Igen, játszottam vele most is, de meg volt rá a magam oka, hiszen valamit tennem kellett. Egyrészt hiányzott, bármilyen furcsa is,de már rég bevallottam magamnak, hogy egy olyan érzés is köt hozzá, melyet leginkább szükségérzetként tudnék leírni. A múltkori történések fényében még az is rendben lett volna, ha ez az érzés kifejezetten a testére irányul, de korántsem így volt. A lényére volt szükségem, arra, hogy itt legyen mellette, hogy érezzem az illatát, halljam a hangját, hogy időnként igenis elküldjön a francba és belemondja a felfuvalkodott képembe, hogy micsoda ostoba barom vagyok és csodálja, hogy ennyi ésszel még szabadlábon lehetek.  Barátságunk kezdete óta jellemző volt rá, hogy korholt, mikor csak tehette, én pedig többnyire sértetten sóhajtoztam, de az utóbbi időben ezt a szokását sokkal inkább találtam aranyosnak, mint idegesítőnek. Ez is csak jel volt arra, hogy törődött velem, hogy nem vette le rólam végleg a kezét, ez pedig nagy csoda volt azok után, ahogy bánni tudtam vele akarva vagy épp akaratlan is.
Utáltam ezeket a heteket, mert ennek a pontos ellentétét kezdtem érezni, azt, hogy már nem igazán érdekli élek vagy halok-e, ez rettenetesen dühített, holott többnyire nem húztam fel magam ilyen kicsinységeken, de Zhexian esetében ez valahogy más lett. Kifejezetten bántott, hogy ilyen hideg volt velem, hogy folyamatosan csak ignorált, de most itt volt és válaszolni próbált a kérdésemre, válaszából viszont semmit sem tudtam meg. Minden és semmit? Ez lennék én neki? Nem is igazán tudom, hogy ezután mit kellene gondolnom. Ha igazán szeret, ha ezt nem csak véletlen kitalálta egy ostoba fellángolás miatt akkor tudnia kellene, hogy miért is vallott nekem szerelmet, nem igaz?
-Érdekes-bólintok és végignézek rajta, de most nem a testi vágy vezérel, most csak úgy nézem, gondolkodom, aztán mégsem gondolkodom eleget.
-Én pontosan tudom mit szeretek benned-közlöm vele, mintha csak azt állapítanám meg, hogy kellemes időnk van és csiripelnek a madarak.
-Szeretem, hogy te vagy a legokosabb ember, akit ismerek és közben mégis képes vagy oltári hülyeségeket csinálni…például velem, szeretem, hogy veled mindig lehet beszélgetni, hogy mintha mindenről tudnál valamit-miközben beszélek az oldaláról szépen felsimítok egyenesen a nyakáig, hogy aztán arcát tudjam cirógatni.
-Szeretem, hogy mindig segítesz mindenkinek, aki megkér rá, szeretem, ahogy morogsz, mikor nem hagylak tanulni és…-hirtelen a szemébe nézek- szeretem, hogy a te szemed a leggyönyörűbb, mikor belesüt a lemenő nap-mert most épp ez történik, tényleg nagyon szép a narancssárgás,pirosas fényben. Pár másodpercig még az arcán hagyom a kezem, de magamban már valósággal halálra ijedek. Hogy mondhattam ezt? Mintha legalábbis én lennék szerelmes belé és nem ő belém, holott nekem semmit sem kell bizonygatnom, semmit sem kell éreznem, miért is tenném? Nem ilyen vagyok, ilyeneket is csak nagyon indokolt esetekben szokásom mondani, hiszen hazudtam már szerelmet, pontosan tudom hogyan is néz ki nálam egy olyan helyzet, de ez nem az. Nem azért mondtam, hogy bármit is elérjek nála annak ellenére, hogy bizonyára nem fogja éppen ezt különösebb reakció nélkül hagyni, hiszen nem hallhatott tőlem még effajta bizarr vallomást soha és az lett volna a legnormálisabb ha soha nem is mondok ilyet, főleg nem neki.
Ennek örömére meg is változtatom a haladási irányt és sokkal lejjebb talál elfoglaltságot a kezem, ezzel is elvonva a figyelmemet az előbbi kis érdekességről. Borzasztóan örülök, hogy azóta nem volt senkivel, így valami perverz módon tiszta marad számomra és ennek jobban örülök, mint illene, valamint az arckifejezése is azt tükrözi, hogy tetszik neki a helyzet. Lelkesen simogatom tovább egyik kezemmel a haját, míg másik kezem teljesen más helyen simogatja, mikor meghallom a lépteket. Először azokat, majd a hozzájuk tartozó hangokat is, valószínűleg diáklányokhoz tartozhatnak.
Egyre érdekesebb ez a helyzet, negyedórával ezelőtt még félő volt, hogy egymásnak ugrunk-már nem a szó szexuális értelmében-most meg így hagyta magát, ilyen engedelmesen simult hozzám még annak ellenére is, hogy befogtam a száját és közben ellentmondást nem tűrve simítja végig kezem már a csupasz bőrét. Visszafogja magát, valamelyest képes még rá, ez pedig jó nekem, mert a csacsogó kislányok még mindig közel álldogálnak az ajtóhoz.
-Jól csinálod… -kuncogok a fülébe, aztán lassan végignyalok a nyakán, nem kihagyva természetesen azt a bizonyos pontot sem, amitől olyan kis kezes lett a múltkor is és a kezem sem éri be egyetlen apró simítással. Tudom, hogy élvezi, a keze szabadon van, ha nem tetszene neki, amit csinálok már bőven lett volna lehetősége megállítani,de meg sem próbálta.
-Mit gondolsz, csöndben tudsz maradni még egy kicsit?-kacsintok rá, de még mindig nem veszem el a kezem a szájáról.

Azt hiszem, még a saját kíváncsiságom sem elégítem ki azzal a válasszal, amit a kérdésére adok; hiszen jobban belegondolva, valahol mélyen tökéletesen tudtam, mit szerettem benne, csak szavakba foglalni volt nehéz, főleg, mikor ilyen közel volt és így nézett rám, mintha tényleg hiányoztam volna neki az elmúlt hetekben, mintha valami olyat készülne mondani, amit eddig nem tudtam. Pedig máskor, egy másabb helyzetben talán el tudtam volna neki mondani, hogy tényleg mindent szerettem benne - az apró, játékos félmosolyait, amikor csipkelődött velem, azt, hogy mindig szebbé tette még a legrosszabb napjaimat is, szerettem az éjszakákba nyúló beszélgetéseinket, sőt, azokat a pillanatokat is, amikor csak csendben üldögéltünk egymás mellett, a kósza érintéseket, a sötétségbe suttogott szavakat. Ezt sokkal nehezebb lett volna szavakba foglalnom, ha neki is hallania kéne; hiszen még azokat a dolgokat is szerettem benne, amik elég gyakran irritáltak is, mint például amikor zavart a tanulásban vagy amikor engem nézett, miközben nevesincs lányokat ölelt, nevesincs lányokat csókolt. Mintha csak az első pillanattól kezdve ott lett volna közöttünk az a kapocs, amit nem tudtunk eddig definiálni, de míg én csak próbálkoztam, addig Ő ezt meg is tette; és minden egyes szavával csak egyre nagyobbakat pislogok, egyik érzelemről a másikra ugrálok, mint a hegyi kecske a sziklafalon, kezdve a döbbenettől, az örömön, meglepetésen és hitetlenkedésen át, egészen az afféle boldogságig, amit eddig még sose éreztem, mert talán sose volt okom rá. De azt hiszem, ezzel most megkaptam a választ, amire vártam és amire szükségem volt ahhoz, hogy meg merjem tenni ezt a lépést a szakadék irányában, hogy merjek fejest ugrani az ismeretlenbe; annyi mindent akarnék most neki mondani, a gondolataim újra vad vágtába kezdenek, egy pillanatra még az is eszembe jut, hogy igazából eredetileg beszélgetni jöttem, nem azért, hogy macskamód simuljak az arcom simogató kezéhez, elveszve a tekintetében, mintha a világon nem létezne senki más rajta kívül.
Számomra talán már nem is létezett más; azt hiszem, a vallomása volt az utolsó szög ebben a koporsóban, amibe zártam magam, az utolsó dolog, amire szükségem volt ahhoz, hogy el tudjak köteleződni - ez már olyan alap volt, amire mertem építkezni, legyen az bármi, még ha ez sosem lesz komolyabb dolog, legalább ezt is tudom már, már nem botladozok többet vakon a sötétben, és ez valahol mélyen megnyugtat, boldoggá tesz, olyan érzések tucatjait ébreszti fel bennem, amiket eddig nem is ismertem. De amikor megszólalnék, a torkomra forrnak a szavak; csupán odáig jutok el, hogy a nevét suttogjam, mielőtt az események teljesen más irányt vennének, és Ő végleg megfosztana a hangomtól.
- Chikara... - Túl kéjes a sóhaj, amivel kiejtem ajkaimon a nevét; nem is tudom, tudnék-e többet mondani akkor is, ha keze épp nem simulna az ajkaimra, talán egy törött félmondatig se jutnék, hiszen minden egyes mozdulata elveszi az eszem, a vér az agyamból más irányba terelődik, és ezzel együtt mégleg felhagyok azzal a szándékommal, hogy beszélgessek - arra gondolom, ráérünk még később is, amikor például már nem lesz potenciális hallgatóságunk az ajtó túloldalán.
A nyelve lassan siklik végig a nyakamon, az érzékeny ponton az ütőerem fölött, és egyik kezemmel meg kell kapaszkodnom az asztallap szélében, hogy meg tudjak maradni a lábaimon; szabad kezem pedig lassan vezetem végig a gerince mentén, kínzóan lassú simításban, hogy végül a vállába kapaszkodjak, körmeim a húsába vágva, ahogy aprót bólintok, hiszen a kedvéért bármennyit kibírnék egy nyikkanás nélkül, hosszú perceket, akár órákat is, csak ne hagyja abba, ne most, ne így...

Fogalmam sincs miért kérdezem meg mit is szeret bennem, korábban senkitől sem kérdeztem még hasonlót sem. Ha szerettek, hát szerettek, ha vágytak rám, hát vágyhattak, én pedig csak hagytam, emocionálisan egy szalmaszálat sem tettem keresztben egész életem tizenhat éve alatt és most mégis itt voltam vele és úgy simogattam, ahogy egyáltalán nem illett volna egy tanteremben.  Sosem igazán zavart mi illendő és mitől kellene tartózkodnom, most is lefoglalt valamiféle sértettség, aminek egyáltalán nem állt szándékomban teret engedni, így gyorsan félre is fordítom a fejem, mielőtt még észrevehetné csalódott pillantásom, ajkam apró rándulását. Még is milyen szerelem az ilyen? Ódákat kellene zengenie, mint azoknak a lányoknak, akik néhány nap vagy éjszaka erejéig élvezhetik kitüntető figyelmemet, hiszen irigyli őket, látom rajta minden alkalommal, mikor átkarolom valaki húgát, barátnőjét, miegyebét. Úgy néz rám, olyan vágyakozó kiskutyatekintettel…aztán meglátom a haragot, mert dühös, belül utálja azokat a lányokat, mert van valamijük, ami neki nincs, vagy legalábbis eddig nem volt…én. Elképzelhető, hogy most, midőn nagyon úgy tűnik megkaphat, Song Zhexian már nem is talál olyan csodálatosnak és kívánatosnak?
A hülye monológom is csak sértett egom romjaiból táplálkozik, nem is gondolom komolyan, mikor belekezdek, de végül az arcát simogatom, a szemeit nézem, mintha megint szerelmet hazudnék, mint annyiszor, de most kivételesen nem teszem. Milyen bizarr, ő szerelmes belém és én traktálom azzal, hogy milyen kurva csodálatosnak is találom, nem kellene így égetnem magam, le kellene rángatnom róla a ruháit és megmutatni, hogy mennyire szarok a szerelmére meg erre az egészre és csak elvenni, amit akarok. Mert élvezné, már rég elárulta magát, mikor azt mondta bármit megtehetek vele és egy részem most bizonyítékot akar erre, erre és arra a hatalmas szerelmére, amit csak nem látok megnyilvánulni, de ahogy rám néz… Ezt nem tudom azonosítani, mert ez valami olyan, amit még sosem láttam és én csak bámulok vissza rá, mintha sosem meredtünk volna még egymás szemeibe egészen hosszúnak mondható barátságunk alatt.
-Most meg miért vágsz ilyen arcot?-nevetek a saját baromságomon, hiszen kínos ez az egész, sosem kellett volna ilyen dolgoknak elhagyni a számat, ez egyszerűen nem én vagyok. Vajon mi szállt meg? Miért van hirtelen ilyen hatással rám? Gyorsan terelem el mindkettőnk figyelmét a furcsa jelenetről, ahogy kezem új elfoglaltságot talál és annak alapján, ahogy a nevemet sóhajtja jól csinálhatom, amit csinálok. Nem is kell több szó ezekről a buta érzelmekről, ha ilyen ügyesen kezelem a helyzetet…és a testét, nem igaz?
Egyfelől zavaró tényező most az a két lány hang, ami a folyosóról szűrődik be, másfelől plusz izgalom, megint csak egy lehetőség, hogy kínozzam kicsit Zhexiant, mert azt be kell valljam élvezem. Tetszik, hogy szerelmet vall nekem, tetszik, hogy az asztalba kapaszkodik úgymond…kínjában, örömében végül is teljesen mindegy. Befogom a száját, egyetlen hangot sem adhat ki, miközben végignyalom a nyakát, szabad kezem pedig kicsivel lendületesebben mozdul a nadrágjában. Nem tehetek róla, biztosan mást akart, lelkizni vagy valami efféle faszságot az érzelmeinkkel…vagyis az érzelmeivel kapcsolatban, de én nem így működöm. Ha már egyszer ilyen dolgokról vagyok kénytelen társalogni, csak hazudni  tudok, neki pedig nehéz lenne belekamuzni az arcába és úgy tenni, mintha a kis vallomásom meg sem történt volna azzal kapcsolatban, hogy milyen gyönyörű is a szeme.
Simítása hamar erős karmolás lesz a vállamon, már szinte elrontom a játékot, ahogy fojtottan, mély hangon felnyögök és a szemébe nézek. A két diáklány még mindig vidáman csivitel a folyosón, én pedig elveszem tenyerem a szája elől, hogy hüvelykujjammal végigsimíthassak az ajkain.
-Pedig úgy szeretném hallani a hangodat-mosolygok rá, miközben a kezem egyre határozottabban okoz neki örömet- de hát nem lehet…

Vallanom kellett volna; valami romantikusat és eget rengetőt, valami olyat, ami után soha többé nem lenne képes másra nézni, mást szeretni, de képtelen voltam, és gyűlöltem, hogy így reagáltam rá, mint egy hormonzavaros tini, akibe semmi önkontroll nem szorult. Vissza kellett volna nyernem az irányítást magam fölött, kitartani amellett a cél mellett, amivel érkeztem, beszélgetni, nem újra egymásnak esni, mintha semmi más nem tartana minket össze, csupán a szex; nem akartam, hogy a barátságunk leredukálódjon addig, hogy néha összejövünk, hogy kielégítsük egymás testi szükségleteit, teljesen elfeledkezve arról, hogy voltak olyan idők is, amikor minden más volt, amikor még csak az árnyéka voltam, aki minduntalan kiállt érte, helyette is, mikor mindenki lehordta a háta mögött.
Magyarázkodnék; túl sok fölösleges szó jut eszembe, hogyanok és miértek, de egyiknek sincs annyi értelme, hogy ki merjem mondani, meg nem is tudom, létezik-e egyáltalán jó válasz a kérdésére. Egyébként sem tudnám megmagyarázni azt a káoszt, amit a szavai okoztak a fejemben, mert hát tényleg mindenféle eventualitásra fel voltam készülve, csupán arra nem, hogy majd ő fog vallani, ráadásul pont ennyire őszintén. Egyetlen apró, paranoid részem mondjuk kételkedik a szavaiban, elkönyveli őket kegyes hazugságnak; lehet, csak nem akar átgázolni a lelki világomon, mert pont kapóra jön neki egy ilyen idióta még az év végéig, aki bármit megtenne érte, azon kívül, hogy képes legyen szavakba foglalni azokat a dolgokat, amiket érez. Mekkora irónia, nem igaz? Mondjuk végül nincs is szükség arra, hogy válaszoljak, mert attól a maradék három gondolatomtól is megfoszt, amim eddig volt; valahol bánom is, hogy ilyen könnyen hagytam neki, hogy kiismerjen és az ujjai köré csavarjon, de most már késő volt, már nem tudtam, és talán nem is akartam tőle menekülni, hiába is kínzott.
Mert hát akárhogy is néztem, ezt tette; egy picit csodálkoztam is azon, hogy nem zavarják őt a terem előtt álldogáló lányok - mármint annak tökéletesen tudatában voltam, hogy nem volt gondja a publikus érzéskifejezéssel, végülis ezer és egy gyűlölködő pillantást kapott tőlem minden egyes barátnője, akit a szemem láttára fogdosott vagy épp csókolgatott, de sosem hittem volna, hogy egy nap majd ilyenre is sor kerül, hogy valamikor pont egy tanteremben, a publikusság határán lavírozva fogok majd azon gondolkodni, hogy igazából nem bánnám, ha itt és most tenne magáévá, akár ezen a padon is, aminek a szélébe épp kapaszkodtam. Csupán a saját, szaggatott lélegzetvételeimet hallottam, a fülemben dübörgő vérem, csak az ő érintésére fókuszáltam, körmeim a vállába mélyesztve, hogy végül így húzzam őt még közelebb magamhoz, amennyire csak lehetett.
- Shhh... Ne rontsd el a saját játékod. - Halkan, szaggatottan sóhajtok, gonosz félmosolyra húzva az ajkaimat; minden akaraterőmre szükségem van, hogy csendben tudjak maradni, és pótcselekvésként végül csak az ujját nyalom meg, futólag csak, egy picit, egyetlen pillanatra sem szakítva el a tekintetem az övétől. Ha valahol volt még egy apróvska, józan részem, az most imádkozott azért, hogy az a két csitri végre továbbmenjen; addig is csak homlokom támasztom meg a vállán, mert egyelőre ez a legközelebb, amennyire csak lehetek hozzá, legalábbis egyelőre, mert végülis... - ...lesz még alkalom, amikor mindent lehet majd.
Azt hiszem, el kell fogadnom mindent, amit az univerzum felajánl, nem igaz? Ha más nem, hát akkor bennragadunk a "barátság extrákkal" címkével ellátott dobozban, végülis az is valamiféle... akármi, több, mint a semmi, amivel eddig be kellett érnem. De megint csak azon kapom magam, hogy nem akarom, nem merem tudni, mit hozhat a holnap - pont úgy, mint legutóbb, azon a téli éjszakán, a kétségek ugyanúgy megtalálják az útjukat hozzám, mint akkor... és nem tudtam, hogy érezzek ezzel kapcsolatban. De hát ráérek majd ezen később gondolni, pont ugyanúgy, mint akkor, nem igaz?

Bántam már korábbi szavaimat, az egész buta vallomást, amire egy kurva szót sem kaptam viszonzásul és ez bántotta a fene nagy önérzetemet. Más már előttem térdelt volna örömében vagy a nyakamba ugrott volna, elmondta volna még ötször, hogy mennyire imád, de Zhexian azt hiszem nem ilyen ember volt, így egyiket sem kellett volna várnom tőle. Ilyen lenne az ő kegyetlen nagy szerelme? Ilyen kegyetlenül…néma? Nem ezt vártam, nem tudnám megmondani, hogy mitől nyugodtam volna meg, lettem volna elégedett, valószínűleg azért sem, mert magam sem tudtam. Engem ilyen dolgok életem tizenhat éve alatt sosem foglalkoztattak, de most először nem hazudtam és nem kaptam cserébe semmit. Sem egy köszönömöt, sem egy csókot, sem egy baszdmeget és itt álltam, ennyire közel hozzá, mint egy igazi fasz a lakodalomban, mert erre már én sem tudtam mit mondani. Akkor meg mi értelme őszintének lenni és feltárni az...érzelmeimet? Nem, ezeket talán nem kellene érzelmeknek neveznem, képtelen vagyok megállapítani mi is ez a kavalkád most a fejemben.
Inkább visszatértem ahhoz, amit jobban ismertem, amihez értettem, mert a teste jelzéseit azonnal fel tudtam dolgozni, abban nem volt semmi bonyolult. Ha szavaim nem is hatottak rá nagyon, tetteim pótolják a mulasztást, nem tudom szándékában állna-e bármit is mondani, de nem hagyom szóhoz jutni, mert ezzel legalább pont az érem el, amit szeretnék. Kezem az alsójában, szemeim az arcát pásztázzák, minden apró rezdülését látni akarom, ezért kínzom még akkor is, mikor a két kiscsaj lelkesen kezd viháncolni, szinte már kellemetlenül közel ajtóhoz. Élvezem a hatalmamat fölötte, mert az az érzés különleges, nem olyan, mint egy rajongó csitrit meghódítani, nem olyan, mint egy ismeretlen kegyeibe férkőzni. Ez a legnagyobb győzelem, mert ő a legjobb barátom, minden trükköm ismeri, vagy legalábbis azok nagy részét, amit másokkal játszok, hisz mindet végignézte,  de úgy tűnik tartogatok még meglepetéseket csak most, csak neki. Őszintén nem számította rá, hogy benne lesz a mocskos kis játékomban, de élvezet hallgatni a zihálását, a fojtott nyögéseit, ahogy gyorsabban kezd dolgozni kezem. A beszélgetés nem látszik halkulni, a lányok egyelőre nem mennek sehova, ennek örömére bőven benne van a pakliban, hogy lebukhatunk ebben a kurva egyértelmű helyzetben, mert ezt ugyebár elég nehezen  lehetne hatékonyan lehazudni és talán nem is akarnám eltitkolni.
-Igyekszem-suttogom és elvarázsolva nézek vissza rá, ahogy megnyalja az ujjam, amitől hirtelen én is szívesen kapaszkodnék, amibe tudok, hogy ne akarjak olya dolgokat tenni vele, amiket talán még nekem sem kellene ebben a tanteremben- de rohadtul nem könnyíted meg a dolgom.
Rosszindulatú kis mosolya alapján épp erre játszik, nem tudhatja, hogy már épp eléggé szenvedek, nem szükséges rátenni még egy lapáttal. Nem is tudom miért van rám ilyen nagy hatással közelsége, holott volt már hasonló, bár akkor sem voltam kevésbé kanos, furcsának találom, hogy még mindig érdekel, hiszen a dolgok és emberek gyakran már akkor értéktelenné válnak számomra, mikor már megkaphatnám őket.  A hangok végre távolodnak és velük a léptek is, én pedig szinte azonnal Zhexian nyakába harapok, nyilvánvalóan tudom, hogy ez nem normális viselkedés egy barát felé, meg úgy általában senki felé sem, akitől nem akarsz legalább egy menetet. Sajnos túlságosan szeretem harapdálni, tetszik a hangja, az illata, a reakciói, egyszerűen minden, amit csinál.
Éreztem rajta viszont valamit, ami határozottan nem tetszett, mintha nem tudná felhőtlenül élvezni, amit csinálok, így lassan kicsúsztattam a kezem a nadrágjából és komolyan a szemébe néztem.
-Minden rendben?-változott meg a viselkedésem hirtelen, tény, hogy még mindig elég felajzott állapotban voltam, de tudnom kellett, ha van valami baj- Mintha kicsit frusztrált lennél.