Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, és éreztem, ahogyan a testemet egy vortex szívja be, csupán pár pillanat lehetett az egész, de mégis olyan borzalmasan gyomorforgató, olyan rejtélyes. Az idősebb haverjaim azt mondták, csak az első hoppanálás borzasztó, ám rá kellett jönnöm, az összes többi is az. Nem a legkényelmesebb módja annak, hogy eljussunk egyik helyről, a másikra, ám kétségkívül hasznos.
A nyárra kényszerből hazaköltöztem, de olyan keveset töltök otthon, amennyit csak lehet. Két hétre – ajándékként a vizsgákon szerzett eredményeimért – New Orleans egyik mágusok által működtetett szállodájában lett bérelve nekem egy szoba. Csak második napja voltam Amerikában, érdekesnek tartottam őket, ám az amerikaiak sok olyan kifejezést használnak, ami nekem rém furcsa. Azonban, bármennyire furcsa is néha, szívesen maradnék. Annyival kellemesebb, mint Anglia. Persze a háború itt is rányomta bélyegét a mágusok arcára, de a tűzfészektől jóval távolabb vannak. Őket nem érinti annyira, mint minket. Eszembe jutnak a barátaim, a testvéreim, akik otthon vannak, lelkiismeretem mardos miattuk, hiszen amíg én itt mulatom el az időmet, ők veszélynek vannak kitéve. Mindenki veszélyeztetve van Voldemorttól, még az is, aki őt szolgálja. Elég egy botlás és le van mészárolva minden hozzátartozó. A megvetésem apám felé leírhatatlan mértékű, csak ajánlom neki, hogy ügyesen csinálja, bármit is tesz.  Csupán hazaugrottam pár ruhadarabért, amit otthon felejtettem, és szinte el se köszönve, csak az öcsémtől, és a húgomtól, főleg az utóbbitól. Amikor meglátott a szobánkból kilépni a nyakamba ugrott, ahogy szokott. Nincs mit tenni, rajong értem, akárcsak én érte. Úgy csinált, mintha már egy éve eltűntem volna. igaz, ritkán lát otthon. Sok időt töltök másutt, csak ne kelljen sokat látnom apámat, szerencsére ő is rengeteget dolgozik. A fivérem meg éppen a szobámban kutakodott, azt hitte talál valamit, ami a kedvére való, de sajnálatára se cigarettát, se egyéb egészségére és lelki fejlődésére káros dolgot nem hagytam otthon. Hihetetlen elhinnem, hogy maholnap 16 éves. Még mindig úgy kezelem, mintha 7 éves lenne.
Miután ismét ott állok a New Orleans–i szobámban, ruházatot váltok és a kedvenc parfümömet nem sajnálva fújok magamra fogmosás után, és a hajamt is gondosan elfésülöm. Készülök belevetni magam az amerikai varázslóvilág éjszakai életébe. A portástól kis útbaigazítást kérek, aki mond is egy helyet, ahol elvileg a fiatal varázslók mulatnak, ráadásul ami érdekességet a hely tartalmaz, az, hogy mugli dolgokkal van felszerelve. Italokkal és zenekészlettel. Ezek az utóbbiak hallatán felcsillant a szemem, és már el is indultam gyalog a megadott címre. Pálcámat kéznél tartva indultam el, némi amerikai mugli valutával a zsebemben. A fene vinné el ezeket a furcsa neveket, hát nem tudom megjegyezni őket. Majd’ egész úton azt találgatom mi lehet a neve. ott volt a nyelvem hegyén már, mikor az ajtóhoz értem, és beléptem rajta. Csak egy férfi állt előttem a pult mögött, egy kis kocsmába tértem be. összevontam a szemöldököm, majd eszembe jutott, hogy mit mondott, mi a belépési procedúra.
Levágtam egy érmét a pultra, és megköszörülve a torkom kimondtam a szavakat.
– Jobb egy pixie két doxinál – el is mosolyodtam a végére, hisz nem láttam értelmét a mondatnak. Mivel lenne jobb két pixie egy doxynál? Talán ebben van a lényeg, hogy értelmetlen. A pultos cinkos vigyorral elveszi az érmét, és egy ajtóhoz vezet, ami kinyílik, és belépve a diszkóban voltam. Megannyi velem egykorú, és néhány fiatalabb, csak úgy pezsgett az élet odabent, a hatalmas térben. Tudtam, hogy valamiféle varázslat ül a helyen, hiszen kívülről fele ekkora sincs a csehó.
Miután pár pillanat alatt körbe néztem, megindultam a pult felé, ahol egy házimanó állt, egy nem kicsit ronda latex göncben, úgy nézett ki, mintha valami jelmezbálba indulna, akárcsak a muglik szoktak kinézni ehhez hasonló helyeken. Kikértem az első italom, és mikor mondta az árát felderült az arcom. Áh, végre megvan a neve: dollár. Azzal fizettem – hisz, ha már opció költök azt is–, egészen olcsó helynek tűnt első pillantásra.
Miután a karcos röviditalt lehúztam, nem is késlekedtem, bevetettem magam a táncparkettre.

Mikor elsőnek léptem a táncparkettre, igazán szerencsétlennek éreztem magam a sok nagy biztonsággal táncoló között, de miután megláttam, hogy nagyon sokan csak úgy vonaglanak, megbátorodtam.  Náluk sokkal kevésbé ügyetlenül kezdtem táncolni. A zené, ami szólt kedvemre valónak ítéltem. kellemes volt a hangzása és a ritmusa, tehát vidáman táncoltam rá sok emberrel körülvéve. Átadtam magamat a zenének. Csak a muzsika és én léteztünk. Nagy átéléssel táncoltam, s nem tudtam felejteni barátomat, kiktől a lépéseket ellestem. Érdekes volt, hogy ő olyan kiemelkedő a táncban, mint senki más, akit ismerek. Bizony, akárhányszor felkerült a táncparkettre, akkor elszabadult ott a pokol, és ő volt a Sátán. A Táncparkett ördöge, el is becéztük Lucifernek, egy idő után úgy szólították. Persze az összekapcsolódást sokan nem értették meg, míg el nem mondtuk neki. Így vannak ezek a becenevek, a külvilágnak néha furcsa, hogy miért pont az, de végül megtalálható az összefüggés.
A Parketten összenéztem egy lánnyal, aki mi tagadás, gyönyörűen festett. A vörös, göndör hajtincsei keretezték a szép orcáját. Meg is indultam felé, de abban a pillanatban csatlakozott egy nő hozzá, és csókot váltottak. Egyből visszavonultam, hiszen rájöttem, hogy veszett ügy. Foglalt hölgyre nem csapunk le, főleg, hogy semmi esélyem nem volt nála, a látottak alapján.  Éppen elterveztem, hogy iszok valamit, de a terv végrehajtásában egy pillanatig megszakadtam. Odalépett hozzám egy kis szőkeség, ki tőlem ránézésre minimum három évvel, hacsak nem többel fiatalabb volt. Ahogy a szemeibe néztem, láttam annak a pimasz csillogását, és a szavai mosolyt csaltak magam arcára is. Sokan keserülték meg ezt a mosolyt a Roxfortos idő alatt. Hírhedt lettem a hölgyek körében, a végére már csak az „Óvakodj Aiden Wrighttól!” táblák hiányoztak Roxmortsban kifüggesztve.
- Természetesen nem – ejtem ki a szavakat udvariasan, egy pillanatig sem rejtegetve a brit akcentusom. ordít rólam, hogy honnan jöttem. – Aiden vagyok. Aiden Wright.
Úgy veszem szemre a lányt, hogy ne igazán tűnjön fel neki, hogy megbámulom. Az hatalmas illetlenség lenne részemről. Csakúgy a periférikus látásomat használva. Rövid ruha. Elég kihívó stílus, de hát ez Amerika. Nagyanyám mindig azt mondta, hogy az amerikai varázslók már mit sem tudnak az illemről, csak szórakoznak és a lányok könnyűvérű cafkák. Lenézte az egész nyugatot, hiszen neki túlságosan elrugaszkodott volt az ő elveihez. Tavalyelőtt szegény elhunyt, hiányoznak a bölcsességei, és az, hogy némelyiket megcáfoljam. Ezt most volna alkalmam megtenni, de eddig nem találtam indokot. A rövid ruhák elég merészek voltak, még nekem is néha, de kétségkívül nagyon csinosak benne. Ami elragadó még az a smink. Az otthoni lányok is használnak, de nem így, egészen más típusban használják fel a festéket. Az amcsi csajokon sokkal természetesebbnek hat a smink, kivéve ott, ahol jól áll, ha nem naturális.
Egy pár pillanatig még táncolok vele a bemutatkozás ceremóniája után, majd cinkos mosollyal szám sarkában megkérdezem tőle.
- Meghívhatlak egy italra esetleg?
Tudva, hogy fiatal tisztában voltam azzal, hogy őt alkohollal elég nehezen szolgálják ki, de ha én hívom meg, akkor elveszítik a manók minden aggályukat. Amennyiben igent mond, elsétálok vele a pulthoz, és az egyik bárszéket kihúzom neki, hogy fel tudjon rá mászni. Majd magamnak is előhalászok egyet, és ráülök.

Az a sok ember rémisztő lehetett az számára, aki nem szokta meg őket. Az egyik szobatársam a Roxfortban utálta a szórakozóhelyeket. Azt mondta: „fojtogat a sok ember jelenléte.” Gyűlölt a nagyteremben tartózkodni, az étkezések rémálmaivá váltak, gyenge volt a fizikai állapota emiatt. Nem értettem mi a gondja, hiszen aranyos gyerek volt, kedveltem őt. Amit nagyon szerettem benne, az enyémhez hasonló morbid humora volt. Jelenleg valahol egy sárkányrezervátumban van. A fenevadakkal jobban kijön, mint az emberekkel.
Erről a helyről eszembe jutott ő, hogy mennyire utálná. Bevallom, már most hiányoznak a Roxfortban eltöltött évek, pedig még csak egy hónap telt el az évzáró óta. Valahol hiányzott, valahol örültem, hogy vége és van egy kis időm, mielőtt belecsöppennék ismét a tanulásba. Még sokáig kell tanulnom, de közel a cél, és az lehetek, ami lenni akartam.
A fiatal lányt néztem már ott a pultnál. A szőkeség bájos mosolya levett a lábamról, azzal a mosollyal, amivel mindenki letud.  Szeretem, ha valaki mosolyog, fényt visz a mindennapokba. Már a neve is érdekes volt: Destiny, végzet. Hallottam, hogy ez az amerikai népség furcsa neveket ad a gyermekeknek, de ez tetszett. Mostanában jó, ha szín kerül a fekete-fehér képekre. Kell a cseppnyi pozitívum manapság. Bizony, a leányhoz hasonló emberek adják ezt a fényt. Elég csak egy mosoly a másik felé, és már jobbá tetted egy ember napját.
Az italválasztékot nézve megakadt a szemem egy rozén. Édes ital, jól ismerem már, pontosan olyat ittunk a 18. születésnapomon. Emlékszem, annyira itatta magát, hogy három üveggel megittuk a barátaimmal és két unokatesómmal. az este nem kerültünk haza. Kellően megünnepeltük a születésem napját. Azelőtt nem voltam boros, de ezt előszeretettel megiszom. Tetszik az íze, és bízom benne, hogy az édes ital a leánynak is tetszeni fog. A humoros öltözetű, ráncos képű manónak moderálva magamat, leadom a rendelést. Nehéz nekem emberi hangon beszélni velük, tekintve, hogy nem emberek. Alacsonyabb rendű lények, ámbár mégis szánom őket. a rabszolgaság nem olyan kellemes szakmának tűnik. Igaz, nem tudom, hogy ő itt szabad-e. Gondolom igen, hisz ruha van rajta, és ha jól tudom, a házimanó akkor szabad, ha kapott ruhát a gazdájától.  Egy biztos, ha én házimanó lennék, és szabad lennék, biztosan nem dolgoznék egy varázslónak.
A leány feltett egy kérdést, amire hamar válaszolok is.
- Az igazat bevallva, valóban nem. Csupán ez a második napom itt, nyaralni jöttem – magyarázom tartva az egészséges szemkontaktust. – Az Egyesült Királyság területéről érkeztem.  
Mikor a rendelés leadása után megkaptuk, átnyújtottam neki a pénzt, és az egyik pohárra le is csaphatott, aki a kissé kényelmetlen kakasüllőn helyezkedett el, akárcsak én. A poharamat megemelem felé, koccintásra.
- Egészségedre! – majd, ha megtörtént a kis európai procedúra, akkor kortyolok egyet, s lehelyezem a poharat. – És te itt élsz New Orleansban? Jó lehet itt lakni. A pezsgés és az éjszakai élet sokkal kellemesebb, mint Londonban.

A fiatal lányt nézve rádöbbentem, hogy én idősebb vagyok, igaz nem sokkal, de idősebb. Olyan tizenhat, ha lehet. Ebben a korban igazán meglepő, hogy lányok nekivágnak az éjszakának. Biztosan elég laza szülei lehetnek, hiszen annyi veszély leselkedhet rá. Mi van akkor, ha valaki elrabolja, és akkor puff, annyi volt. Bizony, ez a fajta lazaság inkább volt vakmerőség esetleg botorság, de ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
A bor íze pont olyan volt, amilyet vártam. Kellemesen édes. Szeretem az olyan italt, mint ez. A mojito említésére eszembe jut, hogy egyszer egy 5 gallonos üstbe kevertünk nyáron, és dugtuk el a szobánkban, pár hűtő varázslatot elmondva rá. Oh, ha megtudják, biztosan kicsinálnak minket. Lehet repültünk volna a Roxfortból. Mikor a lány nevetett, és kifejezte felém, hogy ő mire is számított, csak elmosolyodtam, és éppen az első korty lenyelése után válaszoltam.
- Ami azt illeti, nem tévedtél olyan sokat – somolygok. – Valóban kedvelem a whiskyt, sőt, egyik kedvenc italom, de van egy hátulütője. – Ekkor közelebb hajolok és mintha világ titkát árulnám el. – Megiszok pár pohárral, és egy troll is magasabb szellemi szinten van – kuncogva egyenesedtem vissza. – Meg hát, van pár rossz emlékem is miatta, tehát jobb, ha nem fogyasztok azt. Persze minden mást bírok, de azt az egyet… A sors fintora, a kedvencemet kell mellőznöm.
Ekkor még egyet kortyoltam. kiélveztem az ízét, persze nem forgattam sokat a számban, hisz az gusztustalan, szerintem. Csak megízleltem. Belegondoltam, hogy én jelenleg egy feltehetően kiskorúnak fizettem alkoholt. „Ejnye, Aiden, te pokolfajzat, megrontod a leányt.” – hallottam édesanyám hangját a fejemben. Nyilván ezt mondaná. Talán valóban nem helyes, de hát ez legyen a legkisebb baj.
- Igazán jól szórakozom itt. Jobb, mint London, nem olyan zsúfolt, pláne nem olyan büdös… - nagyot sóhajtok. Arról nem is szólva neki, hogy mennyivel békésebb. Bizonyára a háború szele ide is elért, legalább csak hírek.  Elvégre a történelem legveszélyesebb feketemágusával fertőződik meg Anglia utcáit. A Mungó lerohanása óta rádöbbent mindenki, hogy nagy a veszély. Végre, páran talán észhez is térnek.
Mivel nagyon jól érezte magát, így nem is kellett füllentenie. Még nem nagyon volt az Egyesült Királyság területén kívül. Ez meg is látszott rajta az első nap, úgy nézte az embereket, mintha más fajból valók lennének, pedig csak a kiejtésük volt picit más.
- A diákélet csak ilyen. Én is alig voltam otthon, mialatt tanultam. És következő évben se lesz másként – mosolyodok el, hisz külön költözök. Albérletben élni a felsőoktatás mellett, akárcsak egy király. Úri élet az, saját lakás, nem kell a kollégiumban nyomorogni. Ráadásul olyan lakótárssal, akit választok, a legjobb barátommal.
- Az jó dolog, ha valaki nincs elveszve. Úgy megállja a helyét bárhol is legyen – biccentek. Igen, kedvére való az olyan ember, aki feltalálja magát
- Elég nehéz kifejteni, tudod… Alapjáraton, Anglia nem rossz hely lenne. Néha picit karót nyeltek az emberek. – feleli, mielőtt bármit mondana. – Az biztos, sok a látványosság, ám most háborús időkben eléggé vészes tud lenni.

Egy dalocskát veszek figyelembe, mely megszólalt a hangfalakból. Ismerem a számot, éppenséggel kívülről tudom a szövegét, legszívesebben már fújnám is a nótát, de bizony ahhoz, hogy úgy megbátorodjak elég keveset fogyasztottam. Nekem ahhoz, hogy csak úgy dalra fakadjak inni kell, vagy olyan társaságba kerülni. Például otthon, mikor csak Max van otthon, a lakásban járva-kelve szinte végig dudorászok, esetleg halkan énekelgetek is, habár lehet, a port jobban bírná mindenki, amennyiben ének helyett táncolni kezdenék. De ez is csak olyan, mit csak az tud, aki látott már ilyen békés állapotomban, mert egyébként ezt se néznék ki belőlem. Valahogy mindig is meglepett, hogy már első ránézésre elvárnak tőlem valamit, valamilyen viselkedési formát és amint nem azt tapasztalják, már csalódtak vagy meglepődtek.
Ez is visszavezethető arra, mait a lány mondott. Az élet igazságtalan. Igazságtalan azért is, mert az italt - amit egyébként kedvelek – nem tudom anélkül elfogyasztani, hogy hamar megártana, hanem arra is, amit ő tett. Nem igazán értettem, első ránézésre miért kívánta megállapítani, hogy mit iszok, de ez fordítva is igaz, hiszen én is vontam le róla következtetéseket első ránézésre. Ilyen az ember, nemde?!
- Igen, néha meg is lepődök pár szokásotokon. Annyira lazák vagytok, felszabadultak. A különleges kifejezéseiteken meg egyenesen csodálkozom. Még a muglikat olyan furcsán nevezitek.
Térek ki a külön nézetekre. Hiába bölcsője kultúrájuknak a miénk, de már elszakadtak tőlünk. Ami jót is tett, a mágusvilágban is nagyhatalommá nőtte ki magát az USA. A történelem során gyarapodott hatalma, és a helye egészen biztos volt, mind idáig. Hiszen a birodalmak megdőlnek, uralkodók váltják egymást., pláne most. Nem tudni mi lesz a végkimenetel.  
Mikor meghallom annak a régi kastélynak a nevét, mintha melengetné a szívem. Olyan jók voltak számomra azok az évek, mármint a békés része. A jó kviddics meccsek, a Haloween és a Végzősök Bálja mind ilyen volt.
- Ahogy mondod, a Roxfortban – ragyogott fel az arcom szemmel láthatóan. – A világ leghatalmasabb mágusképzője, imádtam ott tanulni, persze a legjobbaktól. Dumbledore meg lehet, hogy egy kicsit bolond, de egy zseni – kezdtem bele áradozni az iskoláról, tekintve, hogy szerettem. Jobban, mint ahogyan a továbbképzést fogom szeretni. Már hallottam rémtörténeteket, miszerint némelyik tárgy oktatása katasztrofális. na de sebaj, önszorgalommal korrigálom az esetleges hibákat, és vár rám a szolgálat!
- Köszönöm, hogy így látod! – biccentek a bókra. – Szerencsére a fiatalok kezdik elhagyni magukból azt a bizonyos fa alkalmatosságot. De készülj fel, ha Angliába jössz, sok olyan embert láthatsz, aki hogyha az egojáról esne az IQ szintjére szörnyet halna - mondom a számomra cseppet szellemes hasonlatot, de amennyire szellemes, olyannyira igaz.

Éppen csak felfigyeltem a számra, ami a kedvemre való, de a lány máris vette a lapot és megragadta a karom. Talán neki is tetszik ez? Igazán örömteli hír nekem, hiszen, ha nem csak én élvezem egyedül, talán még jót is lötyöghetünk rá. Az igazat megvallva, nem akkora a tánctudásom, de attól egész jól szoktam élvezni, amikor hagyom, hogy egy zene átvegye felettem az uralmat, szívesen csinálom ezt csoportban is, bár a jobb táncosokhoz fel sem érhetek, de hát nem is verseny. A táncparketten eleve elég ügyesek közé tartozom, de ahogyan láttam, a lány sokkal ügyesebb nálam. Lehet azért, mert itt Amerikában eleve erre vannak ránevelve, lehet már táncparketten születnek meg.
Ahogy „kihúz” persze megyek vele az italomat el nem hagyva. Kezdek is bele a szolid libegésre, ami némelyik emberénél is sokkal élettelibb volt. Mi lenne, ha nem félteném a kezemben lévő alkoholt?
A számot dudorászom és mosolygok a lány lazaságán. Igazán bájos, hogy mennyire rugalmasak, amint észrevette, hogy a szám nekem tetszett, már ugrott is, felfogva az italát a táncparkettre vonulva.
Odahaza ezt nem lehetne megtenni. A tulajdonos egyből visítozna, hogy alkohollal nem lehet belépni a táncparkettre. Vagyis ahol eddig voltam ez a tapasztalat, és valahol érthető is, hiszen a kiömlött alkohol után ragad a padló, és senki nem szereti, hogyha egy üst Madame Suvick Univerzális Varázskosz-Eltávolítót kell a padlóra locsolni. Eleve gusztustalan azzal takarítani, hiszen az hétszentség, hogy tüsszög az erős szagától az ember, na de ha a padló van vele felmosva, az egész helyiséget belengi a szaga, Igazi horror lehet.
- De igen, ezt még meg kell szoknom. - mondom szórakozottan. Hát igen, ha otthon ilyen laza lenne pár dolog, lehet többen mennének aurornak, sőt, lehet, hogy a Mugikat se gyűlölnék annyian és nem lenne a háború. Néha magam is elgondolkozok rajta, hogy ha mindenki mágus lenne, mennyivel kevesebb lenne az ellentét. Na mindegy, ezzel úgyse fogunk tudni semmit csinálni. Át kell vészelni ezeket az időket.
Mikor áttérünk a külön kifejezésekre, csak hallgatom, ahogy magyaráz. Igaz, valóban kifejezőbb, talán annyira nem is furcsa és mi vagyunk a földhözragadtak. Végül is, a „fura” relatív, hiszen mindent annak titulálunk, amit mi nem úgy csinálunk vagy nem olyanok vagyunk. Ahogyan egy zseni is más, és mielőtt rájövünk, hogy mekkora koponya, csak annyit észlelünk, hogy őrült. Dumbledore is, aki egy csodás és nagyhatalmú mágus. Igen, még itt az Egyesül Államok területén is híre van.
- Minden szó igaz abból, amit róla mondanak. Nagy megtiszteltetés volt, hogy kétszer is beszéltem vele négy szem között.  – Azt már nem tettem hozzá, hogy egyszer kihallgattak, mert rám akartak kenni egy amortenziás csínyt. Persze nem volt hozzá közöm, ki is csaptak volna, ha megtudják. Ahhoz a csínyhez nem volt közöm. Persze használtam a bájitalt egyszer, de arra ötlete se volt senkinek, hogy ki csinálta, és nem is verték nagy dobra, hiszen kicsi dózist, talán egy pici fiolányit osztottam el tíz puncsos tálba. A hatása még a „vicces” kategória keretein belül volt, amikor ötödikes voltam. Persze visszagondolva, többet használva komoly gondok lehettek volna.
- Azt nem vonom kétségbe. Talán párral már találkoztam – mosolygok visszaemlékezve pár idiótán röhögő hiénára, akiknek a fejükön egy vödör smink volt. Nem éppen tűntek kellemes társaságnak, szinte sütött róluk az alacsony intelligencia.
- Még ha jól számolom tizenkét napig itt leszek. – vidáman vigyorgok ahogy felelek a kérdésére. Ez azt jelenti, hogy egy új barátra tettem szert.

A leány arcát nézem tánc közben. Megjelenik bennem pár gondolat. Csudás lány, szemérmetlenül dögös a kora ellenére. Épp ez a baj. Hiszen még csak kislány. nem lehet sokkal több mint tizenöt. Tehát a legtöbb gondolatomat el is űzöm. Nem etikus, ha még a végén valami összejön kettőnk között. Öreg vagyok hozzá. Vagyis… Igazából nem, csupán ő túl fiatal. Ráadásul az ő korosztályából is nyilván van olyan, aki be akarja cserkészni.
Nem pofátlankodok be a képbe. Remélem nem teszem… Ki az, aki újat akar húzni egy csapat pattanásos tinivel? Ugye, hogy veszélyes ügylet? Szerintem is. Ráadásul, azt hiszem elég messze lakunk egymáshoz, hogy ne tegyem ezt. Persze ez az este más. Most csak mulatunk, nem csavarom el a fejét. Nem célom.
A cserfes nevetés cirógatja a füleimet. Halkan kuncogok én is szakadatlan vidám arckifejezéssel.
- Egyszer biztosan! – Még ha nehéz is. Néha, annak ellenére, hogy nem tartom magam annyira földhözragadtnak, fennakadok pár dolgon. Például az időpontokat annyira érdekesen kezelik ezek az amerikaiak. Mikor foglaltam el a szállásom, az előző lakók két órával tovább voltak bent, így csak este tudtam beköltözni. Még szerencse, hogy a szobát rendesen kitakarították, egyébként balhéztam volna. Ha már meg vagyok váratva legalább ne kelljen az otthagyott mocsoktól rettegnem.
- Persze hogy azok. Az elméjük túl fejlett ahhoz, hogy megértsük őket. Dumbledore is néha elég furcsán reagál dolgokra. Párszor hittem már azt, hogy az öregnek elment a maradék esze is. Erre fel az ügy végére az lett a vége. Vadőri munkára akartak vinni, mint közmunka, de ő nem büntetett meg egy csínyjeim miat. Helyette azok, akikkel kitoltam visszaadták. Olyan pofont kaptam az egyik lánytól. Belegondolok most is fáj az arcom. Ha munkára ítél, akkor nem találkozok egyből a lányokkal, és ez nem történhet meg. Nyilván tudta, hogy ez lesz a vége.
Nevetve mesélem a történetet. Én is voltam gyerek, és hiába voltam jó tanuló, azért elég eleven is. Kortyolok az italomból, és elhűlve nézek rá. – Pontosan ilyenekkel találkoztam! Kísérteties… De jogos. Hát, hogy lehet valaki olyan bunkó, hogy pont az útjába kerül egy ilyen értékes hölgyeménynek, mint ők… - sóhajtok színpadiasan. Persze a szarkasztikus hangnem szúrhatja a fülét, magam is alig állom meg, hogy ne nevessek, de leküzdöm. Azért a haját ökörködésemen nem fogok nevetni. Az milyen már?
Áttérünk az ittlétem idejére, és mosolyogva konstatálom, hogy jól érzi magát velem. Hiszen új programot ajánl, mi mást jelenthet?
- Rendben, nem válaszolok - mosolygok bajtársiasan. – És benne vagyok, biztosan sok jó helyet tudsz mutatni. Talán meg is tanulom a híres amerikai gördülékenységet.

Sosem tudom mi volt az igazán az, ami emberek közé húzott. Mert annyira szeretném a tömeget? Talán. Esetleg ezt a disco zenét szeretem? Egészen biztos. de mégis, valami nem kerek. Engem a többi ember jelleme az, ami kihúzott magányom kuckójából. A legnagyobb érték számomra új emberekkel ismerkedni. Ez a nap ennek fényében egy értékes pár órával ér véget és kezdődik talán a holnap. Az időről megfelejtkezek, ahogy a tánctéren ropjuk.
- Hogy most rögtön mit akarok? – Kissé remegő hanggal kérdezek vissza. Ekkora spontanitás még nekem is sok egy kicsit. Nem mintha megijednék, ugyan dehogy. Én megijedni?! Jó vicc. De azért mégis. Ez az a kérdés, amit még nem hallottam elhangzani. Hogy mit akarok éppen. Olyan sok mindent. Hogyan választhatnék? Miket is gondolhatok. Kissé úgy érzem magam, mint egy kisgyerek a játékboltban, aki szabadon választhat, de tudja jól, hogy bánni fogja, hogy választott egyáltalán. Mély levegőt veszek és ajkaim közt kipréselem a választ.
- Úszni akarok.
Mosolyom szelídséget sugároz. Látszik rajtam, hogy hatalmas váltás ez. Nem szoktam mindig azt csinálni, amihez adott pillanatban kedvem van. Ezt felénk önkényességnek, itt dinamikus életvitelnek csúfolják. Ugyan az a kettő, csupán más táj és más értékrend. Amerika vezet egy ponttal.
Ahogy felnevet a kis történetemen, ami velem történt elmosolyodok. Igen, Dumbledore egy zseni, hatalmas csodálattal tudnék róla órákat beszélni. Szerintem az a Merlin-díj, amit kapott nem is elég. Nem osztanak annyi díjat amennyit érdemelne. Évszázadok óta nem volt ekkora koponya társadalmunkban. Sokan szidják, de én a fellegekig magasztalom, ha kell.
Mikor már az úgynevezett plázacicákra terelődik a téma figyelmesen hallgatom a történetet. A fejemet csóválva nevetek a lánnyal.
- Ha híres valamelyik szülő akkor történnek ilyen érdekességek. – Belegondolok, hogy mennyi ilyen hamis kis nőcske van. Egy cseppnyi hírnévért, vagy egy jól kinéző pasiért az oldalukon eladnák a lelküket. Nevetséges, hogy itt tart a társadalmunk. – És az édesapád ezek szerint kedvelt még a ridikülös T-Rexek körében is.
Nem tudom megállni, elkezdek nevetni a saját viccemen, de nevetésem egy pillanat alatt rossz közérzetbe csap át. Megfordul velem a világ. Biccentek is, hogy hagyjuk el a tömeget. Aiden, mi van veled? – teszem fel magamban a kérdést. Nem szokott hirtelen ilyen történni velem.
- Értem. Szóval ő egy kicsit… visszafogottabb társadalmi életet él, gondolom.
Mondom kissé erőtlenül. Tudom, hogy elsápadtam, az arcomon látszik, hogy nem vagyok teljesen jól.
- Destiny, nem haragszol, ha majd máskor folytatjuk? Mára azt hiszem jobb, ha visszavonulok. A baglyodat várom, és ahogy megbeszéltük nem válaszolok.