and tell us who we are

- Olyan vagy, mint egy lezárt könyv. - Súlyos gerincek végtelen során simítok végig, sovány tavaszba hajlik az idő, de itthon, a második emeleti könyvtárszobában még megdöbbentően hideg van - vagy talán csak Mama sasszemét érzem a hátamon, ahogy előtted lépkedek, a szatén úgy suhog utánam, mintha olyan előkelő és elegáns lennék, mint Mama nemesített nőszirmai a nyugati sziklakertnél. Hátranézek, rád mosolygok, valóban lezárt könyv vagy, az arcod megannyi titok, felfedezésre váró, őrjítő, felnőttséget ígérő vonások hálózata. Jobban szeretlek, mint amennyire ismerlek, de kevésbé akarlak megismerni, mint ahogyan a lányregényeket szeretem - azokat az ősi, romantikus, lovagias gesztusokat, amikről, ha beszélnék neked, nyilván kinevetnél, hiszen te már felnőtt férfi vagy, és bármennyire igyekszem, hogy veled egyenrangú lehessek, pontosan tudom, milyen csalóka ez a vágy. - Olyan vagy, mint egy skandináv istenség. - Szőke, gyönyörű, rettentő. Újabb könyvek, az ujjaim sosem hallott dallamokat játszanak a gerinceken, a te gerincedre való dallamot, és elpirulok a gondolattól, mert mindketten tudjuk, miért vagyunk itt, de talán én vagyok az egyetlen, akit ez cseppet sem zavar. - Papa nem engedi, hogy erről a polcról bármit is levegyek. Nem finom hölgynek való olvasmány - utánzom apám hangját, mielőtt befordulnék a sor végén. Azért még fuvolázva visszaszólok. - Ne maradj le! Ha nem vigyázok rád, úgy eltévedsz, hogy csak húsz év múlva találunk rád, amikor már félig felfaltak a házimanók!

- Csakugyan?- Kuncogok föl halkan, kezeimet szórakozottan és lazán kulcsolom össze a hátam mögött, lépéseimet a te lépéseidhez igazítom, pillantásom az ujjaidtól kíváncsian lépked végig egészen a karodon, s csalódottan konstatálja az anyag jelenlétét valahol a könyököd közelében, mintha csak többre vágyna, több bőrre, több csupasz felületre, többre és egyre többre. Kíváncsivá teszel, közben pedig folyton bűntudatot érzek miattad. Olyan gyermeki vagy még, látszik minden mozdulatodból, kihallik minden szavadból, közben pedig érett nőnek nézel ki, s úgy ringatod előttem a csípődet, mintha csak sejthetnéd, hogy mivel jár ez.
Újból felkuncogok, kuncogásom mellett szemöldököm is érdeklődve szalad a magasba. - Ennek nem fordítva kellene lennie? Hát nem úgy illő, hogy a férfi bókoljon a nőnek? - Hirtelenjében zavarban érzem magamat, pedig jól tudom ez csak játék lehet számodra. - Még sohasem voltam skandináv istenség. - Teszem hozzá szórakozottan, s pár lépéssel utánad, egy kicsit lemaradva zongorázom ugyan azokat a dallamokat, csak futólag olvasom el a címeket, egyiket a másik után, felszínesen, rögtön elfeledve a szerzőket. Érdeklődve torpanok meg egy pillanatra, ujjaimat elhúzom a könyvgerincekről, s érdeklődve fordulok feléd. - És te mindig szót fogadsz? - A beszélgetésünk során talán először ennyire érdeklődő a hangom, talán először fordítok feléd ilyesfajta figyelmet, mintha a folyton lefutott, sehova sem vezető köreink egyszerre valami érdekessel szolgálhatnának. Egy pillanatra nem nőként és gyermekként tekintek rád, egy pillanatra egyenrangú társnak tekintelek. De te ezt nem láthatod, olyan magabiztosan lépkedsz előttem, hogy félő eltereled minden figyelmemet, megmérgezed a józan eszemet, s én nem leszek képes másra csak a derekad vonalát figyelni. - Jól gondolom, hogy sok időt töltesz itt? Ezért is hoztál ide. De azon tűnődöm, vajon van-e más célja is céltalan bolyongásunknak a polcok és a könyvek között, minthogy jobbnál jobb hasonlatokkal szórakoztass. -

- Ha akarsz, bókolhatsz nekem. - Bár engem az ilyen formaságok a legkevésbé sem kötnek meg, ebből a szempontból aligha érdekel, hogy mi a szokás, hogy mit írnak elő belénk nevel szerepeink, te pedig, Lucius, nem voltál gyors a bókolásban, a dicséretben, hát csak természetes, hogy megteszem helyetted a magamét. - De ne várd, hogy azonnal a lábad elé omlok néhány kedves szótól. - Pedig erre minden esély megvan, csak teszem itt magamat, álarcként emelve a magabiztosságomat, hogy elrejtse, milyen esendő vagyok valójában. Hogy mindig szót fogadok-e? - Természetesen! - felnevetek, azután megvonom a vállamat, nem hiheted, hogy komolyan gondolom. - De még ha nem is fogadnék szót, apám mindent elnéz. - Talán azért, mert a három lánya közül én jöttem utolsónak, talán azért, mert belém szorult a legtöbb könnyedség, ha a család ügyeiről van szó, és sosem ellenkezem az ítélete ellen - ha pedig mégis olyat teszek, amire nem adja az áldását, elég csak rámosolyognom, és papa máris apró vajszelet a forró serpenyőben. - Elég nagyképű vagy, ha azt hiszed, hogy én téged akarlak szórakoztatni. - Feléd pördülök, egy ujjamat a mellkasodra szegezem. - Te vagy itt az én szórakoztatásomra, Lucius. Vagy talán csak ellenőrzöm, hogy valóban tudsz-e olvasni. - Elvigyorodok, fültől fülig érően.

- Igazán nagylelkű vagy, hogy megengeded. - Egy pillanatra megrémisztesz, mert ez alatt a pillanat alatt sokkal felnőttebnek nézel ki. Idősebbnek hallasz, mint én, olyannak, mint aki ezernyi bókot hallott már volna, mint aki előtt több száz kérő hajolt volna meg, mint akit lehetetlen lenne elérni. Addig a pillanatig amíg rémültséget érzek, véka alá rejtem a tekintetemet, rólad egészen a földre futtatom, mintha hirtelenjében csak attól félnék megbotolhatok valamiben. - Hát én ugyan nem várok semmit sem, de a bókok mégis csak akkor érdemesek, ha valamiféle viszonzásra lelnek. - A nővéreddel annyira könnyebb. Andromeda természete olyan simulékony, annyira elegáns, neki naphosszat tudnék dicsérő szavakat zengeni, s ő mindannyiszor hűvös elégtétellel fogadna. Veled nem tudom miért nem megy ez, pedig én akarom, a számat mégsem képes elhagyni egyetlen dicsérő hangsor sem. Így hát csak hosszan nézlek magam előtt, már-már kihívóan, mintha csak daccal felelnék a dacod ellen. Ha te nem omolsz a lábaim elé, hát én sem adok okot, hogy ez megtörténhessen. - Pedig azt hittem, hogy a kíváncsiságod erőteljesebb, mint a beléd nevelt szabályok. - Ujjaimmal újra végigsimítok egy-egy könyv gerincén, már-már szórakozottan. - Ha mégis elolvasnál valamit arról a polcról, hát én szívesen meghallgatom azt a történetet. - Nem feltétlenül akarlak rávenni, hogy szegj szabályokat, valószínűleg úgy sem sikerülne, de ha mégis, hát egy bizonyos szintű elégtételt biztosan érzek majd miatta.
Csak felvonom a szemöldökömet, miközben lenézek a mellkasomra szegeződő ujjadra. Kaján mosollyal pillantok föl, s mielőtt a kezedet elkaphatnád, a tenyeremet a tied köré kulcsolom. - Te meg nem valami kedves, de hát így kell elfogadnunk egymást. Neked engem nagyképűséggel, nekem téged pedig ilyen csípős nyelvvel. - Szórakozottan rántalak egy kicsit közelebb, hogy ne menekülhess kezemet mely nem a kézfejed fogja körül a dereka köré fonom. A combod egészen nekem feszül, ettől pedig ravasz mosolyra húzom a számat. - Hát akkor ellenőrizz Kedves, mit akarsz mi másban bizonyítsak még neked? - S mielőtt szó érhetné a ház elejét, már el is lépek, ujjaim, mintha sohasem ölelték volna a derekad, kezem mintha nem fogta volna közre a tiedet, tenyereimet újfent összefonom a hátam mögött, jó egy lépésre lépek el tőled, mosolyodat viszonozom, testemmel pedig a polcok felé fordulok. - Csak ne légy ilyen heves. Mit szólna édesanyám ha megtudná, hogy így letámadtál engem a könyvtáratokban? Talán el sem engedne többet. - Szórakozom veled, csintalan mosolyom gátlástalanul élcelődik veled.

Talán elbukunk - ennyi villan át az agyamon, miközben magadhoz húzol, és hopp, a szél máris a vitorlámon kívülre került, férfi még sosem érintett így, és bizsereg a nyelvem ettől a hirtelen, megbabonázó közelségtől. Ugyanakkor tudok rólad egyet s mást, nem azért, mert a körülöttem élők felvilágosítottak volna a részletes jellemzésedről, egyszerűen csak nyitva tartom a szememet - tudom, hogy veszélyes vagy, hogy falatnyi sem szorult beléd abból az ártatlan derűből, amit bennem úgy őrizgetnek, mint gyertyalángot a sötétségben. Tudom, hogy nem szabad megadnom magam neked, mert akkor nem fogsz tisztelni, és még ha egy darabig kedved is lelnéd bennem, végül én is csak egy lennék skalpjaid hosszú sorában. Ezt nem engedhetem. Elakadó lélegzettel lépek el tőled, de csak akkor, amikor te is eltávolodtál. Én nem vagyok egy azok közül a könnyűvérű, bujaságukat fegyverként forgató nők közül, akikkel az ilyen játékokat játszhatod - én őszinteséget várok, tisztességet és az erények katarzisát. Bármilyen gyerekes legyen is ez a szemedben.
- Talán meglep, Lucius, de nem érsz nekem annyit, hogy miattad megszegjem apám szabályait - őt nagyon, nagyon szeretem, te pedig csak egy lábjegyzet vagy. Egyelőre. - Összefonom a karjaimat magam előtt, figyellek, ahogyan magabiztos léptekkel haladsz a polcok között, mintha máris a tiéd lenne mindez, mintha seregszemlét tartanál, és elönt a pulykaméreg. - Igazán nem lep meg, hogy nagy, erős, befolyásos férfi létedre még anyukádhoz mennél árulkodni! - felcsattanok, ilyen hangot ritkán hallanak tőlem ezek a falak. - És még rám is kennéd a mocskos kis játszadozásodat! Nem, köszönöm, ezt nem nyelem le! Nekem is van ám hangom, Lucius, és szavahihetőbb vagyok, mint te! Szóval, ha esetleg mégis rohannál édesanyád szoknyája mögé, tudd, hogy ha megpróbálod bemocskolni a nevemet, hét ördögöt szabadítasz magadra, akik lenyúzzák minden önbecsülésedet. - Felszegem a fejemet, ez valóban fenyegetés, mégpedig a legrosszabb fajából. Apám kérdés nélkül mellém állna, a bácsikáimról nem is beszélve. Ők óvni akarnak, míg te csak lekaparnád a márványt, hogy kedvedre játssz azzal, ami alatta van.

Csak lazán felvonom a szemöldökömet, és érdektelen elfordítom a pillantásomat rólad. Nem sértődtem meg, azt hiszem több kellene ahhoz, egy tizenhét éves lány felcsattanásánál. Természetesen azért meglepsz, nem gondoltam volna, hogy tudsz ennyire hirtelen lenni. A nővéredből kiindulva valahogy téged is hasonlatos jellemnek képzeltelek, könnyűnek és légiesnek, hosszú keringőzésbe bonyolódónak. Andromeda olyan tökéletesen tudja hárítani a bevinni készülő ütéseimet, valamilyen oknál fogva úgy képzeltem, te is ilyen vagy. Biztosan azért mert édestestvérek vagytok, vagy mert benned is felfedezni véltem egyfajta könnyedséget, megrezzenő pilláid láttán jámbornak gondoltalak, tekintettel gyilkoló típusnak, valahogy aztán mégsem az vagy akire számítok.
Bizonyára szorult beléd Bellatrix híres tüzéből, az is lehet, hogy tökéletes színésznő voltál, apa kicsi lánya aki lebiggyesztett ajkakkal bújik meg a férfi ismert alakja mögött.
Csak felvonom a szemöldökömet újabb kirohanásodra, egy pillanatra végig is mérlek, mintha csak azt próbálnám sugallani, hogy a fenyegetés a te szádból igazán hamisan cseng.
Hűvösen elmosolyodom, oldalra fordulva a könyvek gerincét kezdem el vizslatni, s találomra leemelve egyet, belelapozok.
- Ez igazán.. hatásos volt. - Unottan lapozok a könyvben még egyet még csak feléd sem pillantok, mintha egy szemernyi sértettség mintha mégis csak megbújt volna valahol. - Bocsáss meg, ha megbántottalak, még véletlenül sem volt ez a szándékom. -

Döbbenten hátralépek. Sosem hittem volna, hogy a szavaim így visszapattannak majd rólad, nem hittem volna, hogy ilyen közönyös és hideg leszel, amikor éppen az ellenkezőjére vágyom - hát nem látsz a szavaim mögé, Lucius, nem látsz engem? Dühös vagyok, még a nyakamat is vörösre színezi a méreg, velem eddig soha, senki nem beszélt így!
- Hát persze, hogy nem! - A hangom súlyos a sértettségtől, úgy remeg bennem az indulat, hogy legszívesebben most odalépnék hozzád, és felképelnélek, hátha akkor kiderülne, hogy valóban vér folyik az ereidben, vér, olyankor is, amikor nem játszani akarsz ártatlan lányok jóhiszeműségével, vér, olyankor is, amikor valaki ellent mond neked.
És most mit kellene mondanom? Könyörögjek neked? Ugyan, kérlek! Elakad a lélegzetem, ha arra gondolok, milyen romantikus semmiségekből szőttem korábban mirtuszkoszorút a homlokodra, milyen jó érzés volt hinnem abban a Lucius úrfiban, akinek a létezését édesanyám feltételezte. De az a Lucius, akiben én reménykedtem, sosem beszélne így velem, sosem fordítaná a tekintetét egy könyv lapjaira, miközben a lány, akit neki ígértek, kérdőre vonja. Hát ez vagy valójában?
- Olvass nyugodtan, amíg csak szeretnél! Remélem, egyedül is kitalálsz. - Azzal sarkon fordulok, gyors léptekkel nekiiramodok, hogy magam mögött hagyjam a könyvtárat, amit régen annyira szerettem, és a férfialakot, akit az ismeretlenség ködében kifejezetten csodáltam. Ilyen lehet érezni a becsapottak keserűségét?