Tükörképét bámulja, egy kósza tincset hanyagul tűr füle mögé, többi pedig elegánsnak is nevezhető kontyban pihen, mégis olyan lazaságot mutat, amely még talán bájos vonást is hordozhatna. Pillantása üres, kedve elillant, a szobája pedig romokban. Csinosnak kellene lennie, de most gyűlöl annak lenni, semmit nem kíván jobban, mintsem hogy visszamehessen a családi könyvtárba és megkereshesse azt a bőrkötéses kötetet, amiről tudja, hogy létezik de sehol sem leli. Talán valamelyik testvére vitte el. Ez mind pótcselekvés, vágya, hogy kiléphessen innen végre ismét, ha nem is az iskolába, legalább valamelyik poros utcácskába, messzi tájra, vagy akár valamit tenni a jövőjét bebiztosítva. Bármit. Arca pirossága most sehol, talán ki kéne másznia az ablakon, onnan pedig bele a messzeségbe. Tudja ő, hogy nem lehet, mégsem kívánhatja azt, hogy szeresse amit tesz. Azt már nem kérheti, nem engedi. Füle mellől simítja vissza a tincset, ujjával elkeni ajkain a színt, amit választott. Sosem sír, így most hosszúra maszkírozott pillái biztonságban vannak. Tudja, milyennek kell lennie, különben mérges lesz, amint kilép, ellép, dühös és támadó, neki pedig még mindig reszket a bensője, ha apja haragjával találkozik. Ezt kell legyőznie. Muszáj.
Már rég le kellett volna sétálnia, csakhogy mégsem. Habozik, játszadozik, mégsem adhatja meg a teljes irányítás. Ő nem az. Ha az a valaki kíváncsi rá, hát lássa, hogy őt nem bútordarabnak, ágymelegítőnek árulják, és igazából nem is eladó, még ha nem is mondja ki. Kihúzza magát ültében, tekintete most már büszke és erős, még ha mögötte látni is lehet a falat, a küzdelmet, mindent. Sötét színekbe bújtatta magát, vállpántot igazgat. Apró lábait nagylányos kopogósba bújtatja, a kényelmes darabot szórta nemrégiben a kupac mellé, és feláll. Már eleget késett, parfümillat lengi körbe és ő tökéletes, de nem az apjáért, hanem magáért. Mindig annak kell lennie, és még mindig mondhat nemet. Ő így hiszi.
Lassú léptekkel marad el mögötte a szoba, majd a folyosó, a lépcsőn leereszkedve indul meg afelé, ahol már várják. Egy futó pillantásra még édesanyja tekintete is rámered, de el is tűnik, nyilván csak látni akarta azt, mivé nőtt legkisebb gyermeke. Vagy épp hogyan megy az eladósorba. Az ő tekintete csak előre figyel, egy alak pedig emelkedik. Apa ott van a háttérben, csendesen, de ő is felmér, ahogy a másik, csak épp tekintetük mást cipel. Az egyik felfal, a másik minősít, megjegyzi az apró hibákat, vagy épp hiányosságokat. Se nem kirívó, se nem tartózkodó, valamelyest ez is ő. Így talán csak Macnair látta, ha épp messzebbre lógtak, és valamely sötét titkukat ilyesmi mögé rejtették.
- Mr. Malfoy – viszonozza a köszöntést, apró biccentve és hagyja, hogy kezét csókolják, de arcán látszik, hogy ezzel nem lett lenyűgözve, ő nem a mesék piruló hercegnője, aki három mondat után hozzámegy a herceghez. Ó nem, ő maga valahol a sárkány is.
- Megvallom, kellemesebb okból reméltem a találkozást, de a sorsok már csak ilyenek – futó pillantás apa felé, majd vissza az érkezőre. És ott állnak szemben, neki csak félszavakat adtak parancsba, és egyszerűen nem kívánja hallani a szavakat. - Ámbár félő, így is kevesebbet tudok, mint kellene.

Úgy állja a tekintetet, mint valami szobor. Vagy épp a tökéletes portéka, mint akinek semmi más dolga nem lenne, csak naphosszat hagyni, hogy bámulják és ki tudja mit raktározzanak el belőle. Pedig nem direkt műveli, nem pakolta ki semmijét sem, ellenkezőleg, úgy bugyolálta be és burkolta be anyaggal, hogy az eleget sejtessen, még sem többet, mint kellene. És mégis, megtalálja, amit keres. Szinte már ő is ebbe kezd bele, felméri, ki az, aki ilyen szenvtelen bámulja apja jelenlétében, és mégsem, viszont az örömet, hogy tekintetét szégyenlősen süsse le, mint holmi szűzlány, már nem adja meg.
- Esetleg kívánod megnézni a fogaimat is? - lágyan, mégis epésen indul a kérdés, nem rejti véka alá, hogy ha törékeny árut is lát, az bizony mégsem az, ha nem is alpári, mégis mindenre megvannak a szavai. Nem fogja vissza magát, elvégre, aki kíváncsi rá, legyen az mindenre, arra is, ha épp iszonyatos tájszólása lenne, vagy épp örökös viszketése. Egyik sincs azonban, csak csípős nyelve, harapós kedve és egyenes akarata. Ez még csak játék, ugye? Semmi különös, semmi érdekes. Akkor játszik, csak épp a saját szabályai szerint. Ha ez ütközik az övével, akkor ez egy érdekes nap lesz.
- Bármit, aminek nincs köze a mai naphoz. Egy kellemes ital, egy érdekes hely, vagy talán másra gondoltál? - billenti lágyan oldalt fejét, mintha minden porcikája tudni akarná a talán nem is létező választ. Persze, nem zavarja meg a közelség, arca nem pirul ki, azonban közelebbről szemügyre veheti a játékos, mosolyra nyúló arcot, akivel ma összehozta a sors. Mert az ilyen kegyetlen vagy épp kegyes, szeszélye kiismerhetetlen, mint ő maga. Kiabálhatna is, sőt, kedve lenne apjára zúdítani mindent, mégis, valahogy nem jön ajkaira hangos szó. Nem járatja le magát, az egy olyan állapot, amit már kevesen láthatnak, maradjon a hűvös, egyenes hátú rideg szépség, a valóság szebbé tétele, vagy épp az, aminek látni akarja. Mert ez játék. Nem látja a mérget, a fojtogató liánt és azt, hogyan lenne képes pusztítani, a semmibe lökni csak azért, mert ő úgy akarja. Vagy épp a tátongó ürességet, amit senki és semmi nem képes megtölteni, mert nem engedi, lezárta és eltemette mélyre. Csak a mosolyt, a bájos mosolyt és azok gödröcskéit, amelyek arcára vetülnek. Ő is apja felé pillant, nézi, kutatja, és látja azt, amit talán a vendégük nem. És mosolya még szélesebb, visszatekintve rá, mintha csak tudná, hogy mit kell tennie, mivel kell elérnie azt, hogy a figyelem az övé legyen. Aztán, sajátját megemelve fogadja el a kinyújtott kart.
- Minden örömmel megmutatom, ha csak ez a vágyad – apróság, pár nyíló gaz, anyja kedvencei. Ő már rég járt arra, kicsinek lenyűgözte, most viszont olyan világ, amely nem az övé. A finomság, a megszokottság és persze ez a flancolás, ahogy magában nevezi. A játék, ami ki lett osztva számukra. Nem kétség, nem egyedül ő jár abban a cipőben, amit megkíván a vér, csak néha elfelejti, és a világ problémájának tekinti, egymagának. Megesik.
- Mutatom az utat – ő viszont még pillantással sem kér engedélyt, már lépdel is, ráérősen vezeti ki, majd át a ház egy részén, némán, mégis szórakozott mosollyal andalogva. Mintha övé lenne a világ, és el is hinné. A rövidebb úton hamar elérik a kijárást, és immáron egymaguk léphetnek be a kertbe, mégis, szinte még itt is érezni a szúrós tekintetet, a rózsatövisek között megbúvó apró szemeket. De mit sem törődik ő ezzel, aprót szusszanva ereszti ki magát és vetkőzi le bájmosolyát.
- Tessék, a kert és minden más – kíváncsian pillant felé, már azért is. Pár szó hangzott el, azonban nem kizárt, hogy az összes többi fog itt. És csak ő hallja.

Szinte hallja a háttérben a fogak csikorgását, ahogy nem csak a vendég, de a vendéglátó is visszatart valamit, csak az épp az érem két oldala, az egyik kellemes, míg a másik letaglózó és hangos. Ha a nevetést nem is kapja meg, az utóbbit biztosan, amint elég messzire ér a másik és becsukódnak mögötte az ajtók, elhalnak az utolsó illedelmes elköszönések és leolvad az udvariasság az arcokról. Majd akkor, amikor senki nem látja, addig pedig csak a metsző pillantást érezni, és fürödni benne. De arcán töretlen a mosoly, még ha nem is villogtatja az imént emlegetett fogakat, hogy tényleg láthassa is azok állását vagy épp hibáit. Nem is szánta komolyan, továbbra sem hajlandó meghajolni, hogy tényleg amint belép ide akárki, ő majd csak bólogat és türelmetlen várja a végkifejletet. Na azt már végképp nem, így is a hideg rázza, libabőrös a fürkésző tekintet alatt, az egész helyzet miatt, amitől úgy és annyira tartott és késleltette, hogy az már büntetendő. Egy időben beadta, hogy van valaki, akire vár, aki várományos, de miután a semmi nem tud megjelenni a sokadik vacsorán, nem tud levelet írni és effektíve nem létezik, ez a játéka megbukott. Talán tényleg kellene valami szerencsétlen kerítenie, legalább alibinek, de talán már elkésett. Mosolyoghat, bájologhat, itt előtte meg majd megpukkannak, gondolatban meg messzebbre menekül, mint az égitestek, aminek a nevét sokadszorra sem akarja rendes sorrendben megjegyezni.
- Egy ital mellett lehet megtudni igazán, mennyire kellemes az – újabb mosoly, olyan, amely szívet szorongatóan szép is lehetne, és talán az is, de nem minden a külső. Sokan még mindig úgy vannak vele, hogy ami szép, az jó is, így aztán kellemetlen a csalódás, viszont, szinte sejti, hogy ő keresi a gesztusok mögötti tartalmat, hogy lát, nem csak néz, és talán könnyedén lavíroz minden sor között, amely csak elhangzik. Egyenes tartás, lazán leengedett karok, ujjait sajátjaival fűzi össze, akár megtévesztő is lehetne, még apró fintorait is elrejti, bár ez inkább a fenyegetettség miatt. Ki ne félne egy olyan apától valahol mélyen, a lázadás és a hangos szavak alatt, akinek szó szerint érintése hólyagosra perzseli a bőrt, és aki most épp árgus szemekkel figyelve emeli meg a poharat, mintha csak egy kellemes színdarabot látna. Vagy ez az is?
- Talán hogy meg is ismerjünk egymást, egy kellemes társalgás – mert a hánynom kell ettől az egésztől nem épp kellemes, így lenyeli, nem húzza meg az oroszlán bajszát, egyelőre. Ha épp nem arra készülnek közösen. Nem ereget hiú ábrándokat, még ha amit lát, akár tetszetős is neki, azonban a szerelem első pillantásra számára nincs, odabent a kalickában nem mocorog már semmi sem, a pillangókat felfalta a pók, amely behálózta és kényelmesen ücsörög a hálóján, várva, mikor jön a következő. Vagy csak épp hogy mit szőhet be még jobban. Amit akar, az úgyis megtörténik azzal, akivel ő kívánja, nem sejti talán apja sem, hogy nem a tökéletességet árulja, a fehér sosem volt a színe, és az sem biztos, hogy valaha révbe megy bármi is. De rápillant, megnézi, és ismét csak mosolyog. Miért ne. Játék ez.
- Micsoda kár. Nincs is jobb, amikor egy kapásra több minden sikerrel végződik, de ha csak ez az egy lehet, mindent beleadok – lehet, hogy báb valaki szemében, a valóságban viszont csak éppen hogy mímeli. Tudja, milyen ez, mivel jár az, ahol áll és él, apja nem egyszer okította már ki, hogy nekik ez kötelesség, muszáj, szükséglet, nincs boldog vég és nincs vég sem. Mert ki marad végül, ki marad fenn, ellep mindent a szenny és a mocsok, ugyan azzal egyet ért, hogy ezt el kell kerülni, úgy gondolja, ha ő ebből kimaradna, akkor sem érné nagy veszteség a világot. Csak épp ezt az akaratot nem kívánják felfogni.
Kint már minden másabb, szabadabb sóhaj hagyja el ajkait, merev vállait kényelmesebben ereszti le, tekintete csak épphogy érinti a kertet. Ez nem az ő birodalma, sőt, még idegen is neki. Anyja szokott itt járni, csendben, mert itt senki nem zavarja talán, a virágok nem bántják, befogadják. Fene se tudja.
- Elnézést, évek óta nem jártam itt, idegen vagyok a kertben magam is – és ez valahol igaz is, a további szavak azonban másféle mosolyt húznak arcára, mint eddigi műmosolya. - Bizonyára voltak azok is, én ha olyanra vágyom, nem ide járok. Sajnálom, ez nem az a fajta kert, tőlem még ilyen nem esett meg. Még – nem mintha ez felkérő lett volna bármire, azonban, ha a jövőt tekinti, már semmi sem biztos. Saját maga jövője biztosan, pedig, ő annak hitte. Nem bosszankodik ezen, arcán mégis sötét villanás fut át, majd úgy tünteti el, mint a kósza tincset a fülé mögé simítva.
- Köszönöm az őszinteséget. Már egy ideje ott lóg a levegőben, elkerülhetetlen volt. Sajnálatos, hogy ezzel raboljuk az idejét – mert fogalma sincs, hogy magának, másnak, vagy csak a felsőbb entitásnak nézi. Ő itt szívesen be is fejezné, de a színdarab még tart.

Ugye milyen kellemes játszani a szavakkal? Mert roppantul az, ha mögötte még sincs semmi tartalmon. Tény, hogy ő aztán valóban nem arról híres, hogy mindenkivel iszogatni jár, ezért nem is kell apjának a fejét fognia, sem hálót dobnia rá, ha valamibe vagy valakibe épp bele akarna fulladni. Valahol minden szándék ismert már, minden lemez lefutott, ahogy talán ez is egyszer már, valahol a múltban, elfeledve. Mert kinek számít ez igazán? Neki? Meglepné, ha valóban lenne bármi érdeklődő és vágyakozó abban, amiket mond vagy épp csak gondol. Aztán nem tudhatja, de ha tudná is biztosra, el nem venné, mert nem érdekli. Talán túl üres, talán túl buta vagy éppenséggel túl okos ahhoz, hogy ilyesmikkel foglalkozzon, vagy komolyan véve piruljon bele abba a pillantásba, vagy épp szenvtelen mosolyba, amit sugároz. Mégis, arca most talán mégsem szobor, pillantást, apró mosolyt viszonoz, vagy épp elszakítja a tekintetét, mintha félne és óvatos lenne. Tartása mégis nyugodt, szíve pedig nem kalapál, nem egy mesébe illő lányka, aki elsőre igent mondana, mert jóképű idegen nyúlt ki keze felé és finoman fogott rá ujjaira. Ó, ezek sose veszélyeztették, szerencsére, bár talán egykor kicsit hitt benne, mint mindenki más is, csak ezeket hamar letörik, letörlik, pláne, ha az ő családjában kell ráadásként élnie, önmagaként. Nővére talán tovább és kellemesebben érezhette a mesét, vagy épp bárki mást, nem tudja pontosan, mit sikerült elérnie és mit sikerült elvesztenie.
- Megbocsátok, természetesen. Nem kívánom senki fényét elárnyékolni, sem bepiszkolni, akármennyire is jó lehetne, ahogy az említve lett – persze, látványosan jót érezni, manapság már lassan felér a bűnnel. Meg hát, tény és való, a nevek és a tettek nem maradnak titokban sosem. Igazán ingovány talaj lenne, de ő nem tudja, nem ismeri igazán az ilyen játékokat, megvallva, a kacér csábító neki nem terep, ő mindig is a hűvös jég kívánt lenni, bár biztos a másik oldalnak is megvan a maga szépsége és kellemessége, ő azonban még mindig tüskésebb a kelleténél. Oda sem neki, elvégre, amúgy sem jelent továbbra sem semmit ez az egész, ugye. Kellemetlen, vagy sem, az igazság mindig nyersen mutatkozik meg, még ha sok réteget is kell lefejteni róla. A báb inkább a vérére igaz, ő alkalmazkodó és inkább szeret alamuszin közelíteni a dolgokhoz, és bár nem élt még sokat, ha ügyes, elérheti azt is. Bármit. De itt nem.
- Valóban? Ez igazán meglepő, hosszú idő óta, vagy talán igazából az egyetlen, aki értékeli azt, ami vagyok, nem pedig azt, amit lát. Felüdítő, hogy vannak még, akik nem a bábokat kedvelik – lopott pillantás az apja felé, inkább csak mintha szórakozott mosolyát leplezné, vagy épp bármi mást, de ami igaz, az igaz. Jól látja, amit lát, és talán ez így elsőre sor, mármint abból, ami a lepel alatti világot rejti és amiben olvas. Másrészt pedig jó, mert nem ostoba, nem csak a paramétereket méri és mert képes látni, legalább tényleg azt fogadja, ami a valóság. - Sok ilyen hölgyet találni manapság? Ez valahol szomorú – csak nem neki. Hol érdekli, hogyan hajbókolnak mások, ha férfit látnak és hogyan fogják vissza önálló lényüket. Tegyék. Elférnek. Ettől még mindig nem lesz olcsóbb semmi és ő sem jutott előre abban, amit kíván, még azzal sem, ha itt ajánlatokkal vagy bármivel jönne. Ezek csak elfecsérelt percek, ő meg türelmetlen még mindig, kint már azonban egy fokkal jobb, talán könnyebben telik az idő, talán könnyebb a levegő is. Noha még mindig nem az igazi, az valóban az volt, amikor a jóval messzebb helyet említette, ott lenne minden szó biztonságban, ha számítana.
- Ez megnyugtató, borzalmas kísérő lennék – rebbenek egy pillanatra a pillák, majd tova is száll a pillanat. Ahogy az ígért mesék is, vagy bármi egyebek. Az illat kellemes, bár túl sok és túl édeskés, a fűszeres jobban illene a hangulathoz, de az van, amit kap. Kicsit elkalandozik, mintha visszanyúlna egy kényelmes szigethez az elméjében, ahonnan erőt merít a további mosolyokhoz, vagy bármihez.
- Örömmel? Talán akad is név, vagy ez csak felmérés? Nem értem igazából, még ha számítottam is rá, meglep, hogy tényleg történik valami – főleg akkor, ha finoman kapott engedélyt a választásra, de ő sosem tett az ügyben semmit sem. Hát, ezek szerint mások talán igen.

- Sajnálatos – csusszan ki ajkain, de akár nevethetne is. Őt nem könnyű átverni, áltatni, nem az ő nevét fogja suttogni a sötétben, amikor eszébe jut, ahogy elébe állt, a mustrára, szemrevételezték egymást és minden apróság. Nem is kenyere a férfiak szórakoztatása, nem a művésze és mégsem szent. Nem érdeklik az ilyesmik, hogy mit mondanak és gondolnak, hadd mondják, mindig van hova süllyedni, de ő már olyan szépen tud úszni és a felszínen maradni, vagy egyenest a mocsokban levegőt venni. Mondják, addig is ő a téma, ha utálják, ha irigylik, ha bármi van, kínjuk, panaszuk miatt nem fog sírni és álmatlan ücsörögni. Hírnév lesz vagy van is, valakinek majd így is kell, megtépve, megtaposva, visszabeszélve, vagy épp aminek látja majd. Ő itt vele szemben talán semminek nézi, egy újabb valakinek, akinek csak udvarias szavait búgja el, kicsit megcsavarja a szép fejet, hadd legyen sóhaj és pillázás a jutalma, hadd legyen a buta liba egy pillanat alatt és pár percig szerelmes és lásson egy lovagot, herceget maga előtt, aztán amikor eltűnik, már csak űr marad. Ő mit lát? Arcot, bőrt, finom kelmét, elegánsan fésült tincseket, kellemes illatot érez és kellemes hangokat hall. Ő mit ad? Hát nagyjából semmit sem. Szórakozni jó lenne, de mennyire, akárkivel mégsem, a válogatás és a finnyásság képessége még mindig sok mindent meghatároz, elvégre, nem is lehet akárkivel, a sallangot ő is kerüli, aranyköre meg nincs, ahhoz ő túlságosan bezárja saját magát és mégis tisztában van azzal, hogy ha akar valami, olyat, amitől a nász jóval messzebb kerül, és ami neki sokkal kedvezőbb lesz, keresnie kell. De ez sosem könnyű, sosem egyszerű, majd lesz valami. Addig meg, elviseli az ilyen és ilyesmi párbeszédeket, az álarcokat és a kutató szempárokat. Aztán meg is nyúzhatja gondolatban, nem számít. Talán egy másik életben, talán másképp.
Vagy sehogy.
Mennyivel kényelmesebb, ha a jelen semennyire sem érdekli.
Ha a jövő azonban mégis hoz valakit, nem őt fogja átkozni, talán mire odaér, éppúgy sajnálni fogja az a valaki is, ő meg nem mond majd semmit, lesz egy csendes valaki, vagy a harcos amazon, épp melyikkel ér el többet. De a legfőbb döntéshozó a jelenlegi megfigyelő, akit faképnél hagyva felejtenek el kissé, neki könnyű, mindennapos dolog, vajon meglepné-e az, ami a valóság? Az, ahogy ő benne van, ahogy ő egy a kevesek közül és semmit sem akar tenni, hogy továbbvigye, csakis saját magát. Ez új dolog, vagy unalmas és régi? Ki nem mondhatja ténylegesen, hogy leszarom, mást kell játszani, végtére is, ha csak ennyit viszonoz az illemből, legalább valahol, valaki majd szépet mond és hazudik róla. Ismét nevetni támad kedve és csak szusszantás lesz belőle.
- Inkább bosszantásra használom, mit szórakoztatásra, de oda se neki. Ha be kell számolni valamiről majd rólam akárkinek, szeretném, ha ez így benne maradna – vagy nevezze át idegesítő perszónának, az se számít. Visz majd-e valamit, vagy csak akar, nem számít. Hogy rejteget dolgokat, az már valós, a szórakoztatás meg a bohócok dolga, ez valahol piszkálja, ilyenre szokott támadni, de csak kuncog, mosolyog, eltemeti, mást ad. Lehet ez lenne az üres fej látszata, vagy azé, amit elrejt? Hogy mit lát a pimaszságon, és a rejtélyeken túl, érdekesebb téma lenne, mint az üresfejű libák sora. Rájuk csak sóhajt, csalódottan, még a fejét is aprón csóválja, mintha minden ilyen nőtársa helyett is ő szégyellené magát. Elítélt már eleget szóban, vagy épp a harsányakat, a mindent megmutatókat, bárkit. A szépség mulandó dolog, elég az időt hagyni, egy kellemetlen balesetet, vagy az életet. No de az ész, azt nehezebb elvenni. Az marad és az évekkel csak erősebb lesz, sok ránc, több tudás, kit érdekel azonban a felszínes világban ez? Minden ilyen srác abban reménykedik, hogy amikor elécidálják a kiszemeltet, ne legyen ronda, az őket onnantól nem érdekli, miben jók és miben nem, adjon neki örököst és maradjon szép. Fintorogni támadna kedve a gondolatra, de arca nem rezdül, töretlen figyelme a másik felé, amely előbb kicsit üres volt, ilyenkor reménykedik, hogy nem kérdés volt, de a kérdezné, miről volt szó, nem tudná teljesen visszaidézni. Neveletlen perszóna.
Aztán sóhajt. Kellemetlenül.
- Alig várom azokat a kérőket – lakatot tenne inkább az ajtóra, mintsem mosolyt az arcára – Köszönöm az őszinteséget, azt, hogy nyílt lapjai legalább időt adnak felkészülni. Mégis, a férfiaknak kényelmesebb, könnyebb. De hisz ezzel jár a tisztaság és a fölény, nem? Húsok vagyunk a kicsi és drága piacon – apró mosolyt ejt, ujjaival egy rózsafejet tépáz, szirmokat húz ki és ejt a földre. - A külső mit sem számít, elsőre pedig csak azt látom. Ő pedig a pilláimat fogja. Nehéz játék ez, az Ön menyasszonya választhatott, vagy ideje sem volt? - hisz most előnyt adott neki, úgymond. Válasszon ő, ne a férfi. Ez tetszetős dolog is lehetne, de ő nem fog választani, ha rajta múlik. Nincs elég jel ráfestve, hogy ő ebből a játékból bizony nem kér.