Te most komolyan feldobtál? -RT

Nem hiszem el. Morogva, fújtatva lépkedek a folyosón és folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mi üthetett Vivibe? Most komolyan beárult? Tudta, hogy milyen fontos készletekkel akartam üzletelni erre szalad és bemárt? Most ezt miért? Nem érdemlem én meg. Nagyot csalódtam benne és nagyon mérges vagyok. El is kapom az egyik mardekáros leányzót a klubhelyiségbe, hogy nagyon gyorsan üzenje meg Viviananak, hogy várom a második emeleti üres tanterembe, ahol néha napján megszoktuk beszélni a csínytevéseket.

Jeges rettegés helyett élvezet és a röhögés mámora járja át, amikor az a szerencsétlen elé áll, és elrebegi, hogy mégis merre várják ma találkozóra. Annyira repdes, hogy rendesen el sem hajtja szerencsétlen, sőt, majdhogynem kedves köszönömöt rebeg felé, miközben félretéve az amúgy is unásig bámult jegyzeteket, már indul is. Talárját már ledobta, azt valahogy sosem bírja elviselni, hogy ott suhog mögötte, mint valami árny, és csak a pálcáját viszi magával, no meg gyönyörű mivoltát. Nem fél, sejti, mi az oka a hirtelen randevúnak. Mégis, ártatlan arcot húz fel, őzikeszemeket, amikor belép az ajtón, és megpillantja őt.
- Nocsak, hiányoztam? - zárja be maga mögött az ajtót, lépdel közelebb, mintha misem történt volna. Egész hihető álca lenne az ártatlanság, ha nem lenne tudott, hogy romlottabb, mint a fekete, férges alma.

Szemeim szikrákat szórtak akkor mikor elküldtem szegény, remegő háztársamat az üzenettel. És még most is azt szórnak talán még jobban amikor megtöri a terem üres, sötét és lélekig hatoló csöndjét az én egyetlen legjobb barátom.
- Hiányoztál? Ó, drágám de még mennyire. Mint egy pattanás az arcomról. Emelem meg egy kicsit a hangomat, de aztán le is nyugszok és karba teszem a kezemet.
- Kibaszott üstöket kell takarítanom! Egy héten keresztül. Csoda, hogy ki nem csaptak. Szerinted mit fogok kapni apámtól? Csapok egyet az asztalra.
- Miért dobtál fel, Viviana?

Ó, hát itt vágni lehet a feszültséget, ő besétált az oroszlán barlangjába, csupaszon, kard nélkül, és várja, hogy a bestia kieressze a karmait. Semennyire sem félelmetesebb, mint az otthoni, és ugyanígy szórakozik avval is, így úgymond, ez a művészete. Nincs féleleme, tekintete azonnal megtalálja őt, és míg vonásai semmisek, szemei ravaszak és játékosak.
- Öröm ezt hallani, még a végén kevés vakarnivaló lesz a csinos kis pofádon – nem engedi, hogy övé legyen az utolsó szó. Sőt. Amint az ítélet elhangzik, nevetni kezd, metsző, harsány módján, amit csak talán ő látott eddig tőle. Ritka dolgokat látott már, de talán ezt még sosem, ő sem érti, de erről nem kell tudnia. Ahogy az asztalra csap, ő úgy lép egy másikhoz, leporolgatja, mintha épp nem a nyakába öntenék a vádakat, és úgy ül fel rá, keresztbe tett lábakkal. Csak ekkor néz rá, figyeli a vonásokat, amiket az indulat fest, már-már mintha valami színdarab nézője lenne, úgy szórakozik.
- A kétkezi munka fejleszti a koncentrációt és a figyelmet, nem fogsz belehalni – kacsint egyet, majd előrébb dől, és úgy folytatja. - Mert ezt akartam. Kicsit túlságosan a fellegekben vagy manapság, kedvesem. Ideje megtanulnod, milyen, amikor pofára esel. Szívesen.

Nagyon nagy akaraterőre vall, hogy még nem átkoztam ki a lelket belőle. Legszívesebben megtenném. Eljátszotta a bizalmamat, kidobta a kukába mint egy szemetet. Pedig tudja ő, hogy mennyire értékes és ritka kincs az.
Nem válaszolok arra, amit az epés megjegyzésem után mond. Hagyom, hagy legyen az övé az utolsó szó. Hiszen ha így folytatja nem fog sok betű elhagyni a száját a közeljövőben.
Aztán amint meghallom a nevetését még jobban felmegy bennem a pumpa. Egy ideje már gyanítottam, hogy nincs minden rendben Vivivel. Nincs ki a négy kereke szegény párának. Viszont álmomba sem mertem volna remélni, hogy ezt is megteszi.
- Nem fogok belehalni? Kurvára belefogok halni! Életemben nem végeztem kétkezi munkát! És nem is akartam, de erre te jössz és feldobsz. Eljátszod a bizalmam. Elégetted, mint egy rohadt papírt. Remegek az idegességtől, legszívesebben törnék-zúznék.
- Milyen fellegekben? Miről beszélsz? Mit vétettem én ellened, hogy ezt kellett tenned?

Valahol tudja ő azt a kényelmet, amit élvez. Mert tudja ő is azt, amit mindig, hogy nincs tétje, nem fog az annyira fájni. És ez hiba, saját maga ismerte gond, hogy ennek kényelmében fürdőzve húzza meg az oroszlán bajszát, hogy játszadozik, mintha a világ az övé lenne és semmi sem érhetné el. Mert bizony, itt és most Nich van, a maga teljes és felpaprikázott mivoltával, azzal, akitől a népség nagy része retteg s nem kívánja látni, ő pedig továbbra sem moccan, imádkozik a kegyelméért. De még mindig nem kapcsolt be a veszélyérzete. Még mindig...
- Nem, nem fogsz. Ezek csak üstök és egy kis szivacs. Senki sem halt bele a takarításba, ne hisztizz már – ó hogy támad, erre már megrezzen, libabőr önti el, de semmit sem moccan. Nyugodt?- Inkább csak elszóltam magam. Nem égettem el semmit sem, csak nem fogod fel - rázza meg a fejét, pedig tényleg megnyirbálta azt, tudatosan. Robbanásig feszült, csak egy pillanat hiányzik. És ő lapot húz a tizenkilencre.
- Semmit. Ilyen a szeretetem. Nich ez az egész ostoba ötlet volt, és mikor megmondtam, semmibe vetted. Másképp nem tudtalak megállítani és de, igenis ott vagy. Senki nem mer téged bántani vagy épp csak az utadban állni, és ennek a vége az lenne csupán, hogy pöffeszkedő senkivé válnál, nekem pedig nem arra van szükségem. Ha most nem állítom le, ki is csapnak, így meg majd gyermeki csínynek fogják hinni – nyúlna ki felé, de nem teszi, hagyja még, tovább ül és tovább figyeli.

Egy szólására ugrottam bármikor, hogy segítsek neki. Mindent elintéztem, ami nem veszélyeztette a helyzetem, vagy a testi épségemet. Mert ez köztudott, hogy számomra mindig csak a saját érdekeim lesznek az elsők és csak aztán jön Vivi. De akkor is ott van és megemlítem, erre mi a hála? Előhozza azt belőlem, akit mostanában próbálok elnyomni. Próbálok megváltozni azért, hogy még nagyobb látszatot adjak annak, hogy én igenis jófiú vagyok. De ő még ezt is keresztülhúzza. Most napokig nyűgös és ideges leszek. Vajon ki fogja bánni a lány ballépését? Talán ő maga?
- Ne hisztizzek? Azt se tudom, hogy mi az a szivacs körülbelül. Mindig mindent helyettem csinálnak meg. Ha nem a házimanók, akkor valamelyik hugrabugros seggfej. Erre most? Ki se tudom ezt cselezni. Rohadtul takarítanom kell szégyenszemre! Igen, a hírnevemet féltem. Mi az, hogy én Nicholas Macnair takarítsak? Súroljak üstöket? Legrosszabb rémálmaim egyike válik a közeljövőben valóra és ki ezért a felelős? Hát Rayne.
- Elszóltad magad? Remek. Kurvára elárultál! Elrúgom magam a padtól és közelebb kezdek hozzá sétálni.
- Nehogy már beállítsd, hogy ezt miattam csináltad! Igen, nem mernek az utamba állni és nem mer senki engem bántani. Vajon miért, Rayne? Tudják, hogy a haragom messze elér és fájdalmas. Te nem félsz ettől? Mert legszívesebben most a sikolyod dallamával tölteném be ezt az iskolai estét. Kezemet ökölbe szorítom és így próbálom magam nyugtatni, hogy ne tegyek olyat amit később megbánnék.
- Nem így van rám szükséged? Akkor? Mit szeretnél, hogy mi legyen belőlem? Egy kibaszott üst tisztító? Vagy egy nyámnyila gyermek?

Itt most csak ketten vannak, senki sem tanúja annak, vagy ha igen, igen rosszul jár. Magának is akarta ezt a pillanatot, önzően, látva, mennyire mélyre tud nyúlni, megragadni, bármit is okozni. Belevágta a hatalmas követ a vízbe, és a fodrok helyett a pillanatnyi vad hullámokat szemléli, és elégedett. Több, mint amire számított, rosszabb is talán, de tudja, hogy nem végleges. Ó nem. Mert amikor elvesz, utána ad, de ezt nem kell tudnia, hisz ő is kapott már eleget tőle, jót, és most épp úgy tűnik, hogy egy hálátlan fúria. Lehet valahol az is, lehet, hogy nem csak ő játszik, ahogy a másik. Eltérnek, és egyre mélyebben, ő pedig üres, most telik meg, csak a pillanattól függ, mivel.
- Képzeld, én is magam takarítom az üstjeimet – unott pillantással szemléli, és igaz ő pálcával, de jobb is, másnak talán lerohadna a keze, amiket néha képes beletölteni. Szemeit forgatja a kékvérűség mintapéldájára. Ó, persze, oktassa csak ki, de látványos ásítást imitál csak rá. - A feneked is kitörölik a mai napig? Nagyon sajnálom, de tényleg. Megmutassam, hogy kell és hogy néz ki? Ez nem szégyen, az iskola nagy része kapott már büntetőfeladatot takarítással, senki sem fogja még észrevenni sem – eltűnik a gúnyos mosoly arca unott, unja a picsogást. Pedig ő is megteszi, ő is kiborul, de az más, ráfogja a női mivoltára és kész. Tombol, karmol, de egy ilyenért?
- Csak megszopattalak, és te tövig nyelted be – figyeli, ahogy közeledik, ahogy fenyegető mivolta tornyosul elébe. Sóhajt egyet, hátradőlve támaszkodik meg a padon, és vár. Keze hamar megleli majd a fegyvert, ha kell, mégis, csak tovább mondja és mondja. Mintha ő pedig az erőre várna, valami elcseszett fétissel.
- Pedig igazat mondtam, ezt te is tudod. Ismerem a haragod, asszisztáltam már hozzá, nem emlékszel? - dönti finoman oldalra a fejét. Ó, mennyi mindent tud ő. Vajon fordítva is így van? Hogy a másik tudja, ő mennyire tud harapni? - Belebizsergek a gondolatba, komolyan. Nem, nem félek, mert ha lemegy a hisztid, belátod, igazam lesz. Mindig. - a pillanat heve mindig elszáll. Aztán később már átgondolva talán felnyílik a szeme. Talán. Csalódni fog, ha nem.
- Egyik sem, te féleszű. Hát még mindig nem látod? Ilyen vak lennél? Hát kezdek örülni neki, hogy megtettem. Odakint sem lesz könnyebb, idebent kiskirály vagy, de vannak nálad rosszabbak, erősebbek és kegyetlenebbek, akik úgy fognak pofára ejteni, hogy pislogni sem lesz időd. Azt akartam, hogy tudd milyen. Ha mindig csak nyersz, odakint ér az első pofon, és aztán majd csak pislogsz mint szar a gazban. Szóval, szedd már össze magad kicsit, mert csak picsogsz és picsogsz egy rohadt szivacs láttán. Most vagy nyámnyila...

Csak kattog, és kattog az agyam. Szemem előtt már lejátszódott néhány jelenet, hogy mennyire is megérdemelné azt az előttem helyet foglaló leányzó, hogy a beteges elmém minden rejtett zugában eldugott büntetés és kínzó ötletet rázúdítsam. Nem azon van itt legjobban a hangsúly, hogy büntetőmunka. Persze azon is, de inkább a bizalom az ami megtört. S ez súlyosabb bűn bármi másnál.
- Nem hasonlítunk mindenben, hercegnő! Te takarítsd csak az üstjeidet, mert ha így folytatod az is lesz a jövőd. Persze igazából nem gondolom ezt én komolyan, csak egy burkolt fenyegetés volt. Nem tennék vele ilyet, de nagyon ki húzta most nálam a gyufát és csak örüljön, hogy fenyegetésekkel dobálózok és nem ígérettel.
- Rohadtul nem kell megmutatni nekem semmit. Alkalmazkodom a helyzethez, feltalálom magam. Nem kell már nekem tőled semmi többet. Merész kijelentés, de ebben az állapotban perpillanat gondolkozni nem tudok. Úgyis tudja a lány, hogy nem gondolom komolyan. Mert mindig is kölcsönösen kihasználtuk a másikat.
- Neked kellene már tövig benyelni, akkor talán helyrerázódna az agyad. Mert olyan vagy, mint egy őrült. Mungó zárt osztályába kellene fektetni. Lepillantok a kezében lévő pálcára és legszívesebben én is azt húznék. Viszont ha akarnám se tenném, hiszen ő van helyzeti előnyben. Míg én elővenném a fegyverem, már a földön feküdnék. Így hát csak mondom tovább a magamét.
- Igen, ez az. Hogy asszisztáltál már hozzá és mégis megteszel ilyen ostoba dolgot, mint ez. Fújok egy nagyot, kezdek egy picit lenyugodni. De még mindig nem teljesen. Olyan szinten vagyok, hogy egy újabb rossz szó és megint robbanok.
- Idiótának nézel? Tudom, hogy ha kikerülök innen akkor hol lesz a helyem. Nem fogok annyira ugrálni, mint itt. Mindenhez idő kell, hogy megtudjam alapozni a hírnevemet. Ugyanúgy ahogy az iskolába. Itt is nulláról kezdtem és felépítettem azt, amit kellett. Ne feledd, hogy nekem mindig van mindenre tervem. Ó és ha a mostani sikerül akkor nagyon messzire el fog nyúlni a kezem. Nézek a szemébe és megállok előtte, közvetlen közel. Szinte csak centik választanak el minket egymástól.
- Nyámnyila? Tudod ki az? Te. Aki összepisili magát, amint meghallja azt szót, hogy házasság. Vagy, hogy apa.

És szinte várja is a valamit, és ismét a semmi. Nem tanul így ő sem, mert nem figyel arra, hogy tanulnia is kellene. Ó, persze mással másképp cseszekszik, ennyire nem merész, nem agyatlan. Vagy most mégis. Most valahogy lenyomta a határokat és semmibe veszi, bánt, és gázol előre, mintha egy vonat lenne amin nincs fék és sínek sem kellenek ahhoz, hogy mehessen. Talán valami tényleg megtört, de az ő elméjében.
- Nem félek én attól, hogy az lesz, nem hat meg ez. Nem hasonlítunk, valóban, és mégis – mert persze, ha akkor és ott nem keltik fel kölcsönösen egymás figyelmét, most mindenki menjen a maga útján. De akkor és ott egymásra találtak, közös nevezőt és célt, mégis, nem maradt el az, hogy odakapjanak egymásnak. Hol ő, hol a másik, de valami mindig van. Ez is egy talán, nem érzi, hogy végképp elüldözné, ahhoz túl sokat tud, vagy akkor nem hívta volna ide. Nem. Most is szüksége volt rá.
- De meg kell. Alkalmazkodsz? Nyávogsz egy kis munka miatt – szusszan ismét. - Nem? Biztos? - pilláit megrebegtetve keresi az igazat a szavak mögött. Elüldözheti, akkor marad egyedül, de könyörögni nem fog. Elmenni sem, biztosan érzi magát, mint ahogy a padon ül jelenleg. Túl biztosan. Lehet van valami abban, amit mond, de csak kuncogni tud, mintha csak bókolna.
- Álmodozz csak. Lehet, hogy az vagyok, de a legtöbb őrült zseni is. A mungóval csak új barátokat szereznék, fontosakat, érdekeseket. Ők nem sírnának a szivacsok miatt – hadd mondja, nem fáj most neki, el sem éri. Furcsa érzés és jó, kellemes és ijesztő. Nem támad, ujjai szórakozottan játszadoznak, sőt, még el is engedi és csak ott hever. Ha már ő sem húzta elő, akkor nem szorongatja, fegyvertelenül ül a bestia előtt, és húzza tovább és tovább.
- Ostoba? Inkább merész. Más gondolni se merne ilyesmire. Én meg elébe mentem a rossznak. De jó, fújjuk ezt, hogy elcsesztem. Legyen neked igazad, mint mindig – forgat ismét szemet, persze, miért ne lehetne így? Ő nem fogja elismerni és bocsánatot kérni, biztos nem. Nincs mit, csak még mindig túlságosan pörög és nem tudja elfogadni. Odaér, a táv eltűnik, és felnéz immáron rá, miközben beszél, ajkaira mosoly húzódik.
- Idiótának – helyesel. - Minek hiszel, ostoba libának, hogy nekem nincsenek terveim? Hogy mindig csak futok valaki után? Nem feledek én semmit sem, csak nem figyel rá senki. Így most már legalább felfigyeltél – húzza ki magát, hogy nagyjából egy vonalban legyenek, hogy ne úgy tűnjön, hogy hagyja magát elnyomni. - Messzire? Mindenki erre vágyik, csak bele ne törjön a bicskád. Mégis mire készülsz, amihez ez a vicc szükséges lett volna? - erre már tényleg kíváncsi, viszont tekintete vészesen villan az utóbbi szavaira. Kinyúlva ragadja meg a felsőjét, és rángatja oda, de ahelyett, hogy álla alá nyomná a pálcát és addig égetné vele abban a pontban a bőrét, ameddig nem jajgat, csak karmait mélyeszti belé. Nincs sok belőle, de elég.
- És most összepisiltem magam, reszketek? Apámmal is szembeszállok, bárkivel. Miért is nézel te engem ennyire aprónak? Kikaphatnám most a szemed is, mégis csak azt hallgatom, hogyan nyavalyogsz és te apámmal fenyegetsz? Szánalom..

Buta leányzó ki szemem előtt áll. Még gyerek, lenézem őt de egyben tisztelem. Nem tartom magammal egyenlőnek, hiszen én mindenki felett állok viszont eddig úgy gondoltam, hogy ő áll a legközelebb hozzám. Lehet, hogy tévedtem? Sok múlik ezen a mai beszélgetésen.
- Nem is nagyon szeretném, hogy meghasson. Majd pofára esel akkor, ha eljön az idő. S akkor én már nem leszek melletted, hogy kihúzzalak a szarból amit magad köré építettél. Továbbra is a harag mondatja velem a szavakat, egyiket sem gondolom igazából komolyan. Viszont most nem mérlegelek a súlyosságukon, mert nem vagyok rá képes. Minden erőmet mozgósítanom kell azért, hogy visszatudjam magam fogni és ne tegyek kárt se benne, se önmagamban.
- Nyávogok igen. Mert én nem arra vagyok hivatott, hogy üstöket pucoljak. A koszos sárvérűek s félvérek sportja ez. Nem az enyém. Mit gondol? Hogy csak lenyelem? Inkább írnék leveleket, vagy mennék a Rengetegbe. A professzor is tudta, hogy hol tud legjobban megsebezni. De ezt sem felejtem.
- Igen! Biztos! Rá is vágom gondolkodás nélkül. Nagyobb bennem a dac, mint az ésszerűség.
- Na akkor lehet menni nyugodtan. Tudod hol az ajtó és kereshet magadnak új barátokat. Sőt még akkor szólok az őrült unokatesómnak is, hogy legyetek pajtik. Megértenétek egymást. Persze a legfájóbb pont az lenne, ha tényleg Viviana összeállna Waldennal. Akkor biztos, hogy nem hisztirohamot hanem dühkitörést kapnék. Talán olyanná válnék, mint az általam utált személy s elhagynám minden tervem.
- Akkor neked is igazad lenne ha végre felnőtt fejjel gondolkodnál és átlátnád a dolgokat. Amúgy meg nem igaz az, hogy nekem van mindig igazam. Neki is igazat szoktam adni. Nem szoktam ráerőszakolni az álláspontomat. Ez hazugság.
- Pontosan annak hiszlek. Aki csak fut más után s más hátán akar felkapaszkodni addig ameddig lehet. Tervek? Milyen tervek? Depizni egy sarokba? Gúnyosan csapom össze a tenyereimet.
- Nem vagy már abban a helyzetben, hogy elmondjam neked a terveimet. Sziszegem a szavakat aztán pedig meg is lepődök azon amint szavaim rést találtak a pajzsán s megsebezték őt. De erre még el is mosolyodok miközben egy halk sziszegést hallatok a körmök fájdalma miatt.
- Azért, mert az vagy. Egy törpe, aki magasra akar elérni. Halálfaló, ki nem mer lépni. Egy gyerek. Hirtelen mozdulok, hogy elrúgjam az asztalt a háta mögül, hogy így a pálcája ne legyen kartávolságra aztán pedig én veszem elő az enyémet, hogy bizony én az álla alá szegezzem.
- Most pedig vedd le rólam a kezed, kislány. Az utolsó szavak merő gúnnyal hagyják el a számat.

Néha le kell pofozni a csillagokat. Vagy legalább megpróbálni azt. Néha nem mérlegel és kapja azt, amit főzött. Az élet már csak ilyen, és ilyen is lesz. Nem egy ember szenvedte már el azt, hogy belökve a gödörbe még földet is lapátolt rá. Nem kedves, nem aranyos, csak annak tűnik. Úgy néz ki, ezt most vele is kipróbálja. Talán tényleg elment az esze, és nem azon van, hogy megmutassa, mennyire kapaszkodna belé. Ó igen, most megpofozott mindent.
- Ilyen elhamarkodott egy apróságért? Megannyi rosszabbat is kitálalhatok, ha gondolod. Akkor kit kell a szarból húzni? - nem mintha megtette volna azokat. Nem, itt most csak ez az apró csempészmocsok volt, semmi több. Csak ezért az egyért játszott spiclit, semmi többért. Maga is sokkal veszélybe kerülne, és bár tűnik gyerekesnek mindene, igenis átgondolta. Igenis le akarta csapni a magas lóról. Igenis. De nem fog sírni ezek miatt a szavak miatt. Egy árva könnye sincs jelenleg. Vagy lesz? Elő tudja hozni?
- Jaj tedd már félre a nyomorult eleganciádat. És ha majd ott kérnek hasonlóra, majd Neki is azt mondod, hogy jaj én aztán nem, nyomorult dolog ez uram. Kicsit gondolkodj – az mondjuk már tényleg nem az ő reszortja, mit kapott feladatul. Neki is voltak már érdekesek, mondjuk a Rengetegbe pont kirándulni ment, elsikálni elsikálgat, szóval igencsak feladja a leckét azoknak, akik meg akarják büntetni. Talán ha egész napos mágiatörire ítélik...
- Ó kérlek, szólj neki! Két őrült már szépen mutat, ha nálad jobb képű, még hozzá is megyek és szülök neki sok-sok őrült gyereket. Csak nekem kedvezel vele, igazán. Látod? Ki merem mondani, jaj! - nem igazak ezek sem, mert akkor már eleve ott lenne. Neki nem valaki halovány derengése kell és nem is őrült, mert azok kiszámíthatatlanok. Jó, most jelenleg Nich sem az, de nem képes leállni és meghunyászkodni, sosem. Ez a hiba vele, amit úgy néz ki, most eltalált a sértett fél is. Sok hiba akad, azonban most nem látja. Nem akarja látni.
- Jaj bocsáss meg, talán elhagytam a felnőtt eszem – epésen odalökve horkant egy aprót, mintha aztán most nagyon számítana a felnőttlét. Nem, itt és most aztán minden van, főleg, hogy bizony támad ő is. De hisz, ezt várta valahol mélyen.
- A te hátadról van szó? Ugyan már, ennyire nem vagyok életképtelen. Most sem depizek, eddig se tettem – nem venné észre amúgy sem, a nyilvánvalót, amit talán mást lát. Hogy valami történik és ő sem érti, de hogy segítséget kérne. Ó azt már nem.
- Mivel érhetném el újra? Égek a vágytól, hogy megtudjam – biggyeszti le ajkait, de persze biztos most nem kezdene el pitizni. Ahogy kiszalad alóla, mögüle az asztal, meglepődik, talpon marad, továbbra sem eresztve, sőt talán még jobban kapaszkodva. Állát felszegi, büszkén, ahogy a pálca nyomódik bőrének.
- Sose bízz a törpében és sose becsüld le. Gyerek volnék? A gyerekek nem ilyenek, a gyerekek sírnak és félnek – elereszti a mellkasát, de ujjai azon nyomban fonódnak a pálcát tartó kezére, még közelebb nyomva azt. Egy pillanatra sem szakítja el a tekintetét.
- Dehogy veszem, nem szabadulsz ilyen könnyen. Megbántottalak, ó tudom. Sajnálom-e? Nem. Viszont ha kárt teszel bennem, te is egyedül maradsz, bár ugye, neked aztán mindegy, mert te vagy a nagymenő ember! - aztán azzal az irammal löki el a kezet oldalirányba, ha marad helye az állán ha nem. - És te mersz lépni? Vagy elkönyveled annak, hogy most az egyszer lenyomtalak kissé a földre? - vigyorodik el.