Tulajdonképpen sosem tartottam magam olyan alaknak, akiben valaha is tombolt volna egyféle-amolyan-úgynevezett iszonytató belső késztetés, hogy minden kibaszott éjszakáját valamelyik vendéglátóipari egységben költse el, hogy három ital után meg akarja váltani a világot, a negyedik után pedig annyit akarjon inni még, hogy az egészről egyszerűen megfeledkezzen. És amúgy nem tudom, miről is pofázok, messze nem ez a részeg-típus vagyok, na meg most, éppen most még nem is vagyok részeg. Nem egészen.
Elkínzott arccal bámulok a söröm mögül, várom, hogy beüssön az a szar, amit valami barom (aki épp mellettem ül és amúgy egész jó barátom) valamivel ezelőtt a kezembe nyomott, és egy részem haza akarna menni, egy másik részem biztos abban, hogy amint odahaza átlépem a küszöböt, azonnal megbánom, hogy az éjszaka sürgő forgását lecseréltem az otthon kényelmére. (Na meg ott van az, hogy hiába vagyok otthon, akkor is folyton haza akarok menni. Hé, más is van ezzel így?)
Aztán meg hiába nem tartom magam olyan alaknak, az elmúlt évek és a tapasztalat igyekszik rám cáfolni.

Ma este a harmadik söröm mögött vágok ugyanolyan képet. Mostanra majdnem biztos vagyok benne, hogy csak placebot kaptam. Azt hiszem, az lesz a baj (már a placebon kívül), hogy eleve pocsék a társaságom, meg amúgy is csak seggfejek járnak ide. Mármint, ki örülne, ha ezzel a fajta söpredékkel vennék egy kalap alá? (Vagy melyik volt az a pont, amikor ez a fajta söpredék testvérként befogadott? Nem mehetnék vissza az az előtti pontra?)
Vagy csak valami erősebbet kéne inni. Vagy tényleg haza kéne menni. Aztán majd egy nap – a picsába, csak ne ma – végig kéne gondolni, hogy mikor égtem annyira ki, hogy a szórakozás legáltalánosabb formája sem tud effektíve szórakoztatni, helyette viszont egész este ki sem mászok a fejemből, ahol a józanság és a részegség között egyensúlyozva olyan szavakkal dobálózok, mint például ugye az effektíve.
Közben velem szemben a tag fordulóponthoz ért a sztorijában, mire a mellettem ülő helyettem is hevesen bólogatott. Mostanra már meg sem kísérlem felfogni, hogy miről mesélhet, annyira elfoglalt, hogy olyan arcot próbáljak vágni, mint aki figyelt (nem hiszem, hogy sikerült olyan arcot vágnom), hogy egy szót sem hallottam az egészből, meg semmi másból sem, mígnem a mellettem ülő félhangosan fel nem kiáltott.
- Hé, ott meg mi van?

Tulajdonképpen sosem tartottam magam olyan alaknak, aki azért tolakodik egy kocsmai verekedés közelébe, hogy ott egy rendet tegye. A férfiember van, hogy egyszerűen csak VÉRT és FÁJDALMAT akar látni, osztályozni akarja az ütéseket, meg általában sztorikat akar gyűjteni azokra az időkre, mikor már csak katéterrel tud hugyozni és parancsra untatnia kell az unokáit, akiknek a neveit sem tudja.
Aztán, mint mondtam, ebben a kocsmában csak nyomorult seggfejek fordulnak meg, és ha ebből a típusból csak egy ilyenformán rászáll valami csajra, attól már eleve hánynom kell, ha meg több, az pont az a féle lószar, ami pontot tesz a menni vagy maradni kérdés válaszára.
Átcsúsztam két balfasz között, majd mielőtt kiléptem volna az ajtón, még odaszóltam a csajnak.
- Szerintem jobban járnál, ha kilépnél velem egy cigire.
Pánikra semmi ok. Attól még, hogy nem járnak erre a helyre emberszabásúak, még nem fognak felhentelni, ha önként távozol, miután felbasztad őket. Izé, tudod, pláne egy lányként.

Az ilyen késdobáló helyekre egyébként nem nagyon szoktak nők járni, legfeljebb az olyan kiégett negyvenesek, akik a hatvanas években valahogy rákaptak a mugli kábítószerekre, amitől annyira kiégtek, hogy mára már elfogyott az életben minden szépre és jóra való igényük – megvan ez a típus, ugye? a derékon tetoválás, papírvékony bőr, szőkített, bongyor haj, a szem alatt sötét karikák, amiknek egy része festék, egy részét pedig az évek karistolták oda, a szarkalábak közé – és voltaképpen tökéletesen elég nekik, ha egy ilyen helyen az ilyenfajta emberek ingyen italokkal, és mindössze húsz százalékban igaz történetekkel szórakoztatják őket, mindaddig, amíg le nem dobják maguktól a bugyijukat.
Na, most, ez a lány messze nem tűnt negyvennek, vagy – a szőke hajat és az elkenődött szemfestéket leszámítva persze – bármiben is hasonlónak az előző típushoz. Sőt, a kocsma fölötti neonfényben sokkal jobban emlékeztetett egy olyan játékbabára, amit hazafelé a játszótéren valaki elhagyott az utcán, hogy aztán a járdaszegélyen koszolódva várja, hogy valaki majd összeszedje. Vagy nem, nem is igazán tűnt elveszettnek, legfeljebb abból a szemszögből, ahogy én láttam: a kocsmából kiszűrődő fényekben, három sör után, egy ismeretlen kábítószerre várva… mondjuk, ilyen szemüvegen keresztül azt hiszem, bármire ránézhet az ember, hogy azonnal összefacsarodjon a szíve és meg akarja menteni. Egy picit, egy icipicit kellene csak beütnie a szernek, és képes lennék elbőgni magam azért is, mert egy utcalámpához kötöttek lakattal egy kerékpárt, és hogy mennyire szomorú lenne, ha az a kerékpár például egy kutya lenne, amit valaki itt hagyott. Ebből kiindulva pedig kénytelen voltam a kelleténél talán szélesebben elvigyorodni, mikor a lány azzal vádolt, hogy esetleg nem passzolnék a bent trónoló söpredék közé (pedig amúgy mindennél nagyobb kitüntetés, hogy nem csak én gondolom így, még ha nem is értek teljesen egyet vele).
- Grimbusz, hm? És honnan hová menekülsz? – Kérdeztem, csak úgy mellékesen, mielőtt belém karolt volna. És ugyan elindultam vele valamilyen irányba (azt nem mondom, hogy pontosan tudtam, hogy hová, pedig, azt hiszem, én vezettem), néhány pillanatig mind egyre múló zavarral néztem rá, az arcára, a ruháira, arra, amit a ruhái már nem takartak… - Így hirtelen olyan helyekre vágysz, ahol kiskorúakat is kiszolgálnak? Mármint, nyugi, nem a gyermekjóléti szolgálattól vagyok.

Egy vörös vészvillogó elkezdett szirénázni az agyam hátsó szegletén, hogy veszély-veszély, gáz van, mármint… most már tényleg igazán gáz van. Az a helyzet, hogy nem kell túl nagy ész vagy szakértelem ahhoz, hogy felismerj egy tinédzsert, főleg, ha mondjuk pár évvel ezelőtt (a kibaszott kurva életbe, túl sok évvel ezelőtt) te is hasonló csajokkal lógtál ki éjszakára. Mármint, megvan ez a típus, kurvás ruhák egy idősebb testvértől, anyu szemfestéke, apu pénze, aztán úgy kóricálnak az utcán, hogy meg vannak győződve arról, hogy ott a suliban Martha vagy ki a tököm a világ legnagyobb lúzere, amiért az ágyában alszik, és hogy mennyivel közelebb vannak ők az élethez, és mennyivel többet láttak már, és hogy milyen jó lesz majd, mikor az első picit jobb képű fazonnal megbaszatják magukat (aki nyilvánvalóan rettenetesen kétségbeesett, ha egyszer leáll egy ilyen csajjal, de ha alaposabban megnézzük a helyzetet, most asszem én vagyok annak a rettentesen kétségbeesett balfasznak nézve, szóval…)
Na jó, szóval azt még tisztázzuk, hogy az öregedés első jele, hogy baromira elkezdenek idegesíteni a tinédzserek.
Az pedig a tinédzserek legfontosabb jele, hogyha felteszel nekik egy kérdést, első blikkre valami nagyon mély és érzelmes dologgal próbálnak felelni, hogy annyival érdekesebbnek tűnjenek, de nem, véletlenül sem pontos címeket adna meg, vagy hogy mondjuk veszély esetén kit kell értesíteni.
- Figyelj, pár év múlva baromi hülyén fogod érezni magad, mert most ezt mondtad – egyébként nem akartam kinevetni, de bassza meg, ez tényleg ostoba válasz volt. Mármint, tizenakárhány évesen valahogy úgy van az ember, hogy mégsem tűnik olyan nagy különbségnek, ami közé meg a nála idősebbek közé szorult (látod, nagyon gondosan igyekeztem nem a felnőtt szót használni, az, hogy öregebb vagy, nem jelenti azt, hogy fel is nőttél), aztán később visszanézve inkább csak baromira kínos, hogy mennyi faszságot csinált az ember mondjuk úgy… nem is tudom, körülbelül tizenkilenc éves koráig. Utána sem lesz persze sokkal értelmesebb, csak minden ostobasága inkább kurrensnek tűnik, szóval nem is annyira emlék, mint a színtiszta, fájdalmas valóság, hogy tök hülye vagy. És hogy miből vettem biztosra, hogy sikeresen a legfiatalabb kölyköt találtam meg az éjszakában? A sértettség a korára vonatkozó kérdés után, meg az újabb romantikus regényekből kilesett válasz, meg a tény, hogy nem vagyok teljesen hülye például segített. Jó, nyugi, nem fogom hazazavarni, vagy ilyesmi, nem az a fajta vagyok. Elnyomtam egy grimaszt, aztán ha már cigizni hívtam ki, végül ugye rá is gyújtottam, most meg slukkoltam.
- Csak nem akarom, hogy egy dühös apa vagy báty szétverjen, amiért szóba állok veled. Vagy mit tudom én, a zsaruk vagy ilyesmi. Nem félsz, hogy szobafogságot kapsz ezért? Mármint, az is csak egy szám, hogy hány hetet kapsz ezért. Jó, nyugi, csak viccelek! Szóval ha nem késdobálókat, akkor mit keresel ilyenkor idekinn?

Az első dolog, amit az embernek meg kell tanulni, hogyha hosszú és arányaiban kevés szenvedéssel teli életet akar, hogy függetlenítse magát az utcai vadidegenek nyomorától, és ne legyen elég három szó, meg egy szomorú vagy éppen dacos pillantás, hogy aztán a fene ette hőskomplexusa turbó üzemmódba kapcsoljon, hogy aztán ne legyen többé megállás, csak valami elnyomhatatlan késztetés arra, hogy igen, már pedig ezt a lányt mégis csak nekem kell megmenteni önmagától meg a világtól meg bármitől, ami csak szóba jöhet.
Mármint, elvileg ez egy tanulható skill kéne legyen, vagy mit tudom én, az emberből lehet alkoholista, drogfüggő vagy akár szcientológus is, aztán ezekkel egy idő után majd leáll arról, hogy mindenkiben a legjobbat keresse, és hogy hogyan válhatna még annál is jobbá (hé, hé, hé, várjunk csak, a szcientológiáról annyira sokat nem tudok, simán lehet, hogy ők pont ezt csinálják mégis). Mindenesetre az, hogy ez egy tanulható képesség, még nem jelenti azt, hogy én mesterfokon űzném, vagy, teszem azt, teljesen kiszámítható módon ne tört volna rám egy reálisnál nagyobb bűntudat attól, hogy két percen át hallgattam, ahogy a kérdéseimre felelget. Amellett attól még kitartok, hogy évek múlva baszott hülyén fogja érezni magát azért, mert ma este elhagyta a házat. (Merlinre, huszonnégy vagyok, ennyi idő alatt azért nem sok olyan estém volt, amin ne éreztem volna baszott hülyén magam, amiért kiléptem a házból – de mi van, ha ez amúgy nem is általános emberi tulajdonság, csak én vagyok rosszul összerakva, és egyszerűen képtelen vagyok jól érezni magam, más tiniknek, mármint bármelyik tininek, aki nem én voltam, pedig kifejezetten boldogságot és megelégedést hoznak az ilyen alkalmak?) Az meg tény, hogy én viszont most, mármint ebben a pillanatban érzem baszott hülyén magamat attól, amit ő elmondott most nekem.
Egy részem meg akarná ölelni, miközben valami olyasmit magyarázna neki, hogy kislány, KISLÁNY, hát téged élve fel fognak itt falni, ha nagyjából öt perc elég volt ahhoz, hogy ezt kiadd magadból. Egy más részem viszont öt perc után még nem érzi magát feljogosítva arra, hogy ilyen szintre emeljem a kapcsolatunkat.
És akkor nagyjából itt érünk vissza oda, amiről az elején pofáztam. A hosszú és arányaiban kevés szenvedéssel teli élet kulcsa az lenne, hogy tökéletesen leszarok mindent, amit elmondott nekem, helyette pedig elmélyülök az alkoholizmus és a drogfüggőség rejtelmeiben, vagy mit tudom én. Csak hát ugye itt van ez az átkozott hőskomplexus, meg tőle is megvolt már az az egy dacos pillantás, ami ahhoz kell, hogy hirtelen te akarj lenni az, aki majd helyre hozza az életét. Szóval ne félj, kislány, sose félj, nem hagylak el, tudom, hogy azért mondtad, hogy nyugodtan hagyjalak el, mert azt akarod, hogy ne hagyjalak el, értem ám a nyelvedet!
Vagy tényleg  megver majd valaki még emiatt, nem tudom, de kockáztatós típus vagyok, majd kiderül.
- Különös, de én például már éltem kóbormacskaként, és hát nekem azért jól esett volna, ha valaki összeszed. – Ha már ő oversharingel két perc után, én miért ne tehetném meg? – Izé, animágia. – Ha már ő érthető kontextusba helyezi az oversharingjét, én miért ne tehetném meg ezt is? – Na jó de, kijöttél az utcára, és most csak várod, hogy mi lesz? Azért legalább egy kicsit ismerd be, hogy ez tényleg hülyeség. Van hol aludnod? Nem fogsz… megfázni?