definiáld:deviancia

Viviana & Zhexian

...és megint itt voltam London koszlott szürke, csillagoktól mentes éjszakájában, remegő ujjaim között szorongatva a cigarettám, a bájmosolygástól elzsibbadt arcizmokkal, és csak arra tudtam gondolni, hogy mégis miféle elbaszott sorsfordulat volt az, ami egészen idáig juttatott, a világ túlsó végére, ahol apám olyan dolgot tett, amit sose vártam volna tőle: hivatalosan is közleménybe foglalta, hogy egész vagyonának és kapcsolati hálójának én leszek az örököse, amint csak elérem a megfelelő kort és társadalmi pozíciót, ez utóbbi bármit is takart volna. A gyomrom legalább hét emeletet zuhant abban a pillanatban; elég volt néhány szó, hogy megbéklyózzon, megszorítsa a hurkot a nyakamon és megszegje a szárnyaimat, amiket már egészen bátran mertem bontogatni - és amiket ő újra letört, pont, amikor már kezdtem volna egy értelmes jövőképet összerakni magamnak.
A kezem azóta is remegett, hiába hagytam magam mögött a bankettet már órákkal korábban; azóta is a város utcáit jártam, próbálva rendezni kusza gondolataimat. Én, mint örökös? A félvér, a fattyú, a semmirekellő? Igaz, egyetlen fiúgyermeke voltam apámnak, logikus volt engem örökösnek titulálni, de már csak származásom miatt is kételkedtem abban, hogy ez valaha is meg fog történni. Nem akartam a Song-impérium örököse lenni; a tervem az életre valami más volt, valaki más volt, aki most minden bizonnyal azon gondolkodott a világ túlsó felén, mégis hova a jó faszomba tűntem megint. Előle is menekültem - ez az utazás pont kapóra jött ahhoz, hogy néhány nappal elhalasszam a beszélgetésünket mindarról, ami köztünk történt, hogy magamban is rendezzem a dolgokat, az érzések tucatjait, amikkel hirtelen szembesültem és amiknek létezéséről eddig nem is tudtam; most is legszívesebben vele töltöttem volna az időm ahelyett, hogy ennek a jobb napokat is látott, késdobálós kocsmának a bárpultja mellett üljek, belebámulva a koszos poharam tartalmába.
Az egyetlen pozitívum a helynek az volt, hogy senkit se érdekelt, hány éves vagyok; elég volt egy ártatlan mosoly és néhány bankjegy ahhoz, hogy senki se tegyen fel fölösleges kérdéseket; pedig a csend lassan már megmérgez, fojtogat, és hiába öntöm magamba az alkoholt, már nem érzem, ahogy marja a torkom, nem érzek semmit, csak tehetetlen dühöt, rezignációt, megvetést apám iránt, hogy azt hiszi, belepofátlankodhat az életembe csak úgy, mintha egy lennék a kurva marionettbábjai közül a halott álmainak kibaszott mauzóleumában, egy bábu, amit kedvére tologathat ide-oda...!
A kelleténél valamivel erősebben csapom le a pultra az üres poharam, mielőtt intenék a pultosnak, hogy töltse azt újra; tekintetem akaratlanul is a kocsmában lévő, kétes kinézetű egyénekre irányul, és elképzelem, vajon ők milyen életeket élhetnek; hogy van-e közöttük varázsló, aki nem bánja a muglikat, esetleg mugli, akinek ugyanúgy elcsúszott a lábai alól a talaj, mint nekem, vagy valaki, aki pont olyan lenne, mint én, akit fojtogatnak a kötelékei, amikre sosem vágyott, a kötelezettségei, amiket gyűlöl teljes szívéből, aki ugyanúgy kivillantaná a foga fehérjét pár percnyi szabadságért...
...de a kivillanó fogsor helyett csak egy ezüstös-szőke hajkorona fogja meg a tekintetem az egyik sarokban; legalább annyira illik ide, mint én az ázsiai arcvonásaimmal, és a szervezetemben dolgozó alkohol azt súgja, menjek oda hozzá - és ezzel a gondolattal markolom fel a whiskys üveget a pultról a poharammal egyetemben, és viszonylag magabiztos léptekkel megyek oda hozzá, menet közben összekaparva az egész angoltudásom, amim volt.
- Legalább annyira illesz ebbe a társaságba, mint döglött macska a kerítésre. - Mi a fasz, Zhexian? - Egy italt? Én állom.

ördög segglyuka pub

Van, amikor le kell ereszkedni.
Hivatalosan még kiskorú, ő mégis érett fejjel igyekszik gondolkodni és cselekedni, már ha képes ilyesmire. Nem mindig valósul meg, azonban, ha összekapja magát, akkor egészen könnyedén, hisz bármivel szívesen leköti magát, amellyel csak előre haladhat tervében. Bolondnak hinnék, elvetemültnek és valahol az is, olyan életútra vágyik, amely elől mások sikítva menekülnének, mintha mindent fordítva akarna megtenni, mint ahogy kellene. Család, gyerekek, és a kellemes meleg boldogság helyett vágtat a sötétség felé, mint holmi őrült. És az is, minden percben egyre jobban és jobban, mégsem szenved, élvezi minden percét, főleg azokét, amelyek sikert hordozva ölelik körbe. A mai nap azonban talán nem épp ilyesmi.
A szünet mindig lassan csordogál az idő tengerén lefele, ilyenkor minden perc dupla annyinak számít. Noha, a családi ház most kifejezetten békés, mivel apjának valamikor dolgoznia is kell, anyja is szabadabban mozog, mégis olyan, mint valami rabul ejtett kísértet, aki elől nem lehet elfutni. Nem képes elviselni, így nem, hogy egyedül van, mert hiába a házimanó, azok nem számítanak, ránézni sem mernek, így hát míg nem kap invitálást máshova, ő menekül. Mint a torz tükörkép, olyan a látvány, és köszöni, továbbra sem kér belőle. Árulják, várják azt, aki a legtöbbet teszi le az asztalra, és továbbra sincs megbékélve vele, sőt mi több, titkon imádkozik, hogy addig ne is létezzen senki, amíg nem lehet teljesen önálló és mehet a fenébe ő is minden elől, mint Via. Milyen szép is lenne, nemde? Apa biztos örülne, hogy van két lánya, akik nem is a vasorrú bábák ábrázatát kapták, és mindkettő a szélbe kapaszkodva rohan a nagyvilágba, ő meg hoppon marad a terveivel, törvényeivel. Vagy legalábbis, egy biztosan ott fogja hagyni a haragban megrohadni, és nem nehéz tippelni, ki lesz az.
Ez a valaki pedig elhagyva a mágusvilágot, London másabban lakott környezetét irányozza meg, belesimul a muglik életébe és áthaladva rajta, csendben szemlélődik. Nem ez az első, és bár kifejezetten nem szereti, nem lehet elkerülni, főleg, ha majd végső útja az Abszol-út lesz, ha ma még elér oda. Táskájában galleonok, s még némi mugli bankó is pihen, amikben nem biztos, de legalább akad, ha fizetni kívánna legalább azért, hogy hagyják békén. A szemek csak egy lányt látnak sétálni, és semmi többet, ő viszont apró fintorával méri fel a réteget, azokat, akiknek fogalmuk sincs, hogy mifélék élnek közöttük. Fordítva kéne lennie, nem nekik, hanem a varázsmentes közegnek élni az árnyékban, könnyebb lenne, és talán valamennyire sikerülni is fog, ha a nagyok elérik azt. Vagy ha egyáltalán akarják. Már semmi sem biztos, csak az, hogy hamarost kerül kezébe egy szatyor, benne a finom anyagú és sötét tónusú ruha, végül pedig a tanácstalanság, innen merre tovább. Gyalog nemigen közlekedett még a kívánt útra, valljuk be. Megvan a hátránya a kényelmes életnek. Vagy annak, hogy erre a világra nem figyelt.
Fejlődni kell.
Végül csak egy pubban kötött ki, és most, életében kevés alkalmak egyikével szeretné azt, hogy láthatatlan tudjon válni, vagy épp felégetni mindent egyetlen csettintéssel. A hely borzalmas, a sör koszos és vizezett, olyan undorral kortyolt bele, hogy azóta már egy légy is beledöglött. Kért egyel drágábbat, majd valami likőrfélét is, azok annyiból jobbak voltak, hogy elsőre lementek. De érzi, hogy hamar visszaköszönnek. Evett már, azzal nincs gond, csak épp az, hogy elég éhes vagy épp kíváncsi szemet vonzott magára. Apró, nőnemű, szőke, és nem tehet semmit, mert akkor aztán jön a varázskommandó. Az összes széket elrugdalta az asztalától, kuporog, mint egy kismadár, és kivár. Ujjai a táska csatján, ha kell, akkor más nem marad, a táska mélyébe nyúl, van még ott egy-két fiola, amelyet a másikra locsolva elér valamit. Az ő táskája kész katasztrófa lenne, ha tudnák értelmezni, de ez nem az, amelybe mindent bele tud pakolni. Teljesen átlagos. Majdnem. Nagy sóhajjal néz a sör maradékára, és tolja ki az asztal szélére, mint egy macska, aki le akar mindent lökni. Összerezzen. Hangot hall, közelről, neki címezve. A korsó megáll, ő pedig felpillant az idegenre. Nem a suttyófejű brigád, nem is a részegek krémje. Már-már annyira idegen itt, ahogy emlegeti ő is, hogy szemöldökét megemelve figyeli hosszú pillanatokon keresztül. Elküldje, vagy válassza a cuppogó fogatlant. Gyorsan dönt.
- Ülj le – mutat arra a székre, amit eddig kabátjával rejtegetett, le is húzza róla a ruhadarabot. - Elfogadom az italt, igen – bólint végül és ismét a másikat figyeli, ideges, idegen tekintettel. - Az meglehet, hogy én vagyok a macska, de te pedig a kalap az aligátor fején. Ez a hely pedig egy fertő... - és ha hazaér, órákig fogja áztatni magát, és fix, hogy egy ideig a közelébe sem megy az ilyen környékeknek.

szószám: 754

Viviana & Zhexian

Minél több időt töltök itt, annál inkább varázstalannak érzem magam - nagyrészt azért, mert ismertem a világukat, nem egyszer kerültem vele közelebbi kapcsolataba, mikor apám afféle trófeaként hordozott ide magával, vagy épp saját kis ügyeim miatt kellett leereszkednem Kiotó vagy Tokió alvilágának egyes részeibe, akár varázstalanok közé is. Talán ezért is nem éresztem feszélyezve magam ebben a lebujban, a rengeteg részeg között, vagy épp azért, mert nem tulajdonítottak nekem túl sok figyelmet, nem voltam elég érdesen vagy vonzó jelenség ahhoz, hogy figyeljenek rám, ellentétben a lánnyal, akire én is felfigyelek - bár semmi elbaszott, perverz hátsó szándék nélkül, nem érdekel semmilyen szexuális kontextusban, mert egy részén túl sok, egy másikon meg túl kevés, meg hát... nem is vagyok az a fajta, aki lepukkant bárokban erőszakolja magát mások nyakába. Vagy mégis?
- Aligátorkalapnak se neveztek még, de azt hiszem, mindenre van egy első alkalom, nem? - Szórakozottan vonom meg a vállam, ahogy helyet foglalok a felszabadított széken; kicsit késve jövök rá, hogy elfeledkeztem arról, hogy ha valakit itallal akarok kínálni, annak poharat is kéne hoznom, de ha már egyszer letettem a hátsó felem, nincs az az isten, hogy felkeljek innen, így jobb híján a saját poharamba töltök neki az alkoholból és tolom azt oda elé, halvány félmosollyal az ajkaimon. - Először jársz itt?
Nem, mintha én annyiszor jártam volna pont ebben a lepukkant lebujban, igazából az összes ilyen lokál egyforma volt, akkor sem tudtam volna különbséget tenni közöttük, ha a nevüket ismerném, de mindegyiknek megvolt a maga jó oldala: hogy épeszű aranyvérű varázsló nem tette be oda a lábát, még akkor sem, ha egyetlen örökösének sorsa is függött attól, hogy töltötte épp az idejét. Elvégre is simán megkéselhettek volna a varázstalanok egy kocsmai verekedés során, aztán bedobhatnák a hullám a Temzébe, hogy vígan ússzon el a tengerig és ott megegyék a halak, vagy kihalásszák valamiféle újabb varázstalanok, akiknek fogalmuk sem lenne, honnan került a halott kínai a hálójukba. Micsoda perspektívák, kérem szépen!
Tudom, hogy semmi közöm belekontárkodni a dolgaiba, de van benne valami, ami felkelti az érdeklődésem - van egy furán pozitív megérzésem vele kapcsolatban, abból a fajtából, ami inkább azt súgja, hogy ez egy jövedelmező beszélgetés lehet, amennyiben jól játszom ki a kártyáimat, nem az a féle, ami instant barátkozásra sarkall; már csak azért sem, mert nem szokásom barátkozni, főleg nem a világ túlsó végén, spiccesen, egy késdobálós kocsmában. Esetleg ha ténylegesen kést kéne dobálni, és abban a porig alázna, talán megfontolnám a tényleges szimpátiát is irányába, mert hát a késdobálás nehéz dolog, de hát... nálam nincsenek is kések, ugyebár, miért is hordanám őket magammal? Lapuzzunk is inkább...
- Szóval... ha nem az elbűvölő társaság vonzott ide, akkor micsoda? - Szórakozottan mosolyogva nézek végig a környezetünkben ülőkön, foghíjas mosolyú, idősödő varázstalanokon, a megkopott festéken a falakon, a megviselt asztalokon; határozottan nem olyan hely, ahová a varázsvilág tagja szívesen merészkedne ki... Akkor Ő mit csinált itt?
Hirtelen fogan meg a rengeteg teória a fejemben, ami egy hosszabb pillanatra engedi, hogy elfelejtsem azt a katasztrófát, amivel elkezdődött az estém; kezdtem megint elemembe kerülni, vissza a metaforikus lovam nyergébe, ahogy elkezdtem azon gondolkodni, mégis mi vezethette őt egészen idáig és mit tudhat, ami hasznomra válhatna még - hiszen akár össze is köthettem a kellemeset a hasznossal, a potenciálisan szórakoztató ivópartneren kívül akár egy jövőbeli hasznos ismeretség is lehetne. Ha már egyszer át kell majd vennem apám egész kapcsolati hálóját, miért ne építhetném ki közben a sajátomat is? Legalább ennyi hasznom lenne abból, hogy magával cipelt a világ túlsó végére és a nyakamba varrt egy olyan felelősséget, amit nem is akartam. Mert hát ki a jó fene akarna annak a Song-famíliának az örököse lenni? Annak, amelyik még itt is csak arról ismert, hogy a családfő egy elbaszott, materialista senkiházi, aki úgy mutogatja a tulajdon fiát, mint egy kiállítási tárgyat? Arról nem is beszélve, hogy nyílt titok volt, hogy megvetett, csupán kényszerből hagy rám mindent, mert a tradíció úgy kívánja, hogy nő sose legyen családfő...
...és ezzel a gondolattal térek vissza a jelenbe, tekintetem újra a velem szemben ülő lányra fókuszálva, ugyanarra a semmitmondó mosolyra húzva az ajkaimat, mint korábban; ki tudja, talán provokáltam is, de válaszokat akartam, és hát olyan helyen voltunk, ahol mindketten a sarokba voltunk szorítva, szóval ha el is fajulnának a dolgok, akkor is csak szócsata lesz belőle... Mert hát hogy nézne ki két kiskorú, akik egymás torkának ugranak? Felettébb röhejesen, még varázstalan standardokon belül is, arról nem is beszélve, hogy inkáb ő ütne engem, mert annál jobban vagyok felnevelve, minthogy nőt üssek meg. Egyáltalán miért gondolok erre? Túl korán van még az efféle feltételezésekhez, meg minden máshoz is, vissza kéne fognom inkább a gondolataimat, mielőtt még nagyobb hülyeséget csinálok vagy mondok, mint a kezdeti, döglött macskás megjegyzésem...

ördög segglyuka pub

Ujjait lustán kinyújtva mozgatja át, mintha máris zsibbadásba kezdett volna, pedig még a spicces állapothoz is eléggé alul van. Saját magát ébreszti újra meg újra éberségre, pont nem itt kellene lemennie a sárga föld alá, ahol aztán ki tudja mire képesek egy kis figyelemért vagy mosolyért. Arca különben sem hordoz most ilyesmit, az jellemzi, ami az élet nagy részében; a semmi. Mégis, ott van az az apró fintor, orráncolás, amely tipikusa annak, ami ő, a felsőbbrendűségtudat, az arisztokrácia mivolta, amely még máguskörben sem díjazza a lepukkadt és mocskos helyeket, noha, jobban belegondolva, mágusok között szívesebben ücsörögne, bár ugyanúgy érezne. Már rég le kellett volna lépnie, messzire majd vissza, ahonnét jött, azonban kicsit túl mélyre haladt a városban ahhoz, hogy mindez olyan gyorsan menjen. Bezzeg, ha meglenne az az átkozott vizsga meg a tudás, akkor csak egy csendes hely kellene és pillanatok alatt megoldaná. De nem, önmagától valahogy nem sikerül és még az engedély is íratlanul pihen a helyén, holott egyre sürgetőbb. Mégis, most ez a játékszer, a zsaroló szenvedélye, amellyel úgy gondolja, jól kordában tudja őt tartani. Nem tudja azonban, hogy őt nem lehet, mert nem akarja, és valamilyen úton-módon kiszabadul, elég apró kiférni a rácsok között, vagy csak egyszerűen kisétál. Nem egyszerű vele és nem is könnyíti meg sehogy sem, azonban, mire oda jutna, hogy önmagától, sietve, két lábon távozik, valaki felfedezi. Roppantul örül neki, noha a másik ábrázata annyit sem mond neki, mint a héber ábécé látszata, sosem látta és elképzelni sem tudja, hogy mégis mi a fenét akarhat tőle. Első blikkre bevágja azok közé, akik jófejnek akarnak tűnni a sok szemét között és majd valamire kilyukadni. Vagy talán apja ismerőse lenne, egy olyan alak, akivel a másik életében, a hivatalt levetve szokása találkozni? Egyik választ sem ítéli helyesnek, így elveti. Majd lesz, ami lesz. Legrosszabb esetben támad, az mindig bevált.
- Azt szokták mondani, igen. És ez még finom hasonlat volt, bár a döglött macska sem egy szokványos – jegyzi meg, bár őt nem érinti lelkileg, az ilyenek miatt nem akad ki, nem olyan lány, akinek gilisztát mutogatnak és máris sikít. Sőt, kevés dolog van, amelytől megrettenne vagy úgy igazán undorodna, eltekintve most nézeteitől. Ez akár pozitív is lehetne, őt nem fogja bántani a hányás látványa, vagy épp a böfögés, még ha finom úrinő módjára ezeket egymaga intézi, nem közönség előtt. Lehetne pozitív is, de mint tudjuk, nem éppen az. Az elé tolt pohárra tekint, és valahol hálás, hogy nem a legyes poharat akarta felhasználni, talán így, hogy ő már ivott belőle, a por nagy része kiment és persze, talán az az üveg a kezében a drágább polcról került le.
- Igen. De gondolom neked több a tapasztalatod errefelé – simítja ujjait a pohár köré, majd megemelve azt, apró kortyot húz le belőle, elsőként megízlelve, mit is kapott. Erősebb ital, mint az eddigiek. Aprót rándít arcán, ahogy végigmarja a torkát, de egy nagyobb korttyal öblíti le azt, és helyezi vissza az asztallapra azt. Most nem olyan környezetben van, ahol nyakalhatja, majd valaki haza vagy kényelmes helyre kíséri, és amúgy is, nem kéne magát leinni sem alapjáraton, de néha ő is tini, és ő is megtesz ilyesmit a buli kedvéért, aminek ugyan ő nem lelke, de mindig kell egy magának való alak, aki néha beszól és ha akarja, akkor amúgy elvan, másképp csak létezik. A megfelelő társasággal képes jót érezni, de a megfelelő ritka, ritkább, mint a versszavalás egy ilyen helyen. Még mindig fúrja az oldalát a kíváncsiság, mégis mi vonzotta ide, pont arra a székre, amit eddig megfogni sem mert senki, még ha akarta is. Nem tudja, van-e valamilyen negatív vagy épp pozitív kisugárzása erre az esetre, de nem is érdemes most ezen vesződni. Apja már eleve fújni fog, ha megtudja, hova merészkedett, mennyire alacsonyra és nem hozzá illő helyre, és ez valahol fűti, ez bukik fel benne elsőnek a kérdés hallatán, de nem mondhatja azt, hogy atyja szeretetét kívánja ezzel kiélezni és felbőszíteni, ahhoz túl gyerekes válasz és abból végképp elege van, hogy annak tekintik, még ha számszerileg valós is. Noha, többnyire szeret egyedül lenni, néha pedig szóba elegyedni valakivel, aki arra érdemes, nem ez a hely lenne az, ahol ilyet keresne. Ritka válogatós, és ritka hangulatfüggő ember.
- A mosdó. Szükségem volt rá, hogy bepúderezzem az orrom, utána pedig egy italra, ami... - és itt futólag pillant az első körre, a sörre, amelyhez nem sokat nyúlt és amely akkora csalódás volt neki. Ivott már ilyet, nem is kedveli a vajsört, amely csak szörp, semmi több, de mindennek van legalja és ez az volt. - ...ami nem nyűgözött le túlságosan. Nos, ezt is megtudtam. És téged? Nem tűnsz törzsvendégnek – se nem szakadt, se nem büdös fogatlan, ez egy tipikus olyan hely, ahova a munkásember munka után vagy helyett beül és addig iszik, amíg pénz van nála, vagy ékszer, amit zálogba adhat. Láthatóan ő más, van szeme hozzá, azt mondják, noha nem is a legtökéletesebb, mert nem épp aranyásó, de a kettővel odébb ülő ruhája és a srácénak anyaga csukott szemre is különböznek, tehát, vagy mindenét erre költi, és ide jár a maradékot elverni, vagy, az erősebb, ő olyan helyről jött, ahol neki is lenne helye. Újabbat kortyol az italból, lustán és ráérősen, nem úgy tűnik, mint aki távozna is, a srác kényelembe helyezte magát, ő meg nem fog feszengő kislánynak tűnni, hátradőlve a széken, lustán pillant irányába.
- És már csak úgy mellékesen érdekel engem, hogy miért is ültél ide? Mert nem szokása az embernek ilyen elánnal osztogatnia az italt, csak úgy, idegeneknek. De talán tévedhetek ma én is – piszkálja az egyszerű üvegpoharat, amely egy pillanat alatt törne apróra, ha lelökné az asztal pereménél, mint holmi macska. Nem teszi, figyel csupán, ha már beszélgetnek, tegyék is, elvégre, biztosan nem azért jött ide, hogy nézzék egymást. Ahhoz nem kell ilyen közel.

szószám: 956

Viviana & Zhexian

Néha elgondolkodok azon, hogy mégis mi motivál bizonyos dolgokra, hol van a miértjük, ha már önmagamban képtelen vagyok rájuk találni; hiszen hetekkel korábban talán eszembe sem jutott volna, hogy véletlenszerűen kiválasztott ismeretleneket szólítsak meg, hiába tűntek jóval érdekesebbnek a poharam tartalmánál vagy a saját gondolataimnál. Most sem Őt kellett volna zargatnom, hanem fontos dolgokon gondolkodni, Naoto szavain, apám közleményén és azon, ez utóbbi hogy befolyásolja majd a barátságom Chikarával, akit megint se szó, se beszéd hagytam Japánban, anélkül, hogy szóltam volna neki arról, apám megint magával rángat egyre az ostoba kirándulásai közül, hogy fenekestől felforgassa az életem, és mellékesen megkérdezzen arról, melyik festmény illene jobban a szalonba, a sárkány festménye alá. Ilyenkor persze kellettem neki, míg minden más alkalommal megvetett és haszontalannak titulált...
- Nézd el nekem... Az angol mondások még mindig gondot okoznak. - Szórakozottan nevetem el magam, arra fókuszálva, hogy továbbra is megjétszott lelkesedéssel kaparásszam le a címkét az alkoholos üvegről; megjátszott zavar és megjátszott szégyen, hát ekkora baklövést! Apám ostoba barátai biztosan értékelnék, hogy tudok ennyire szelídnek és kezesnek is tűnni, hogy nem csak az van az arcomra írva, hogy legszívesebben épp a világ másik végén lennék és csempészett alkoholt öntenék literszámra a szervezetembe csupán az okból, hogy ezt megengedhetem magamnak.
- Az attól függ, az errefelé mit jelent: Londonnak ezt a részét vagy kifejezetten ezt a lebujt... Az első esetben még igazat is adnék neked. - Csupán a tekintetemmel követem a mozdulatait, ahogy az ajkaihoz emeli a poharat; van benne valami ismeretlenül ismerős, talán a kisugárzásában, amit nem tudok hova tenni, mintha valahol már találkoztam volna vele, miközben biztos vagyok benne, hogy életemben először látom. Lehet, ez is egy lenne azon furcsa tapasztalatok közül, amiket a kitsune emlegetett? Mert ha igen, akkor nem vagyok benne biztos, hogy úgy egészen élvezem ezt az egész esküt, amit kötöttünk, még ha minden másban jövedelmező is volt - például abban, hogy a hangok a fejemben már csak apámhoz meg a lassan pusztuló lelkiismeretemhez tartoztak, és ezek legalább olyan dolgokról prédikáltak, amiket nélkülük is tudtam volna.
A válasza legalább annyira semmitmondó, mint az enyém lehetne; valahogy sejtem, jóval több rejtőzik emögött, de nem kérdezek rá, hiszen neki sincs semmi oka arra, hogy egy idegennel ossza meg az életét, meg egyébként is, mut tudnék neki erre mondani? Legfeljebb licitálhatnánk, melyikünknek szarabb az életben, miközben leisszuk magunkat a sárga földig apám pénzéért. Milyen csodás perspektíva!
...vagy legalábbis jobb, mint ami előtte állt, legalábbis annak alapján, amit ki tudok következtetni a sörének meghagyott maradékából meg a döglött légyből a poharában; akármi is volt a terve az estére, annál csak jobb lehetek, ugye? Legalább nekem eszembe nem jut majd rámozdulni, ez meg legalább ötven százalékkal jobb társasággá tesz mindenki másnál ebben a lebujban. Nem, mintha azt akarnám szuggerálni, hogy mindenkinek az jár a fejében, hogyan tehetnének kárt egy tinédzserben, de ha valakinek már kárt kéne benne tennie, az biztos valaki lenne közülük, semmi esetre sem én, és... Egyáltalán miért hipotetizálok én ilyenekről? Elment volna a maradék, józan eszem is, vagy csak újra felszínre került a paranoiám?
- Chang'e ments, hogy valaha is törzsvendég legyek egy ilyen helyen, ilyen mélyre sose süllyednék. - Apró, ártalmatlan hazugság, tekintve, hogy láttam már rosszabb helyeket is; igaz, nem hiszem, ez lenne a megfelelő pillanat arra, hogy kianalizáljuk, miféle alja helyeket lehet találni Japánban, tele érdekesebbnél érdekesebb, nem egészen legális tárgyakkal, elátkozott műkincsekkel és mindenféle egyébbel, amit épeszű ember nem akarna a házában tartani. Mondjuk ki tudja, lehet, érdekelné valami apró, távol-keleti szuvenír, ha megfelelően advertizálnám; igaz, ahhoz először a birtokában kéne lennem bármi érdekesnek, és a kis kollekcióm Japánban hagytam, elrejtve a hálókörleti ágyam alatt egy fekete dobozban. Ha valamit el akarsz rejteni, hagyd szem előtt... vagy hogy is volt ez mondás.
- Hát... nem volt különösebb okom rá. - Végül is hogyan hangozna az, ha azt mondanám, hogy valami azt súgta, tegyem ezt meg? Kezdem azt hinni, hogy annak az eskünek volt ehhez valami köze... - Szóval akár annyiban is maradhatunk, hogy csak úgy osztogatom itt az italt, mert ilyen jó szívem van.
Én meg a jó szívem... Utoljára talán a születésemkor volt jó, azóta minden jóindulat, ami valaha is volt bennem, elpárolgott a semmibe és elfelejtődött, csupán egy aktus volt ebben a színjátékban, amit a mindennapokban játszottam, amit elvártak tőlem. Nem is voltam benne biztos, tudnék-e még önzetlen lenni és csupa jószívűségből tenni bármit is; még ebben a beszélgetésben is volt valami érdekem, még ha nem is pontosan tudtam még, mi volt az. De valami kell, hogy legyen, valami biztosan... Miért pont akkor hallgatott a hang a fejemben, amikor szükségem lett volna rá?
- De ha nem volt szükséged a társaságomra, el is küldhettél volna... Mi tartott vissza? - Fejem érdeklődve billentem félre, mint a kölyökmacska, amikor életében először lát havat; kellett, hogy legyen valami, ok nélkül az ember már csak a saját biztonsága érdekében sem állna le idegenekkel beszélgetni, nem hogy iszogatni, egy ennyire késdobálós helyen, mint ez... Bár lehet, csak mindkettőnkből kiveszett a túlélési ösztön annyira, hogy kockáztassunk, elvégre is mi mást keresnénk itt, boldogságot, életcélt? Az ott se létezett, ahol lennie kellett volna, nem hogy itt, az életkedvüket és pénzüket vesztett, alkoholtól bódult varázstalanok között...

ördög segglyuka pub

Fogalma sincs, mi hozhatta a másikat ide, hogy talán menekült, vagy épp csak tudatlanul hánykolódva hitte azt, hogy a lepukkant hely egy amúgy nagyszerű kocsmát rejt, érdekes vendégekkel és gondolatokkal, hogy itt, a muglik között ami patinásnak tűnik, az bizony romos és szar, nem ősi és értékes, hogy megőrizzék annak, aminek ki tudja hány éve teremtették. Ami szürke, az szürke, és erre rájönni nem is olyan nagy ördöngösség. Néha jó játék nézni és találgatni, mi mozgat másokat, mi hajthat el vagy épp arra, amerre a sors éppen a másikat is leülteti. Jó játék, de játszani már csak a gyerekek szoktak, ha ő találgat, akkor támadási pontot, felületet keres, megragadnivaló jelenséget, vagy épp olyan érdekességet, amelyet megjegyezhet. Jelenleg azonban semmit sem támad, a sarokba szorítva ücsörög és bámulja a történéseket, amik, úgy néz ki, kicsit legalább neki kedveznek. Valamelyest. Noha még annyit sem tud, hogy melyik világba tartozik, hogy mi az, amit kiejthet a száján vagy épp megtehet. Ő nem ránthat pálcát, akkor útja fellobban valahol odabent, a jelentés pedig, mint egy robbanás lökéshulláma, elér olyan mélységekre, amelyeket nem kíván megmozgatni. Nem félne a kicsapás átkától, nem félne egy tárgyalástól, no de attól még talán igen, aki ezeket közölné. Viszont, egy gyermeki kihágás nem gyilkosság, nem eredendő bűn, és ő mégsem hülye, nem kockáztat. Bőven lesz ideje mágiát gyakorolni, evvel tisztában van, és máshogy is meg tudná védeni magát, no de okos ötlet lenne-e bárkinek bármit is adni errefele? Főleg most, hogy csatlakoztak hozzá, akaratlanul. Lássa csak a lányt, aki talán senkinek sem tud ártani, a maszkot és az álcát. Lásson csak annyit, amennyit ő akar.
- A legtöbb teljesen értelmetlen. Ez sem az volt, csupán a saját szójátékom. Jól gondolom, hogy nem az országban élsz? - jómodor, kellem, érdeklődés. Erre megtanították és azt mondták, így kell tennie, még ha ő harsány, nemtörődöm és felszínes, viszont ő meg azt tanulta meg, hogyan hiheti el az ellenkezőjét bárki. Figyeli a semmis mozdulatokat, ahogy leköti ujjait a címkével, vagy épp ahogy nevet. Ő maga nem ejt meg semmit sem, tekintete csendben fürkésző, úgy néz ki, másoknak azonban semmi sem tűnik fel, mit foglalkoznak velük. Szerencsére. Ezt sejtette amúgy, amikor ideengedte, remélte és vélte, hogy ha valaki lefoglalja, nem lesz akkora pont, amelyre a kusza szemek fókuszálhatnak és a ronda vigyorog csattanhatnak. Vagy ki tudja, lehet majd pont ez tüzeli fel őket, hogy valaki ficsúr, névtelen jöttment csak úgy elvette a lehetőséget bármire is, már ha bárki bármit is akart tenni. Talán tényleg valahol kissé tényleg túlgondolja a dolgokat, túl sokat rágja át és fekteti le a lehetőségeket. Vagy.. ki tudja.
- London egyre több része ilyen, vagy rosszabb – kezd bele úgy, mint aki nap mint nap járná az utcákat, mint akinek nagy része lenne ebben a városban, annak életében. Még nem kapott annak ellenkezőjéről bizonyosságot, hogy bármely mást mondhatna, vagy épp utalhatna rá. - És mind egyforma szinte, észre se veszed, ha nem olvasod el a hely nevét – adja elő nem létező ismereteit, csak amit látott menet közben és amit gondol. De ezt sem kell tudnia, semmit sem, ez benne a legszebb. Járt a jobb környéken is már, ott mondjuk már nem lenne ennyire helytálló a hipotézise, elég változatos ablakok és helyek mutatkoztak, látszik is, oda pénz is kell, nem csak gyomor és máj, nem is volt akkora forgalom, mint mondjuk itt, és az arcokban is több bizalmat látott vagy épp biztonságot, mégsem arra esett a választása, még ha jobban is járt volna. Ezt már sosem tudja meg, bár jó kérdés lenne a másik fél felé is, hogy ő miért nem ilyesmi helyen tölti az idejét ugye, mert a csóróság kevésbé süt róla, olyannyira hogy már szinte énekel. Végül mégis csak gondolat marad a kérdés, újabb korty marja fel kissé a torkát, amelyet a pohárból fogyaszt, és azért valamelyest kellemesebb a buborék, amely eddig ölelte körbe.
- Az látszik is, mármint, nem a sértő részt tekintve. Ehhez... szint kell. Hogy sikerült akkor mind a kettőnknek, ezt csak a sors tudja. Emeltük a színvonalat, de jobb semmi sem lesz – méltatja apró pillantásra a legyes sört, az elfelejtett italt, és szinte látja, hogy amint feláll innen és itt is hagyja végleg, valaki biztos lecsap rá, mert semmi sem lehet veszni hagyni. Fintora ennek a képnek szól inkább, majd lemosva azt, fordul vissza felé, ha már megállapították a hely pocsékságát és mégsem menekülnek kifele az ajtón, furcsamód ülnek tovább és élvezik a klímát és az illatorgiát. Kinek mi. Az idő legalább telik, aztán megleli vissza az utat, s végül talán haza is, bár ahhoz annyi kedve van, mint a legyes sört inni, így egyre érthetőbb, miért húzza az időt úgy, ahogy.
- Áhh! - kap vissza a témába, de okosabb nem lesz tőle. Úgy tűnik, ez a véletlenek napja. - Hmm, biztos örülne neki az a csapat jóember is ott a sarokban, bár gyanítom, hozzájuk már nem kellemesebben ül le az ember – enged meg egy apró viccet és vigyort mellé, hiszen szemmel láthatóan az a társaság nemigen lenne jó társaság a számára, mi több, előbb adnák el két újabb sörért, mintsem azt mondhatná, hogy fapapucs. Arra meg inkább nem gondol, hogy ő mit is kaphatna, és ő mit adna cserébe. Csak pár cseppet akár, de garantált hatásán bizony mulatna. Szép is lenne, de a srácnak nem tartogat ilyesmit, eléggé úgy néz ki, ő nem a huzatos fajta, bár tény, saját maga meg válogatós és eléggé finnyás, mégis, ezen a helyen vissza kell fognia magát és eljátszani, hogy nem kap rángógörcsöt ha mondjuk egy sárvérű ül le vele szemben. Mert ugye ezek meg itt muglik. Minden fasza.
- Úgy vagyok vele, hogy először is annyira megleptél, hogy elfelejtettelek elküldeni illedelmesen jó messzire, aztán másodjára meg úgy, hogy inkább te, mint akármelyik másik izzadtságszasú mug.. barom, szóval.. Nem tűntél a vészes kategóriának, és egy üvegből iszunk, mérget sem kínálsz. Tehát, mondhatjuk azt, hogy sok és sok apró dolog összessége, kölcsönösen védjük egymást a söpredéktől, vagy épp bármi mástól. Mert miért ne? - kortyolja be az ital maradékát, és ez valahol még igaz is, a majdnem elszólás ellenére is, mert azt feltételezi, úgysem értené. Kellene egy detektor, amely szép csendben jelezné, hogy merre és mennyire mehet. Az óra lassan ketyeg, és úgy néz ki, egyelőre még senki nem öli egymást, de ami késik, itt nem múlik. Legalább is, valaki előbb utóbb beleköt a másikba.

szószám: 1049

Viviana & Zhexian

Jelentéktelen tettek, jelentéktelen gesztusok, jelentéktelen szavak.
Nem lepődnék meg azon sem, ha kiderülne, hogy Ő is ugyanezt a szerepet játssza, amit én, miközben ugyanúgy semmi kedve itt lenni, mint nekem - akár erről a lebujról beszélünk, vagy a városról, vagy akármi másról. Kapásból legalább hét helyet tudtam volna felsorolni, ahol szívesebben lettem volna ebben a pillanatban, mint itt, bár erre nagyrészt a körülöttünk tolongó, erősen ittas állapotban lévő varázstalanoknak volt befolyása, mintsem a velem szemben ülő lánynak, mert Ő meglepően kellemes társaság volt még úgy is, hogy épp a világ legjelentéktelenebb beszélgetését folytattuk a semmiről. Kitanult formulák és viselkedési formák, a megjátszott félmosoly, amivel kaparászom a címkét az üvegen; mindez csak játék, ami elég meggyőzőnek bizonyul ahhoz, hogy ne vonjuk magunkra a többi kocsmavendég érdeklődését korábban, mint az esetlegesen szükséges lehetne.
- Ez ennyire egyértelmű? - Ragyogó, ezer wattos mosoly, gyöngyöző kacagás, túl elegáns ehhez a lepukkant helyhez; elkapok néhány kósza pillantást a szomszéd asztalnál ülő férfiaktól, és a tekintetükben ezer és egy olyan dolog villan, amit felismerek, mert láttam már őket korábban, és a józan eszem azt súgja, forduljak el, ne provokáljam őket, de a pillantásom néhány hosszabb másodpercig elidőzik rajtuk, mintha csak szülőhazámra gondolnék vissza, ó, én szegény, nosztalgikus lélek! - Apám hozott magával egy üzleti útjára, hogy lássak egy kis világot... De nem hiszem, hogy pont késdobálós kocsmákra célzott volna, amikor ezt mondta.
Szórakozottan harapom be az alsó ajkam, mintha tényleg aggasztana az, apám mit gondol; pedig a hátam közepére sem kívánom az öreget, felőlem akár negyvenszer hátba is szúrhatnák, mint Julius Caesart március idáján, az sem érdekel, amit gondol rólam, főleg, hogy csak olyankor jutok eszébe, amikor akar valamit, és az a valami akkor is az ő érdeke szokott lenni, mert hát mi más is lehetne? Valószínűleg ha most látna, akkor is inkább a saját reputációja miatt aggódna, minthogy azon gondolkodjon, melyik pillanatban fog engem valaki megkéselni - mert hát azt sem tudta, hogy minden bizonnyal én lennék az első, aki megkésel valakit, mert már megtörtént, és...
...lapozzunk.
- Peking sem jobb ezen a téren... Látszatra minden szép és jó, de minél mélyebbre ásol, annál könnyebb elsüllyedni a mocsokban. - Mert hát milyen is lehetne a kommunista kormány vezetése alatt? Még ha a varázsvilág nem is háborgott, mint itt, Európában, minden más elég szar volt ahhoz, hogy az ember ne nagyon akarjon ott maradni - én se ok nélkül terveztem, hogy az iskola befejezése után Japánban maradnék, bár oda mondjuk a politikai életen kívül valami (vagy épp valaki) teljesen más vonzott, és... kurva jó lenne, ha képes lennék végigvinni egy gondolatmenetet anélkül, hogy apám szidalmazásába vagy épp egzisztenciális krízisbe nem fulladna.
Bár talán jobb is, hogy nem elemzem a témát, gondolom, neki sem lenne kedve a Deng Xiaoping által folytatott politikáról beszélgetni, meg az én tudásom is kimerült annyiban, hogy tudtam, kivel nem kéne ujjat húzni. Minek erről többet tudni, ha lényegében nem is érint?
Ellenben a szavai már igen, és azzal a lendülettel már fordulok is az emlegetett, sarokban ülő társaság felé; más arcok és más gondolatok, de ugyanaz a söpredék, amivel találkoztam már Japán jobb napokat látott kocsmáiban is, minden bizonnyal a viselkedésforma is ugyanaz lett volna, ugyanaz a klisé, amit már olyan jól ismertem, ugyanaz az undorító, alkoholpárlatos létforma, ami nem érdemelt mást csak megvetést, szenvedést, halált.
Emlékezz, Zhexian, miért is vagy itt.
Semmi esetre sem azért, hogy részeges varázstalanokkal kezdjek konfliktusokat, szóval inkább vissza is fordulok bájos társaságom felé, hogy egész figyelmem annak szenteljem, amit mond; az egy dolog volt, hogy amíg az iskolában tanították az angolt, egész jól elboldogultam vele, sőt, a rémes kínai akcentusom nagy részétől is sikerült megszabadulnom, de ettől még az alkoholpárlatos elmémnek nehezebb volt felfognia a szavakat, vagy legalábbis azok jelentését így összességében - ellenben az apró nyelvbotlása egybpől magára vonja a figyelmem. Furán oda nem illő, mint amikor a tű megcsúszik a vinilen vagy félresiklik a penna a papíron, karcos kísérő hanggal, ami vaskarommal mar végig az elméd falán; ez a botlás is kés módjára hasít az elmémbe, és meg is kell húznom a whiskys üveget, hogy az alkohol elfeledtesse velem ezt a kellemetlen élményt - vagy legalábbis abban reménykedek, hogy ez sikerül, de szokás szerint, nem történik semmi: nem mar, nem kapar, nem éget.
-Várj... várj. - Aprócska fejrázás, kicsit sem elutasító, inkább zavart, ahogy próbálom visszarendezi a gondolataim a megfelelő mederbe; tudnom kell, szinte már kényszer, hogy mi az, amit mondani akart, de a szavak úgy peregnek le a szemeim előtt, hogy egyiket sem tudom elkapni igazán. Pedig biztos vagyok benne, hogy ezt akarta kimondani, a szót a varázstalanokra, ami most az istenért sem akar eszembe jutni. Viszont tévedhetek is - végül is nem ismerem az egész angol szókincset, simán tévedhetek, de ha mellélövök, legfeljebb majd mondom, hogy valami könyvben olvastam, nem? - Mi volt a szó, amit használni akartál...? Tudod, az, amit a varázstalanokra szoktatok mondani, ti, britek. Legutóbb még emlékeztem rá...
Ezúttal a tanácstalanságom nem tettetett, hanem legalább annyira őszinte, mint a düh, amit saját magam iránt érzek; az aranyövhöz nem méltó dolog volt elfelejteni valami ennyire egyszerűt, szégyelltem is magam érte, de neki ezt igazából nem kell tudnia, ugye? Inkább addig is csak újratöltöm a poharát, aztán újabbat kortyolok az alkoholból, a válaszát várva, hagyva, hogy tekintetem megint csak elkalandozzon a bent lévőkön; és akaratlanul is a korábban emlegeett, sarokban üldögélő társaság felé irányul, pont időben ahhoz, hogy egyik tagját rajtakapjam azon, hogy minket bámul, vagyis egész pontosan Őt, akinek így, jobban belegondolva, még a nevét sem tudtam. De vajon ez lett volna a megfelelő időpont az ismerkedésre? Nem feltétlenül; végülis ez csak a vihar előtti csend volt, az ilyen kocsmákban sosem volt balhé nélküli este, ezt már tapasztalatból tudtam.

ördög segglyuka pub

Akármennyire beszéli jól a nyelvet akárki, ha máshonnan jött, azt valamennyire hallani lehet hosszú idő után a szavaiban, megérezni a más lejtésben, ha ahhoz még nem eléggé tapasztalt, hogy megmondja mi mit takar. Bár tény, még itt angliai vidékek között, sőt, londoni alakok között is vannak furcsaságok, a külföldi mindig ettől eltér, és akkor nem kell ide semmiféle rasszizmus, vagy annak faragványa, ezek csak egyszerű tények, amiket a szem és a fül fog fel az első pillanatokban, majd tovább is fut rajta, mert amúgy mindent ért és felesleges belebonyolódni. Ha kimegy innét, úgysem fogja többet látni az életben, vagy ha mégis, akkor az valóban kicsi és minden szál összeér. Nem mintha amúgy úgy vélné, hogy az akármilyen kimenetelű vég után lehetne bármi dolga vele, de ezt is majd meglátja, ahogy azt is, mikor lesz az a pillanat, amikor a csend kínosabb a böfögő részegeknél és inkább elválnak útjaik.
- Csak egy kicsit, és mégsem azért, mert a szemeid mandulavágásúak az enyém meg nem – nincs ebben semmi, hangjában sem, neki a vér a fontos, az ha mocskos, lehet bármilyen tekintete és arca, magára a rasszokra ő sosem szállt rá. Meglepő, tény, de felesleges, úgyis az számít, hogy a család mit ért el, vagy épp az, akivel dolga akad. Lehetne ő is fekete bőrű szépség, csodálatos hajjal és ajkakkal, ha közben ócska mugli vagy sárvérű lenne a mágusvilágban. De nem az, ő más, és magasra pakolta a lécet, a szemben ülő azonban akárki lehet, lehet pont az, akiket ide pakolna, viszont annyira jelentéktelen momentum egy kocsmai beszélgetés az életben, hogy elfér. Bizony, meg kell tanulnia álarcot is viselnie, noha az iskolában pont az ellenkezőjét tette, azonban nem felejtette el azt sem, hogy a való világ más, ott nem köpködhet le mindenkit, aki nem méltó semmire sem. Nem, meg kell tanulni mást mutatni, erre már ő is, és pajtása is rájöttek, sőt, saját maga még apjától is láthatja ezt, a gondolatai a sajátjai, de az arca a világé és bárki rápillanthat. Hát ne olvassanak belőle, mint holmi könyvből, ne fejtsék meg, mint egy szombati rejtvényt, és legfőképp, sose ismerjék az igazit, mindig csak azt, akit ő elhitet. Azt mondhatnád, ehhez túl gyerek még, és talán valóban az, azért csúszik le erről az útról, de most van ideje tanulni mindezt, hogy amikor már az éles világ veszi körbe, zsigerből menjen.
- Áhh. Értem már. Az is pedig a világ része, és elmondhatod majd, ott is jártál, vagy valami. Biztos pont lesz egyszer az életben, hogy van tapasztalatod az ilyen hulladékokkal meg helyekkel – pillant körbe ő is, és igen, talán neki is több esze lesz később vagy épp majd ez a tapasztalat jön majd jól egy szorultabb helyzetben. Mindenből tanulni lehet, olvasta egyszer valahol és kiröhögte, aztán ahogy halad előre az életben, azt veszi észre, hogy ez valahol nagyon is igaz. Más nem lesz sok-sok ellenpéldája, mint jó, abból is lehet várat építeni. Az apáknak pedig néha az ilyen szerencsétlenségekkel is tervük van, vagy épp azt csinálnak belőle utóbb. Szerencsére, neki még nem kellett ilyen utazásra kísérni a sajátját, nem is lenne nagyon élhető, elvégre, a legkisebb, sok haszna nem lenne, aztán ami késik, lehet hogy mégse siet és egyszer majd talán ő is lesz olyan helyzetben, mint a srác itt előtte, talán neki sem lesz kellemes és majd olyan értetlenkedve áll hozzá, mint a háttérben fejét vakaró öreg, aki kiment vizelni és elfelejtette, hogy a sörét az indulás pillanatában hajtotta fel gyorsan, de most azt hiszi, valaki más tette. Kegyetlen élet ez, neki pedig gyomorból támad a röhögés, de lenyeli és mozdulatlan arccal koncentrál vissza a beszélgetőpartneréhez, aki volt olyan kegyes és továbbra sem menekült messzire.
- Mint minden város, ahol sokan élnek. Főleg, ha még sokan is utaznak oda apák, vagy a maguk unszolására. Meglepne, ha valahol nem ez fogadna, az nem lenne életszagú – még a varázsvilágban se megy másképp, gondolhat azonnal a piszkos kis közre, vagy akármely fura helyre a világ ezen felén. Mindig lesz szép és mindig lesz rossz, ahova elvileg senkinek nem lenne szabad tudnia, és lényegében mégis mindenki tud. A csend ismét közéjük ül, de ez nem az a kínzó annyira, mint amit sokszor érez sok emberrel, bár tény, ő kivel nem érez ilyesmiket? Eléggé fura, ha azt vesszük, hogy az egyik pillanatban nem akar egyedül lenni, amikor pedig megkapja, hajt el mindenkit, aki nem jó neki és nagyon nem szokott neki senki jó lenni. Fene a finnyás, de lényegében, ő maga sem jó sokaknak, lehetetlenségét kevesen ismerik és viselik. Ő csak egy lánykát lát a rossz sörével és most a kapott itallal, a szőkeséget a romokban és hát talán egy reménysugárt arra, hogy nem kell a legyeket bámulnia, míg itt van és nem menekül messzire. Semmit nem lát, nem tud, hogy mit tett és mikre lenne képes. Néha elgondolkodik azon, milyennek látják mások és mit könyvelnek el róla, mit várnak és mit remélnek. Lényegében azt, hogy mit tud lerombolni, ha elengedi magát.
Most mégsem teszi, csipán apróságokat tesz, vagy épp ő is az a csoportot figyeli, ismét aprót kortyol az italból, meg kell őriznie a teljesen tiszta fejét, csakhogy gyomra már nincs tele és a kellemes bizsergés elérte az agyát. Persze, ennyitől még nem pattan asztalra és rázza magát, szerencsére normál esetben sem, nem létező erényei általában védve vannak, amikor pedig nagy a baj, nincs publikus helyen. Újabb korttyal eteti a kellemes érzetet, a gyomortáji forróságot és a maró érzetet, majd nem fixírozza a hátakat tovább, abból sosem történik ilyesmi. Észre se vette magát annyira, hogy ezen fennakadjon, a másik viszont lecsapott rá. Valamire. Talán rosszat mondott? Érdeklődve emelkedik meg szemöldöke arra, hogy várjon, pedig nem is siet sehova, azonban láthatóan valami nem jön. Mintha keresne valamit, vagy csak felidézi magában, mit is mondott. Ő türelmes, hagyja, hadd gondolkodjon, majd aztán csak kiböki. Ajkai aprót „ó”-t formáznak, hát mégis elszólta magát és úgy néz ki, jó irányba? Azok, akikről beszélt, amúgy sem akadtak volna fenn ezen, nekik ez ismeretlen, akik használják, azok pedig ugyanúgy be vannak avatva. Szóval, gond nincs, vagy ha mégis, addig nincs gond, ameddig a minisztérium nem baglyozik.
- Muglik. Akkor eszek szerint mégse olyan véletlen az, hogy itt ülünk, akaratlan. Olyan világban élünk, ami ettől eltér, vagy tévednék? Mindegy, hogy brit vagy más, a lényeg a jelentése, a söpredék – mutat körbe, lopva, észre se véve, hogy ki nézte ki magának, mert ilyen környezettel nem foglalkozik. Inkább az újratöltött itallal, így ha mozgás alakul, azt sem figyeli. Kortyol, majd leteszi a poharat.
- Gondolom akkor, nem a gyönyörű iskolánk fog érdekelni, sem a csodálatos minisztérium – mindkettőnek megvan a maga fogyatékossága, amit ha kell, kifejt, ha nem, akkor nem. Aztán kiszúrja az őt nézőt, vigyort kap, ő pedig semmis arccal, jeges pillantással figyeli, majd kapja is el az övét, de talán ezzel hibát követett el, és mintha szedelőzködne. Ó, csak ne a bátorságát találja meg, hogy idejöjjön! Türelmetlen sóhajjal kortyol ismét, és egyre jobban szükségét érzi, hogy inkább valami falatozóban sározzák ezt a világot, vagy, bárhol.

szószám: 1155

Viviana & Zhexian

Egy apró, paranoikus részem keresi az elrejtett hátsó szándékot a szavaiban, az elhatározást arra, hogy bántson, de sikerül legyűrnöm magamban ezt a kényszert arra, hogy mindenkiben csak a rosszat keressem. Szeretném azt mondani, hogy ez csak egyszeri dolog, hogy egyébként nem szoktam ilyen lenni, de afféle, elbaszott csalábi háttérrel, mint az enyém és egy olyan környezettel, amiben a mindennapokban élnem kell elég nehéz lenne nem paranoidnak lenni; hiszen minden lépésen belebotlok egy-egy gyűlölködő tekintetbe, vagy egy hamis mosolyba, ami csak a másik kihasználási vágyát rejti, csak egy eszköz vagyok mindenki kezében, kihasználnak és eldobnak, mint gyermek a megunt játékát, így hogy is bízhatnék meg bárkiben? Azt hiszem, már magamban sem bízom, talán az önmagam iránt érzett gyűlöletem lángol ebben a pillanatban is a legerősebben, a húsba meg és szenesre festi a csontokat, vaskarmaival a torkomra mar és bánt, mikor magamra maradok a gondolataimmal a sötétségben, de most... Nem vagyok egyedül, a gondolataim is valamivel csendesebbek a fejemben, csupán a halántékom környékén lüktető, tompa fájdalom emlékeztet arra, hogy nem vagyok jól, sosem voltam, sosem leszek. De Ő talán megérdemelné azt a bizalmi kreditet, amit a kevésbé elfuserált mentalitású egyének meg szoktak egymásnak adni, és ha más nem, legalább a normalitás látszatát fenn kéne tartanom addig, míg feltétlen szükség nem lenne arra, hogy felfedjem az igazi énem, mintha annak lenne bármiféle jelentősége is.
Bár volt még olyan dolog ezen a világon, aminek volt jelentősége?
Mármint, a sötétségen kívül?
- Ezen a tapasztalaton már pár éve túl vagyok és hidd el, az bőven elég volt ahhoz, hogy ne akarjak efféle helyeket bejárni a világ összes pontján. - Ennek ellenére még is töretlenül ülök a helyemen, kétszínű, köpönyegforgató senkiházi, aki saját maga sem tud különbséget tenni a saját kimondott szavai között, melyik az igaz és melyik csak kegyes hazugság valamelyikünk számára, még ha tudom is, hogy esetlegesen csakis magamat csapnám be. Minden alkalommal másokra fogom, pedig mindez csak rólam szól, RÓLAM, senki másról, ez az én fertőm, az én mocskom és az én torkomra szoruló szögesdrót, és mégsem fulladok bele a saját vérembe, és ez így elég lassú és fájdalmas halálmód; a saját hazugságaimba bonyolódok, és mindennek semmi értelme, semmi, egyetlen kurva gondolatfoszlánynak sem, megfojtanak a saját hazugságaim.
Ezzel a gondolattal húzom meg a whiskys üveget, gyakorlott mozdulattal, mintha egész életemben mást sem csináltam volna, csak másodrendű lebujokban öntöttem volna magamba az olcsóbb vagy drágább alkoholt, attól függően, mire volt épp affinitásom; egy kurva nagy szar az egész, ez az egész elbaszott élet, ez az este, ez a késdobálós pub, ez a beszélgetés is hazugság, legalább annyira lényeges mindkettőnk érdekében, mint az arcon csattanó atyai pofon, az arccsonton csattanó ujjbütykök, a napokkal később még látható, sárgászöld zúzódás. Talán még az előző sem tűnt el az arcomról, de már érzem a következőt, amit kapni fogok, ha valaha is ráveszem magam arra, hogy visszatérjek a hotelbe, amiben megszálltunk; újabb korty alkohol, egy pillanatra eltompulnak a zajok, alábbhagy szívem rendezetlen zakatolása, az alkohol égeti, marja a torkom, kellemetlen forrósággal emészti a gyomrom.
Ki akarnék innen jutni, ez a hely börtön, a saját fejem börtön...
- Igazad lehet. - Apró bólintás kíséretében csapom le az üveget az asztalra; mély levegő Zhexian, lefejtem remegő ujjaim az üveg nyakáról.
Nehéz gondolkodásra késztetni az elmém; a korábbi, pillanatnyi pánik és önostorozás még élénken dereng, az ostorcsapások fájnak és a gondolatok mardosnak még, de kényszerítem magam, mert muszáj visszatérnek a jelenbe, ez csak pillanatnyi képszakadás volt, egy pillanatig mintha a hipotetikusan létező lelkem elhagyta volna a testem, és nem maradt volna helyette más, csak a sötétség - de csak egy apró fejrázás az egész. Fókuszálj, Zhexian.
- Muglik, oké. - Egy hosszabb pillanatig ízlelgetem a szót, csupán fejben társítva hozzá a másikat ("söpredék", még a csengése is idegen, apám szájából szokott elhangzani, talán a világ minden nyelvén is ismeri), míg el nem jutok arra az elhatározásra, hogy nem egészen értek egyet vele; egy pillanatig még azt is fontolgatom, hogy rácáfoljak, ahogy fejben sorban számba veszem azokat, akikkel közepesen legális kalandjaim során összehozott a sors, a varázsvilág tagjai és varázstalanok, gazdagok és szegények, jó emberek és rosszak, többségükben mind halottak. Remegő kezem leveszem az asztalról; ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy elinduljak lefelé az emlékek sétányán. - De teljes mértékben igazad van... Nem tartozunk ebbe a világba.
Magabiztos, kegyetlen mosolyra húzom az ajkaimat, mintha csak apám tükörképe lennék; mint amikor az ember félrehajtja a lótuszvirág szirmait, csak azért, hogy az alatta lévő kígyó a kezébe marjon, szétárassza a mérgét a testében. Varázstalan származású anyám, ha esetleg nem élne, most biztosan forog a sírjában azért, mert megtagadom; de a kelleténél jóval több időm volt arra, hogy megtanuljam eljátszani a Song-család aranyifját, az örökös és a család büszkeségét, akinek az ereiben színtiszta arany folyik. Arany vér, arany korona, arany halál - aranyba öntve fogok eltávozni ebből a világból, mint az egykori királyok, gyászoljatok, nemzedékek! Bennem veszik ki a Song-família neve, élete, büszkesége.
- Nem igazán... Bár az iskolának hallottam hírét és ha lehetőségem engedné, szívesen meg is látogatnám, bár azt hiszem, ez most esélytelen, hogy megtörténjen. - Aprócska kacajba fojtom a feltörni készülő Sötétséget, kezes bárány módjára szelídülök, visszanyerve a simulékony modort és az uralmat saját magam fölött; megjátszott zavarral túrok a hajamba, elfordítva tekintetem a lány arcáról, egy pillanatig megbánva, hogy sosem kérdeztem meg a nevét, hogy sosem mondtam ki az enyémet. De talán csak ez a megjátszott szelídség ment meg a közeledő katasztrófától, hiszen sikerül kiszúrnom a felénk közeledő alakot, még mielőtt elérne az asztalunkig, és még egy irritált szemforgatásra is telik tőlem, ahogy végigmérem, és egy undorodó fintorra, mikor majdnem felbotlik a saját lábában, mikor röhögve kapaszkodik az egyik szék támlájába.
- Azt hiszem, ideje lenne, hogy távozzunk. - A válaszát meg sem várva kelek fel a helyemről és a kezem nyújtom felé; érzem a profilomon a felénk közeledő részeg tekintetét, legszívesebben a puszta tekintetemmel szegezném őt a földhöz, de a viszonylag még józan eszem azt súgja, inkább ne provokáljam tovább, hogy gyorsabb lesz csak szó nélkül továbbállni, lehetőleg kiküszöbölve a lehetőségét annak, hogy bárki is kövessen minket - ezért is villan tekintetem türelmetlenül a lányra, szuggerálva, hogy vegyen részt ebben az apró színjátékban csak addig, amíg kiérünk innen, hiszen párban csak nagyobb biztonságban lehettünk, mint eddig, mert én nem rejtegettem kígyót a zakóm ujjában (csak egy kész az övem mellé csatolva, de hát...), ha meg ezt Ő tette volna, hajlandó voltam megkockáztatni; de azt hiszem, a mi időnk ebben a késdobálós lebujban letelt, ideje volt továbbállni.