogy egy olyan manót kölcsönöznék, aki a munkakörnek megfelelő, kompetens alkalmazottakat vesz fel helyettem. Mit gondol, talál nekem ilyet a készletben? – Nem különösebben vár választ, lerakja az intenzív kávéillatot árasztó, két nagy papírpoharat az íróasztalra, ledobja a kabátját, aztán helyet foglal keresztbe tett lábbal, és miközben elveszi a saját kávéját, alaposan végignéz a fiú arcán. Minden egyes vállalkozása olyan, mintha az édesgyermeke lenne, de azért a kölcsönző mégiscsak más, mint a többi – itt élő árukészletről van szó, amelynek az épsége fontos a számára. Az, hogy mindezt mégis rábízta, és nem csak hogy felvette, de még csak nem is rúgta ki már az első hibája után (hiszen folyamatos megfigyelés alatt tartotta, nincs az a hangyányi hiba, amiről ne értesült volna), két dolgot jelent: valahol mélyen meglágyítják a szívét az ilyen ábrándos tekintetű kóbor kiskutyák, és hogy borzasztó elfogult a félemberek iránt. - Nos, hogy sikerült az első hete, Mr. Lupin? – kortyol bele a kávéba, mintha nem is tudna mindent Remus Lupin első hetéről a manókölcsönző vezetőjeként. Meg úgy egyébként mindent Remus Lupinról, amit csak tudni lehet. Mint a mellékelt ábra is mutatja: akár a forró reggeli italok terén tanúsított ízlésvilága legapróbb részleteibe menően. - Kérem, legyen nagyon őszinte. Ez a legkevesebb, amit elvárok.
Egy hetes megfigyelés és kutatómunka után kimondhatom, hogy Quincey nem csupán egy hóbortos milliomos, ahogy sokan emlegetik, hanem egyenesen egy őrült fazon. Különben mi másért alkalmazna engem? A homlokomra van írva, messziről jól látható betűkkel, hogy inkompetens. És egyáltalán, miért is üzemelne bárki is egy keményseprőmanó-kölcsönzőt, ha nem mentek el teljesen otthonról? Persze nem mondhatnám, hogy éppen megszakadtam életem első hivatalos, munkakönyves állásában, hogy az elváráson felül teljesítsek. És ami azt illeti, az elején már kicsit elbíztam magam, mert azt gondoltam, hogy ha az embernek annyi sok Kiváló RAVASz vizsgát sikerült letennie, valamikor az ősidőkben, majdnem két évvel ezelőtt, akkor a keményseprőmanó kölcsönzéshez is ért. Már nem tudnám pontosan felidézni, hogy egy héttel ezelőtt, első munkanapomon mit is mondtam Quinceynek. Mert talán azóta az egymásra csúszó műszakok és a korábbi bioritmusommal ellentétes váltás kicsit kikészített, és aztán végső soron a felismerés hét átdolgozott nap után, hogy fogalmam sincs, mit is jelent a keményseprőmanó kölcsönzés. Ez a hír valószínűleg Quinceyhez is eljutott már, ahogy feltételezem az is, hogy zoknit próbáltam adni két manónak, rögtön a második napomon. Természetesen nem is fogtam fel még akkor, hogy mi is a hiba a képletben. Mármint azon kívül, hogy rontok a saját üzletemnek. És ha a saját üzletemet rontom, akkor bizony rontom a Quinceyét is. És hiába van annyi boltja, keresztül-kasul az országban, amiket még csak számon sem tudok tartani, pedig ez is benne van a munkaköri leírásomban, azért érezni fogja a különbséget. Feszengve állok előtte, kis csokornyakkendőmben, élére vasalt, de agyonmosott, kopott ingemben, majd viszonozva a jó reggelt-et, mélyen, alázatosan hajolok meg előtte. Tudtam, hogy jönni fog, már jóval azelőtt, hogy belépett. A kávé és az arcszeszének egyébként elég tolakodó illata messziről elárulta. Úgy terpeszkedik előttem, mint egy kakas a szemétdombján. Egy feltűnően fehér kakas. Jó, talán inkább a fehér páva lenne pontosabb hasonlat, de a végeredményen ez már nem változtat. Mindössze egy hete dolgozom neki, de már észrevettem, hogy milyen sokat kérdez, de közben a kérdéseinek felére nem is vár igazán választ. Szóval a nagy részét elengedem a fülem mellett, de aztán mégis csak megszeppenve nézek rá. Olyan arccal, mint aki képes most beismerni mindent. Főleg olyan dolgokat, amiket el sem követett. Annyira fölösleges ez a kör, hogy úgy döntök, megspórolok neki egy kis időd, hogy nyugodtan megihassa a két pohár kávéját egymás után, én meg mihamarabb tiszta lappal kezdhessek. Valahol máshol. - Akkor most ki vagyok rúgva, uram?