Az első pillanattól kezdve beleégett a retinámba. Az izzó koponya, a körötte tekergő izgága kigyóval, akinek sebesen pörög a nyelve, negédes mantrákat suttog kötelességről, hatalomról és halálról. Hamar rájöttem, hogy rajtam kívül még csak nem is veszi észre senki. Ők mind ismerik a jelet, tudják mit jelent anélkül is, hogy egy ostoba tintapaca a karjukon megmondaná nekik. Azóta befogom a számat, jelét sem adtam soha annak, hogy értem, mint mond az a kígyó, s kifejezéstelen arccal, vértelen, összepréselt ajkakkal, hevesen dobogó szívvel vártam, hogy a hívásra válaszoljanak. Az apám, az ostoba bátyám, Crouch Junior és Antonin.
Ugyanúgyígy pattanásig feszült idegekkel nézem most is a pontot, ahonnan Antonin elhopponált, a Sötét Jegy mélyen a tudatomban.
Ugyanaz a Sötét Jegy, ami minden bizonnyal felizzott Barty Crouch Junior karján is, és egészen biztos, hogy most ott van Antonin jobbján. Talán mugli családokat kínoznak éppen, vagy félvéreket küldenek a másvilágra, ha mázlim van, csak náluk sokkal képzettebb aurorokkal csapnak éppen össze. Vagy megcsonkítják magukat, mint az a szerencsétlen Carrow, akit egyébként hónapok óta nem láttam, talán ő is követte a nővérét és azokat, akik értelmetlenül jutottak halálsorra.
Az óra kegyegése, kegyetlenül lelassult pillanatok, a hamutálcában elnyomott csikkek egy újabb átvirrasztott éjszakáról tanúskodnak, a komód árnyékot vet a padlóra a hajnali fényben, és a gyermekek egyszer sem sírtak fel, ott van mellettük a dajka, de az éber állapotban az érzékeim olyan kifinomultak, hogy a házimanók koslatását is hallom az alagsorból. Pontosan négy emelettel a felszín alatt vannak. Hiába Barty Jr. execíroztatása, mióta ő is eltűnt az életemből, újra tövig rágom a körmömet, különösen ezen az éjszakán.
A félbódultságból egy hangos dörrenés riaszt fel, mintha az egész emelet bezuhant volna. Megremegnek a falak, és én ahelyett, hogy a gyermekek szobája felé rohannék, ahogy megannyiszor Antoninnal elpróbáltuk a vészhelyzetekre vonatkozó menekülési tervet, én a hang irányába rohanok az útközben előrántott pálcával. A lépcső tetejéről meglátom az alakot a törmelékeke között feküdni, és éppen abban a pillanatban érek le mellé, amikor szinte a semmiből Antonin teste nekem ütközik. Verejtéktől csöpög a haja és űzött a tekintete, és összefüggéstelenül beszél miközben bűbájokat szór a szélrózsa minden irányába.
Jönnek. Nem találhatnak meg. Tartsd életben, amíg visszajövök.
A következő pillanatban már nyoma sincs és beletelik pár másodpercbe, míg észhez térek és letérdelek a még mindig mozdulatlan test mellé és csak akkor villan belém a felismerés, amikor az félig kinyitja a szemét. A hideg verejték végigfut a hátamon, ahogy leguggolok mellé. A test sokkal vékonyabb és magasabb, a haja ében fekete, de az arcvonások kezdenek hasonlítani az ifjabbik Crouchéhoz, pedig megesküdnék, hogy az előbb még nem ismertem fel.
A Százfülé főzet hatása minden bizonnyal most távozik a testéből, ahogy a lélekjelenléte is, mert újra lecsukódnak a szemek, pedig látszólag semmi sérülés nincs rajta.
Tartsd életben.
- Crouch!
Egyik kezemmel öntudatlanul szorítom meg az övét. Körmeimet mélyen az idegennek tűnő húsba vágva, másikkal meg amilyen erősen csak tudom, indulatból pofon vágom, aztán fölé hajolva összeszorított fogaim közül préselem ki a szavakat.
- Mi történt veled?
Görcsösen összeszorított ujjaimat kapkodva a talárja gallérjához vezetem, hogy azt kigombolva próbáljak külsérelmi nyomot találni, végtelenül ügyetlenül.

Vajon minden valamire való gyakorló halálfaló-feleség hozzászokik valami bizarr módon a gondolathoz, hogy bármelyik pillanatban hívhatják a Minisztériumba hullát azonosítani? Vagy csak azok számára vált olyan mindennapos gondolattá, akik hozzám hasonlóan vendégeskedtek már a Cseresznyéskertben?
Valahogy attól a naptól kezdve minden megváltozott. A megannyi névtelen sír között a göröngyökön sétálva, miközben a száraz szél tépázza a hajamat és erős barázdákat vés a bőrömre, hogy aztán úgy fessek alig 16 évesen, mint egy 80 éves.
A különösen barátságtalan fogadtatásból meg valamiért most éppen Alastor Moody jut eszembe. Milyen ironikus is, de persze csak talán azért jutott eszembe, mert ez volt az egyetlen alkalom, amikor szemtől szembe találkoztam a nagy varázslóval, aki apám halálát okozta (ugyan, kit áltatok, hát apám okozta saját halálát. Saját ostobasága. De ha apámat megvetem ilyen formán, miért nem járok sikerrel Junior vagy Antonin esetében?) A nagy varázslóval, aki már akkor is megtestesített mindent, amit megvetek, és mindent, amitől rettegek ugyanabban a pillanatban és ugyanezt az emléket kellett előhívnom akkor is, mikor Antonin egy meghitt kapcsolatról mesélt közte és Barty Crouch között.
Mindig is arra vártam, hogy a pokoli féltékenység majd akkor fog végre belém hasítani, mikor a miniszter végre beházasítja a fiát, s hogy majd valami aranyvérű fruskától kell tartanom, s hogy milyen ostoba voltam, mert egy pillanatig is elhittem, hogy én vagyok az egyetlen és azóta szünetlenül bennem él a gondolat, hiába próbálom elhessegetni, és most is csak azért sikerül, mert Barty Junior saját reszelős, végtelenül bizonytalan hangon kimondja a nevem. És csak pár pillanat múlva jut el a tudatomig, hogy még csak nem is engem keres, hanem Antonint.
De ettől a mondattól sikerült annyira kijózanodnom, hogy az addig kalimpáló ujjak végre kigombolják a talárját, hogy a mellkasa és az azon végighúzódó égésnyom, a hatalmas, szerteágazó fa tűnjön a szemem elé.
- Azt hittem, te majd tudni fogod.
Abban sem vagyok biztos, hogy ezt hangosan mondom, a szavak végét egész biztosan elnyelem, ahogy csodálkozva felszisszenek, ámulattal és félelemmel vegyesen és ujjammal végigsimítok az egyik intarziás ágon, le egészen a köldökéig. Bár csak itt lenne Antonin, hogy legalább elmondja, ki támadta meg, vagy az átok körülményeire, vagy csak egyáltalán itt lenne, hogy kiabáljon és össze vissza járkáljon a hallban és akkor nem lenne ez a süket csend, ami ránk telepszik és amit aztán Crouch Jr. szapora, ütemtelen lélegzete tör meg. Aztán a barátságtalan lekoptatós szavai, amit már annyiszor hallottam életemben, hogy ha minden egyes alkalommal azt teszem, amit mond, már réges-rég nem lennék az életében. És akkor talán kevésbé lenne nyomorúságos, de hát túlságosan önző vagyok, ahogy most sem felebaráti szeretetből vagy egyéb nemes, humanitárius okokból akarom helyrehozni, hanem csak az a gondolat lüktet a fejemben, hogy mégis mi a francot kezdenék nélküle, és akkor csak makacsul rázom a fejemet, és várom a pofot, amit a megboldogult Mr. Selwyn ilyenkor minimum adott volna. De Mr. Selwyn már az enyészeté, és ha most Jr-t itthagyom, akkor talán ő is az enyészeté lesz.
- Azt csak szeretnéd. Hosszú távon jót tesz az önbecsülésednek az, ha most nem látod magad, de hidd el, a legkevésbé sem vagy jól.
Amikor Siljenél idő előtt beindult a szülés, még csak gyermek voltam, és mindent beborított az az átkozott vér és én csaknem olyan tehetetlen voltam, talán még tehetetlenebb, mint most. És akármit mondjon, azért most már jobban értek az átkokhoz, és ez segít abban, hogy a pálcámat a beégetett barázdák mentén valami nyomokat találjak, egymás után mormolva az összes varázsigét, amit ismerek, amit a Sweetwoodsban tanítottak, de főleg előtte Mulciber és ő maga, Barty Junior. Hogy legalább az átok eredetét megtaláljam, mert ebben a pillanatban nem vagyok benne biztos, hogy nem fog meghalni. De egyelőre csak a szívverését hallom többszörösen felhangosítva. És keveredik a saját zakatoló szívem ritmusával, amitől a világ legfurcsább rave-bulijában érezhetném magam, ha persze jártan volna ilyen bulikba és nem lettem volna feleség 15 éves koromban. Csakhogy a makacs ellenállással, amit Barty Crouch tanúsít felém és a mágiám irányába, alaposan megnehezíti a dolgomat és csaknem belefájdul az én fejem is a próbálkozásba. Barty Jr. Olyan vehemenciával védekezik az előttem való kitárulkozásról, hogy ha most lenne rá időm, biztosan megsértődnék, így viszont csak tovább pörög az agyam a megoldáson.
Abba hagyom a varázslatot, és invitóval hívom magamhoz azt az apró üvegcsét, amit a gyermekek teájába szokta keverni, ha túlságosan kiütne rajtuk az anyjuk vagy az apjuk hiánya. Persze tudom, hogy a megnyugvásuk csupán pillanatnyi, de ez most éppen kapóra jön Barty Juniornál.
- Hagyd abba a nyafogást, Crouch. És hagyd, hogy segítsek. Miért nem hagyod, hogy segítsek? – nem vagyok benne biztos, hogy valóban nyafog vagy csak tényleg le fog állni a szíve, de ha így van, akkor ezt a valóságot képtelen vagyok elfogadni és makacsul rángatom meg a karját, és próbálok elvonatkoztatni a ténytől, hogy az én magas, elvékonyodott hangom sokkal inkább hat most nyafogásnak, mint az ő suttogása.
- Bíznod kell bennem, Salazárra. Csak most az egyszer. Különben nem tudom meg, hogy mi bajod van. Nincs itt Antonin, nincs nálam képzettebb varázsló ebben az átkozott kúriában, és tudom, hogy ez most kétségbeejtő, én is ki lennék készülve a helyedben, de kérlek.. csak egy kicsit hitesd el magaddal, hogy képes vagyok rá.
És hiába minden, téphetem itt a számat, ha közben lehunyja a szemét és valami öntudatlanságba süpped, ahonnan az előbb kiráztam. Én meg felemelem a fejét, és újra megpofozom, hogy valamiképp visszacsábítsam a tudatát.
- Ezt meg kell innod, nem hagyhatsz itt most.
Hangomban ott a parancsoló él, mint amikor zabkását próbálok az ikrekbe imádkozni és azok már annyira működnek, csakhogy Junior éppen a dackorszakát éli, legalábbis velem szemben, és bármiféle apró együttműködésért hálát kellene rebegnem.

Crouch makacs ellenállása a legkevésbé sem kellene, hogy meglepjen. Semmi olya rendkívüli viselkedést nem tanúsít, amit azelőtt ne láttam volna tőle. Talán a haldoklást leszámítva.
Megannyiszor állt már ellen, feszült egymásnak a két akarat, és valahányszor próbáltam megközelíteni, a falak olyan magasra és szilárdan húzódtak, szinte lehetetlen volt áthatolni. Ez a vehemens ellenállás talán valahol érthető is volt, hiszen megannyiszor próbált makulátlan, engedelmes fiú és követő lenni. Minden probléma nélkül hajlik meg az apja vagy Voldemort akarata előtt. Sokszor csupán vadidegenek, társadalmi konvenciók és hagyományok előtt. Kíváncsi volnék, hogy vajon Moody akaratának is így ellenáll, vagy előtte is meghajol? Talán ez olyan dolog, amit soha nem fogok megtudni. Vagy talán mégis, ha számításba vesszük, milyen kotnyeles hitvessel áldott meg a sors.
Megrázom a fejem és újra ráfókuszálok, és a pillantásunk összefonódik, ahogy rám emeli a tekintetét. Minden ellenállás nélkül engedem be. Felőlem azt olvas ki belőlem, amit akar, de éppen csak egy pillanatig, mert ha azzal életeket lehetne menteni, hogy valakit hosszasan, ábrándosan bámulunk, talán kicsit jobb hely lenne ez az átkozott világ, amiben létezni kényszerülünk. Így elszakítom a tekintetem és lázasan koncentrálok. Összevont szemöldökkel, kiszáradt cserepes ajkamon suttogom az igét, és megremeg a pálca a kezemben, amikor megint ellenállásba ütközök, de éppen mielőtt még a kétségbeesés úrrá lehetne rajtam, Barty Crouch szavai visszhangoznak a fejemben, mintha minden egyes szótagot meg kéne ismételni, nyomatékosítani, hogy elhiggyem, ezt tényleg ő mondta és nem valami átkozott bábjáték, vagy mutatványos hasbeszélő.
Elhiszem. Tudom, hogy képes vagy rá…
Habár ez mondat sokkal kedvezőtlenebbül folytatódik, és mégis, a nagy DE árnyéka egészen elfakul ahhoz képest, hogy mit mondott előtte. Úgy érzem magam, mint egy első bálozó kislány, olyan izgalom árasztja el minden porcikámat, és a markom végre elernyed, és nem szorítom most már úgy a pálcámat, hogy bármelyik pillanatban kettétörhet.
- Csak? Mégis mit akarsz, Crouch?
Hangom sokkal nyugodtam, mint ahogy azt a helyzet megkívánná, mintha csak egy enyhe és felejthető kviddics sérülésből lábadozna éppen és azt akarná, hogy megigazítsam a párnáját. A kérdés úgy hagyja el a számat, mintha bármikor bármire készen állnék, hogy megadjam neki. És hát tulajdonképpen valahol képes is lennék rá, ha valaha kérne bármit is tőlem. De nem. Mindig én kérek. Amikor a bátyám az Azkabanban volt, amikor Mulciber elment és nekem új tanárra volt szükségem, amikor befejeztük a Roxfortot és én nem akartam odakint lenni, szembenézni a világgal, és menedékre volt szükségem, én kértem bebocsátást a legénylakba is. Nem is egyszer.
Tekintetem hosszan elidőz most a Barty Junioron és annak az éjszakának az emléke suhan be, amikor megtörtént. Ott méltatlanul, állatiasan, Junior mások vérétől csatakosan, könnyektől áztatva. Más nő hasonló esetben valószínűleg elvesztette volna az érdeklődését. Talán még én is ezt vártam magamtól, hogy ha egyszer megtörténik, akkor a fejemben dédelgettet elvárások és intenzív vágyképek majd köszönőviszonyban sem lesznek a valósággal, s hogy ha majd egyszer megtörténik, akkor a szalmaláng, a kamaszévek megannyi elfojtott és pattanáson túl feszülő érzelem kialszik. Érdektelenné válik. Azt hittem, hogy ha majd megtörténik, akkor Antoninnak van esélye főszerepet kapni ebben a fenyőszirupos eposzban.
De nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Belenyugvása végül cselekvésre ösztönöz. Segítek, hogy a fiola tartalmát mind kiigya, s hogy miután a tagjai a vártnál hamarabb és meglepetésszerűen ernyednek el, ne essen le a földre, hanem helyet kapjon Barty Crouch teste mellett. És a kezén tapogatom ki a pulzusát, ami változatlanul dübörög, dacára annak, hogy kívülről ennek semmi jelét nem mutatja, és közben végignézek a testén, hogy megbizonyosodjak, a nyugtató tényleg használ. S aztán már nem is kell sokat várnom, hogy megszólaljon.  S el nem tudnám most mondani, hogy milyen hálás vagyok, hogy beszédre bírta magát. Villámcsapást éltek már túl emberek. Többszöri villámcsapásokat is. Ezek nyugtató jelek kellene legyenek, és valamiképpen meg is teszik a hatásukat. A vártál sokkal tisztább a fejem és higgadtabban tudok gondolkozni. Jr. mesterséges nyugodtsága úgy borul rám, mint egy hűsítő, vizes lepedő a lázas fetrengőre. Okosabb lenne, ha előbb megnézném, hogy nem károsodtak-e más szervei, s ha nem, akkor a szívére kell összpontosítanom.
- Ez megmagyarázza az égésnyomokat a mellkasodon. Tulajdonképpen elég szép a maga módján.
Nem pusztán csevegni akarok, mint inkább meggyőződni, hogy nem károsult-e a hallása. Ezért a hangomat lehalkítom, és normális, hétköznapi tónusban folytatom. – Hol történt mindez? Hova akartatok betörni?
Ez már végképp nem rám tartozik, és normális körülmények között soha nem mondaná el nekem. Legfeljebb arra számíthatok, hogy a nyugtató mellékhatásaként kiszolgáltatottabb állapotba kerül.
Rengeteget gyakoroltam, de soha nem kellett élesben bemutatnom a tudományomat. Pláne nem Crouch Jr. előtt. És nem, nem valami lányos zavar kerít hatalmába, hanem apró impulzusok, amik azonnali cselekvésre bírnak. Adrenalin szabadul fel, ahogy rászegezem újra a pálcámat.
Olyan érzés, mintha az ősök ereje átjárná a zsigereimet. Valami közvetlen kapocs alakulna ki a huszonnyolcakkal. Mindig ez történik, mikor valami nagyobb varázslatot hajtok végre, ami több varázslóerőt és koncentrációt igényel, mintha a vérvonal összes mágusa lenyomatot hagyott volna bennem.
Amióta a Sweetwoodsba járok, gyakran eszembe jut, hogy talán a Roxfortban szándékosan nem tanítanak meg tisztességesen semmire, mintha éppen az lenne a cél, hogy mindenkiből középszerű varázslót képezzenek, és ezért még hálát is kell rebegni nekik.
Annyira megfeszülők, hogy a halántékomon kidudorodik egy ér. Egészen rendkívüli érzés az is ahogy a varázslatom eljut az átok gyökeréig és a főnixtoll mag úgy kapaszkodik makacsul, mint egy élősködő. Ráül a gyökerekre s kiszívja az erőt belőle, így próbálom visszafordítani a varázslatot, apró, de erős impulzusokat adva a szívének úgy, az izmai rángatóznak közben, s mikor végre végzek fele, a pálca ernyedten esik ki a kezemből. Egészen belezsibbad minden tagom. Mintha engem is elektromos ütés ért volna, pedig ez az érzés biztosan nem hasonlítható azzal, amit ma Crouch Jr. élt át többszörösen. Üressé vált kezem a csuklóján tapogatja most a pulzusát, és hagyom, hogy a pulzáló ér felvegye az enyémnek a ritmusát, ezúttal sokkal nyugodtabb, sokkal összeszedettebben, s ahogy a szívdobbanások egymásra hangolódnak hosszú pillanatokig csak Barty Crouch arcát fürkészem, és még mindig nem akarom elhinni, hogy ma nem fog meghalni. Legalább is nem a kezeim között. Az arcomon fellelhető összes testnedvet – taknyot, verejtéket, nyálat és könnyet- próbálom a kézfejemmel félresöpörni több-kevesebb sikerrel, aztán Crouch elmosódott arca fölé hajolok és kisöprök egy csapzott tincset a homlokából. Aztán a homlokán pihentetem a nyirkos és jéghideg tenyerem. Majd rekedten szólalok meg.
- Crouch. Hallasz engem? Mit érzel?