Nem sokon múlik. Már a sétányon igyekszel a házunk felél, pedig igazán ésszerű időpontot adtál meg az érkezésednek, csak az én napom nem úgy alakul, ahogy ébredéskor elterveztem, de ez aligha a te hibád.
Pedig számítottam rád, ha már vakon a diszkréciódra bíztam magam, nehogy véletlenül bajba keveredjek, de azt igazán nem várhattam, hogy majd nem kérsz magyarázatot, amiért akaratod ellenére belerángattalak egy gondosan kiválogatott hazugságba. Kézenfekvőnek tűnt rád gondolni... ha már mindenki azt várja tőlem, hogy felteszem rád az egész életemet, talán jogodban áll tudni, hogy mit, vagy inkább kit is vennél el. Én pedig egészen biztosan tudni fogom, kihez megyek hozzá. Butaság persze az egész, nem tudom, miért támadt kedvem kockáztatni, éppen most, amikor meglehet, jobban figyelnek rám, mint eddig bármikor. Visszafordíthatnám, hogy ez a te hibád, azért, mert minden szavad, minden rezdülésed azt akarja üzenni nekem, hogy igenis megbízhatok benned, hogy igenis segítenél nekem, bármi lenne is a baj, bármit követnék el, bármit rontanék el... hiszen szinte te magad mondtad.
- Jó napot! - utolérlek, talán még nem figyel minket senki az ablakokból, azonnal elkapom a karod, akár még úgy is nézhetne ki, mintha együtt érkeznénk és én kicsit kipirulva fújom ki a levegőt a kalapom alatt, hosszan, finoman érezhető nyugtalansággal, de amint ténylegesen megérkezek a pillanatba, ez biztosan elmúlik.
- Köszönöm, hogy jöttél. Sétálhatunk esetleg egyet? Úgy gondolom, szeretnél beszélni velem, de odabenn véletlenül sem lehetek őszinte - majd később biztosan bocsánatot kérek, amiért úgy beszélek veled, mint a galád játékmester tudatlan áldozatával, ugyanakkor mégis csak megtisztellek annyira, hogy nem nézlek tökéletes idiótának, akitől azt várnám, hogy örökké kerülgesse a forró kását, rá se kérdezzen, hol jártam, amikor neki hazudtam magam. Bár bevallom, még fogalmam sincs, mit fogok neked mondani. Azt hiszem, attól függ, te mit fogsz kérdezni tőlem.

Forgószélként érkezel. A kalapod alatt alig tudom elkapni a pillantásodat, máris irányba állítasz minket, sürgetően lassított léptekkel vezényelsz, még csak fel sem tudok ocsúdni a döbbenetemből, máris elhaladunk a házatok sötét ajtaja előtt. Oda akarok pillantani, meg szeretnék torpanni, egy pillanatra jobban szeretném összegyúrni ezt a pillanatot, hátha akkor jobban értem majd. - Jó napot! - Köszönök vissza az eseményekkel sodródva, és veled, csak úgy ragyogsz. Az arcod egészen kipirult, mintha igazán siettél volna, a szemedben izgatottság csillog, mintha titkolnál valamit, én pedig hirtelen nagyon szeretném tudni, hogy miről is van szó. Lazítok  a kezem merevségén, hogy kényelmesebben karolhass belém. Igazoom a helyzethez, a lépteimet ha lehet, még jobban lelassítom, távolról egészen andalgásnak tűnik lépteink tempója, ahogy belém karolsz, hihetnék azt, hogy tényleg jegyesek vagyunk, akik képtelenek elszakadni a másiktól, őrjítően sok időt akarnak a másik társaságában tölteni. Kérdéseket tesznek föl, és hosszú, megfontolt válaszokkal felelnek. Azt hiszem lehetnénk ilyenek is, de te a látszattal ellentétben sokkal több titkot rejtesz, egyfajta szeszélyesség társul megkapó profilodhoz, és hirtelenjében nem is tudom mit gondoljak.
Csak összeráncolom a szemöldökömet, visszapillantok a házatok irányába, értetlenül és zavarodottan. - Van valami amiről tudnom kellene? - Utalok vissza vallomásodra. Tudom milyen ez, egykori feleségem mániákusan várta, hogy kiszakadjon az otthon sanyargató kevélységéből, s félőn feltételezem, hogy veled is ugyan ez a helyzet. Megköszörülöm a torkomat.
- Nem akartalak letámadni ezzel, hiszen nem tartozol nekem semmivel sem, de ha már így szóba hoztad, akkor.. - Kényelmetlenül érzem magamat ebben a beszélgetésben. Én tényleg nem akarlak számon kérni, nincs is hozzá jogom, hogy megtegyem. Csak egy férfi vagyok aki hirtelenjében több figyelmet fordít rád, mint azelőtt. Mégis a leveled után nyugtalan lettem, nem is magam miatt, inkább te érted, ki tudja mibe keveredtél. Akaratlanul juttattad eszembe a volt nejem helyzetét. Kellemetlenül gondoltam bele, hogy te is keveredhetsz megkérőjelezhető helyzetbe, és úgy gondolom véletlenül sem olyan világot élünk amiben felelőtlenül hozhatunk döntéseket. Féltelek.
- ... én csak szeretném tudni, hogy minden rendben van-e. Tudod én véletlenül sem szeretnék áskálódni a magánéletedben, de ugye biztonságban vagy? - Állítalak meg egy cédrus mellett, kicsit közelebb is lépek  fa törzse felé, hogy a járdáról ellépve, egyfajta magánszférát teremthessünk magunknak.

Ha jobban ismerném a pletykákat a volt feleségedről, talán jobban szégyellném magam a viselkedésem miatt. Talán nem is éreztem volna szükségét ennek a cirkusznak. Mert cirkusz ez a javából, kétségtelen, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy annak ellenére, amit láttam, meglehet te is pont olyan vagy, mint a többiek. Manipulatív, rosszindulatú férfiak, mint mondjuk a húgom kérője, vagy szenvtelen, rideg, erőszakos emberek, akik csak úgy elveszik, amit akarnak, mint mondjuk Bella jövendőbelije, ha hihetek az ajtókon keresztül elcsípett beszélgetéseknek. Lépnem kell viszont nekem is, kínosan egyértelmű, merre lenne nem jó, de okos lépni, nem vagyok hajlandó azonban olyasvalakit kérni, hogy vegyen feleségül, akiben még egy kicsikét sem bízhatok meg. Ha teljesen nem is fogok ilyen hamar, akkor is jobb tudni, jobb nem szavakkal látni, ki is vagy te igazából.
De nem ismerem túl jól a pletykákat az egykori Mrs. Hamfordról, így egészen más okokból szégyellem magam, mintha nem szoktam volna még meg teljesen, hogy valószínűleg sokkal többet hazudtam már életemben, mint azt mások gondolnák rólam.
- Nem hiszem, hogy ez teljesen igaz lenne, bizonyára tartozom épp eléggel - mondom ki egészen tényszerűen, minden újabb lépéssel kicsit jobban összeszedem magam, kicsit jobban visszazökkenek önmagamba, vagy legalábbis, abba az emberbe, aki itthon vagyok és aki kénytelen mindig minden lépését, minden szavát alaposan meggondolni - Hiszen tudod, hogy hazudtam idehaza, és ha arra kérlek, ne mondd el senkinek, akkor arra kérlek, hogy hazudj értem - látod, egészen pontosan tudom, mit csináltam ma, ismerem annak minden lehetséges következményét, a helyzetem visszásságát és nem tudom, érzékeled-e, hogy valójában tesztellek, attól függetlenül, mit csináltam vagy mit is csináltam valójában, aminek jobb esetben rád úgysem lesz kihatása.
Végül mégsem azt kérdezed, amit gondolnám, hogy ilyenkor elsőre kérdez az ember. Meg kellene kérdezned, hol voltam és mit csináltam, ha már nem veled teáztam, talán tudnod kéne azt is, kivel voltam, meg persze számonkérhetnéd rajtam, igazán, hogy miért hazudok a családomnak, miért kell neked tartanod a hátad, vagy egyáltalán mit képzelek magamról, milyen viselkedés ez? Fenntartom még neked azért a kiutalt jogot, hogy megkérdezd ezt mind, mintha direkt várnám, hogy dühös legyél és hátat fordíts nekem, mert az igazán egyszerűvé tenne mindent, mindkettőnk számára. De hát nem tűnsz dühösnek és egészen másfajta kérdést teszel fel, olyat, amitől megint csak felmerül benne, hogy talán egészen feleslegesen próbállak kiugrasztani a bokorból.
- Minden rendben van - mondom alig egy percnyi szünet után, nem hezitálok és nem adok neked okot kételkedésre - És azt hiszem, biztonságban is vagyok, már amennyire manapság biztonságban lehet bárki - épp csak kicsit kérdő a hangom, mintha nem tudnám, miért pont ezt szeretnéd tudni, vagy mire gondolsz, mi történik velem épp - Tényleg csak erre akarod tudni a választ? - kérdezek is rá kerek-perec, a kezem kisiklik a karodból, nem azért, mert zavarna az érintés, csak egymással szemben, a cédrusfa árnyékában ez így kicsit kényelmetlen.

Hirtelen olyan komolynak és összeszedettnek tűnsz, mint aki tényleg titkol valamit, csak épp azt nem lehet róla tudni, hogy mit. Odasandítok rád, fél szemmel. Határozottnak látlak, és megrémítesz. Nem éppen azzal, hogy határozott vagy, hanem azzal ahogyan határozott vagy. Érzéseket ébresztesz föl benne, és egyszerre úgy érzem sokkal jobban hasonlítasz egykori nejemhez, mint azt képzelni mertem volna. Ha a józan eszem közbeszólhatna, most biztosan arra próbálna rávenni, hogy hagyjalak itt, hagyjalak el,lépjek vissza én attól az eljegyzéstől, és ha én is okosabb lennék, minden bizonnyal kihátrálnék ebből a kapcsolatból. Ki kellene hátrálnom ebből a kapcsolatból, leginkább magam miatt. Önzőnek kellene lennem, meg kellene tanulnom egy kicsit saját magammal foglalkozni ahelyett, hogy másokkal törődnék.
Egy pillanatra tényleg elgondolkozom azon, hogy bocsánatot kérek és lelépek. Tudom, hogy meg kellene tennem, megóvhatnám magamat az újbóli huzavonától, az újbóli vitáktól és titkoktól. Elise jut eszembe, és hirtelen le kell hunynom a szememet, annyira szíven üt. Meg is tántorodom kicsit, egy pillanatra helyetted őt látom. A hangotok egészen hasonló, a testalkatotok szintén. Még a titkaid is olyan nehéznek és veszélyesnek tűnnek, mint Elise titkai. Hirtelen forgószélben érzem magamat, és rettegni kezdek. Hirtelen Elise emléke túl erős lesz, erősebb, mint a jelen, erősebb, mint amennyire emlékeztem rá. Csak némán lépkedek melletted, de azt hiszem ezen a ponton te tartasz itt a földön. Ha nem karolnál belém, ha a hangod nem törne utat az emlékek között, már felemésztettek volna a múlt gyötrelmei.
Csak nehezen kapok levegőt, mikor megtorpanunk is csak félig sikerül rád figyelnem. Aggódva nézem a kezeinket, egészen külön váltak. Szakadékok vannak közöttünk, ez esetben azt hiszem az én hibámból is.
Nehezen fókuszálok, csak későn veszem észre, hogy a válaszomra vársz, de nem igazán tudom mit is kérdeztél.
Összeráncolt szemöldökkel pillantok rád, olyan ártatlannak tűnsz, pont, mint Elise, és én csak azt szeretném, hogy ez az egész jóval kevesebb legyen, mint ami akkor volt, hogy ez csak valami női hóbort legyen. Merlinre, még az is jobb lenne ha másik férfival találkozgatnál!
- Én.. nem egészen tudom, hogy mit is mondhatnék most Andromeda. De amit mondanom kellene azt egészen biztosan nem itt kellene mondanom. - Csóválom meg a fejemet. - Mindemellett mégis úgy gondolom, hogy ha te szeretnél valamit elmondani, én szívesen meghallgatom, ha mégsem, hát azt is megértem. Inkább csak abba avass be, ami engem is érint. És, ne haragudj, de meg kell kérdeznem, ugye elmondanád, ha mással találkozgatnál? -

Általában azt gondoltam rólad eddig, hogy van benned valamiféle szomorúság - talán nem kellene ebben semmi meglepőt találnom, hiszen mégis csak elvesztetted a feleséged, a mi világunkban mégsem igazán megszokott szomorú férfit látni. Részüket nem is tartom képesnek szomorúság érzésére, a többiek meg nem igazán engedik meg maguknak, hogy lássuk a szomorúságukat. Igazán nem nehéz így kis híján elhinni, hogy te tényleg egészen más vagy, mint a legtöbbiek, akiket ismerek.
Azért gondolok erre, mert most is kicsit szomorúnak tűnsz, én pedig nem gondolok magamról annyira sokat, hogy azt feltételezzem, ehhez nekem bármi közöm is lenne. Ugyanakkor kicsit mintha zavart is lennél és ezért meglehet, nagyon is én vagyok a felelős. Nem tudom pontosan, hogyan szabadíthatnálak meg ettől az érzéstől, főleg azért, mert ha nem akarod tudni, nem fogok elmondani neked sokat. Nem azért, mert szándékosan a sötétben akarnálak tartani, épp csak a titkaim soha nem igazán csak az én titkaim, és míg magamat talán kiadnám neked, ha muszáj lenne, másokat nem vetnék elé senkinek csak így.
Nem értem ugyan egészen én sem, hova szeretnél kilyukadni, mégis mi lehet az, amit mondanod kellene nekem, de nem itt? Ha valahol, itt bizonyára mondhatnunk egymásnak bármit, senki nem fogja hallani a másikon kívül - Mit kellene mondanod? - kicsit úgy érzem, súrolom a határainkat. De te ígértél nekem őszinteséget és bár én nem ígértem neked ilyesmit, hangosan legalábbis semmiképp, magamban egy kicsit azért mégis. Mert ha úgy vesszük, időben vagy. Velem. Ha egy évvel ezelőtt jössz, egészen jogosan aggódnál, hogy valaki mással találkozom, de ez már rég nem igaz, ami egy kicsit ugyan még mindig fáj, de napról napra távolabb érzem magam attól a lánytól, aki akkor voltam, amikor utoljára lépett ki a Roxfort kapuján.
- Nem gondolnám, hogy érintene téged, épp csak a családom nem értené meg - mondom az igazságnak ugyan megfelelően, de mégsem egyenesen, mintegy beismerve, hogy ha nem kérdezel, akkor én csukva maradok az ügyben előtted. Talán jobb is neked, ha valóban nem tudsz semmiről - És nem, nem találkozgatok mással - ezt viszont egészen egyenesen, a szemedbe mondom, ha végre sikerülne elcsípnem a pillantásodat és talán meg kellene itt és most kérdeznem, hogy te hogy vagy ezzel, de mindenki tudja, hogy ilyet valahogy mindig csak a nőktől kérdeznek, és talán... talán ez most nem is annyira fontos valójában.

Hosszan nézek a szemedbe. Bizonyára most kellene jönnie annak a résznek, hogy mindent bevallok a múltamról, hosszasan avatlak be a volt házasságom minden titkába, te pedig úgy hallgatsz meg, hogy közben egyetlen egy mozdulatod sem árulkodik bármiféle érzelemről. El kellene mondanom, most amíg nem késő, el is szeretném mondani, csak kicsit később, kicsit máskor, kicsit máshol. Amúgy is butaság lenne téged beavatnom bármibe, hiszen ki tudja, talán sohasem leszünk igazán jegyesek, talán te sohasem leszel Mrs. Hamford, és habár a végletekig képes vagyok megbízni benned, lehet, hogy elárulsz. Persze nem ilyen körülmények között, nem is szándékosan, csak ha neked és nekem igazán sosem lesz közünk egymáshoz, miért kellene megtartanod a titkaimat?
Vívódom, leginkább magammal és a bennem dúló érzelmekkel. Ha az eszemre hallgatok, semmit sem mondok neked a volt feleségem mániájáról, ha a szívemre: mindenbe beavatlak. Téged nézve próbálom eldönteni, hogy melyik lenne a helyes lépés, próbálom megfejteni, hogy a kalap alatt mit gondolsz, de hát igazán nehéz, a karima árnyékot vet az arcodra, és hát mind tudjuk, hogy az árnyékban sötétebb van, mint a fényben, és a sötétben az ember nem lát mindent.
Fáradtan dörzsölöm meg a jobb kezemmel a halántékomat. Hüvelyk és gyűrűsujjam próbál elég erős nyomást gyakorolni ahhoz, hogy a hirtelen fellobbanó tompa fájdalom eltűnjön.
- Lényegtelen. - Hazug, halvány mosollyal próbálom elterelni a témát mikor végül úgy döntök, hogy még korai lenne. Kicsit bocsánatkérően is nézek rád, természetesen tisztában vagyok vele, hogy mindketten falakat húzunk fel magunk köré, hatalmas és kemény téglából épülő falakat, amiket aztán később egyre nehezebb és nehezebb lesz majd lerombolni. Tudom, nem helyes így. Nem helyes, hogy máris titkaink vannak egymás előtt. Nem helyes, hogy képtelenek vagyunk megbízni a másikban ( pedig jóllehet még az ágyunkat is egymás között kell megosztanunk), de idegenek vagyunk. Éppen csak találkoztunk.
Most először bosszant igazán a közénk ékelődő, körülbelül fél évtizedes korkülönbség. Ha idősebb lennél, ha nem gondolnám, hogy valahol még egy álmodozó leány vagy aki titkon szép ruhákról és tökéletes életről álmodik, akkor gondolkodás nélkül avatnálak be a legmélyebb és legsötétebb titkaimba is akár, de így, a saját előítéletem börtönében rostokolva állítok akadályokat kettőnknek.
- Ez egyre rosszabbul, és rosszabbul hangzik. - Sóhajtok lemondóan. Te azt várod, hogy kérdezzelek, én azt, hogy bízz meg bennem és mond el. Végeláthatatlan körforgás ez, látszólag egyikünk sem fog megtörni a súlya alatt. - Rendben. Akkor ha nem kívánsz mesélni róla, akkor legalább az engem is érintő részletekbe avass be. Merre jártunk, merre voltunk el, miről társalogtunk. - Ha már hazudnunk kell, ha már hazudnom kell érted, hát csináljuk professzionálisan. Még véletlenül sem szeretnék kínos helyzetekbe kerülni, és habár tőlem senki nem fogja megkérdezni milyen izgalmas délutánt töltöttem veled, attól tartok tőled megkérdezhetik ( bár a családodat ezen a téren egyáltalán nem ismerem. Egyáltalán nem ismerem a családodat sem.)
Halvány mosollyal szusszanok föl, bocsánatkérően pillantok rád, mielőtt megszólalnék. - Hát persze, hogy nem. Ne haragudj, faragatlanság volt ilyet feltételeznem. Sajnálom. Minden jogod meg lenne, hogy mással találkozz. -

Furcsán egyértelműen érzem meg, hogy most viszont hazudsz. De talán nem is megérzés ez, szinte bizonyosság az ujjaim alatt, még ha nem is tűnik komoly hazugságnak, de egészen biztos vagyok benne, hogy amit mondani akartál, az nagyon is fontos. Pont úgy csukódsz be előttem, ahogy a múltkor végül én is visszamenekültem önmagamba előled, talán butaság tiltakozni azellen, hogy egészen hasonlóan viselkedünk ebben a buta helyzetben, mégha egészen más pólusokon is vagyunk.
Jogtalanul bánt, hogy végül nem mondod ki, amit akartál, akaratlanul is arra gondolok, vajon mi volt az és miért gondoltad meg magad, miközben az égvilágon semmit nincs jogom elvárni tőled. Most eszmélek csak rá, miféle szélsőségek közt ingok - izgatottan indultam el itthonról, de a nap valóságos tragédiába fulladt, melyet annyira igyekeztem lerázni magamról a hazafelé tartó sietségben, indokolatlanul pezsgett a várakozás arra, hogy tudjam, mire számíthatok tőled, most pedig, ahogy szépen lassan elpárolog az adrenalin utolsó kis cseppje is, végtelenül szomorúnak érzem magam. Nem szeretem magam így. Amikor ilyen érzelmessé válok, önmagamhoz képest szokatlanul erősen, sosem tudok megbízni semmiben, amit teszek vagy mondok.
Nem csoda, hogy te sem tudsz megbízni bennem.
Szépen lassan beérik a szégyen is. Egész jól tudom a szőnyeg alá söpörni, azzal palástolom el árulásaimat, hogy igyekszem másoknak segíteni, de közben mégis csak hazudok itt mindenkinek és ha nagyon buta lennék, biztos rengeteg bajt tudnék a családom fejére hozni. Talán a tiédre is, ha úgy alakulna. De most főleg miattad érzem rosszul magam, aztán McGonagall professzor miatt érzem rosszul magam, aztán meg azért, amit mondasz - Ugyan... te is tudod, hogy meglehetősen kevés dologhoz van bármiféle jogom - próbálok nem igazán, vagy nem túlságosan keserűnek tűnni, mert megható könnyedséggel mondod ezt, de attól még nem lesz igaz. Te talán elnéznéd nekem, Merlinre, fogalmam sincs ugyan, miért néznéd el nekem, de senki más nem lenne velem ilyen nagylelkű.
- Pedig nem olyan rossz. Csak... meglátogattam egy volt tanáromat. Azt hittem, tudok neki segteni valamiben, de tévedtem - pedig nem is kérdezted, mégis úgy érzem, valamit muszáj mondanom, vagy egészen elijesztelek - holott még az is lehet, ezt kéne tennem, el kéne ijesszelek, hogy véletlenül se akarjanak hozzád adni, de ha valóban ezt akarnám, akkor már most sem lennél itt, akkor nem próbálnám felmérni, milyen erős lehet benned a bizalmam. Magunk közé nézek, a kezedet nézem egészen öntudatlanul, egy pillanatig visszasüllyedek a professzor kanapéjára és bűntudatom van, amiért hazafele máris megpróbáltam lemosni magamról az ő tragédiáját. Mindig megpróbálok jobb lenni, valahogy mégis mintha csak rosszabbá válnék.
Te pedig... te pedig egészen nagylelkűen viselkedsz ebben a helyzetben és talán fogalmad sincs arról, hogy mindig, amikor meglepsz, amikor tisztességesen és valahogy jól reagálsz menthetetlen szélsőségeimre, akkor sokkal nehezebbé teszed számomra ezt az egészet - Ó, én... én nem is tudom, még nem volt lehetőségem végiggondolni - mondom csendesen, felpillantok rád, kicsit szeretném kisimítani a homlokod ráncait, de azt hiszem, én inkább csak gyarapítom őket - Meghívtál egy teára? Remélem, olyan helyen voltunk, ahol nem futhattunk össze senkivel.

Sosem szerettem igazán hazudni, valahogy mindig keserű ízt hagyott a számban, s ez most sem más, még akkor sem ha mégsem tekinthető hazugságnak az, hogy elhallgatom előled az igazságot ( azt hiszem hosszan vitázhatnánk arról, hogy mi az igazi hazugság s mi a füllentés, van-e egyáltalán valami különbség a kettő között ), fairnek sem érzem, hogy nem avatlak be, pedig te is olyan nagyon titkolózol, mintha muszáj lenne a kapcsolatunkba mesterséges gátakat és hidakat építeni.
Óvatosan rázom csak meg a fejemet, jelezve, hogy kicsit sem értek egyet, de hogy mivel is igazán azt talán még én sem tudom. Nagyon is jól tudom, hogy a magadfajta úrilányoknak nem lehetnek szabad gondolatai, mégis olyan lélekszorító ezzel a valóságban is találkozni.- Szeretném, hogy tudd, hogy megteheted. Még igazán nem tartozol nekem semmivel sem. Nem szeretnélek magamhoz láncolni, megérteném ha mást választanál. - Szomorú-kedvesen mosolyodom el. Azt hiszem nem örülnék neki ha a végén kikosaraznál, olyan nagyon megkedveltelek már, még érdeklődést is tudnál kiváltani belőlem, hosszasan beszélgethetnénk, egészen megbízható talpakon álló kapcsolatot tudnánk fölépíteni. Meg tudnék bízni benned, tudnék hozzád igazodni, de mégsem akarnálak kifejezetten magamnak. Nem venném el sohasem a lehetőséget tőled, hogy dönts, hiszen minden jogod meg van ahhoz - még ha a világ nem is így gondolja -, hogy dönts a saját sorsodról, és ha te úgy döntesz, hogy egy fiatal aranyifjút választasz jegyesedül, hát én azt is elfogadnám. Minden bizonnyal kellemesebb lenne valaki olyannal lenned akinek nincsenek elvárásai a nőkkel kapcsolatban, nincsenek tapasztalatai és nem volt sohasem szerelmes.
Némán hallgatom a rövid beszámolót, feszes mimikával, hogy az arcom egy pillanatra se rezdüljön meg, hogy kétes érzések nyoma se villanjon rajta. Ezernyi kérdést tudnék feltenni, a fele lényegtelen lenne a másik fele meg féltőn vonna körbe, mégis csak némán nézek magam elé, hagyva, hogy a kételyek, az az alattomos érzés amit egykori feleségem mániákus elméletei között éreztem, egy kicsit újból magával ragadjon. - Sajnálom, hogy nem sikerült. - Mondom ki végül minden ellenérzésem ellenére, mindazonáltal, hogy úgy gondolom a helyzet mégsem ilyen egyszerű egy kicsit csodálom is  a beléd szorult felelősségérzetet.
- Nincs igazán teaidő, és faragatlanság lett volna olyan helyre invitáljalak ahol nem futunk bele legalább egy előkelőségbe. Nem, ez nem jó. - Csóválom meg a fejemet. - A Gunnersbury parkba vittelek, ahol kettesben sétálgattunk, majd csónakáztunk a tavon. Nagyon kellemes időt töltöttünk együtt, semmiségekről beszélgettünk.  Abban a parkban a hozzánk hasonlók csak tizenegy óra tájban fordulnak meg. Az ebédjük előtt. -

Nem is az a jó szó, hogy nagylelkűen viselkedsz - mondhatni tökéletesen reagálsz a helyzetre, amibe akaratodon kívül kényszerítettelek, és képzelhetném azt, hogy ez értem, csakis értem történik, de azért ketten evezünk ebben a csónakban (ha már csónakázás) és nem hiszem, hogy ilyen élesen el tudnám választani most magunkat. Pedig ez a mi, a mi ketten, még most is nagyon képlékeny fogalomnak tűnik. Még nem sikerült teljesen lerázni magamról a gondolatát annak, hogy talán csak azért akarod rám bízni a kettőnket érintő döntést, mert arra számítasz, hogy ki fogok hátrálni egy lehetséges házasságból és te pont erre vágysz. Igazán nem a te hibád, hogy mindenhol csalódásra és hazugságokra számítok - egyszerűen csak túl sok van belőle körülöttünk, hogy nagyon nehéz bárhol jó szándékban bízni, vagy őszintének lenni. Még nekem sem sikerül, pedig én tényleg megfogadtam, és ezért úgy gondolom, ezzel te is így lehetsz valahogy.
Letükrözöm egy kicsit a mosolyodat, én is kedvesen, de szomorúan nézek rád. Ha nem félnék, hogy félreértenéd, megkérdezném, ki mást választhatnék úgy mégis? Nem mintha sorban állnának a kérők a házam előtt és nem mintha szabadna számítania bármi másnak. De már a "bármi másból" sem maradt semmi, csak pár préselt virág egy dobozban az ágyam alatt, mert képtelen vagyok itt hagyni ezt a rémes világot, amiben te meg én létezünk és képtelen vagyok valaki mást, valakit, aki kívülről jött belerángatni ebbe az egészbe, vagy épp feláldozni a származásom oltárán. Nem lenne fair, senkivel sem. Inkább nem mondom azért, hogy aligha akadhat más, és mintha erre már én is rájöttem volna egy ideje, pedig pár hétig még foglalkoztatott a gondolata annak, hogy azért kellene elutasítanom téged, mert még igazán lehet remény számomra, még találkozhatnék valakivel, akit nem azért igyekszem megszeretni, mert azt várják tőlem, de... mindegy is. Inkább nem mondok semmit.
- Tényleg szeretted volna, ha elmegyünk a Gunnersbury parkba csónakázni, vagy ilyen ügyes vagy kifogások gyártásában? - kérdezem ezt viszont egészen egyenesen, nem rosszallóan, épp ellenkezőleg, valami árnyalt lenyűgözöttséggel. Szinte habozás nélkül találtad ki a tökéletes hazugságot, ami vagy azt jelenti, hogy tényleg ügyesebb hazudozó vagy, mint gondoltam volna, vagy valóban voltak ilyen terveid. Ha pedig voltak ilyen terveid, azt hiszem, tényleg szégyellnem kell magamat - mert ezek után biztos nem lenne ugyanolyan elmenni abba a parkba, mindketten kényszeresen erre a délutánra gondolnánk, erre a kicsit buta helyzetre, meg arra, hogy mi ketten még mindig rémesen kevéssé ismerjük egymást, pedig lehetne ez másképp is.

Egy kicsit úgy érzem magamat, mint azok a gyerekek akiket a szüleik édesség majszoláson kapnak a spejzban. Kicsit lehajtom a fejemet,halvány mosollyal bámulom meg a cipőm orrát, s csak akkor nézek föl, mikor már nem érzem magamat rajtakapottnak. Nem mintha olyan nagyon rossz lenne, hogy vágyom a társaságodra, mégsem igazán tudom, hogy neked ez hogy tetszene. Igazából nagyon sok mindent nem tudok rólad vagy éppen veled kapcsolatban, ez pedig pont egy olyan dolog. Nem tudom, hogy mit váltana ki belőled, ha túlzott érdeklődéssel viseltetnék az irányodba, ha egyszerre minél több időt akarnék a társaságodban eltölteni. Én meg mintha csak félnék attól, hogy nem tartasz majd egészen jó társaságnak, elvégre fiatal lány vagy, egészen nagyon fiatal hozzám képest. Egészen rég kijöttem abból a gyakorlatból, hogy miként is kellene udvarolni, miként kellene ilyen fiatal lányokkal viselkedni, még abban sem vagyok biztos, hogy jól csinálom-e azt amit csinálok. Olyan ingoványos talaj vagy én meg olyan bizonytalan férfi, mint akinek sohasem volt ilyesmiben tapasztalata.
Végül elmosolyodom ahogyan a szemedbe nézek, nőnek látlak inkább, mint lánynak, olyan nőnek aki őszinteségre és egyenlőségre vágyik. - Szerettem volna elmenni veled oda. Jól éreztem magamat a tengernél veled. - Azt már nem teszem hozzá, hogy mégis úgy gondolom te nem érezted magad olyan nagyon jól, de nem akarlak megbántani. Nem is lenne értelme és még csak célra sem vezetne. - De nem haragszom, nem szeretném, hogy ezért rosszul érezd magadat. - Teszem gyorsan hozzá.- Bármikor elmehetünk bárhova. - Utalok ezzel arra, hogy bármikor készségesen állok a szolgálatodra, s arra is egyszerre, hogy bármennyi időt lennék képes veled tölteni. Igazából úgy gondolom, hogy neked és nekem sokkal több időt és energiát kellene belefektetnünk a másik megismerésébe. - Szeretném ha elmennénk valahova. - Döntöm félre a fejemet egészen komolyan, egészen belenézve a szemedbe, egészen érdeklődően. - Szeretnélek jobban megismerni. - Teszem hozzá úgy, mintha félnék a reakciódtól, és talán tényleg félek is.

- Én... én azért sajnálom - nem is tudom, mondtam eddig egyáltalán? Lehetséges lenne, hogy nem? Ezernyi gondolat szalad rajtam át egyetlen pillanat alatt, egészen megszédülök tőlük, egy kicsit olyan érzés, mintha most készülnék istenesen eltévedni valahol, valamiben, és hiába tudom, hogy így lesz, semmit sem tudok tenni ellene. De azért én sajnálom. Tényleg sajnálom. Nem jó kedvemből viselkedem így és nem is azért, hogy veled kitoljak - azt hiszem, ha ki akarnék veled tolni, azt egészen máshogy csinálnám, nem így.
Tulajdonképpen olyan könnyen lehet beszélni veled, hogy majdnem a nyelvemre tolul az igazság. Megkérdezhetnélek, hogy ugye tudod, miért csináltam ezt? Hogy miért volt rá szükségem? Lehet, hogy tényleg pontosan tudnád, miért akartam, hogy legyen egy közös titkunk, bár lehet, azt mondanád, hogy ez nem igazi titok, amikor nem is tudod a teljes igazságot. De ha elmondanám neked a teljes igazságot, azt hiszem, akkor tolnék ki veled igazán. Néha jobb egy kicsit szebbnek és legfőképp tisztábbnak tűnni, mint amilyenek valójában vagyunk.
Már csak azért is, mert némi fáziskéséssel észlelem, hogy... saját legnagyobb meglepetésemre te engem tulajdonképpen épp zavarba hozol. És hidd el, engem nem könnyű zavarba hozni, a valóságban pedig sokkal nehezebb, mint azt mások képzelnék. Sokkal vastagabb lett a bőröm az elmúlt pár évben, mint egy hozzám hasonló hölgynek illene, ami nem jó vagy rossz dolog, inkább csak szükségszerű. Épp ezért olyan furcsa észrevenni, hogy melegség szökik az arcomba, Merlinre, még az is lehet, hogy elpirulok? és egy egészen kicsikét gyorsabban kezd verni a szívem, pedig... pedig! Biztosan ezért kezdek butaságokat beszélni.
- Mármint most? - és amint kimondom, tényleg, amint kimondom, rájövök, hogy valószínűleg egyáltalán nem arra gondoltál, hogy most azonnal menjünk el valahova, hogy jobban megismerhess és még az is lehet, hogy el kellene gondolkodnom azon, mit jelent az, hogy én rögtön erre gondolok. Még így is, hogy egy pillanattal később valamiféle kicsit szégyenkező félmosollyal kapom el rólad a tekintetem, mert az előbb egészen olyan volt, mintha... mintha kicsit belegabalyodtam volna. Mintha belédgabalyodtam volna - Vagyis... biztos nem erre gondoltál - próbálom meg észrevétlen kisóhajtani a zavaromat, ami tényleg nagyon igyekszik, hogy átvegye az uralmat, én meg annál is jobban igyekszem, hogy ez ne történhessen meg, mosollyal próbálom elkergetni.
Igazi hullámvasút ez a nap nekem. Egész eddig azt hittem, hogy ez mindenképp egy olyan döntés lesz, amit ésszel kell meghoznom. De a végén még kiderül, hogy tévedtem? Már megint? - Úgy értem... - egek, de komolyan, mit csinálsz...? Vajon látszik, hogy milyen zavartan pislogok vissza rád? - Szívesen elmennék veled, bárhova. Tényleg meg kellene ismernünk egymást jobban.

- Semmi baj. - Teszem hozzá, mielőtt az ajkaid túlságosan legörbülhetnének. Felnőtt férfiként hozzászoktam már, hogy az életben nem mindig az történik, amire az ember vágyik, tudok élni a gondolattal, hogy az én vágyaim sem fognak csettintésre valóra válni. De azért az én szám széle apró mosolyra húzódik, nem tagadhatom, jól esik, hogy mégis csak sajnálod ( még akkor is, ha nem is lehetek igazán biztos abban, hogy ez így is van, az is lehetséges, hogy formaságból mondod ezt, bár úgy gondolom, hogy te jobb vagy ennél ), nekem ennyi elégnek is tűnik. Az életben az egyik legnagyobb nehézség, hogy képesek legyünk belátni a hibáinkat, képesek legyünk bocsánatot kérni ezekért a hibákért, és képesek legyünk megbocsátani. Én egyáltalán nem haragszom rád, nem is gondolom úgy, hogy neked sajnálkoznod kellene bármiért is.  - Majd máskor. - Még véletlenül sem szeretném ha ez kellemetlenségként feszülne közénk, vagy a kelleténél tovább maradna meg és beárnyékolná a pillanatot.
Az arcodra kiülő pír nem kerüli el a figyelmemet, habár jól lehet úgy teszek, mintha nem venném észre, nagyon is realizálom a nyakadtól egészen az arcodig húzódó foltocskát. Hízelgőnek találom, hogy sikerült valami olyat mondanom neked amit mástól nem igen hallasz, és hízeleg, hogy így reagálsz a közeledésemre.
Szórakozottan elmosolyodom a hangodba kiülő zavartságra, egészen úgy gondolom, hogy zavarod az oka. - Most, most is szívesen töltenék veled még több időt. Tulajdonképpen bármikor szívesen töltenék el veled időt. - Vallom be neked őszintén, mindenféle megjátszás nélkül.Tényleg érdekesnek talállak, olyannak akivel szívesen osztanám meg a titkaimat, akiben vakon megbízhatnék.  Valamiért, ki tudja pontosan hogy miért, nem csak szimpatikusnak és vonzónak talállak, hanem kellemes társaságnak és okosnak is. Meg van a magadhoz való eszed, és biztos vagyok benne, hogy félteni sem kell tőled semmitől. Erős és független vagy, még akkor is ha a társadalmunk igyekszik elnyomni a hozzád hasonló nőket.
- Igazából meg szerettem volna kérdezni, hogy lennél-e olyan kedves hazakísérni engem? Talán mégis csak eszembe jutott az a dolog amit az előbb lényegtelennek tituláltam. - Megköszörülöm a torkomat zavartan. Nem mindennapi ajánlat ez, nem mindennapi és kicsit sem helyénvaló, talán kételyeket is ébreszt benned. Másban biztosan rosszallást keltene, elvégre mit akarhat egy magamfajta férfi egy olyan hölgytől mint te kettesben? Mire rájövök, hogy a kérdésem egészen félreérthető, már késő lenne visszaszívni, így hát sietősen próbálom kimagyarázni magamat. - Vagyis nem úgy gondoltam, hívd csak nyugodtan édesanyádat is vagy a gardedámodat. Én nem, szóval, nem hiszem hogy ilyenkor elég lenne csak a szavamat adni, hogy nem kényszerítelek majd semmire amit te nem akarsz, de tényleg nem tenném. Csak szeretném megmutatni, hogy hol élek. -

Sületlenségeket beszélünk egy kicsit mindketten. Ha ez nem az lenne, ami, valamiféle kimondatlan egyezség közted, meg apám között (még a te engedményed ellenére is), akkor tudnám, mi történik most. Most jönne el az a magától értetődő, természetes pillanat, hogy épp eleget láttunk egymásból ahhoz, hogy eldöntsük, akarunk-e többet látni, vagy sem, hogy kíváncsiak lettünk-e a másikra, vonzódunk-e akárcsak egy cseppnyit is a másikhoz és még lehetne olyan nagy szavakkal is dobálózni, hogy akár érezhetünk is valamit a másik iránt, még ha csak kezdetleges módon is. De ez itt mégis csak az, ami, én pedig nem tudom, mennyire férnek meg egymás mellett ezek a dolgok. Biztosan nem lehetetlen persze, de azért nem szeretnék túlságosan bizakodni, nehogy aztán csúnyán csalódjak.
Nem igazán van időm elkezdeni gyanakodni rád a meghívás miatt, annál sokkal előbb kezdesz magyarázkodni, de egyébként is, igazából én nem feltételeznék rólad semmi ilyesmit - végtére is már az első találkozásunkkor is hosszú percekre kettesben maradtunk, a múltkor is nagyon hamar hátrahagytuk anyámat és hát éppenséggel most sincs itt, számít ez még vajon egyáltalán? Csak mert teljesen nem bízhatok meg olyasvalakiben, akit nem ismerek, úgy gondolom, ilyen téren nem kell tőled tartanom, egy szavam sem lehet rád, mert mindig úriemberként viselkedtél velem, pedig azért néha egészen a határainkon táncolunk. Nem feltétlenül csak most, hirtelen nagyon élénken érzem a számon a tenger sós permetét, látom a vízcseppeket a mellkasodon, kicsit érzem - furcsamód gyomortájékon - a tenger hullámzását, aminek ellentartva a másik kezébe kapaszkodtunk. Nincs ebben tulajdonképpen semmi illendő és semmi szabályos, mégis sokkal jobb és sokkal szebb, mintha anyám mindig minden lépésünket árnyékként követné, úgy gondolom, akkor tényleg semmi őszinte nem történhetne velünk, közöttünk.
- Nem, nem hiszem, hogy szükség volna a társaságára - rázom meg a fejemet, és természetesen most anyámra gondolok, a végén még kifaggatna minket, hol jártunk eddig, de nem csak ezért nincs kedvem a társaságához, csak úgy egyáltalán... nem vagyok egészen gyámoltalan, nem gondolnám azt, hogy manapság még jogos elvárás lehet bárkitől, hogy folyton felvigyázásra szoruljon minden hajadon lány, és ha már elmegyek veled megnézni, hol laksz, akkor anélkül akarok látni mindent, hogy folyton ott fecsegjen mellettünk - Mehetünk - teszem is hozzá egészen hirtelen, mintha nem gondoltam volna végig ennek a kérdésnek minden aspektusát, de nagyon is végiggondoltam. Most úgy döntöttem, megbízok benned, ma legalábbis mindenképp, úgyhogy előrenyúlok mindkét kezedért és egy picivel közelebb is lépek hozzád, nehogy elveszíts hoppanálás közben. Mert remélem, nem akarsz  mégis lebeszélni, hanem hoppanálsz velem innen.

Furcsán izgatottnak érzem magamat amikor megszólalsz, szinte várakozva nézem hogy megbotránkozol-e vagy inkább beleegyezel. Gyermeki izgatottság fog el, magam sem tudnám megmondani pontosan, hogy miért , mégis egy pillanatra összeszorul a torkom mielőtt kimondanád az ítéletet, aztán pedig megkönnyebbült-hálás mosollyal fonom a pillantásomat egészen a tiedbe. Értékelem, hogy megbízol bennem, ugyan akkor elfog egyfajta kényelmetlen érzés. Talán mégis csak jobb lett volna ha előbb ténylegesen igent mondasz nekem, s csak aztán avatlak bele az életem részleteibe, akkor talán egyszerűbb lenne elfogadni ha a végső válaszod elutasítás lesz. Nem haragudni rád, egek, nem tudnék rád igazán haragudni, hogyan tudnék mikor elképzelni sem tudom min is mész éppen keresztül, milyen érzés lehet ebben a társadalomban nőként élni. Azért mégis csak bántana. Mostanra már megkedveltelek, sőt egészen kifejezetten vágyom a társaságodra, rémesen nehéz lenne elfogadni, hogy te mégsem vágysz annyira az enyémre. Azt hiszem az a saját életem buktatója lenne, talán sohasem leszek képes kiszakadni a gyászból, talán sohasem leszek képes elfelejteni a volt nejemet, de talán veled ez mégis csak lehetséges lenne. Az emléke megfakulhatna, az iránta érzett szerelmem talán szeretetté változhatna, mégsem tartanám teljesen igazságosnak ha nem avatnálak be mindebbe azelőtt, hogy engem választanál.
Így hát amikor megfogod a kezemet egy pillanatig egészen komolyan szemezem veled, hátha megérzed mindennek a súlyát. Több már ez mint két ember összeboronálása, most életekről van szó.
Kifújom hangosan a levegőt mielőtt hoppanálnánk, a pillantásodat még véletlenül sem engedem el, ujjaim magabiztosan fogják végig a te ujjaidat és még akkor sem engedem el kézfejedet a kezemből, mikor már biztos talajon állunk. Nem tudom, hogy tudatosan hoztalak-e ide a kriptákhoz, vagy csak annyira megszokottá vált a sírhely az életembe, hogy a tudatalattim ezt párosítja az otthonomnak, de ide hoztalak. Sóhajtok egyet, mintha csak magam sem érteném miét nem a kúria ajtaja elé érkeztünk, talán még bocsánatkérően is pillantok rád mielőtt Elise márványköves sírjára tévedne a tekintetem. - Elise Christine Hamford. - Olvasom fel a nevet. A hangom furcsán rekedté és érzelemmentessé válik, ujjaim még véletlenül sem akarnák elengedni a te ujjaidat. - A nejem volt. Még a Roxfortban ismerkedtünk meg. Elise, annyira remek lány volt. Gyönyörű és nagyon okos, nem mellesleg aranyvérű. Amikor bejelentettem, hogy őt szeretném feleségül venni, a szüleinknek nem volt ellenére, és mi tényleg szerettük egymást, de tudod Elise.. annyira más volt. Valahogyan nem ebben a világban élt, és a hosszú évek alatt amit együtt töltöttünk, egyre kevésbé találta a helyét itt. Egyre mániákusabb lett, egyre nagyobb ellentmondásokat fedezett fel az életben, egyre többször kérdőjelezte meg a hitünket, és a végén... azt hiszem beleőrült. Eliset megölték, a családját vérárulónak bélyegezték, a családom pedig ennek a mezsgyéjén mozog. Azt hiszem ezért hoztalak ide, hogy ezt elmondhassam. Hogy tudd mire vállalkozol, hogy felfogd mivel jár mindez. Én egyszer szeretettem egy asszonyt, Merlinre, még most is szeretem Eliset, de úgy gondolom, hogy téged is szerethetnélek, viszont őt sohasem leszek képes megszűnni szeretni. Sajnálom. -

Gondolkodtam már azon, hol laksz és hogyan, egyébként. Akkor még nem kimondottan személyes érdeklődésből, épp csak eljátsztotam a gondolatával annak, hogy a véleményemtől függetlenül is nagyon könnyen végezhetem a feleségedként és hát akkor egyértelmű, hogy veled kéne élnem. Gondolom, ott, ahol most is laksz, mert így szokás - és ez a gondolat még korábban sem volt annyira rémes, mint feladni a reményt, mert sokszor gondolok arra, hogy jó lenne valahol máshol ébredni nap mint nap, nem a Black kúriában. Jó lenne úgy elszakadni a családomtól, hogy azért visszamehetek oda, ha kedvem tartja. Csak persze, a házasság nem biztos, hogy a legjobb mód erre, bár sokszor tényleg az egyetlennek tűnik. Mindenesetre gondolkodtam azon, hol laksz és hogyan, hátha el tudom akkor jobban képzelni magam a feleségedként, csak persze sosem jártam nálad, úgyhogy sok mindenre nem jutottam. Azt leszámítva, hogy úgy gondoltam mindig, eléggé egyedül lehetsz, mintha ez lenne az a fura fény is a szemedben, amire újra meg újra rá tudok csodálkozni.
Ugyanúgy, ahogy rácsodálkozom végül arra, hol landolunk egy pukkanással. Előbb fogom fel, hogy mit fogsz mondani - vagy legalábbis, miről fogsz beszélni -, semhogy tudatosulna bennem, hol vagyunk igazán. Elég csak a tekintetedet követni, elég végigrajzolni a szememmel a betűket, melyeket felolvasol, valami azonnal görcsbe is rándul a gyomromban.
Nem mintha igazi újdonság lenne. Nyilván tudom, hogy nem vagyunk egyidősek és nyilván tudom azt is, hogy voltál már nős. De próbáltam mindennek nem különösebb jelentőséget tulajdonítani. Talán tényleg nem tűnsz huszonötnél fiatalabbnak, de azért nehéz lenne rád egyértelműen azt mondani, hogy már biztos elmúltál harminc, van benned valami egészen kisfiús, ami nagyon könnyen elfedeltette velem a kettőnk közé távolságot húzó éveket. Így könnyű volt arra sem gondolni, hogy biztosan egészen máshogy látjuk az életet, a sajátunkat és egymásét, meg arra, mennyire más dolgokat tapasztalhattunk már meg. A feleségedről azért nem feledkeztem meg teljesen... de egy kicsit azért talán mégis, mert egyébként nem beszéltünk róla még soha.
Örülök, hogy fogjuk egymás kezét, egy kicsit talán megkapaszkodhatsz bennem és én biztosan tudom, hogy kapaszkodok beléd én is, mert valójában sokkal nehezebb végighallgatni téged, mint amire számítottam. Egyfelől nagyon egyszerű oka van ennek - igazságtalan és rémes, ami veled, ami veletek történt, ha nem is ismerlek még tökéletesen, úgy gondolom, hogy biztosan nem érdemelted meg, mert aki szeret, az sosem érdemel ilyesmit. De aztán ott van az is, hogy most már tudom, miért néztél rám úgy az előbb, a falevelek árnyékában, pedig még csak nem is tudod, hiszen nem tudhatod, mégis, azt hiszem úgy néztél rám, mintha attól félnél, valami velem sincs rendben, és ez eszedbe juttatott valaki mást, holott... nos, nem vagyok ő. Nem is lehetek ő. Ezt nyilván te is tudod, neked is meg kell emésztened, miközben nekem harmadjára meg muszáj arra gondolnom, hogy talán neked inkább egy barátra lenne szükséged, mint egy új feleségre, de nem hiszem, hogy jogomban állna ilyesmit mondani neked.
Csak nézem a kezem a kezedben, idegennek érzem magam, akinek túl nagy bizalmat szavaztál és engedted, hogy bekukkantson valahova, ahol semmi keresnivalója, nem tudom, hogy lehetek-e méltó szemlélője a gyászodnak. Majdnem megkérdezem, mikor ment el - aztán rájövök, hogy bizonyára ez nem számít - Én sajnálom. Neked nem kell. Nem hiszem, hogy helyes lenne, ha elfelejtenéd - és ez így van, tényleg így is gondolom, mégis kicsit olyan most, mintha tettünk volna egymás felé pár lépést, aztán valahogy mégis visszafordultunk volna. Pedig tudod, mi ez valójában? A legalantasabb hiúságom, ami egészen indokolatlanul, egészen váratlanul azt kívánja, bár ne jártak volna előttem olyan cipők, melyekbe bizonyára sosem fogok belenőni. És ez valójában egyikünk felé sem fair, nem igaz?

Egy pillanatig azt kívánom, bár sohasem mondtam el volna neked Elise és az én történetemet, bár sohase gondoltam volna úgy, hogy jogod van tudni, és bár soha el se kezdtem volna. Igazából egy pillanatig úgy gondolom, hogy a lehető legnagyobb hibát követtem el azzal, hogy a kastély helyett ide hoztalak, de a pillanat után megérzem a kezedet az enyémben, s mégis csak úgy érzem, hogy ez volt a lehető leghelyesebb lépés amit tehettem. Hazugság lett volna úgy tennem, mintha Elise sohasem létezett volna, hazugság veled és magammal szemben is. Odabent úgyis meglátnád a festményét, egy-egy tárgya is meg van még, s ha én nem is, más biztosan az orrod alá dörgölte volna, hogy a nejem meghalt. Mégis csak meg van ahhoz a jogod, hogy minden ilyen dolgot tőlem tudj először.
Egy kicsit rászorítok a kezedre, finoman, egyáltalán nem bántóan, hogy még véletlenül se tudd kihúzni az ujjaidat az enyémek közül. A jelenlétedet helyénvalónak, sőt igazán megnyugtatónak gondolom, s hosszú ideje te vagy az első akiről így vélekedek Elise sírja mellett. Időtlen ideig képzeltem azt, hogy ez csak az enyém,a  gyász és szomorúság egyedül csak engem és a volt nejem sírját illeti, mégis ahogyan most veled megosztom a pillanatot, pőrén és csendesen, úgy érzem ez így helyes. Jól esik a közelséged, annak ellenére, hogy a testtartásodból ítélve egy hatalmas éket vertem kettőnk közé.
Elszakítom a pillantásomat a márványról, s rád emelem bús pillantásomat. - Köszönöm. - Felelem csendesen. - Olyan nagyon megértő vagy. - Egészen feléd fordulok, s bizonytalanul másik kezemmel másik kezed felé nyúlok, óvatoskodó fogással érintelek, s ujjainkat úgy fonom össze, mintha ez így lett volna elrendelve. A sors fintora, hogy talán tényleg így van elrendelve.
Ebben a pillanatban mérhetetlen hálát és kíváncsiságot érzek irántad, bizalmat és egy maréknyi félelem is társul a pozitív érzelmek mellé. - Tudod, egy pillanatig, de tényleg csak egy pillanatig úgy gondoltam, hogy hasonló dolgok foglalkoztathatnak téged, mint Eliset. Nem tudom, volt egy olyan megérzésem ahogyan a fák alatt sétáltunk, és én... megijedtem. - Vallom be őszintén, igyekezve fogva tartani a pillantásod. - Attól ijedtem meg, hogy esetleg te is elveszhetsz. Igazán kár lenne, mert.. nagyon megkedveltelek. - Szelíden mosolyodom el, nem tolakodóan. -Nem szeretném, hogy azt hidd ezt azért mondom, mert még mindig a volt nejemet szeretem. Szeretem, de nem azért mondom. Miattad mondom, és amiatt aki vagy. Kedvellek Meda. - Megcsókolnálak ha nem gondolnám a pillanatot túlságosan félreérthetőnek, megcsókolnálak ha nem lenne tolakodó a gondolat, hogy ez csak egy magányos férfi próbálkozása. Pedig nem az. Ha ismernél, biztosan tudnád, hogy ez nem az.

Határozottan rázom meg a fejemet - Nem kell megköszönnöd - és tényleg nem kell, bár meglehet, a mi köreinkben ez nem kimondottan természetes, nekem viszont az. Nem gondolhatok rólad kevesebbet csak azért, mert megtiszteled olyasvalaki emlékét, aki egykor az életed volt. Fordított helyzetben, azt hiszem, én is így élnék, abban, ami most innen nézve szinte valamiféle önkéntes száműzetésnek tűnik. Elképzelni sem tudom, hogyan vetted rá magad arra, hogy újrakezd ezt az egészet, pláne nem azt, milyen lehet neked, hogy most itt állok és beszélned kell nekem Róla. Még azt sem tudom elképzelni, hogyan tudod így összefonni az ujjaidat az enyémmel, néhai feleséged sírja mellett.
Annál, hogy ezt elképzelem, csak az a rosszabb, amit aztán mondasz. Biztosan nem tudhatod, milyen rossz helyen talál ez el engem, milyen hihetetlenül megbonyolít mindent. Hiszen tulajdonképpen igazad van, még ha nem is tudok annyit Elise-ről, hogy ténylegesen fel tudjam mérni, mennyire hasonlíthatunk és legfőképp, mennyre hasonló az, amit gondolunk, vagy épp teszünk a saját életünkkel. Amit Elise-ről mondasz, arról arra következtetek, hogy nálam azért lobbanékonyabb lehetett, de vajon számít ez egyáltalán? Ha egyszer azt mondanám neked, hogy igen, igazad van, pontosan ilyen dolgok foglalkoztatnak engem is, valahogy úgy képzelem, nem örülnél neki... de itt és most tudom, hogy képtelen lennék elmondani neked az igazat, még akkor sem, ha megérdemelnéd. Hiszen őszinte voltál velem és minden íratlan szabály, még a saját lelkiismeretem is azt mondja, hogy ha valamikor, hát a most egészen tökéletes alkalom lenne arra, hogy elmondjak neked bizonyos dolgokat. De ha elmondanám, talán megváltoztatnád a véleményedet. Ha elmondanám, talán azt várnád, hogy megígérem, én nem fogok elveszni, vagy ami még jobb lenne: abba fogom hagyni.
Mert ha nem hagyom, nem tudom megígérni, hogy nem fogok veszélybe kerülni, és ha kiderülne, mi-mindennel ütöttem el a szabadidőmet mostanában, talán az sem lehetetlen, hogy vérárulónak kiáltsanak ki és kitagadjanak. Bár valahogy mindig úgy gondoltam, a családom ezt nem hagyná, lennének bár következmények, de inkább elkövetnének mindent, hogy a lehető legkevesebb derüljön ki erről, meg persze... gondoskodnának róla, hogy soha többet ne történhessen, ne tehessek semmit, ami rossz fényt vetne rájuk. Csak tudod... nem állok készen arra, hogy abbahagyjam. Mert nem azért segítek olyan embereknek, akik el akarnak menekülni innen, mert betegre unom magam a tökéletes életemben, hanem azért, mert úgy gondolom, muszáj tennem valamit, valami jót, mert ha otthon ülök ölbe tett kézzel, akkor akár fel is csaphatnék Halálfalónak, ugyanolyan rossz ember lennék és fogalmam sincs, megértenéd-e ezt. Vagy hogy tényleg hagynád-e, hogy azt tegyem, amit akarok.
Nehéz így a szemedbe nézni, tényleg nagyon nehéz. Csak megrázom a fejemet, de néma maradok, ez így nem ígéret arra, hogy nem sántikálok semmi rosszban, de talán nem is olyan nagy hazugság, mintha mondanék is valamit, ami nem igaz. Azért nehéz, mert én is egészen megkedveltelek, épp csak erre nem voltam felkészülve. Mindig azt gondoltam, nem fogom kedvelni azt, akihez hozzá akarnak adni – nem feltétlenül fogom gyűlölni, de kedvelni sem fogom, és elképzelhetetlennek fogom tartani, hogy akár szerethetném is. De rólad egészen könnyen el tudom hinni, egyre jobban, hogy ha igazán megismernénk egymást, talán még szerelmes is lehetnék, mert még csak hozzád érni sem igazán terhes, sőt, kicsit szeretnélek most megölelni, megcirógatnám közben a nyakadat, kicsit hozzáérnék a hajadhoz is, csak hogy tudjam, vajon olyan puha-e, mint amilyennek folyton tűnik. És talán egy kicsit azért is lenne jó megölelni, mert akkor elrejthetném előled a tekintetemet, ugyanis fogalmam sincs, ezúttal tényleg nincs, elárulom-e saját őszintétlenségemet, vagy neked is olyan könnyen tudok-e hazudni, mint a szüleimnek.
- Én is kedvellek, Boyd – mondom csendesen és egy halvány mosollyal, az igazi mosolyok valahogy nem illenek ide, és jó lenne, ha tudnád, hogy nem ebben hazudok, bár nem igazán tudnálak hibáztatni, ha ezt gondolnád. Az, hogy kedvellek, nagyon is igaz, és valójában az, hogy te is kedvelsz engem, sokkal hízelgőbb, mint nagyon sok dolog, amit mondani szoktak nekem férfiak a társaságban, mégis keserűség marad a szavak után a nyelvemen, mert ahelyett, hogy igazán tudnék ennek örülni, ezernyi hazugságom és ezernyi kételyem marad. Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? – Akkor… körbevezetsz?

Nem tudom, hogy mit gondolsz, nem tudom megfejteni a pillantásodat, hiszen alig ismerlek, csak vakon rád bíztam egy-két gondolatot és érzést, kezdj csak velük azt amit szeretnél, és amikor eljött a pillanat, vagy egy fontos pillanathoz hasonló momentum, akkor aztán minden mintha fölösleges lenne. Nem ismerlek, te sem ismersz igazán, mégis úgy érzem, csak kötelességből mondod nekem vissza a szavakat, megismétled, mintha csak egy szöveget olvasnál föl, s ezért én igazán nem hibáztathatlak téged. Végtére is, most adtam nem is olyan finoman a tudtodra, mit érzek a volt nejem iránt, én a te helyedben biztosan hasonlóképpen viselkednék.
Magamra erőltetek egy könnyednek látszó mosolyt, elfordítom a tekintetemet rólad, még véletlenül sem szeretném, hogy úgy érezd neked bármilyen kötelességed van velem szemben. Helyetted inkább elnézek melletted a távolba, tudatosan nem keresem meg a pillantásommal a feleségem sírját, inkább a szilfák irányába bámulok el türelmesen, szelíden hazug mosolyommal.
A fákat lágyan lengeti a szél, nekem pedig a pillantásom a rezgő faleveleken pihen, belenyugodva a helyzetünkbe nézem ahogyan ide-oda mozdulnak, közben pedig igazságtalanul elevenen lélegzem be az illatodat.
Finoman lépek csak el veled szemből, s ha nem lenne igazán nyilvánvaló, akkor a kezedet is elengedném, de nem akarom, hogy azt hidd haragszom a kegyes hazugságodért. - Igen persze. - Indulok el finomra lassított léptekkel a kúria tört fehér falai irányába, agyamban valami olyan téma után kutakodom ami helyénvaló lehetne, ami nem kutakodna és nem hánytorgatna, ami kellemes lenne, akár egy nyáreleji hideg fagylalt.
Habár szeretnék neked mondani valamit, csak némán, egészen a gondolataimba mélyedve kísérlek a bejárati ajtóig. A nehéz fa ajtót belököm előtted, s a kezeidet finoman elengedve engedlek magam elé. Nem tudom, hogy pontosan miért, de kényelmesebbnek érzem ezt most így, egy fél lépésnyi távolságból, anélkül, hogy a kezed a kezemhez érne, hogy úgy érezném, bármire is kényszerítelek.
Manó jelenik meg ahogyan belépünk, kedveskedően hajt fejet nekünk, de útjára eresztem mielőtt bármit is kérdezhetne.
A talárodat én segítem le rólad, s akasztom föl az esernyőtartó melletti faragott fogasra, taláromat a tied mellé helyezem, kegyetlenül eleven jövőképet festhet elénk.
Egészen zavarba jövök, ahogyan visszagondolok a kint eltöltött időre, a kínos pillanatokra, és szeretném neked azt mondani, hogy hagyjuk ezt az egészet, a formalitás mit sem számít, nem kell úgy tenned, mintha érdekelnélek, leszek az alibid szívesen, csak ne fussunk olyan köröket aminek a végén hiába melegedünk ki. - Nem is tudom mit mutathatnék itt neked igazán. Nem vagyok valami jó idegenvezető. - Zavartan vakarom meg a fejemet, s elbámulok a szalon irányába. - Szeretnél esetleg leülni, és inni valamit, vagy.. - Hosszú percek óta először pillantok rád, pillantásommal igyekszem felmérni mire is gondolsz igazán, jól lehet lehetetlen küldetésnek érzem. - Andromeda, nekünk nem kell ám ezt csinálnunk. Én egy pillanatig sem szeretném, hogy azt érezd, én bármibe is belekényszerítelek. Ne haragudj rám, én nem szerettelek volna az előbb sem kellemetlen helyzetbe hozni, mégis úgy érzem sikerült. Nem kellett volna, de én tényleg kedvellek. Nem várom el, hogy te is kedvelj, nem ringatom magamat ábrándokba, csak szeretném ha legalább veled őszinte lehetnék, és ha te is őszinte lehetnél velem. -

Átlépem hát előtted a küszöböt, és valamiért nagyon furcsa most elengedni téged, pedig semmivel sem kellene furcsábbnak lennie - végtére is ez az egész egy kicsit szokatlan, egy kicsit más, mifelénk ezt az egészet nem így illik, van még egyáltalán bármi, amit jogosan érezhetnék furcsának? Egyébként sem tartozom hozzád, és te sem tartozol hozzám, mindennek amit teszünk, vagy mondunk fél-súlya van - mert gondolhatunk és érezhetünk bármit, neked azért eléggé meg kellene nősülnöd és úgy gondolom, ezt te már el is fogadtad, én pedig bár azt mondod, mondhatok nemet, meglehet, ha megtenném a családom, legfőképp az apám egészen mást gondolna.
Talán eleve rosszul tettük, hogy meg akartuk érdeklődni a másik véleményét, amikor meglehet, csak mindent elrontunk vele. A végén még tökéletesen elrontunk mindent, annyira, hogy aztán az oltár előtt állva ne tudjunk másra gondolni, mint hogy valahogy egyikünk sem azt kapja, amit akart.
Halvány mosollyal nézek rád, persze nem egészen értelek - elvégre te akartál elhozni ide, megmutatni, hol és hogyan élsz, de persze lehet újra kell ezt gondolnom és valójában csak azért hívtál ide, hogy elmondhasd, amit odakinn elmondtál. Nem mintha ez baj lenne, még akkor sem gondolom, hogy baj lenne, ha nem egészen tudom, hol van ebben az én helyem, mit kéne gondolnom, vagy Merlinre, éreznem bármelyikünk helyzetével kapcsolatban is. Az egész csak valami kissé kesernyés, reménytelenül összegabalyodott csomónyi érzésnek és történelemnek tűnik, értelmezhetetlen a jelen pillanatában. Talán mire rájövök, mit jelent bármi is, már régen késő. Talán te magad sem tudod, mit jelent. Legalábbis az én mosolyom egészen eltűnik, helyét gondolkodó ráncok veszik át a homlokomon, ahogy újra megszólalsz, és valójában nem értem (és ezúttal tényleg nem értem, nem csak nem akarom érteni), miért mondod, amit, vagy mit szeretnél hallani.
- Szóval úgy gondolod, nem voltam veled őszinte? - kicsit hallgatok, mert tényleg nem tudom, mit kellene mondanom, van-e egyáltalán helyes válasz, de azt hiszem, ha nem is fogalmaztál így, valójában erre gondolsz. Nincs bennem egy szemernyi vádaskodás sem, ezerszer feltettem már magamnak a kérdést én is, hogy vajon te tényleg őszinte vagy-e velem. De számítanak egyáltalán ilyenkor a szavak? Te azt mondtad nekem, hogy mindig őszinte leszel, mégsem bízhatok benned annyira, hogy ezt feltétlen nélkül elhiggyem, és bár nem tettem neked szavakba öntött ígéreteket, én is őszinte voltam veled, de bizonyára neked sincs kapaszkodód, fogalmad sincs, őszinte vagyok-e valóban. Kicsit mégis úgy érzem, most jobb lett volna, ha nem vallod be a kételkedésed. Akkor tehetnénk úgy továbbra is, mintha jól ismernénk egymást, annyira, hogy nem kell foglalkoznunk az igazi őszinteség kérdésével.
- Pedig az voltam. Nem tudom, mit szerettél volna, hogyan reagáljak, sajnálom, ha valami rosszat mondtam. Nem állíthatom, hogy elmondok neked mindent, amit el lehetne, ne haragudj, de ennyire nem ismerlek, viszont nem is hazudtam neked - mondom egyszerűen, azt hiszem, nem is számít, mikorról beszélünk, az imént elmúlt pillanatról, vagy az összes pillanatról, amikor együtt voltunk, de ezek valóban körök, melyeknek vagy vége lesz, vagy nem... most kicsit úgy érzem, jobb szeretnéd, ha vége lenne - Persze, ha ezzel csak azt szeretnéd mondani, hogy meggondoltad magad, azt is megérteném - vajon tényleg rosszul reagáltam? Azt hitted, hogy elfutok, pont úgy, ahogy én azt hittem, neked nem fog tetszeni, amit ma látsz? Akkor miért vagyunk még itt mindketten? De talán tényleg nem tetszik neked, amit ma látsz, talán tényleg emlékeztetlek rá, akár elmondom neked, mi ez valójában, akár nem. De nem hiszem, hogy ezellen bármelyikünk bármit is tehetne. De még csak nem is ez fáj, tudod...

Most érzem  először úgy igazán a közénk ékelődő korkülönbség súlyát, eddig is jelen volt, de csak finoman, a háttérbe vonulva, felfogható volt valami kedves akadálynak, megugorható magasságnak, most viszont élesen rajzolódik ki előttem, hogy mennyivel másabb korosztály vagyunk mi ketten, még úgy is, hogy te jóval érettebb vagy a korodnál. Ennek ellenére te mégsem leszel több egy éppen csak huszonéves lánynál, én pedig mégsem tudok már úgy viselkedni, mintha én is annyi lennék, mint te.
Felsóhajtok, kissé panaszosan, mintha hirtelenjében nem tudnám, hogy mi lenne a helyes reakció. Elbámulok melletted, komolyan és merengve, egy pillanatra azt kívánom bárcsak jobban tudnám ezt kezelni, bárcsak jobban tudnálak kezelni, közben pedig próbálom megtalálni a helyzet szépségét, minden ezerszer egyszerűbb lenne, ha nem hoztam volna föl a volt nejemet, ha inkább úgy teszek, mintha soha senkim nem lett volna, vagy ha volt is valakim, hát az kényszeredetten volt, érzelmek nélkül. De ez hazugság lenne, és nem szeretnék neked hazudni, még akkor sem ha az igazságnak ilyen rémesen kellemetlen vonzata van, mint ez a pillanat.
Megrázom a fejemet, türelmesen megtámaszkodom a falnál, a vállamat lezseren neki döntöm, úgy, mint aki ténylegesen itthon van, mint aki végre valahára levetkőzhetett mindent amit magára kellett vennie. Kicsit nyugodtan is érzem magamat, most, hogy itt vagyunk.
- Nem gondolom úgy, hogy nem voltál őszinte. - Belenézek a szemedbe, mély cirádák vannak benne, könnyen el lehet veszni a mélységeiben és a magasságaiban, úszni lehet a tengerben, lágyak benne a hullámok. - Inkább csak azt gondolom, hogy talán nem tudsz bennem még annyira bízni, hogy bármit őszintén megossz velem. - Próbálok diplomatikus maradni.- És azt sem gondolnám, hogy hazudnál, mielőtt félreértenéd. Csak úgy gondolom, hogy a köztünk lévő, nevezzük viszonynak, bizonyos határokat húz, amiket nem biztos, hogy át mernénk lépni. - Csendben hallgatlak, vállam mellett már a fejemet is a falnak támasztom, egyáltalán nem számít helyesnek, hogy nem vezetlek körbe, hogy nem invitállak teára, de szeretnék veled olyan őszinte lenni, mint az ebben a pillanatban lehetséges. Szeretném, hogy ne egy megtervezett alakot láss, hanem a valóságot. - Pontosan erre gondoltam. A bizalom egy nagyon nehéz és kegyetlen dolog. Nehéz kiépíteni, könnyű elveszíteni. Szeretném,hogy megbízz bennem, szeretném, hogy megbízhassak benned. Igazából csak egymásban bízhatunk. - Megdörzsölöm a homlokomat. Majd összeráncolom a szemöldökömet, egészen értetlenkedve vonom őket aztán a magasba. Még a faltól is ellököm magamat, hogy aztán hevesen ellenkezzek. - Dehogy! Nem gondoltam meg magamat, én.. - Óvatosan közelebb lépek hozzád, és finomkodva, bizonytalanul a mozdulataimban a kezedért nyúlok. -.. szóval én még mindig úgy gondolom,hogy te egy gyönyörű, elszánt és független nő vagy, tele véleményekkel, és.. sajnálom, ha ilyen jeleket küldtem feléd. Sajnálom az előbbi jelenetet is odakint. Nem kellett volna. Tényleg nem. Kiengesztelhetlek valahogyan? - Bűnbánó pillantásom lecsúszik a kezeinkre. Ha nem húzod el, egészen tökéletes pillanatot varázsolhatunk belőle.

Olyan sok mindenről nem vettünk tudomást eddig mi ketten. Legalábbis most egészen olyan, mintha ma ébrednénk rá először arra, milyen nehéz is ez nekünk valójában. Pedig egyikünk sem buta, sem naiv, én mindig tudtam, hogyha egyszer ilyen helyzetben fogom találni magam, az nehéz lesz, lehetetlen csatája az észnek és a szívnek, és hát nem lehetsz ugyanebben a cipőben te is, aki annak idején megmenekült ettől, szerelmes volt, csak hogy az egész tragédiába torkolljon és most úgy kelljen állnod előttem, mintha már nem mentél volna át mindezen egyszer, és az nem lett volna sokkal jobb annál, mint ami itt velünk történhet?
Te már azt is tudod, miről mondasz le, mit veszítettél el, engem csak a "mi lenne, ha..." mondatok gyötörnek, megmondani sem tudnám, melyik lehet rosszabb. De eddig tényleg nem gondoltam sokat a néhai feleségedre és nem gondoltam sokat a korodra sem, pedig ezek azok a dolgok, melyek miatt nem kellene csodálkoznunk, hogy most mintha egészen rosszul értenénk egymást, vagy inkább pont, hogy nem is értjük teljesen egymást.
Holott nincs ebben részemről semmi szándékoltság, nem szándékosan akarom megnehezíteni a dolgodat, nem akarnék végtelenül elutasító és goromba lenni veled, pont ugyanúgy, ahogy odakinn sem akartalak egy pillanatig sem megbántani, valahogy mégis van ebben az egészben valami helytelen, valami szomorúság, ami talán rajtunk kívül születik a körülmények áldozataként, hogy személyünktől függetlenül kicsit nehezebbé tegyen mindent. Talán túl gyakorlatlan vagyok ahhoz, hogy tudjak ebben segíteni neked. Talán túl keveset tudok... nos, bármiről is, ami igazán fontos.
Vagy valóban csak hiúság az egész, és azért értelek félre, mert azt hiszem, hogy ez rólam szól, pedig valójában rólad, és ha ezt feltételezem, egy kicsit máris más megvilágításba kerül minden. Finoman összecsúszik a kezem a tiéddel, valójában egészen lenyűgöz, hogy ez már majdnem természetessé vált, valahogy nem izgulok, mármint a szó rossz értelmében, ha hozzám érsz, nem akarok elhúzódni, szinte megnyugtató a közelséged, pedig én többnyire csak a felszínen szoktam nyugodt lenni. Egy pillanatra összepréselem a számat, el-elsiklik rólad a pillantásom, de aztán mindig visszatalál hozzád - Akkor nem aggódhatsz folyton azon, hogy kellemetlen nekem ez az egész, vagy azon, hogy bármibe is belekényszerítesz... azt mondtad, szeretnéd, hogy őszintén válaszoljak, úgyhogy őszintén válaszolni fogok. Lehet, hogy nem most, és sajnálom, talán nem így képzelted, hogy ez meddig fog tartani... de fogok. Én örülök, hogy elmondtad. Nem mintha tehetnénk úgy, mintha nem ez lenne a valóság egyébként sem. De ugyanúgy, ahogy nekem sem kell itt lennem, úgy neked sem, és nem kell úgy tennünk, mintha szavakkal rávehetnénk egymást... bármire is. A bizalmat beleértve. De ha már csak egymásban bízhatunk és csak egymással lehetünk őszinték, nem kellene folyton láthatatlan akadályokat gördítenünk magunk elé - kimondom, pedig talán én is pontosan ezt csináltam ma, biztosan tudod te is, ezért ingatom kicsit a fejem, valami magamnak való, szinte feddő mosollyal, nem hiszem, hogy bármi, ami ma történt a te, vagy az én hibám lenne, mindketten ludasak vagyunk, és meglehet, erre most jövök rá igazán.
- Tudom, ez ma az én hibám is volt. Sajnálom - vallom is be egészen egyenesen, ezúttal komolyan és rezzenéstelenül nézek a szemedbe, kicsit átfordítom a kézfejemet az ujjaid közt, hogy összesimulhasson a tenyerünk, az ujjaid közé csúsztathassam az enyémeket, mintha így megígérhetnék bármit is, pedig én tudom már, amit te nem, hogy valószínűleg rengetegszer kell majd még bocsánatot kérnem tőled, csak még az nem tiszta előttem, milyen nagyok lesznek a bűneim - De tudod, talán nem csak nekem tellik ez több időbe, mint gondoltad, de neked is - és igen, jól gondolod, ha most azt feltételezed, hogy a néhai feleségedre gondolok és arra, hogy hiába álltál oda elém, akár ma, akár legelőször, talán nem állsz erre készen. Attól tartok, nem én vagyok a legjobb ember arra, hogy ezt közöljem veled, de talán más még soha nem mondta ezt neked - És nincs ezzel semmi baj... - teszem aztán hozzá halkan, egészen halkan, mert nem akarom, hogy azt hidd, azt képzelem, adhatok neked engedélyt bámire vagy feloldozhatlak bármi alól, hiszen nincs feletted efféle hatalmam, csak közelebb lépek hozzád, teszek egy lépést, aztán még egyet, és óvatosan, összekulcsolt ujjainkat magunk közé húzva, alig-lehelet csókot nyomok a rám hajló ujjaidra. Mintha ez kevésbé lenne illetlen, mint máshova adni.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne mindez, mint ahogyan ezt elém vetíted, mint amilyen egyszerűen ezt ki tudod mondani. Talán ha nem saját magunk lenék saját magunk ellenségei, akkor még lehetséges is lenne a kivitelezés, így viszont előbb magunkat kell legyőznünk először, hogy bármilyen lépést tehessünk egymás irányába.  Azért nagyon figyelmesen hallgatlak, s még egyet is értek veled, okos és korrekt meglátásaid vannak az életről, ebben a pillanatban egészen biztos vagyok abban, hogy a lelked egy jól megélt lélek már, megért már több életet, látott már több dolgot, mint amennyit mi igazán el tudnánk képzelni, meg aztán nem igen jellemző, hogy a te korabeli lányok ennyire éretten gondolkoznak ilyen komoly dolgokról. A volt feleségemben is meg volt ez az ész, ez az éleslátás, ami egyszerre volt csábító és rémisztő.
Ha most a szemedbe nézek, egy pillanatra őt látom visszaköszönni. A szemed csillogása olyan komoly, mint amilyen az övé volt legvadabb álmai kinyilatkoztatása közepette. Ha egészen őszinte akarok lenni veled, egy ponton megrémiszt mindez, az ahogyan a dolgokat kezeled, az ahogyan hozzám viszonyulsz, mégis ha megkérdeznéd, nem tudnám megmondani, hogy mi rémiszt meg ebben igazán, csak érzem a zsigereimben, hogy mindezek mögött valami más a jelentés, valami baljós, valami nehéz és vészjósló.
- Bárcsak ne kellene folyton ezen aggódnom. - Sóhajtok föl. Bárcsak félre tudnám tenni igazán, hogy te és én nem véletlenségből futottunk össze, hogy a köztünk lévő kialakulni készülő kapcsolat nem csak egy elrendezett találkozó eredménye, bárcsak tudhatnám azt, hogy mindez több kényszernél, hogy te igazán megkapónak tartasz, vagy legalább jobban élvezed a társaságom, mint más férfiakét. Persze tudom, hogyha erről én így gondolkozom, akkor neked is valami hasonló járhat a fejedben, talán neked is csak bizonyosság kell afelől, hogy kellőképpen vonzónak és intelligensnek talállak, és talán bizonyosságot is tudnék adni efelől, ha nem éppen percekkel ezelőtt vallottam volna be, hogy a halott feleségem emléke velem együtt jár.
- Bárcsak egyszerűbb lenne mindez. - Szomorú pillantásom most rád emelem, egészen el tudnék veszni a tekintetedben, a benne fodrozódó hullámok, mint a tenger képesek lennének elnyelni, s ha lehetne, én szeretnék sodródni az árral, sodródnék az áraddal, elmoshatnál, nekem pedig engednem kellene azt, hogy elmoss. Egy pillanatra elfeledhetném azt, hogy hosszú éve feszülnek közénk, hihetném azt, hogy te és én két egymásba gombolyodó fiatal vagyunk csupán.
- Talán igazad van.. -  Olyan halkan felelek, mint amilyen halkan te feleltél az előbb. Pillantásom lecsúszik a közénk ékelődő, tökéletesen összefonódó ujjainkra. Tökéletes egészt alkotnak, és habár úgy képzeltem idegen érzés lesz a kezed a kezemben, meglepően otthonos.
Az állad alá nyúlok, a szád nyoma bizsergeti az ujjamat, kicsit engedélykérően pillantok rád, de mielőtt újra akadályokat gördíthetnék, inkább csak előre hajolok, és gondolkodás nélkül megcsókollak.
Igazából úgy gondoltam, hogy más nőt csókolnom majd, furcsa lesz és idegen, ennek ellenére téged csókolni még csak nem is furcsa, sőt, egészen kellemes. A szád valahogyan puhább, mint amilyen emlékek éltek bennem a női ajkak érintéséről, s ahogyan veszed a levegőt, egészen cirógat.
Azok az ujjaim amik nem a tieiddel gabalyodnak össze, az arcodhoz nyúlnak, hogy megakadályozzam az idő előtti elhúzódásod.

Úgy érzem, nekünk csak ez juthat, itt és most legalábbis biztosan: "bárcsak"-ok, meg "talánok", és bár lehet könnyít a lelkünkön valamennyit, hogy beszélünk a valóságunkról, meg a fontos dolgokról, de azért nem hiszem, hogy a beszéd bármit megoldana.
Nem is biztos, hogy lehetséges ilyen körülmények között bármit valódibbá tenni ennél. Mondhatod azt, hogy szépnek találsz és szeretnél jobban megismerni, mondhatom azt én is, hogy szívesen töltenék veled több időt és nem neheztelek rád azért, mert volt már feleséged, akit igazán szerettél, még azt is mondhatod, hogy nem várod tőlem, hogy azonnal hozzád menjek, én meg nem várom el tőled, hogy ne gondolj többé soha az első szerelmedre. Csak nem tudom, ér-e ez bármit is, ha mindezek mellett ugyanúgy elrendezett a mi kettőnk ismeretsége, ha mindketten kényszerűen meg akarunk felelni a felénk támasztott elvárásoknak, azt hiszem, egyikünk sem elég lázadó ahhoz, hogy mindezt le tudjuk rázni magunkról annak érdekében, hogy mi ketten kicsit igazibbak lehessünk. Én már egy ideje tudom magamról, hogy nem vagyok elég rebellis - ha az lennék, már rég hátat fordítottam volna a családommal járó cirkusznak, talán hozzámentem volna én is életem első szerelméhez, nem törődve azzal, hogy a diák szerelem szalmalángja nem csak nagy lánggal ég, de hamar fel is éget mindent, hogy ne maradjon utána semmi. Te pedig... azt hiszem, te fel sem bukkantál volna nálunk, ha eléggé szeretsz tiltakozni, mert nem vagyok benne biztos, hogy tényleg szükséged van neked egy új feleségre. Egyszer majd, lehet. De hogy most?
Olyan zavaros ez az egész. Ezernyi kételyt cipelek magammal valahányszor találkozunk, közben viszont mégsem érzem magam rosszul veled. Más mellett ilyen helyzetben biztosan félnék - mert a mi köreinkben ez nem illik, nekem nem szabadna itt lennem, kettesben veled, de ha már itt vagyok, hát ilyen közelségben pláne nem illene itt lennem veled. Még akkor sem, ha azt mondtad, sosem élnél vissza ilyesmivel, egyszerűen csak nem helyes, és belénk belénk nevelik, hogy jobb félni, mint megijedni, ha férfiakról van szó. De nem izgulok, ahogy közelebb lépek hozzád, nem félek, hogy olyasmit teszel, amiből aztán én fogok sokkal rosszabbul kijönni és nem igazán érdekel, hogy nagyon helytelen megcsókolnod engem.
Semmivel sem teszi egyszerűbbé a dolgokat, hogy látod, kicsit mégis mintha bíznék benned. Mi másért engednék neked ilyen magától értetődően? Puhán-alig találkoznak össze az ajkaink, szinte szándékoltnak tűnik ez az óvatosság, ezért átkarolom a derekadat, hogy legyen kapaszkodóm közelebb vonódni hozzád, egy kicsit határozottabban, szinte vágyakozva csókolni, mintha így sokkal többet megtudhatnék rólad, mint amit szavakból meg lehet tudni és nem is próbálom megszakítani a pillanatot.