Angus & Boney

Hihetetlen, hogy hagytam magam belemanőverezni ebbe a kirándulásba, és mindezt csak azért, mert a bátyámnak nem volt ideje eljönni értem; pedig egyébként szentül meg voltam győződve arról, hogy tizennyolc, majdnem tizenkilenc évesen már képes voltam egyedül közlekedni, mind varázstalan, mint varázsló módon, de ő ragaszkodott hozzá, hogy értem jöjjön, csak épp napokkal később, mert most épp nem ért rá. Hogy miért, azt nem volt hajlandó elárulni; a teóriám szerint vagy talált magának valakit, vagy a baj találta meg őt - de akármi is volt az ok, nem igazán értem rá most ezen gondolkodni, hiszen mégis csak egy barlangtúrán vettem részt, jobb foglalkozás híján. Az egyetlen pozitívuma az volt a dolognak, hogy itt legalább nem volt meleg - bár azt már most tudtam, hogy az itteni nedvesség hosszú napokra kezelhetetlenné fogja tenni a hajam, de hát mit meg nem tesz az ember azért, hogy ne kelljen egy banda hisztis tinivel mennie strandolni...?
Meg ez a barlang igazából nem is olyan vészes; valamennyire lemaradva a csoporttól állok meg, hogy megnézzek néhány rajz-féle dolgot a falon, az öngyújtóm fényében kaparászva a mintákat, próbálva rájönni, mágia az vagy festék, de nem igazán tudok elgondolkodni, mert valami kotnyeles szerencsementes megszakítja a gondolatmenetem valami olyannal, amit talán szidásnak vehetnék, de odáig már nem jutok el, hogy válaszoljak is neki, mert már száguldunk is lefelé valami csúszdafélén, amit talán még élvezni is tudnék, ha épp nem lennék biztos abban, hogy ezután búcsút mondhatok a farmernak, amit épp viselek. Aztán roppan valami a hátsó felem alatt, amikor végre megérkezünk a legaljára; és morogva állok fel a földről, kényszercselekvésként porolva le magam, pedig tudom, semmi értelme.
- Mit gondolsz, mégis hogy a jó fenébe vinnék haza egy egész barlangfalat? - Színpadiasan forgatom meg a szemem, a sápadt fényben felé fordulva; tudom, hogy felügyelő és nem kéne így beszélnem vele, de hát komolyan azt hitte, elvinnék egy barlangfalat? Ezzel az intellektuális szinttel hogy lett tanár? - Amúgy volt rajta valami rajz, csak azt akartam megnézni... Azt hiszem, ez még nem tilos...?
Előveszem közben a pálcám én is és elmotyogok egy lumos-t, mintha attól majd többet látnánk ebben a sötétségben; mondjuk az a néhány kisállat-koponya elég jól néz ki a földön, majd ha elfordul, beteszek párat a zsebembe...
- Amúgy jól vagy? - Elfogadva a segítségét kelek fel a földről, megint csak leporolva magam, mintha ezzel bármire is mennék; lehet, célszerűbb lenne felidéznem magamban azt a tucatnyi survival-filmet, amit a bátyám megnézetett velem, hátha valamelyikből rájöhetnék, mit és merre és hogyan kell csinálni, amikor az ember zuhan pár emeletet egy barlangban, mélyre, a sötét semmibe; de nem jut eszembe semmi, így jobb híján csak nézelődök, elgondolkodva azon, hogy vajon mi is a földön végezzük majd csontvázként, vagy ennél azért valamennyivel több szerencsénk lesz... De hát Ő itt a felnőtt, lehet, célszerűbb lenne ráhagyni a döntéshozást.

Angus & Boney

Teljesen fölöslegesnek tartom az irritációját; hiszen lényegében semmi bajunk nem esett, életben vagyunk és nem egy kannibálok által felállított csapdában hintázunk épp, akkor most min kell ennyire fennakadnia? Azon, hogy kíváncsi voltam, autentikus-e a rajz a falon, vagy vandál munka? Hát komolyan mondom...
- Az isten szerelmére, higgadj már le! Biztos vagyok benne, hogy ez a frusztráció-szint már egyáltalán nem egészséges. - Szemöldököm összevonva fürkészem az arcát, ugyanakkor a nyelvemre harapva, hogy még véletlenül se mondjam neki, hogy verje ki magának, akkor majd elmúlik; gondolom, azt még annyira se díjazná, mint az ingyen csúszdázást, amit teljesen véletlenül garantált nekünk a sors - mert biztos vagyok abban, hogy ez nem az én hibám, lehet, valamelyik másik, korlátozott intellektussal rendelkező diák intézte ezt el, mert ha nem tévedek, lézengett még néhány ember mögöttem is. Igaz, most már mindegy, úgyse mászhattunk oda vissza, hogy megcsapkodjuk az esetleges bűnbakokat... De az azért sértő, hogy ennyire szentül meg van győződve arról, hogy miattam kuksolunk a lyukban. Vagy nem tudom, jobban érzi magát attól, hogy engem basz le? Ha így fogja folytatni, isten bizony megosztom vele a kitűnő életviteli tanácsaimat...
- Nem értem, miért vagy ennyire kiakadva... Még mindig landolhattunk volna kannibálok csapdájában, vagy éles sziklákon felnyársalva, vagy rohadófélben lévő tetemeken... Ahhoz képest egész szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy csak csontvázakat találtunk. - Minden akaraterőmre szükségem van ahhoz, hogy ne mosolyogjam meg az arckifejezését, amikor felveszi a csontot a földről; kihasználva a lehetőséget én is körülnézek a földön, véletlenszerűen kiválasztva egy kisállat-koponyát a földön heverők közül, és Hamlet módjára eltartva azt magamtól kezdem el nézegetni, azzal a gondolattal, hogy vajon hova tehetném azt a szobámban, hogy a bátyám ne kapjon szívbajt minden alkalommal, amikor bejönne a szombámba. Igaz, talán taktikai szempontból jobb lenne, ha a koponya helyett mondjuk azzal foglalkoznék, hogyan tudnánk innen kijutni, de hát...
- ...nem igazán. - Jobb híján a pulóverem zsebébe teszem a koponyát, hogy felszabadítsam a kezem és az öngyújtóm veszem elő helyette, magam elé tartva azt, abban a reményben, hogy majd az segít felfedezni valami légmozgást, és meg se fordul a fejemben, hogy ha ez a módszer működne, akkor minden bizonnyal ő is hallgatna a fáklyájára, nem nekem tenné fel a kérdést. Egyébként is, mennyire ironikus, hogy pár perce még engem hibáztatott azért, hogy itt landoltunk, most meg az én véleményem kéri ki. És még azt mondják, hogy a nők változtatják gyakran a véleményüket...
- Nem, nem vagyok roxfortos, isten ments. - Mert hát mégis kinek kéne az életébe a brit akcentus? - Amúgy... Boney.
Ja, hogy bemutatkozni meg majdnem elfelejtek. Ügyes, Bones, csak így tovább!
- Esetleg az ott? - Fejemmel a mindkettőnktől távolabb eső járat felé bökök; nem mintha bármiféle megérzésem is lenne ezzel kapcsolatban, de lényegében teljesen mindegy merre megyünk, valahol előbb vagy utóbb úgyis ki fogunk lyukadni... Csak ne jöjjenek a kannibálok, haha.

Angus & Boney

- Örök optimistával? - Annyira abszurd ez az állítás, hogy nem bírom megállni nevetés nélkül; ha a drága cicavirágszál ismerne, tudná, hogy az optimizmustól állok a legtávolabb, mindössze a korábbi lelkesedését látva próbáltam valamennyi pozitívumot keresni a szituációban, de úgy tűnik, ezzel is csak annyit értem el, hogy még inkább a halál nemesebbik testrészére kiván, sokkal jobban, mint azelőtt. Hát gyönyörű... - De amúgy jobban örültél volna annak, ha azt mondom, hogy itt fogunk éhenhalni, mert nincs kiút? Mondjuk képzeld el, mennyire humoros lenne, eljutni addig a pontig, ahol az ember már a kannibalizmusra is ráveszi magát csak azért, hogy életben maradjon.
Jó, itt már intenzív túlzásokba esek, minden bizonnyal valaki előbb vagy utóbb észrevenné, hogy eltűntünk, hogy nem tértünk vissza a csoporttal együtt; de valahol mélyen élvezem, hogy ennyire húzom az agyát, minden bizonnyal sokkal jobban szórakozok, mint ő, a NaGy TaNáRsEgÉd, akinek méteres karó van feldugva a hátsó felébe. Ezzel járna a felnőttkor, hogy az emberből kiveszik a minimum kalandvágy és humorérzék is? Ha igen, akkor azt hiszem, célszerű lesz beiktatnom egy öngyilkosságot még a huszonegyedik születésnapom előtt, mielőtt az én hátsó felembe is karó kerülne.
- Szörnyen feszült vagy, maszturbálsz te rendesen? - Ennyit arról, hogy ezt nem mondom ki; fintorgok is egy sort, ahogy zsebre teszem a koponyát és kényszeredetten, de ráveszem magam arra, hogy segítsek neki orientálódni esetleges kijárat témájában... De nem történik semmi, az öngyújtós próbálkozásom nem jár semmilyen eredménnyel, ami igazából, akárhogy is nézzük, kiábrándító. Igaz, nekem legalább nincsen csontváz-, meg hullaiszonyom, mint neki, de ez még nem jelenti azt, hogy nem akarok innen kijutni, már csak azért is, mert a fagyizó, amit kinéztem magamnak korábban, még mindig várt rám, nagyon akartam azt a meggyes-csokis fagylaltot, ami a menüben volt, és hát... Nem igazán volt lehetőségem megszerezni, amíg idebent gubbasztottunk.
- Whoa there, vegyél csak vissza egy kicsit... Egy szót se mondtam a drágalátos iskolátokról, nem kell egyből rám támadni. - Mondjuk elég humoros, hogy pont ő támad így nekem a maga brit akcentusával, ha külső szemlélőként hallaná magát, biztos képtelen lenne komolyan venni bármit is abból, amit hall... Mert hát a brit akcentus. De ugye ezt nem mondhatom neki, mert ha most egymás torkának ugrunk, akkor még annyi esélyünk se lesz a kijutásra innen, mint most van. Kínos lenne, ha kiderülne, hogy valahol együtt kéne működnünk, erre ő legszívesebben itt hagyna engem ebben a lyukban, én meg legszívesebben addig csapkodnám egy gerinccel, amíg észhez nem tér...
De aztán beleegyezik az útvonal-választásomba, így egy időre félreteszem azt a tervet, hogy agyonverjem egy gerinccel (nem, mintha amúgy ezt megtenném, a fene se akarná még jobban összemocskolni most magát), és elindulok a választott irányban; sokkal rosszabb helyre már igazán nem kerülhetünk, mint ez, ahol most vagyunk...

Angus & Boney

Kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy szerencsétlennek nem egy, de egyből két méteres seprűnyél van feldugva, mert hát mi más okból morogna ennyit? Vagy esetleg ő lenne Mr. Megölök-minden-szórakozást-mert-nem-volt-gyerekszobám? Akármi is volt az indoka arra, hogy ennyire... ilyen legyen, még nem szándékoztam engedni neki, hogy az én jó kedvem is elpocsékolja; valószínűleg úgyse látom többet ebben az életben, akkor miért is aggódnék azon, mit is fog rólam gondolni? Úgyis elfelejt legkésőbb pár nap múlva, és ennek fénéyben akár próbálhattam is élvezni ezt az ingyenes barlangtúra-kiegészítést, nem?
- Nem tudom, honnan veszed, hogy nem te lennél a vacsora. - Mosolyogva ingatom a fejem, mintha csak a holnapi időjárást közölném vele; vagy bármi egyebet, amit nekem teljesen természetes dolog kimondani, már csak azért is, mert életem nagy részében egy tucatnyi, nálam idősebb fiúval nevelkedtem, mindig két lépéssel bátyám mögött mászkálva, így nem igazán voltak gátlásaim... Ellentétben vele, akit láthatóan zavarba hoz a kérdésem, amit szintén megmosolyogok, és bár fogalmam sincs, ki az a Sylvester, hirtelen hatalmas késztetést érzek arra, hogy lepacsizzak vele, már csak azért is, mert egy ponton talán ugyanúgy a kiborulás szélére sodorta szerencsétlent, mint most én.
- Nem tudom, ki ez a Sylvester, de máris szimpatikus. - Jegyzem meg inkább magamnak, mint neki, végül hangosan is kimondva azt, amire eddig csak gondoltam; a magánéleti problémáit nem szándékozom analizálni, egyébként sem hiszem, hogy velem akarná őket megbeszélni (bár ki tudja, mi járhat a fejében?), szóval jobb híján elindulok a potenciális kijárat irányában, csupán legyintve a megjegyzésére - mert hát kétlem, hogy tanár léttére csak úgy hátbatámadna egy diákot bármilyen varázslattal, verekedni meg tudtam, szóval igazán nem volt mi miatt aggódnom... Legalábbis elképzeléseim szerint, de hát ugye tévedhettem.
- Hát... a sima barlangtúra elég unalmas volt, így meg legalább történik valami, még ha a megnyilvánulásaid meg is ölik a kaland szórakozás-részét. - Most, hogy elég evidensen a tudtomra adta, nem szimpatizál velem, nekem sincs okom ügyelni arra, belegázolok-e a lelki világába vagy sem; és ebben a pillanatban igazából bánom is, hogy nem beszéltem rá egyik kis barátom se, hogy jöjjön velem, Ozzie-val lezuhanni a lyukba legalább annyiban vicces lett volna, hogy most minden bizonnyal csontokkal kardoznánk és azon gondolkodnánk, kire lehetne ráhozni a frászt azzal a koponyával, amit a pulóverem zsebébe dugtam... Így viszont csak kitartóan meneteltem magam elé, egészen a következő útelágazásig, ahol megtorpanok, elgondolkodva azon, merre tovább. Hova is tettem az öngyújtóm...?