anxiety

Mikor elhatároztuk, hogy belevágunk, egy héten át csak hevertünk az ágyban és kerestük a kifogásokat, miért várjunk vele még egy napot. Aztán elfogyott a fű, aztán Cocora rátört a frász, hogy egyáltalán szabad-e így füveznie, aztán egy napra bemenekült a helyi mugli könyvtárba, hogy a THC magzatra kifejtett hatásairól olvasson, aztán a könyvtárból visszatért egy olyan romantikus lányregénnyel, amit az ő korában mindenki kívülről szokott fújni. Azt mondta, ellopta. Később csak kétszer láttam, hogy belelapozott, legutoljára csak panaszkodott, hogy miért nincsenek benne képek.
Coco albérletét a szülei fizették. Az egész olyan volt, mint egy elcseszett filmdráma, olyanok, amiket Liam csajával néztem még nyáron a matinén. Coco szülei egy lyukas garast sem voltak hajlandóak fizetni neki, amíg nem szabadul meg a gyerektől (Coco anyja: a rohadt életbe is, ne hívd azt gyereknek), Coco viszont egy este sírva mesélte el az ágyban, hogy már négy abortuszra rábeszélték, és hogy az orvosai szerint nem is volt túl sok esély arra, hogy egyáltalán teherbe tud esni. Azzal együtt, azt hiszem, Coco nem is igazán akarta ezt a gyereket. Illetve nem ezt a gyereket akarta, hanem az előző négyből legalább egyet.
Hajnalban, mikor azt hitte, alszom, az ágyban hátat fordított nekem, és órákon át csak sírt. Én hátat fordítottam neki, és órákon át csak hallgattam. Azt hiszem, azért jöttünk ki ennyire jól, mert egyikünk sem hitte, hogy ilyenkor nekem kéne megvigasztalnom őt.
Végül kifogytunk minden pénzből. Coco már azelőtt sem fizetett ki minden számlát, hogy idecuccoltam volna, egyre csak jöttek a felszólítások, és a tag, akitől a szülei bérelték neki a lakást, egy reggel dörömbölt az ajtón, hogy vagy kifizeti holnapig a három hónapos tartozását, vagy kidobja az utcára.
Aznap este léptünk le onnan egy-egy utazótáskával (tehát én ugyanazzal, amivel négy hónappal ezelőtt beállítottam hozzá, hogy bánná-e, ha nála maradok egy hétig), valamint egy kalitkával, amibe Coco bezárta mind a tizennyolc kanáriját (Coco: ha odaérünk, szerzek nekik egy nagyobb ketrecet). A lehető legközelebb hoppanáltunk a farmhoz, hogy aztán a lehető leglassabban érjünk oda.
Két órával később (a gyaloglástól fájós lábakkal, a későtéli-koratavaszi hidegben csontig átfagyva és baromi éhesen) (Coconak viszont nem volt semmi baja, azt mondta, még jól is esett neki a séta) bekopogtam Meredith Dalton farmján álló házának ajtaján.

- Féleértesz. Én csak annyit mondtam, hogy szerintem meg kellene mondania annak a luvnyának, hogy kefélt a kuzinjának a fogadott lányának a féltestvérével, ja meg annak az anyjával, de akkor még nem tudta hogy....FASZOM, MARI, NEM KIABÁLOK. Rohadtul nem kiabálok...csak...HAGYNÁD MÁR, HOGY BEFEJEZZEM EZT A KOMOLY OKFEJTÉST?
Valahogy sikerült elérnie, hogy tényleg kiabáljak. Pedig erre Sofin kívül soha senki nem volt képes és mégis. Már a harmadik brazil szappanoperánkat néztük együtt és valahogy sosem tudtunk megegyezni abban, hogy kik a köpönyegforgató kis gecik, és kik azok, akiknek a kapcsolatukért összeszorult farpofákkal csápolhatunk. Mari képes mindig az ellentétes véleményt képviselni és csendben ezzel az idegeimre menni. Ez valami neveltetésből fakadó dolog lehet. Flintségének legelvitathatatlanabb megnyilvánulása. És ilyenkor legszívesebben beverném a képét, vagy megcsókolnám. De helyette csak hozzávágom a távirányítót, ami elől gyakorlott mozdulattal kitér. Aztán elhajol a popcornos tál elől is. Mintha kibaszottul tudná, hogy mi a következő lépésem. Talán nem véletlen, mert minden filmnézős este valahogy így végződik. És nem bírok csak azért türelmesebb lenni vele, mert meghalt az egész családja. Sőt, néha titkon irigylem is.
- Ahh... inkább hozok még egy kis hashist meg kolát...
- Inkább mentost hozzál, rohadtul büdös a szád.
Mivel már nem maradt semmi, amit hozzávághatnék, egy koszos alsót sikerül csak kihalásznom a seggem alól, és ezzel végre betalálok, aztán már csapódik is az ajtó mögöttem és tudom, hogy nem fogok visszamenni. És nem azért, mert elfogyott a mentos, hanem, mert amikor éppen a konyhából slattyogok vissza a  faszomnyi kis előszobán át, kopognak az ajtón, és mikor kinyitom, ott találom az öcsémet egy feltűnően kövér csaj társaságában. Akiről először azt hiszem, hogy Dorcas Meadowes az. Sőt, még másodszorra is.
A meglepetéstől eltátott számból kiesik a spangli, de van még annyi lélekjelenlétem, hogy gyorsan felkapjam a kurvára koszos földről, és a három másodperces szabályt alkalmazva most lányos zavaromban a vendégek felé nyújtsam.
- Öö..helló, Bunny és Bunny barátja. Kértek hashist vagy kólát? A mentos sajna elfogyott.
Nem tudom, mi a faszért osztom meg ezt a részletet. Semmit sem tudok, merthogy az agyam beprogramozódott azokra a szcenáriókra, amikor az emberek elhúznak az életemből, mint legutóbb Mrs. Dalton és Beck, de a visszatérőkre nincs egy tervem. Az is lehet, hogy nem is Bunny az, hanem valami Halálfalók baszakodnak velem. Igen, egész biztos, különben mit keresne itt?
És ebben a pillanatban átváltok tök paranoiássá és összeszűkült szemmel figyelem minden rezzenésüket. Biztos megtudták, hogy a tetves Rendnek dolgozom és most eljöttek, mert tudják, hogy ennek a taknyos kölyöknek nem tudok nemet mondani. Hát ezt benézték.
- Kösz, hogy benéztetek, de nem veszünk semmit. Na csá.
Ezzel a mozdulattal pedig szembecsapom velük az ajtót.  

anxiety

Amúgy az volt a tervem, hogy erről az egészről írok előtte Dung-nak, nem csak úgy rárontok, és végül is ott azon az ágyban fekvős utolsó héten Coco már naponta volt, hogy kétszer is rákérdezett, hogy haladok a dologgal (mire én azt kérdeztem, hogy szólt-e már a szüleinek arról, hogy elmegy innen), de végül is ki tudtunk rendre egyezni abban, miért jó még egy picit – pár órát, napot, ÉVSZÁZADOT – a halogatás.
A faszomba egyébként a halogatással.
Szóval, az egész valahol ott kezdődött, mikor összevesztem Liam-mel. Nem akartam lelökni a lépcsőn, mármint, gondolom, az emberek nagy része, aki más embereket lelök a lépcsőn, ezt mondja, aztán rendre kiderül, hogy titkon mégis csak erre vágytak, de én tényleg NEM AKARTAM lelökni onnan. Azt bevallom, hogy sokszor elképzeltem, hogy álmában megkéselem, vagy pedig összeszedem az utcáról a használt injekciós tűket, és addig kínzom vele, amíg vérmérgezést nem kap, esetleg AIDS-et, és azt is bevallom, hogy néha már annyira idegesített, hogy kénytelen voltam a saját kezemet véresre karmolni, hogy amiatt bőgjek, ne pedig az ideg basszon szét.
A valósághoz hozzátartozik, hogy Dung utolsó levele óta – még tavaly tavaszról, vagy korábbról, nem tudom pontosan – vele is úgy voltam, hogy végül is simán megtehetném mindezeket vele is, éppen csak nem voltam biztos abban, hogy külső segítség nélkül ne lenne hajnalos a vérmérgezésre és az AIDS-re, hiszen tudod milyen, hajlamos a saját útján járni. Mindenesetre az előző előtti nyáron, mikor itt voltam nála a farmon, még szent esküket tettünk, hogy akkor lehúzom az utolsó évemet a Roxfortban, aztán majd onnantól elválaszthatatlanok leszünk, megyünk, amerre a szél fúj meg minden. Aztán én hiába váltottam be az alku rám eső felét, és tettem le az utolsó vizsgámat is, Dung azóta olyan lett, mint a legtöbb családtagom, egy nap eltűnt, én pedig egyszerűen belefáradtam, hogy várjak rá.
Csak hogy mikor valahogy a nyár végén (vagy az ősz elején?) összevesztem Liam-mel, és lelöktem végül a lépcsőn, akkor már biztos voltam benne, hogy nem maradhatok nála. Tulajdonképpen már akkor ide akartam jönni Mrs. Daltonhoz, Dung-hoz, de majdnem biztos voltam benne, hogyha Liam keresne, akkor itt keresne először. Azt hiszem, szólnom kellett volna legalább erről az egészről Dung-nak, de egy részem azért nem akart, mert kikúrt dühös volt rá, egy részem pedig azért nem akart, mert félt, hogy kikúrt dühös lenne rám.
Úgyhogy végül is így kerültem Cocohoz, és akkor… hát, most itt vagyunk.
Itt, egy ránk csapott ajtóval. Én kissé eltátott szájjal bámultam magam elé, nem mertem hátra nézni Cocora, de hallottam, ahogy mély levegőt vesz mögöttem, én pedig egy pillanatra lehunytam a szemem, készen arra, hogy végighallgassam a rikácsolását (a fenéket, messze nem álltam készen), de végül is Coco egyszer csak mellettem termett, és benyitott az ajtón.
- Nem zárta be.
Coco amúgy nagy lány, egy-két évvel idősebb nálam, és sosem volt gondja azzal, hogy idegenekhez beszambázzon, szóval végül is én követtem őt.
- HÉ, DUNG, NE SZOPASS MÁR!

A faszom akarta ezt az egészet. A faszom akart ittmaradni ebben a tetves országban, várni, hogy bármelyik pillanatban kinyírjanak és a hullámat begyömöszöljék a kanálisba, ahol majd stílszerűen a patkányok és a szennyvízen élő mutáns krokodilok eledele legyen.
Vagyis pontosabban: a faszom sem akarta.
De itt maradtam, ahelyett, hogy Bunnyival élnénk a kibaszott roadmoovinkat
Tulajdonképpen egyszerű volt minden faszságot ígérgetni, amíg ő volt az egyetlen ember, aki számított. Legalább annyira, hogy ne álljak be egyszer szándékosan egy halálos átok elé, vagy csak simán addig ugráljak a kikúrt metrósínre, amíg egyszer tényleg jön a vonat.
Valamikor sok szart csináltam Bunnyiért. Valamikor, amikor még nem volt egy egész farm, amire vigyáznom kell, amíg "jobbra nem fordulnak az idők.". Igen, csak nem rég jöttem rá, hogy Mrs. Dalton rám íratta az egészet. Ott áll a nevem a kibaszott szerződésen. Valószínűleg egy szétcsapott, acidtól fűtött pillanatban volt, vagy délelőtt 11 előtt, amikor egyáltalán nem funkcionálok értelmes lényként.
És akkor jogos lenne a kérdés, hogy miért hívják még mindig Dalton farmnak és nem Fletcher kócerájának, vagy Fletcher gettójának. Marinak és Carrownak persze nem szóltam. Mondjuk valszeg kurvára leszarták volna, mert sohasem voltak képesek felbecsülni ennek a helynek az értékét, mert hiába élnek itt már három kibaszott éve, mint bukott aranyifjúk, zuhanórepülésben, valójában képtelenek beszélni a pénz nyelvén, vagy akár egy egyszerűbb összeadási műveletet elvégezni.
Szóval nem volt a farm. Nem volt a bolt. S habár megannyi kudarcot értünk meg mostanában, és hiába látom, hogy lankad a lelkesedés én kezdettől fogva a mai napig hiszek abban, hogy valami fontosat csinálunk. Mert amúgy én sose csináltam semmi fontosat. Mások seggét megmenteni és közben nem annyi pénzt keresni, hogy a nap hátralévő óráit totális révületben töltsem, hogy ne kelljen azon strapálnom a maradék agysejtjeimet, hogy vajon mikor harapok fűbe. Úgy is mondhatnánk, összejött nekem az élet.
És persze nem volt Mari. Aki most éppen funckionális szobanövény korszakát éli. És rohadtul szüksége van rám. Legalább is ezzel áltatom magam.
És ha elmentem volna, ahogy tervezem, most valszeg ő is halott lenne, mint a családjának többi tagja.
Mert az ő családtagjai legalább tényleg halottak és nem csak képletesen, mint Szofi és Fefe. Még talán Liam állt a legközelebb hozzá, mikor ledobta magát a lépcsőn.
Meglátogattam párszor és varázslósakkoztunk, meg együtt válogattuk a csípőprotéziseket. Elvette amúgy a csaját és minden vasárnap áthívnak ebédelni Marit és engem. Az egészben az a legabszurdabb, hogy minden alkalommal el is megyünk.
De ezt a kölyköt annyiszor lógva hagytam, hogy nem csoda, hogy most a halálfalók így próbálnak megtörni. Valójában annyira átlátszó az egész, hogy egy pillanatig csalódott is vagyok, hogy csak ennyire futja. Mondjuk azt hiszem, nem lehetnek túlzottan motiváltak. Mindenki tudja, hogy Moody a koszos alsóját sem hagyná rám soha. Nem hogy fontos Rend titkokat, de nem árt azért az óvatosság.
Tulajdonképpen szándékosan hagytam nyitva az ajtót, mert gecire nem füllik a  fogam ahhoz, hogy odakint párbajozzak. Van legalább mínusz négy fok. Szóval mire a páros belép az ajtón, én már rájuk is szegezem a pálcámat, de körülbelül olyan arccal, mint ahogy Mari szokott nekiállni a trágyázáshoz. Rohadtul utálok párbajozni.
- Nem tudom, ki küldött, és hogy mi a faszt akartok, de annyira még én sem vagyok hibbant, hogy azt higgyem, Bunnyi valaha is betenné ide a lábát. Amúgy is elment valahova megkeresni a muterunk rokonait Szibériába.
Ez mondjuk nem igaz. Liam szerint roppant érdekelte az utóbbi időben a családfánk, talán mert próbált titkon olyanokat keresni, akik nem teljesen elcsesztettek .. de hát nem is értem, mire gondolt, bele van vésve a kibaszott DNS-ünkbe. Valójában, ha Bunny a szomszédban lakna éppen, akkor sem jönne soha többé.
- Szóval jobb, ha most szépen elhúztok a picsába, mielőtt rátok szabadítanám a házi randalórunkat.
Ez is egy hazugság. Mrs Daltonnak el kellett adnia a hatalmas bestiát, mielőtt leléceltek volna.
Hogy szavaimnak nyomatékot adjak, a pálcát egyenesen a pocsék dublőrökre szegezem,  s közben arcizmom se rezzen.


 

anxiety

Oké, nem egészen így igaz, ahogy elmondtam. Egész nyáron azért gürcöltem, hogy elég pénzem legyen lelépni Dunghoz. Attól függetlenül is ide akartam jönni, hogy lelököm-e Liamet a lépcsőn, vagy sem. És mondom, nem volt a terv része, hogy ezt megteszem, szóval hát tényleg a farm volt a cél.
Aztán amint hogy egy kis pénzhez jutottam, rendre kiütöttem magamat nagyjából bármivel, ami csak egy fokkal biztonságosabbnak tűnt a patkányméregnél, csak hogy ne kelljen felfognom meg szembe néznem azzal, hogy szar az életem, a családom után a barátaim is elhagytak, egy strandon pedig még szemölcsöt is kaptam (ami ellen később mondjuk találtam egy jó főzetet, de épp nagyon belejöttem a panaszkodásba, semmiképp sem akartam leállni).
Tehát egész tavasszal egyetlen kikúrt levelet sem kaptam Dungtól, aztán a nyáron, hiába volt meg minden hozzá, valahogy egyre távolabb sodródtam attól, hogy ott kössek ki, ahol lennem kéne. És nem tudom, tényleg nem tudom, hogy ezen a ponton Dung lehetne-e dühös rám, hogy csak így feladtam őt, vagy nekem kéne felszívnom magam, hogy még csak számon sem kért, hogy hol a faszban vagyok.

Nem mintha bárki is valaha számon kért volna azért, hogy hol a faszban vagyok. A világ tökéletesen rendben van azzal az állapottal, hogy egyszerűen csak… vagyok. Mármint Dorcas is, Philip is meg… a fenébe is, még az a kibaszott Dexter Campbell sem kérdezte meg soha még csak egyetlen pillanatra sem, hogy minden oké-e. (Nem tudom, hogy 1980-ban hogy várhatunk még bármit is Dexter Campbell-től?) Én viszont, mikor épp olyan reménytelenül szenvedős alaknak gondoltam magam, mintha maga az ammóniával szőkített James Dean lennék, aki csak akkor maradhat életben, ha valaki, AKÁRKI fogja magát, és megmenti, kénytelen voltam szembe találni magam a ténnyel, hogy se Lip, se Dorcas, se Dung, de baszd meg, még anya sem jelentkezik, hogy esetleg átvegye az irányítást az életem felett, hogy aztán már ne kelljen fájnia pusztán a ténynek is, hogy létezem. Egyébiránt imádok létezni, csak azt hiszem, újabban picit magányos vagyok. Leszámítva Coco-t. Coco valahogy kitart, érted? Tisztesség, egyenes gerinc, hűség, elméletileg minden, ami egy nőtől elvárható, bár ugye honnan is tudnám – anyára ugye tök nem jellemző egyik sem, Dorcas pedig erre a pontra nem biztos, hogy valóban lánynak számít, meg hát utolsó emlékeim szerint mindketten fehérek és szőkék (bár Dorcasnál néha vannak bizonyos kételyeim), mégis hogy lehetne őket pont Cocoval összevetni? Nem lenne fair.
És folytathatnám ezt azzal, hogy Coco legalább itt van velem, de nézd, ha nincs a gyerek, szerintem én is meglennék nélküle (szerintem ő gyerek ide vagy oda, az idő nagyrészében meglenne nélkülem).
Most pedig kénytelen vagyok még bűntudatot is érezni miatta, mert tényleg esküdöztem, hogy itt a farmon már minden simán fog menni, és hogy van szoba elég, szóval innentől már közös hálóban sem kell aludnunk (imádok ugyan másokkal aludni, de sokkal-sokkal jobban szeretek egyedül), erre pedig mi van? Egy baszakodó Dung, plusz ugye fázom is, plusz még kicsit éhes is vagyok.
Mondjuk a fázáson segít, hogy beljebb léptünk. Belőlem pedig azt hiszem, kihaltak azok az elemi ösztönök, amik bármikor, bárhol Dung felé sodornának, mármint más esetben simán a nyakába kéne borulnom, és átölelnem, és sírnom, hogy hiányzott (mert bassza meg, fogalmam sincs már, hogy miről pofáztam, de a legfontosabb mégis csak kimaradt, hogy csak azért haragszom, mert hiányzott, hiányzott, hiányzott). Most viszont csak nézem a ránk szegezett pálcát, Coco pedig előbb engem, aztán Dungot, aztán elgondolkodva ő is a pálcája felé nyúl, de én meg intek neki, hogy ne tegye, mert nehéz gyerekkorunk volt, és sosem voltunk egészen normálisak, szóval ami itt zajlik, az a maga kicsavart módján mégis normális, ehhez kénytelen lesz hozzászokni (ez mind benne volt abban a kézmozdulatban).
Már csak arra kéne rájönni, hogy mi a maga kicsavart módja.
- Mivel cseszted így szét az agyad egyébként? – Pontosan ezt a kérdést tette fel nekem a valamikori ominózus roxmortsi találkozónknál, de azt már nem tudom, akkor mit válaszoltam. – Honnan vetted, hogy Szibériába mentem? – kérdeztem, majd picit elgondolkodva hozzátettem. – Vagy a randalórt…

Annyira világos, hogy ha bárki is ki akar belőlem húzni valami információt, akkor Bunnyt használja fel, mert Bunny a kibaszott gyengepontom azóta az elcseszett családi pancsolás óta, mikor csak Szofi, én meg valami vörös, göröngyös bőrű kis mazsola voltunk. A placenta leválás és mondják, hogy azóta elszenvedett valami fasszágot, mert talán Szofi nem volt éppen józan, mikor egymaga próbálta elvágni a köldökzsinórt.
Efféle kapcsolatok csak a kibaszott brazil telenovellákban vannak, de ott is mindig az a vége, hogy az egyik elárulja a másikat aztán csak geciznek egymással és az lesz az igazán geci, aki utoljára baszik ki a másikkal. Mondom, kibaszott előre látható viselkedésminta. Mint ahogy a halálfalók is kibaszott előre látható viselkedésminták után kutatnak. Egyértelmű, hogy nem Fefét küldik rám. Pedig neki még a seggét sem lennék képes szétrúgni. Hanem jönnek a tetves agybaszásukkal, hogy a bőröm alá férkőzzenek.
Persze, ha a mai napot kibírom józanon, akkor talán most könnyebben el tudnék vonatkoztatni, de közben mindegyre csak azzal torpedózza az agyam, hogy ez a kis pöcs talán mégis az igazi.
Mert nyilván valóan így akarnak megfűzni.
Annyira koncentrálok, hogy egészen beleizzad a hátam, és a homlokomon is csorog le a verejték.
Ahogy a sok kis átkozott hibaüzenet megjelenik a képernyőmön.
Nem veszi elő a pálcát. Amit valamire való férfi, ha pálcát fognának rá, elővenné, hogy legalább magát vagy a terhes csajt védje, de mi Fletcherek ugye kibaszottul másképp vagyunk bekódolva.
De az meg nem lehet.
Az agyam hirtelen sípolni kezd és jelez a központnak, hogy bizony ehhez még kell egy kis acid vagy legalább popcorn, vagy faszom mentos, különben mindjárt hangosan ketyegni kezdek, hogy aztán önmegsemmisítést hajtsak végre, mint minden valamire való katona, ha a parancsok már nem egyértelműek és világosak. Már semmi sem egyértelmű.
Hogy aztán azon kapom magam, hogy átkozottul viszket az orrom, ez az érzés hoz vissza a valóságba. De közben meg rohadtul nem tudom megvakarni, mert az egyik kezemben a pálca, másikban a popcornos tál.
- Mivel cseszted így szét az agyad egyébként?
- Mivel cseszted így szét az agyad egyébként?
- Mivel cseszted így szét az agyad egyébként?
De hát ez az én kibaszott szövegem.
- De hát ez az én kibaszott szövegem – valahogy most eljutok addig, hogy szemrehányásomnak hangot adjak. Aztán meg leeresztem a pálcát. És ennek most semi köze ahhoz, hogy milyen átkozottul viszket az orrom,de azért biztonság esetére megvakarom az orrom.
- Faszom tudja, hogy honnan szedtem. Mért? Nem mentél Szibériába? Miért nem mentél Szibériába?
Merthogy ha ez tényleg Bunny, akkor tényleg rohadtul Szibériában kéne lennie, távol ettől a sok szartól.
- Mi van, azt hiszed csak kamuzok? Nm hiszed el, hogy van egy randalórom? Ha neked lehet terhes csajod, nekem miért nem lehet randalórom?
Hangom szinte nyafogós, ahogy kölykökként is mindent irigyeltem ettől a kis szarzsáktól, mert ő volt a legkisebb, persze, hogy lehettek cuccai, amik nekem soha.
 

anxiety

Szóval Coco végül is nem nyúlt a pálcája után – és most nagyon kikacsintósan mondhatnám, hogy hohó, pedig hogy tud bánni a pálcákkal, hihihi, hahaha, én meg micsoda mókamester vagyok, egész jópofa is, kész humorkarriert fel lehetne húzni erre – ami így viccen kívül egyébként tényleg szerencse, mert ugyan párbajban még soha nem láttam effektíve ezt a lányt, de a kanárikat röptükben el szokta találni egy-egy némítóbűbájjal, ha reggel tíz előtt énekelni kezdenének. Csak úgy félálomban. Hát szóval durva a csaj, vagy legalábbis jók a reflexei, és ha nő létére ilyen sok jót lehet elmondani róla, akkor az úgy már – az ősi mondással élve – nem piskóta. (Egyébként tényleg ősi ez a mondás, vagy ez valami pékpropaganda? Egyáltalán kinek áll érdekében, hogy erre a kibaszott mondásra propagandát húzzon fel? Miért foglalkoztat ez a kérdés?)
Mindenesetre vigyorogva konstatáltam, hogy Dung arcán végigszalad egy amolyan felismerésfajta, aztán meg lehet, hogy meg kellett volna sértődnöm rá, hogy csak most érte utol ez a felismerésfajta. De nézd, annyi mindenért meg vagyok rá már sértődve, néha igazán kell egy-egy kisebb szünetet tartani, hogy az efféle ritka, ámde szívderítő apróságoknak az ember helyet tudjon szorítani a szívébe az örökös fájdalom mellé.
- Mi a francért mentem volna Szibériába? – Mi a francért menne bárki is Szibériába, ha már itt tartunk. Hideg van ott, nyáron sok a szúnyog, és néha, álmaimban előjön egy alapvetően ismeretlen, százhúsz évvel ezelőtti kelet-közép-európai költő, aki állítólag nem is meghalt, hanem oda hurcolták el, de hát a franc tudja, miért az én álmaimon keresztül akar üzenni erről az a fazon, amikor engem például egyáltalán nem érdekel, de majd csak talál egy másik barmot a szelleme, akit majd jobban meghatnak a romantikus versköltészet nagy alakjai. Na de visszatérve a tárgyra – Ezt Liam-től szedted?
Jó, figyelj, lehet, hogy hamarosan kiderül, hogy mégis csak mindennél jobban Szibériába akartam menni. Mármint, ha választhatok, hogy ez, vagy elmeséljem, hogyan nyírtam ki majdnem Liam-et, akkor… vagy korai még így konspirálni? (A pékek is korán kelnek, véletlen lenne?)
- Ja, igen, izé… ő Coco. Én pedig kérhetek mégis kukoricát?

Ha lett volna Szofiban valaha egy kis tisztesség, sokkal hamarabb lelépett volna, még mielőtt egyáltalán megjegyezhettük volna az arcát. És akkor egy csomó szarságot spórolt volna nekünk. Vagy tudja a fasz, talán még inkább elcseszettek lennénk, csak titkon mást okolhatnánk ezért az elcseszettségért. Szóval én igazából kurvára hálás vagyok, hogy időről időre akadnak olyan emberek, akik látják ezt az elcseszettséget, aztán valahogy ennek ellenére is úgy döntenek, hogy lehorgonyoznak mellettünk. Mint mondjuk Mari, vagy ez a terhes csaj itt. Bár neki valószínűleg sokkal kevesebb választása volt... De hát kit akarok átverni? Valszeg Mari is itt hagyott volna rég, ha lenne hová mennie.
Ez a gondolat egyébként, amikor éppen be vagyok állva, sokkal elviselhetőbb. Most, hogy gyakorlatilag a testem éppen egy nagy ürítési folyamat kellős közepén van, már gecire nem vagyok olyan magabiztos. Mármint Mariban és bennem, de közben legalább abban már szinte egészen biztos vagyok, hogy tényleg Bunny áll velem szemben, de hogy valójában képtelen vagyok bármit is kezdeni a felismeréssel. Egyszerre akarom magamhoz édesgetni és elzavarni innen a picsába, hátha mégis kedvet kapna Szibériához. Az elég népszerű célpont a disszidensek körében. Bár mostanában a Boltban inkább Kubába meg Puerto Ricoba küldjük a kuncsaftjaikat.
- Háát... valami ilyesmit mondott.... asszem...
Hanyagul megvakarom a tarkómat, amikor végre lekerülnek a pálcák és végigsimítok az egyébként totál sima államon, amin mégis mintha éreznék egy apró sercenést. Idejét sem tudom, mikor járt rajtam borotválkozóbűbáj utoljára és azt sem, hogy vajon Liam tényleg ezt mondta-e vagy csak az emlékeim lettek ilyen kibaszottul kuszák. De végül is úgy döntök, okosabb ennél a verziónál maradni. - Mér? Azt mondod, csak kamu volt? Azt hittem, hogy valami rokonokat kutatsz, vagy mi a picsa. De akkor várj... lehet, hogy nem is így volt... ja nem, talán csak azt mondta, bárcsak Szibériában lennél. Jaj, nemt'om.
A kelletnél kicsit ingerültebben legyintek és igazából tényleg frusztrál ez az egész.
- Várjunk csak, akkor mégis hol voltál? És miért kívánta Liam, hogy bárcsak Szibériában lennél?
Ezek egyébként olyan fogas kérdések, amiket már rohadtul nem itt kéne megbeszélni, de azt sem akarom, hogy Mari szívbajt kapjon így hirtelen, úgyhogy erélyesen a konyha felé terelgetem a jövevényeket.
- Na, nyomás be a konyhába, de ne csapjatok túl nagy zajt. Van szerencsém, Coco.  Ez az elbűvölő gazfickó itt Mundungus Fletcher. De már biztos sokat hallottál rólam.
Megvillantok egy jó kétezer wattos vigyort, alaposan túltolva, miközben jól megszorongatom Coco vállát és alaposan megszemlélem most magamnak a gömbölyödő alakot. Aztán elhatározom, hogy majd első adandó alkalommal rávetem magam és megtudom, kié a gyerek. És ha akarja, sosem mondom el Bunnynak, hogy nem is az övé, csak hát minden kibaszottul tudnom kell. Ez ilyen szakmai ártalom.
Ahogy beérünk a  konyhába kihúzok mindkettőjüknek egy-egy széket és leteszem a popcornos tálat közéjük, aztán tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra.
- Öö..Kicsit most kifogytunk a  rendes kajából, de ha akarjátok, levághatok egy tyúkot.