Goodbye bro! I'm sorry

Úton hazafele, belevertem a bekötözött öklömet még néhányszor a falba. Vettem egy üveg whisky-t, és fenékig ittam, mire a lakáshoz értem. Dühös voltam, nagyon dühös, elkeseredett, és azt hiszem, most adtam fel az egészet. Már éjfél fele járt az idő. Berontottam a lakásba, és még a bejárati ajtót is tárva nyitva hagytam. Kitéptem a szekrényből a bőröndömet, és erőszakosan dobáltam bele néhány ruhát. A kezembe akadt az egyik pulcsim, amin még Gaia illata volt. Nekivágtam a kanapénak, és a piák pakolásával folytattam.

Isten tudja mikor volt olyan este, amikor kinyúlva lebzselt és.. és.. nem tudja felidézni, miket művelt. A Rend, az edzések kezdik leszívni, annyit eszik mint a gép, mégis a mérleg kettővel kevesebbet mutat. A lányok a szemét kaparnák ki ezért, de ő szomorú, mert ezek a végelgyengülés jelei. Azt meg nem lehet.
És akkor tessék. Tajték ülne rajta, ha ló lenne, olyan sebesen érkezik. Olyan viharos is, mintha üldöznék, hajtanák, de ez a saját műve. Hogy teheti..? Vagyis, igen, van joga, megteheti, meg bizony, de.. Nem akarja. Ő most önző is, meg nem is. Csak meg akarja próbálni, csak egy pillanatra visszafogni. Ó, miért most kezd minden összedőlni?!
Nyitott ajtó, és félreérthetetlen neszek. Vagy most pakolják ki a lakást, vagy ő teszi. Be kell mennie, akármennyire remeg a térde, mint az első válogatóján. Légy erő.
- Heracles, remélem nagyon csúnya vicc az, amit hallanom kellett ma. De úgy látom... - harapja el a mondatot, hiszen elég egyértelmű, ki mikor pakol ekkora hévvel a böröndjébe.

Újra átitatódott vérrel a kötés, talán össze is kentem néhány inget, de nem érdekelt. Csak löktem be a bőröndbe már a harmadik, negyedik és ötödik üve gpiát, amikor megjelent az ajtóban Kevin. Csak egy pillanatra fordultam felé, aztán újra vissza a ruhákhoz.
- Nem állíthatsz meg - nem kiabáltam, csak egy tény közöltem, annak a tényét, hogy végleg feladtam. Nem akartam Kevint bántani, soha nem akartam senkit sem bántani, de mindig sikerült, és mindig visszahatott, végül a saját jobbegyenesemet kaptam vissza felnagyítva.
Aztán a piák után jött egy vadiúj törölköző, amit sosem használtam, és ahogy a kanapé melletti fogashoz mentem betenni egy sapkát, újra beleütközött a tekintetem a pulcsiba. Nem akartam eldobni. Csak...csak így sikerült. Mintha szusszanni álltam volna meg, felemeltem, beleszagoltam, aztán csak összegyűrtem, és visszadobtam a szekrénybe.

Nem figyelni a részletekre. A piros foltra a mozgó kéznél. Máskor azt is észreveszi, ha lerágja a körmét, vagy fél centit lejebb nyírtak a hajából. Mert a szeme jó, de nem akkor, ha zaklatott. Volt már erre példa meccs közben is, az első, amikor olyan hírt kapott ami fájó, és az utolsó, mikor Rendtag nélküli énje játszott. Beljebb trappol, mint a bizonyos elefánt, és elősnek levegővételeit zabolázza meg, nem kéne mondjuk sípoló tüdővel nekikezdeni a minek is? Szentbeszéd, könyörgés, halotti köszöntés?
- De megpróbálhatom - lépked még közelebb, át és keresztül a kiszórt javakon, sőt azt is elviseli, ha neki reppen valami. A pulóvert szimatoló barátja szenved, és ő is, egyre jobban.
- Segíteni akarok és azt akarom, hogy maradj. Kudarc, és én azt nem bírom. Nem tudok veszíteni, tudod jól, hogy... hogy sírok is néha - milyen esetlen, mintha sosem adott volna interjút, sosem kellett volna százak előtt mosolyogni. Ez ő, ez itt az igazi Kevin, aki saját ajkába harap és legszívesebben kiöntené a bőröndöt újra és újra, mert akkor megunja és nem pakol bele. Akkor.

Csak pakolok tovább, nem akartam, hogy idejöjjön, nem akartam vele találkozni, mert tudtam, hogy akkor nem fogok tudni elmenni.
- Nem maradok, Kevin - nagyot nyeltem, és egy pillanatra félbehagytam a pakolást. - El kell mennem, nem akarok itt maradni.
Aztán bezártam a bőröndöt, és elé álltam, amíg vettem a kabátom.
- Semmi okod most sírni, és eszedbe se jusson! Majd...írok levelet - még mindig dühös voltam. Felhúztan a cipzárt. - Haver... - végre mozdulatlanul álltam előtte, és sóhajtottam. - Végeztem. Mindenkivel. Gaia...soha semmi nem lesz köztünk, ez már biztos. Borzasztóan fog hiányozni, és... Ne csináld ezt te is, kérlek. Csak...csak hadd menjek el - nyeltem, és a bőröndömért mentem.

- Tudom, hogy nem fogsz.. - vallja be magának is, hangosan, mert tudja, milyen makacs a másik. Tudja milyen, tud mindent, olyat is, amit nem kellene, amit őrizget és amitől még rosszabb. Mint egy kis notesz, valahol a fiók legmélyén. Beleírva minden titok, rossz, jó, és lezárva, de mindig készen valami újra, ameddig csak van lap. Neki meg bőven van lapja, de most tépkedi kifele és veti a tűzre. Égj.
- Tudom, hogy nem akarsz. Ezt én akarom, még ha ők nem is. Sőt. Ők is akarnák – mert miért ne, egyik mert terel, a másik mert barát meg csapattárs, a többi meg, mit tudja ő. Még egy lap.
- Megbaszhatom a levelet, ugye tudod? Az nem issza meg a sört velem és nem is vigyorog, ha valami csaj rámvigyorog, én meg... én vagyok – fakad ki. Néha neki is kell. Önző most, nagyon önző. Majdnem felfújja az arcát is, de az semmit. Szemei alatt sötét karikák lassan, haja kócos, körmei lerágva. Hát ha látna...
- Velem is? Nem szakíthatunk! - kapja elő a viccet, de aztán jön az igazság. Nem moccan, torlasz, ha kell még sazzézik is, ahogy a másik megpróbálná kikerülni. - Gaia? Mi történt, hogy ezt mondta? - pislog. Tudja már egy ideje, ugye a kis titkok. De megint kitéphet egy lapot. Miért őrül meg mindenki? És ő mikor fog?
- Sajnálom, tényleg. Én nem tudtam, hogy ennyire kimondta – mert a szerencsétlen az, aki elvan úgyis, hogy csak plátón ücsörög, aki igazán átérzi, az szenved. Nem moccan.

- Pfff... Ha azt akarta volna BÁRKI ebben a kibaszott csapatban, hogy maradjak, akkor semmi sem történt volna meg az elmúlt pár hónapban! Nézd, Kevin... - sóhajtottam, de aztán csak mondta és mondta, kitört belőle mindenféle érzelem. Ez volt az a dolog, amit utáltam Kevinben, és amit a legjobban szerettem. Igen, szerettem ezt a kölyköt, a legjobb barátom volt már a Roxforttól kezdve. És én őt is bántottam, sokszor, kihasználtam, hogy elpanaszoljam a szánalmas és ostoba húzásaimat, miközben ő... Ő kitárta a szívét az egész világnak, és minden szegletét én akartam elfoglalni. Összeszorult a szívem a szavaitól.
- Nem, veled...veled nem, csak... - bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam félrelökni és elmenni. Pedig bepakoltam, el kellett mennem. Nem akartam, hogy megint ugyanaz történjen, mint évek óta már, nem akartam, hogy megint kétségbeesve nézzen és hallgassa a nyomorult sérelmeimet, miközben nem is törődöm az ő érzéseivel. De hirtelen ledobtam a táskát a kezemből, lehajtottam a fejem, aztán odamentem a hűtőhöz, és két sörrel tértem vissza.
- Ezt az egyet megisszuk, és megyek - odanyújtottam neki, aztán leültem a kanapéra. - Megcsókolt. Érted? Gaia megcsókolt, és már...már vetkőztünk, a stadionban, és akkor...akkor bejött Moira - egy húzásra megittam a fél sört. - Persze abbahagytuk, aztán... - szomorúan elneveti magát. - Aztán Moira beköpte, hogy előtte nap meg egy másik csajjal látott, hát... - még néhány nehéz korty. - Gaia közölte, hogy maradjunk barátok, és minden legyen a régi. Én erre képtelen vagyok - és az utolsó pár korty is lecsúszott. Felálltam. - Ennyi - lehajtottam a fejemet még néhány pillanatra, mielőtt elindultam.

- Én vagyok a BÁRKI, én, én, és már a többi sem érdekel! De nem... nem vagyok olyan hatalmas, hogy bár el tudnám azt törölni. Nem, ne akarj lecsitítani, ne akarj! - nem engedi, nem hagyja, ha kell, kiönt mindent ide, erre a remek szőnyegre, az elhajigált javakra, bármire, amire csak kell. Nem is figyeli, mit okoz ezzel, ritkán van és ritkán akad erre alkalma, mostanság pedig annyi minden történik, hogy észre sem veszi, most pont egészen szépen hozza a hisztérika vonalát. Fáradt és ez a pofon nagyon nem hiányzott most.
- Csak..? Csak mi? - apró győzelem, ahogy a táska lehull, de a csata amúgy is vesztes. Vagy nem. Nem tudhatja, de ő áll, továbbra sem moccan, kedve lenne befalazni az ajtókat, ablakokat, csapdát állítani, de még pálcát sem rántott elő, semmit, csak ujjait tördeli, kapaszkodik a levegőbe. Megtaposná azt a táskát és végül mégis csak a sört veszi, mintha most akart volna inni, de akkora a gombóca, hogy tudja, egy kortyot se lenne képes leereszteni. Görcsösen most legalább az üvegbe kapaszkodhat, nem csak a sóhajaiba.
- Gaia... - megint ő. Szereti, mint a felebarátot és most haragszik, mert miatta, mert megint ez van, de tudja, semmiben nem hibás a lány. Nem okolhatja. Kedve lenne felpofozni magát, amiért egy pillanatra ezt érezte. - É... értem már, értem. Összetört, akkor minden össze – és persze, ki akarna maradni reménytelen? Rajta kívül. Ő marad, ő mindig marad, de nem mindenki olyan, mint saját maga. Nem lehet. Még mindig nem ivott egy kortyot sem.
- Másik csaj, Gaia, Moira. Jaj te... - kínkeserves nevetés, a nőügyek. Mint mindig. Nosztalgikus egy pillanatra. - Én megértem, hogy ő és te, és te csak... igazából valahol már elengedtelek, mert nem vagyok én senki, hogy visszatartsalak, ha már az edző nem tette – miért nem? Rá is haragszik, megtehette volna. Ó, újabb pofon.
- Én még nem ittam meg. Én még nem vagyok kész. Tudom hogy szereted őt és képtelen vagy nem. De szükség is van rád, még azt... azt elfogadom, hogy nem maradsz csapat, de muszáj messzire..?

Nehéz volt, súlyos hallgatni a kétségbeesett érvelését, hogy miért kellene maradnom. Mondhatnám, hogy majd’ megszakadt a szívem, de már rég megszakadt. Percek óta csak dühöngött, könyörgött, próbálkozott ész érvekkel, próbálkozott érzelmekkel, és bár úgy tűnhetett, hogy áttörthetetlen pajzzsal vérteztem fel magam, meztelen lélekkel álltam előtte. Minden szava, rezdülése fájdalmas becsapódással ért hozzám. Figyeltem az arcát, és eszembe jutott, amikor először találkoztunk a Roxfortban. Mindketten nyomoronc elsősök voltunk. Engem körbevettek a szőke és barna, csacsogó kislányok, ő pedig egy rakat könyvvel az ölében állt a falnak dőlve valahol hátrább. Csak a vacsoránál találkoztunk, egymás mellé ültünk a Griffendél asztalánál. A többi meg már történelem...
Amikor Gaiára reagált, lehajtottam a fejem. Szerettem volna azt mondani, hogy nem, nem tört össze minden, de igaza volt. Kétszer mondott nemet, most pedig úgy tűnik, örökre.
- Nem csak miatta megyek el, Kevin. Nekem itt már nincs helyem – néztem rá, és amikor felálltam, újabb elkeseredett kérés hangzott el. Már nem bírtam tovább. A szemem megtelt könnyel, és megszívtam az orrom.
- Tesó – megköszörültem a torkom, mert elcsuklott a hangom. Bólintottam. – Muszáj. Nem tudok a közelben lenni – köhögtem. – Mennem kell, Kev... – néztem rá, úgy, mintha utoljára látnám, és szinte biztos voltam benne, hogy ez a helyzet. Minél tovább maradok, annál nehezebb lesz. A táskámért indultam.

Fogalma sincs, mit ér el és mit nem, valószínű azt, hogy totál őrültnek fogja nézni, szánalmas bolondnak, ami valahol igaz is, mert miért ne lenne az. Bolond hát, sok szempontból, hogy még mindig ilyen, nem lett keményebb és szívósabb, hanem még mindig a jót akarja és fogja is, akárkinek. Túl sok minden van, amit nem akar és nem is fog elengedni, mert miért kéne elengednie, kapaszkodnia kell, mint a nyomorult seprűbe, mikor átfordulsz, ne törd ki a nyakad. Vajon a bánattól is kilehet? Vagy attól, hogy folyton azt várod, mi ront hátba?
- Nem tudom neked adni Ő-t, bár tudnám.., - motyogja. Bár Cupido lehetne, kövéren és pucéran, íjacskájával és lángra lobbanna a szerelem. Bárcsak! Akkor lehet jó lenne, lehet nem menne, lehet, boldog lenne.
Mert nem az és ezt most látja igazán. Mind a ketten meg vannak törve, romolva. Mind a ketten, másképp és máshogy. És ez a rossz. Nagyon rossz. Rég sírt, de érzi. Ott vannak a könnyek.
- Mindig lesz helyed, ha kell, kikaparom én, minden ujjammal – ő nem akar helyet, ne mondja, hogy más nem ad neki. Ő ad neki, mindig. Akár a fél karját is, de túl sokszor adná azt, annyi karja nincs.
- Nem – tagad megint, önzően, a sörre néz, még mindig nem ivott bele. Lassan melegszik, kesernyés illatát itt érzi, és nem kívánja, máskor pedig egybe is képes ledönteni. Nem kell, mert akkor ez lenne a záróakkord. És nem kell.
- Tudom, hogy kell. Csak... csak nekem ez nem megy. Nézd, ömlengős köcsögnek tűnhetek, és vállalom, de most kell, hogy maradj. Nem fogom bírni... Én nem... - ott a Rend, a csapat, Moira és a családja, az Akadémia, a Minisztérium, ő meg idegösszeomlik. Nem.
- Ne hagyj itt... - áll elébe, ismét. Rossz torlasz. Legjobb lenne ha leütné. Akkor az édes sötét egy időre megnyugtatná.

Újra megdörzsölöm a szemeimet, mert nedves kétség keretezi, hogy nem döntöttem jól. Hogy is dönthetnék jól, bárhogy teszek, mindenkinek fáj, nem vagyok mindenható, jövőbelátó, nem vagyok teremtő, sem pusztító, bár ahhoz állok legközelebb, és nem tudok jól dönteni, sose ment. Te pedig könyörögsz, sírsz, te, Kevin MacFarlen, aki az első roxfortos napom óta a legjobb barátom vagy, testvérem, mindig ott, amikor kellesz, és én oly ritkán figyeltem rád, oly ritkán vigyáztam rád, csak kihasználtam, hogy te akkor is leszel nekem, ha nem vagyok jó barát, ha nem csinálom, amit a legjobb barátok szoktak, vagy rosszul csinálom. És újra itt hagylak, cserben, még a sörödet sem ittad meg, hozzá se nyúltál, mert kétségbeeséssel van tele a szád, szomorúsággal, amit én okoztam. Odalépek hozzád, szorosan megmarkolom a vállaidat, és a szemedbe nézek.
- Kevin! – mindkettőnk szeme homályos. – Nem kívánhattam volna jobb barátot nálad, jobb tesót, soha. De erős vagy, erősebb, mint hiszed, mindannyiunknál erősebb. Te tartasz össze minket. Én most kilépek a képből, talán visszajövök még, de vigyáznod kell a többiekre, érted? Mondd, hogy érted! Kérlek, Kevin!
Nem várhatom meg, amíg belenyugszol, mert sosem fogsz, ahogy megbocsátani sem, de ideje átlépnem a küszöböt. Megölellek, szorosan, nagyon szorosan, mert nagyon szeretlek, Kevin MacFarlen, és talán történik majd egy csoda, amiben senki sem hisz, és újra látjuk egymást. Kezembe kell vennem a táskám, újra, sokadjára, hogy kiléphessek a volt lakásom ajtaján, és magam mögött hagyjam azt az életemet, amit sosem éltem igazán, de sohasem jól. Viszlát, tesó!

Még mindig nem moccan, úgy néz ki, új díszt kapott a lakás, egy lélegző, most igencsak maga alatt lévő szobrot, hasztalan holmi lesz, de majd rá lehet dobálni a ruhákat, annak tök jó lesz meg minden. De nem is ez a lényeg, kapaszkodik az üvegbe, figyeli őt, mintha minden egyes pillanat lassan átkúszna valami fura és morbid álomvilágba, mintha nem is lenne igaz, hanem amikor majd felébred holnap, kiderül, hogy ez semmi volt, minden megy úgy, ahogy eddig. Aztán a pofon, hogy az tényleg álom és minden más, minden rossz és kellemetlen a valóság, hogy nem volt eddig elég a baj és a kár, most még egy adag ömlik a nyakába, hogy újabb terhet kell rakni a vállára, lassan tényleg görnyedt lesz, mint egy öregasszony. Aztán meg... mindegy is.
Neve hallatán rezzen össze, mintha tényleg az álomba mászott volna és kissé holdkórosan is tekint fel rá, felé, mint aki most kapja össze magát és realizálja, hogy hol a fenében is van. Remek. Aztán szemei kerekebbek lesznek, lassan mint a teáscsésze alja, és realizálja, hogy máris, hogy...
- Ne beszélj úgy, mintha már most azonnal a kiásott gödörbe kellene feküdnöd! - emeli meg a hangját kicsit, tényleg ne így adja elő, elmegy egy időre, majd ír, majd jön, aztán kész, megjavul. Vagy ez az álomvilág. Sose lehet tudni. - Fenét vagyok az, fenét tartok össze, szét van esve. Ne mondja ezt más senki, nem tudok semmit sem tartani, ezen a francos üvegen kívül – mordul, majdnem a falnak vágja az üveget, mint egy hisztis nő, de csak szorongatja tovább. Érti hát persze, miért ne értené, se nem süket, se nem kínaiul beszél a másik, érti hát, és bólogat, nyel egy nagyot, tudja, ezen már nincs mit húzni. Látja, ahogy a csomagokat veszi fel, hogy itt fogja hagyni. Nem áll az ajtóba, némán kíséri a mozdulatokat.
- Csak... gyere vissza. És írj – ennyit kér, hogy tudja, mi mennyire áll. Hogy ne maradjon tudatlan, hogy ne maradjon el semmi. Hogy ténylegesen elveszítse, végleg.
És elmegy.
A hátát bámulja, majd arra eszmél, hogy egyedül marad. Végleg. Felsóhajt, még nem fogja fel teljesen, talán órákig áll még ott, jól bír mindent, miért ne bírná. A sört végül a mosogatóba önti, és mindent egy pálcaintésre rendez rendbe, mintha csak ez lenne a dolga, mintha amúgy holnap visszajönne és rendben kellene lennie. Mire elhagyja a lakást, lezárja az ajtót, már a nap megindult lefelé. Holdkórosan indul meg haza, vagy isten tudja hova, az a fő, hogy menjen, sétáljon, ki a világból talán. Most kell, most kell erősnek lennie, mert összeszakadni nem szabad. Pedig néha jól esne, és ki tudja, talán magának sem vallja be, hogy a magánytól fél és attól, hogy ezekben az időkben a támasz nélkül nem fog többé biztosan állni.
Minden jót!