Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

kettőt a szívbe, egyet a fejbe EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 267 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 267 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (412 fő) Szer. 30 Okt. - 5:17-kor volt itt.


Megosztás

kettőt a szívbe, egyet a fejbe



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Greyson Yun

Greyson Yun

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
bang yongguk

»
» Csüt. 21 Márc. - 20:01

Yun Haeseong

the Devil's hand directs our every move - / the things we loathed become the things we love

Becenév:

grey

Kor:

huszonhat

Származás:

aranyvér

Lojalitás:

inagawa-kai

Képesség:

animágia - sörényes farkas

Csoport:

törvényen kívüli

Rank:

törvényen kívüli

Play by:

bang yongguk

Karakter típus:

keresett




Családja az egész életét az ösztönös menekülési kényszernek rendelte alá; felmenői generációkkal korábban a politikai üldöztetés elől menekültek Dél-Koreából Japánba, majd az őket ott érő előítéletek elől a yakuza karjaiba futottak, ott keresve a biztonságot és a hatalmat. Apja, aki ebből a vérvonalból fakadt, őseinek a hatalomvágyát örökölte csupán, ami kezdeti, ártatlan formájában kiemelkedővé tette őt a bűnszervezet soraiban, később viszont romba döntötte a család életét és boldogságát. Mostanra csupán azok tiszteletét élvezheti, kik feljebbvalójuknak tekintik őt - pitiáner bűnözők és megtévelyedett fiatalok néznek fel rá, tisztelik szinte istenükként, mint csodásan szerencsés kezű szerencsejátékost és felelősségteljes vezetőjét a kis csoportjuknak. Ellenben családja körében vegyes érzelmekkel találkozik szembe: a fia megveti, mint szülőt, a felesége gyűlöli, egyetlen lánya pedig csendes távolságtartással kezeli, hiszen tizennyolcadik életévének betöltéséig még teljességében függ tőle és esetleges hangulatváltozásaitól.
Ha bárki is megkérdeznő őt arról, mit gondol az apjáról, nem tudná, mit mondjon; állítása szerint teljességében csődöt mondott a családapa-fronton, talán megijedve az első gyermekkel jött felelősségtől menekült el a yakuza által kirótt kötelességeibe, majd meglátva ezekben a lehetőségeket kezdett el egyre feljebb kapaszkodni a ranglétrán, amíg már nem volt tovább. Ez a rendkívül időigényes folyamat megfosztotta őt attól, hogy lássa felnőni a saját fiát - bár talán akkor sem tudott volna rá fiaként tekinteni, szemeiben talán mindig csak a yakuza aranyifja volt, az örökös, aki egy nap elfoglalja majd a drága bőrfotelt a hatalmas íróasztal mögött, egy újabb újonc, aki kiképzésre szorult. Hűvös távolságtartás és a hierarchikus struktúrából átvett formulák jellemzik a kapcsolatukat, mint oyabun és kobun között; talán a család lénye, mint olyané már rég kiveszett ebből a kapcsolatból, a helyét átvette a szervezeten belüli hierarchia, ami elvárja tőle, hogy engedelmes legyen apjával szemben, ne térjen le a neki kijelölt útról... Így bármennyire is nem ért egyet bizonyos dolgokkal, nem tiltakozik, nem lázad, mert a szélesebb értelemben vett család, az Inagawa-kai érdeke az, hogy csendben legyen és parancsokat kövessen; de vérvonalát letagadhatatlanul keresi benne a saját, önös érdekeit, a lehetőséget arra, hogy többet kapjon meg, mit amit ígértek neki, mert a sok sosem elég, több kell, még több.
Anyja egy jóval békésebb, de kicsivel sem szelídebb teremtés; bár első látásra törékenynek és gyengének tűnhet, mint a tó felszínén lágyan ringatózó lótuszvirág, igazából inkább egy kígyóra hasonlít, hiszen minden szava méregként árad szét az ember testében, megfertőzi az elmét, a lelket. Neki volt az a szerencsétlensége, hogy ezt már gyermekkorában megtapasztalja; anyja sosem titkolta előle, hogy öccsét favorizálta, mert állítása szerint csendesebb és szófogadóbb gyerek volt, aki sokkal többre hivatott az életben, mint ő. A favorit gyermek életének tragikus baleset vetett végül véget - ellenben anyja azóta is abban a hitben él, már több, mint két dekád óta, hogy favoritjának halálát a bátyja okozta, és előszeretettel emlékezteti arra, hogy neki kellett volna meghalnia, hogy a fiatalabb gyermek túlélhessen. Hamar elhidegültek egymástól, de talán mindkét félnek jobb így; de a nőt talán még jobban megveti, mint az apját, és rosszabb napjain teljes szívéből kívánja neki, hogy végre utolérje a halál és követhesse hőn imádott fiát a túlvilágra.
A legtöbb szerencséje talán a húgának volt, aki nem élte meg a család romlását, mert mikor világra jött, már minden romokban hevert; a kezdetektől fogva elválaszthatatlanok voltak, hiszen a munkájába temetkező apa és elhidegült anya kereszttüzében ő volt az egyetlen, aki vigyázhatott arra, hogy a lányka ne vágja meg a talpát a múlt szilánkjain sétálva. Egész családját igyekezett helyettesíteni, apró oázist építeni maguknak a körülöttük tomboló világ közepén, beteljesíthetetlen ígéretekből fonni számára koszorút, ha már nem voltak virágok, amiket letéphetett volna ezzel a céllal. Egyedül hozzá kötődik talán, zsinóron húzza maga után, mint fantomot, a régi élet árnyát, hiszen útja más irányba vezeti, messze a lánytól, messze az ígérettől, amit már réges-régen megszegett: hogy egy nap csak ők maradnak, együtt, ketten a világ ellen.
Már egészen fiatal kora óta azzal a céllal nevelték, hogy egy nap eljusson ugyanarra a vezető pozícióra, amit jelenleg apja foglal el, vagy esetleg még feljebb; életének útja már előre el volt tervezve, és őt is igyekeztek ehhez igazítani - a hierarchikus rendszert és annak szabályait már azelőtt ismerte, hogy beszélni tudott volna, így igazából sosem volt szabad gyerekkora, lehetősége arra, hogy megismerjen egy másik világot, ami nem csak szabályokból, utasításokból és tiltásokból állt volna. Egy változó rendszer tökéletesen kiképzett aranyifja ő, aki egyszerre jártas mind a varázstalan, mind a varázsvilág rejtelmeiben, aki a megnyerő modorával és tökéletesen összeválogatott szavaival mindig, minden szituációban megállja a helyét; mintha csak az emberek fejébe látna néha, hiszen az esetek legnagyobb százalékában tudja, mit akarnak tőle hallani az emberek és milyen viselkedésformákat várnak el, és ő nem fél ezeket felhasználni ahhoz, hogy az ujjai köré csavarja őket. Megtanították neki, hogy érje el mindig és minden körülmények között azt, amit akar, anélkül, hogy ennek ő maga látná kárát, hogy törje meg azokat, akik nem akarnak engedelmeskedni az akaratának és hogyan csábítsa a saját pártjára azokat, akikhez az érdekei kötötték - ugyanakkor elvárták tőle, hogy vakon engedelmeskedjen feljebbvalói akaratának, hűséggel és odaadással vegye körül őket és ne kérdezzen, hiszen a feljabbvalói szava szent és sérthetetlen, ő pedig csak egy a rengeteg alkatrész közül a yakuza hatalmas masinériájában, egy cserélhető alkatrész, akinek ismernie kell a helyét.
Hosszú ideig vakon is követte az apja által felbérelt oktatók és magántanárok doktrináit, nem kérdezett és nem gondolkodott, csak utasításokat követett, naivan reménykedve abban, hogy ezzel majd kivívja magának apja elismerését, hogy a férfi legalább egyszer fiának tekinti majd a tanítványa helyett, de tévedett - és miután rájött erre a tévedésére, először érzett valami mást is az üres semmin kívül: mérhetetlen megvetést a férfi iránt, akinek az életét köszönhette. Egyedül a yakuza és a hierarchiája iránti tiszteletből nem lázadozik; hiszen ha eltaszítanák őt maguktól, esélye sem lenne egy viszonylag normális életre, száműzött lenne mindkét világból, amik között élt egy afféle szürke zónában. Egyébként sem tud megszabadulni a gondolattól, hogy neki az a helye az életben, amit kijelöltek még a születése előtt: elsőszülöttként nem csak a család, de apja pozíciójának az örököse is volt, számítottak rá és hittek benne, ráadásul ott volt a húga is...
...a húga, akinek a jelenléte sikerrel visszatartotta őt a teljes érzelmi degradációtól; a lányka túl jó volt, túl emberi, és mellette sikerült visszanyernie azon érzéseinek egy részét, amiket gyermekként megöltek benne. Mellette tanult meg újra kötődni, törődni és szeretni, és bár tudja, hogy valószínűleg sosem lesz képes annyira elköteleződni, mint bármelyik másik ember, legalább nem kopár ás sivatagos a lelki világa - vagy legalábbis nem annyira, mint azt apja szeretné.
A férfi viselkedése irányában volt talán a legnagyobb hatással a személyiségére; közvetetten tőle tanulta meg, hogy a legnagyobb érték a világban a pénz és a hatalom, hogy ezek nélkül az ember semmit se ér; tőle tanulta meg, hogy aki nem áll mellé, azt el kell taposni, mielőtt károkat okozna; tőle tanulta meg, hogy a kötelesség és a becsület az a két dolog, aminek vezetnie kell az embert az életben. Igaz, ő állítása szerint ez utolsót már régen elvesztette, még azokban az időkben, amikor mechanikusan követett minden utasítást, amit kiadtak neki. Aranykalitkája hazugságokkal volt kibélelve, hamis ígéretek láncolták le megcsonkított szárnyait, és emiatt hosszú ideig volt konfliktusban önmagával is; talán ez vezetett végül ahhoz, hogy kezdtek megjelenni nála az autoagresszív viselkedésformák, ugyanaz az önpusztítás, ami anyjára is jellemző volt. Valahol, az egész testét borító irezumi tetoválások alatt még felfedezhetőek lehetnének ennek nyomai, egy-egy rosszul gyógyult hegben vagy megfakult égésnyomban - de még ezeket is büszkeséggel viseli, még ha nem is beszél róluk, szinte soha.
A bizalmát nehéz elnyerni, és még nehezebb megtartani; igaz, állítása szerint az emberek nem is nagyon közelednek hozzá, arrogánsnak és önteltnek tartják, és talán igazuk is van ebben - hiszen ezeket szokta védekezési mechanizmusként felhasználni, hogy távol tartsa magától az emberek nagy részét, akiket megalázóan ostobának tart. Nem vérstátusz alapján ítélkezik, sokkal inkább első benyomás alapján, ráadásul elég előítéletes is, még ha ezt nem is mutatja ki igazán; ellenben ha valaki elviseli ezeket a stiklijeit, nagyon jó barátra és hasznos szövetségesre lelhet benne. De ha valaki szerelemre vágyik, azt nem érdemes nála keresni, mert bevallása szerint fizikailag képtelen szeretni, és nem is akar; olyan példákkal, amiket a családi házból hozott, egyébként is csak fájdalmat okozna az esetleges társának, azt pedig még ő sem akar, bármennyire is van benne valamennyi szadizmus.
Ami meglepő lehet valakinél, aki az ő státuszával rendelkezik, az az, hogy nem veti meg a varázstalan világot, sőt, kifejezetten otthonosan mozog benne; apja finanszírozásának hála még egyetemet is végzett, és ott tert szert arra a könnyedségre és közvetlenségre is, ami egész személyiségét jellemzi manapság. Az idő alatt talált rá néhány rendkívül mondén érdeklődési körére is, mint például a főzés vagy épp a motorozás, és általában ezek felé szokott fordulni olyankor, amikor valamiéer épp menekülne a világból, vagy épp elzárkózna a sajátjába, mielőtt az apja által belé nevelt agresszió úrrá lenne rajta és olyat tenne, amit később megbánna.


A világon három nagy hazugság van.



Az első: "a családod mindig támogatni fog".


Szétszórt papírhalmok a nehéz, mahagóni íróasztalon, számlák és szerződések, nyomtatványok tucatjai; irritáltan vonja össze a szemöldökét, ahogy felém néz, tekintete villámokat szór szemüvegének elefántcsont kerete fölött, és magyaráz, olyan beleéléssel, mintha csak általános iskolai tanár lenne, aki a diákjainak magyarázza a nyelvtan alapjait. Fúziókat emleget, cégnevekkel dobálózik és kontraktokat keres elő, és ha valaki nem ismerné, még azt is hihetné róla, hogy egy azok közül a varázstalan világban élő, agyonhajszolt üzletemberek közül, akik az egész életüket annak szentelték, hogy a tőzsdén akciókkal és obligációkkal kereskedjenek, mintha nem is létezne más, fontos dolog ezeken kívül; hiába figyelek rá, mondandójából csak félmondatokat fogok fel, mintha valami érthetetlen nyelven beszélne, és valószínűleg nem is tulajdonítanék ennek túl nagy jelentőséget, ha nem említene meg egy nevet, amit már hosszú évek óta nem hallottam tőle.
Yun Seonkil nem tartozott azon emberek közé, akiket szívesen emlegetett; bár a saját, tulajdon testvére volt, a nagybátyám, hosszú évek óta nem ejtette ki a nevét ajkain, áruló volt, halottként kezelték, mert volt mersze maga mögött hagyni azt, ami nekünk a mindennapjainkká vált. Bizonyos vélemények szerint túl törékeny, beteges és gyengéd lelkületű volt ahhoz, hogy a yakuza tagja lehessen, és ezt bizonyította az is, hogy kétszeresen is arra volt kényszerítve, hogy teljesítse a yubitsume rituáléját - és azután megszökött, gyáva kutya módjára behúzva a fülét és a farkát, és a világ túlsó végén kereste meg a szerencséjét, messze az egész famíliától és az élettől, aminek nem akart a részese lenni. Ők megvetették ezért, de én valahol tiszteltem, hiszen merte követni az álmait, küzdeni a boldogságért, míg mindenki más csak hagyta magát besorolni a hierarchiába... Velem együtt.
- Londonba fogsz utazni. Seonkil talált neked egy megfelelő feleségjelöltet... Valaki olyat, akinek a családja hosszú távon megerősítené a pozíciónkat a nemzetközi piacon is. - Ezt úgy közli, mintha csak egy étterem menüjét olvasná fel, vagy az időjárásjelentést; fel sem néz a papírjaiból, nem hozzám beszél, hanem az árnyakhoz a szoba sarkaiban, mint feljebbvaló a dolgozójához, mert ebben a pillanatban csak ennyi vagyok számára, valaki, aki fölött rendelkezhet, és csak másodlagosan a fia - egy eszköz, hogy elérje a céljait, nem törődve azzal, hogy ezzel esetleg átgázol az egész tervemen a jövőre.
Nem tiltakozom; csendes beleegyezéssel fogadom el a mappát, amit felém nyújt, és lassan lapozom át a tartalmát: repülőjegy egy irányba, egy lakásszerződés, nevek és címek apám díszes kézírásával papírra vetve, a terveim romokba döntve, újabb és újabb kések a hátamba vágva, papírlapok és nyomtatványok formájában. Kártyavár módjára dől a fejemre a világ, a düh vörös szemű szörnyetege valahol mélyen tombol bennem, az asztal túloldalán ülő férfi arcába ordítanám, hogy meg fogom ölni, bassza meg, de végül csak egy félszeg mosolyra telik tőlem, meg egy belegyező bólintásra. Ez most nem rólam szól, ez a család érdeke, és ez a kötelegéssem, amit teljesítenem kell. Minden másnak várnia kell...



A második: "a gyógyszerek megoldják a problémáidat".

Egy irritált morranás kíséretében teszem le az aktatáskám az előszoba padlójára; akárhogy is igyekszem, csak nem bírom kirázni a makacs vízcseppeket a hajamból, abban pedig már rég nem reménykedem, hogy ezt az öltönyt még valamikor felvehetném a jövőben. Igaz, ha minden így megy tovább, mint eddig, nemsokára már nem is lesz szükségem rá; épp ma veszítettem el az utolsó kontrakt-lehetőséget is, ami apám radarján volt, miután a cég igazgatója úgy ítélte, hogy egy befektetés a világ túlsó végén túl kockázatos lenne ebben a pillanatban, őket is kihúzhattam a lehetőségek listájáról, ami egyben azt is jelentette, hogy az ügyeim üzleti részét lezártnak is tekinthettem. Igaz, erre pont fel voltam készülve - ez az ötlet azóta kudarcra volt ítélve, hogy legelőször megfogant apám fejében, csakúgy, mint minden más terve is, mert nem sok fogalma volt arról, hogy a nemzetközi piacon valamelyest másképp működnek a dolgok, mint a hazánkban; persze azt is tudtam, hogy ha valamikor sor kerül arra, hogy visszatérjek Tokióba, akár csak néhány napra is, minden bizony megkapom a korántsem megérdemelt fejmosást mások hibái miatt... Mint ahogy az minden más alkalommal is megtörtént.
Aztán eltelik pár óra; a drága perzsaszőnyegen ülök és a gyógyszeres dobozokat rendezgetem a jobb napokat is látott kevézóasztal lapján - a kék dobozos a migrénekre, a narancssárga dobozos a depressziós tünetekre, a zöld dobozos az autoagresszív hajlamokra. Egy hosszabb pillanatra elmerülök ebben a varázstalan életfoszlányban; megint az egyetemen vagyok, az élet sokkal egyszerűbb és kevésbé mechanikus, a legnagyobb problémám a szakdolgozatom és az, hogyan rejtsem el az alkalmi partnereim elől az éveken át készített irezumi tetoválásaimat... Aztán a retrospekció véget ér, kezem pedig holdkóros mozdulattal söpri le a dobozokat a padlóra, azzal az elhatározással, hogy majd talán ma megváltoztatok valamit, visszatérek abba a világba, amelyikbe igazából tartozom, amelyiknek a szokásai és tradíciói még mindig hatalmas befolyással voltak az esetleges lehetőségeimre. A dobozok halkan koppannak a padlón, az apró tabletták zörögve emlékeztetnek a jelenlétükre; az elhatározás nincs elég erős ahhoz, hogy kitartsak mellette, tucatszámra szórom a tenyerembe a különböző tablettákat a színes dobozokból, a következményeken meg majd gondolkodok néhány óra múlva, amikor a gyógyszerek hatása elmúlik, az alkohol pedig kitisztul a szervezetemből, és minden ugyanolyan lesz, mint eddig volt, szürke és monoton. Semmi sem változik, a problémák ugyanazok maradnak, amik voltak.



És a harmadik... bármennyire is igyekszem, csak nem akar az eszembe jutni.

A lemenő nap utolsó sugarai ezernyi apró szilánkra törtek a pohár peremén, apró csipkéket rajzoltak ki az arcán a félhomályban; a tekintetemmel követem a mozdulatát, ahogy egy kósza, ezüstszőke hajtincsét a füle mögé simítja, egy pillanatra el is feledkezve arról, hogy talán arra is illene figyelnem, amit mond közben - de a pillanat amilyen könnyedén jön, úgy el is múlik, újra a kezébe veszi a kávés csészét, és én már nem gondolok arra, vajon milyen lenne a hajába túrni, és...
- A cseresznyefák gyönyörűek szoktak lenni Tokióban... látnod kéne őket. - Halkan nevetve dőlök hátra a széken, megigazítva a garbóm, hogy a cimkéje ne kaparja a nyakam; az első, rendkívül feszült és kínosan csendes atmoszférában eltöltött találkozásunk után kezdtem biztos lenni abban, hogy ismeretségünk további része is hasonlóan telik majd, ha ez az aranzsált házasságnak titulált pokol valaha is megtörténik, életünk legrosszabb tapasztalata lesz majd, amiből csupán a halál jelenthet majd kiutat. Lélekben már félig-meddig készen is álltam a rituális seppuku-ra, igaz, ennek okait érdemes lett volna évekkel korábban keresni, valahol az egyetemi életem elején, de hát...
...azt hiszem, kicsit eltértem a tárgytól.
Érzem, hogy engem néz; a virágmintákkal díszitett, porcelán csésze pereme fölött elkapom a fürkésző tekintetét, és elgondolkodok azon, vajon mennyire lehet jártas a legilimencia terén, vajon mi mindent olvashatna ki a fejemből, ha esetleg kíváncsi lenne. Magam sem tudom, mire gondolok épp; hirtelen túl varázstalannak érzem magam az Ő világához mérten, korántsem helyénvalónak, és bármennyire is szeretném, nem tudom megmagyarázni, sem meghatározni ezt az érzést, de ismeretlen ismerősként üdvözlöm, hiszen olyan régóta volt már az életem része, egész lényemnek egy fontosabb alkotóeleme, hogy képtelen lettem volna elválasztani azt mindattól, aki egyébként voltam.
- Egyszer elviszlek, ha szeretnéd. - Úgy mosolyodok el, mintha nem lennének a hullámok, amik összecsapnak a fejünk fölött, mintha minden, ami eddig el lett volna számunkra tervezve az életben, csupán egy rossz álom lenne, amiből szerencsére sikerült felébrednünk; valahogy őszintébbnek érzem most a saját szavaimat, mint azon az estén, senki sem kényszerít semmire, nem kell senki olyannak lennem, aki nem vagyok, és mégis szerepet játszok, mert még itt és így sem lehetek az, akinek lennem kéne.
A garbó kaparja a nyakam; egy hosszabb pillanatig bánom még, hogy hallgattam a húgomra, amikor azt mondta, vigyem magammal mert jól áll, meg azt is, hogy eszembe jutott azután még felvenni, és megjegyzem ezt magamnak, hogy soha többet eszembe ne jusson felvenni, amíg ki nem vágom belőle a cimkét. Aztán villámcsapásként hasít belém a felismerés, az elfelejtett gondolatmenet napokkal vagy hetekkel vagy hónapokkal korábbról, ahogy végre leteszem az asztalra az üres kávés csészém; a hirtelen jött déjá vu vaskarmaival kapar fel az elmém falán, mar és éget, és egy hosszabb pillanatig bánom is, hogy a migrén elleni gyógyszereimet a bérelt lakásom kávézóasztalán hagytam, mielőtt nyakamba vettem volna a várost. Lelki szemeim előtt egy másik lányt látok; apró kezei remegve kulcsolódnak az enyémre, vállait még rázza az elfojtott sírás, és igazából minden akaraterőmre van ahhoz, hogy ezt a retrospekciót valahová elmém mélyére zárjam, egy olyan helyre, ahonnan nem kerülhet elő, amíg én azt nem akarom. Már pedig nem akarom...



A világon három nagy hazugság van.
Az első: "a családod mindig támogatni fog".
A második: "a gyógyszerek megoldják a problémáidat".
És a harmadik... "szeretlek".



Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Clive Staples McGonagall

Clive Staples McGonagall

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Tom Hiddleston

»
» Szomb. 20 Ápr. - 21:22

   
Gratulálunk, elfogadva!

   
Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.


   


Kedves Mr. Yun Haeseong!

Ritka az ilyen család és szomorú, mert Önnek annyi mindennek kellett megfelelnie és sok meg nem érdemelt haragot elviselnie, hogy talán nem is tudja milyen az igazi család, amiben nem fél, ami arra teszi fel életét hogy Önt megóvja, mint tagot, gyermeket.
De Önt már nem kell megóvni, inkább nekünk Magától óvni magunkat.
Szomorú, ha az apa annyira elrontott valamit, mint Önnél és hogy bele ne fulladjak a bánatba sorait olvasva (hiszen tudja mennyire szentimentális vagyok) kis reményt ad, ahogy Önnek, a húga, az egyetlen emberi ember, akibe kapaszkodhat. Ó, hát kapaszkodjon, nagyon erősen, veszélyes a rosszindulat atyai szelleme.
Kitartása példátlan, bár biztosan tudja mennyire felnézek magára és most tekintsünk el kicsit a bűnszervezettől, arra az elegáns magabiztosságra gondolok, amit míg én megjátszok, Ön elemi erővel áraszt.

A világ három hazugságánál szinte láttam magát és ha azt mondják a jelenet nem valós, csak kitalálta valaki, hazugságnak találnám, mert maga annyira elő és ember ezzel a három nagy becsapással, mert igaza van, a család sokszor kevesebbet tud, mint egy távoli ismerős, a gyógyszerek problémákat generálnak és a szerelem. Talán maga jobban tudja. Hazugság.
Én mégis szeretnék igazat szólni és lélegzetvisszafojtva útjára bocsátani. Csendben köszönöm az olvasmányélményt, meghajlok, ahogy önöknél dívik és lassan kihátrálok a képből a hatalmat átadva Önnek.

Üdvözlettel: Clive S. McGonagall




    Foglalók Hírek Kapcsolatkereső Halálfaló lista A Főnix Rendje listája

   

   
Vissza az elejére Go down

kettőt a szívbe, egyet a fejbe

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lépj egyet most

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Inaktív, és törölt karakterek-