behind the rainbow

Dühödten rontok be Pandora szobájába, még kopogni is elfelejtek, mintha Barty Crouch idegessége kiölne belőlem minden gondolatot, és átvenné az irányítást. Küldök a lány felé egy dühös pillantást, mintha az összes létező dologért őt hibáztatnám, pedig aztán ő erről egy kicsit sem tehet, az egészről még csak nem is tud, de ha tudna egészen mérget mernék rá venni, hogy izzadni kezdene a tenyere, hiszen még csak nem is tudja azt amit én tudok, és ha nem most lenne, akkor nem zavarna ennyire, mint amennyire most zavar, hogy tudom.
Felhorkantok, ideges mozdulatokkal kezdek keresgélni a szépítkezőasztalon felhalmozott üvegcsék között, emelgetem előbb az egyiket, majd a másikat, sietős idegeskedéssel olvasom el a címkére kanyarított betűket, összeráncolt szemöldökkel sóhajtok föl, s kihúzogatva a fiókokat kutatok tovább, mintha tisztában sem lennék azzal, hogy konkrétan berontottam a szobájába, és kutakodok, ki tudja miket találhatok - bár rosszabb dolgokat, mint amit eddig is tudok, biztosan nem - mégis képtelen vagyok egy ésszerű gondolatmenetet végigvezetni, érzem a tajtékzó dühöt a másik oldalról, s csak bosszant, mert nem is az enyém, még csak nem is az én saját érzésem, de pofátlanul bemászik a bőröm alá, gyökeret ver, megpróbál kicsinálni, Egy parazita ez, ami a testemből táplálkozik, lassan minden erőmet és energiámat felemészti, hogy gyógymódot keresek, s mikor nem azzal foglalkozom akkor gyötrő pillanatokat töltök azzal, hogy kizárjam Barty Crouchot az agyamból, ez pedig általános kimerültséghez és folytonos, gyötrő fejfájáshoz vezet.

Felpillantok, a tükörből keresem a feleségem pillantását, szándékos vehemenciával kapom el, türelmetlenül ejtek vissza egy másik üvegcsét is, a fejembe újfent erővel hasít bele a fájdalom, még a homlokom is türelmetlen ráncba szalad tőle. Ahogyan telnek a napok, a fejfájásom egyre elviselhetetlenebbé válik, lassacskán úgy érzem, hogy meg fogok őrülni, mániákusan igyekszem minden pillanatból tudatosan kizárni, biztosra venném, hogy attól készül széthasadni, mert olyan nagyon küzdök ellene, ha beengedném, s átadnám magamat neki, könnyebb lenne, ezerszer könnyebb lenne, mégis úgy érezném, hogy feladnám saját magamat. - Hol a faszban van az a főzet? - Mordulok föl, s egy újabb fiókot nyitok ki, újabb turkálásba kezdek, közben pedig fájdalmasan szisszenek föl, kezemet a fejemhez kapom, káromkodni kezdek. Már el sem tudom dönteni, hogy mi van belőlem és mi van őbelőle, abban sem vagyok biztos, hogy a saját fejfájásom kínoz éppen.

So just carry on
Drift onto the storm

A penna szorgosan serceg a pergamenen, ahogy girbe-gurba betűkkel jegyzetelek, sietősen, hiszen a vérmágia fejezetnél megannyi alfejezet és fontos részlet található, hogy félő, nem fejezem be hétfő hajnalig sem, mire vissza kell mennem a Sweetwoodsba és még abban sem lehetek biztos, hogy valaki nem fedezte fel, hogy elhoztam ezt a könyvet annak ellenére, hogy csak szigorú feltételek mellett lehet akár csak egy tintásüveg kupakját is kihozni. De egyszerűen nem volt más választásom. A napok egyre csak telnek mióta Silje itthagyott minket. Akarom mondani, itthagyta Antonint és Anastasyat. És minden nappal egyre csak telik az idő, nő a feszültség, és a sebek ahelyett, hogy gyógyulnának, újra felfakadnak. Nem lehet kiszámítani, hogy melyik pillanatban veszíti el Antonin a fejét és én mindegyre csak azt érzem, hogy egyre kevésbé látok a fejébe. Néha, mikor a szemébe nézek az olyan kifejezéstelen, olyan üveges, máskor meg elborul az őrülettől, és jaj annak, aki a közelébe kerül. És ilyenkor mardos a bűntudat, amiért nekem mindenképpen ragaszkodnom kellett ahhoz az átkozott Sweetwoodshoz, hogy ahelyett, hogy végre a családi tűzhelyet őrizném, tiltott átkokat tanuljak a hét négy napjában, a többin, meg Mrs. Dolohov legyek. Félállásban. És dühös vagyok Antoninra, amiért ezt hagyta, ahelyett hogy még pár évig húznánk az időt, végre igazi felesége lennék, ahogy az egyességünk szólt, valamikor az özönvíz előtti időkben. És Juniorra, aki felbíztatott, hogy többet érek annál, hogy játszam itt életem végéig a született feleséget aztán mégis itthagyott a szarba. De legfőképpen Siljere vagyok dühös. És a Nagyúrra, és mindenre, ami ezt az átkozott világot kifordítja a sarkaiból.
Amikor az ajtó becsapódik ijedten rezzenek össze, s ahogy védelmezően a könyv felé nyúlok, felborítom a tintásüveget, de ő észre sem veszi a felfordulást, vagy hogy éppen rajtakapott valamin, nyilvánvalóan már azelőtt marcangolta az ideg, mielőtt a szobámba kéretlenül és engedély nélkül berontott, amire csak a legelesettebb pillanataiban vetemedett.
Lányos zavaromban kapkodva figyelem, hogy mit csinál éppen, és követem a tekintetemmel minden egyes mozdulatát, ahogy a pipereszekrényemhez rontat és az amúgy is uralkodó kuplerájt, ha lehet méginkább összekavarja. A szívem úgy liftezik, mintha bármelyik pillanatban ki akarna ugrani a mellkasomon, mert az első pillanataban még azt hiszem, hogy rájött valahogy, hogy miben mesterkedek hetek óta, és talán még azt is tudja, hogy ha más utat nem találnék, képes lennék akár a lánya vérét is felhasználni arra, hogy megtaláljam az eltűnt szeretőjét. De aztán rájövök, hogy tulajdonképpen bármit is tettem vagy gondoltam az elmúlt hónapokban, joggal akasztaná ki ennyire. Mindennek ellenére, csak akkor vagyok képes lenyugtatni magam mélyen kapkodva a levegőt, a ujjaimmal a hálóingem szegéjét gyömöszölve, mikor aztán a fejéhez kap és megszólal.
Hirtelen egy mázsás súly gördül le a mellkasomról és pillanatok alatt nyugalmat erőltetek magamra. Láthatóan nekem sokkal jobban megy ez, mint neki.
-Megint fáj a fejed.
Egy egyszerű ténymegállapítás az egész, és megspórolom neki a szokásos szöveget, hogy hívom azt az átkozott medimágust, mert tudom, hogy amíg nem kap bájitalt, addig nem lehet vele tárgyalni.
A párnám alá rejtettem az utolsó üvegcsét. Nem mondanám, hogy különös örömömet lelném a szenvedésében, csak egyszerűen azt akartam, hogy menjen el egy átkozott gyógyítóhoz, de láthatóan nem volt erre hajlandó. És mint egy igazi férfi, vagy egy haldokló hattyú, óriási drámát csinál egy fejfájásból. Én mégis, minden zokszó nélkül nyúlok a párna alá, veszem ki az üvegcsét, cseppentem az utolsó adagot egy pohárba és a pálcámmal vizet töltök bele, aztán felé nyújtom, de egy váratlan pillanatban visszahúzom a kezem.
- Á-á! Ne olyan sietősen.
Aztán ahelyett, hogy odaadnám neki, csak félreteszem a poharat a parfümös és arckrémes üvegcsék között helyet találva, aztán olyan közel hajolok, ahogy csak nem szégyellem és két hűvös tenyerem közé veszem az arcát. És úgy fúrom a tekintetem az övébe. Aggodalmas pillantással nézek rá, mert tudom, hogy ezt utálja, és ettől kikészül, mert nem tud még mindig mit kezdeni vele.
- Azt ígérted, hogy elmész a gyógyítóhoz, hogy megtudjuk biztosan, hogy nincs valami átkozott agytumorod. Nem emlékszel?

-Ez egy nagyszerű megállapítás Pandora. Honnan sikerült rájönnöd? - Gúnyos megjegyzésem valahogyan élt téveszt a fejembe nyilalló fájdalom hatására, oda is kapok a kezemmel, erős nyomást gyakorolok a megsajduló pontra, a szememet is türelmetlen értetlenkedéssel hunyom le, hátha majd ettől gyorsabban tova illan.
Megtámaszkodom valamin, tényleg nem lennék képes megmondani, hogy minek dőlök éppen neki, csak arra van szükségem, hogy csend, béke és nyugalom áradjon szét a testemben, na meg arra a kurva bájitalra, ami majd ezt mind segíti megteremteni.
Úgy érzem magamat, mint egy rohadt függő - hát nyilván, hiszen már az vagyok - aki képtelen másra gondolni, mint az anyagra, aki képtelen embernek érezni magát a testében lévő tudatmódosítószer hatás anélkül. Valahogyan így van ez velem is, csak hogy nekem arra van szükségem, hogy ne érezzem magamat embernek, hogy az a fejfájáscsillapító kiüssön egy időre, s bódult elégedettséggel vehessem tudomásul, hogy volt úgy pár órám, hogy semmi bajom nem volt. Ritka ez manapság, ritka ez Crouch hangjával a fejemben, ritka ez az érzéseivel az agyamban. Az agyam képtelen elfogadni, hogy ugyan abba a térfogatba, most beköltözött valaki más is.
Mire a fájdalom egy pillanatra csitulni kezd, valahogyan sikerül visszalöknöm a testsúlyomat a lábaimra, kótyagos pillantásommal keresem Pandora éberen izgalmas tekintetét, lekövetem minden mozdulatát.
Egyszerre vagyok megkönnyebbült és borzalmasan dühös, az ember nem rejteget csak úgy bájitalokat a párnája alatt, az ember nem kínozza csak úgy a másikat. - Ezt abban az iskolában tanulod? Hogyan öld meg a férjedet három lépésben. - Kinyújtom a kezemet a pohár felé.- Először is idegesítsd halálra a lázadásoddal.. aztán ha már belenyugodott, dugj el tőle minden olyat, ami meggyógyíthatná, majd nézd tehetetlen sajnálkozással ahogyan kiveti magát az ablakon.. - Viccelni próbálok, valahogy az egész mégis túl komolyra sikeredik. - Elég a játszadozásból Pandora. Kérem. - Pillantásomat most a pohárra vetem, tényleg függő vagyok már, egyszerre mintha a szám is kiszáradna, éktelen szomjúság tör hirtelenjében rám, csak meg akarom inni, és hanyat vetni magamat az ágyon, hagyni, hogy az erős szer kiüssön teljesen.
Pandora ujjai meglehetősen hűvösek, és ez meglehetősen kellemes érzés egy tomboló fejfájás közepette. Lehunyom a szemeimet, sőt a kezéhez nyúlva, elnagyolt mozdulattal vonom tenyerét a homlokom irányába, hogy a hirtelen hűvös érzés csillapítson minden fájdalmat.
Halkan sóhajtok föl, panaszosan és egészen biztosan. - El sem tudod képzelni, hogy hány gyógyítónál jártam már. - Egészen a derekára fogok, abban támaszkodom míg az ujjai a homlokomat érik. Soha nem gondoltam volna, hogy Pandora és én, én és Pandora majd így állunk egymással szemben. Ugyan ki gondolta volna? - Ez nem tumor, ez az átkozott Crouh Junior.. - S mire észbe kapok, már kiszalad a neve a számon, a szemem hirtelen és megütközve pattan föl, s csak bámulok Pandára, hátha úgy hiszi, hogy ez csak a szokásos gúnyolódás.

So just carry on
Drift onto the storm

Kéretlen és szándékosan lealacsonyító megjegyzésére mindkettőnk érdekében úgy döntök, hogy inkább nem válaszolok. Tisztában vagyok vele, hogy milyen vékony késélen táncolunk minden egyes alkalommal, amikor egy szobába kerülünk, s habár mindketten meghoztuk a döntést, hogy a nyakunkon lévő felelősség miatt megpróbálunk a korunknál érettebbek lenni és bölcsebbek a felmenőinknél, ez a döntést mégis sokszor kitettük a szeszélyeinknek. Hogy ki éppen milyen lábbal kel fel, vagy hogy kit kínoznak éppen gyötrő fejfájások. És hát ez utóbbiban általában Antonin volt érdekelt, viszont az is tény, hogy nem mindig volt türelmem hozzá. Kedélyeim változóak, akár egy nyári zápor. Ha éppen kedvem tartja, hajlamos vagyok tényleg kínozni Antonint és feszegetni a határainkat, de a legtöbb esetben csak egyszerűen belátom, hogy ha nem engedek, annak beláthatatlan következményei lehetnek. És bármennyire is szórakoztatónak találtam kezdetben a vergődésit, ugyanis ezt akkor még valami karmikus leszámolásnak tartottam, mert azért Antoninnak voltak húzásai, amikért úgy gondoltam, utólag sem árt valami büntetés. De aztán be kellett látnom, hogy én sem vagyok egészen ártatlan, sőt, és hogy ebből a tekintetből gyermekibbek és ostobábbak a házasságról alkotott elképzeléseim, mint neki.
Csak hát, amikor ilyeneket mond, ráadásul ezzel a hangsúllyal, akkor azért nehéz türtőztetni magamat. Nem tehetek mást, mint gúnyosan, de jó hangosan felnevetek.
- Mégis mikor lázadtam én úgy igazán utoljára? Mikor szöktem el például ez elmúlt egy évben? Vagy hoztam rád nyilvánosan szégyent? Még az átkozott RAVASZ-t is mind letettem, nem mintha a legkevésbé is érdekelt volna, vagy nem reménykedtél volna egy kicsit titkon, hogy nem lesznek jobb eredményeim, mint neked.
Most talán bebizonyosodott, amit mindeddig is sejtettem, hogy Antoninnak tulajdonképpen derogál, hogy egy képzett nővel kell együtt élnie (nem, még véletlenül sem töltöttem túl sok időt Barty Jr. társaságában).
- Miért nem voltál képes összeszedni magad és megmondani, hogy ha ennyire zavar, hogy abban az iskolában tanulok? Nem mintha a hátad mögött történt volna. Megkérdeztelek.
Hogy némiképp nyomatékot adjak a szemrehányásnak, enyhén felemelem a hangom, de már meg is bánom abban a pillanatban. S hogy valamiképp ellensúlyozzam a kirohanást, előbb tízig számolok, aztán csendben, kimérten szólalok meg újra.
- Az a lötty nem fog téged meggyógyítani. Csupán pillanatnyilag enyhíti a fájdalmat. Aztán ha holnap felkelsz, minden kezdődik elölről.
Ezt úgy magyarázom neki, mint ahogy a múltkor Milonak próbáltam megmagyarázni, miért nem jó ötlet, ha a wc csészében úsztatja a játékait. De persze ő bólogatott, mintha megértené, aztán másnap ugyanúgy ott találtam a kis ólomkatonát és a papírcsónakot teljesen szétázva. Olyan végtelenül makacs, hogy ha biztosra tudnám, hogy nem Antonin gyereke, gyanakodnék a relációra. Te talán abban sincs semmi különös, ha Rafael volt ugyanilyen, hiszen azért mégiscsak évekig Anonin legjobb barátja volt. Persze én már nem is emlékszem rá, csak bevillannak képek, de egyre homályosabban. Az ikrek meg már egészen biztosan nem emlékeznek.
Őszintén meglep, amikor a kérlek szót használja, és ettől egészen megesik rajta a szívem, és mégis azt akarom, hogy felfogja, mennyire nem megoldás, hogy folyton elodázza a fájdalmat. Tiltakozva rázom meg a fejemet, némán.
De Antonin végül csak akkor látszik megadni magát, amikor már a kezem között tartom az arcát, s nem csak leengedi a falakat, hanem irányítja a kezemet a homlokára, miközben az ő sajátja a derekam köré fonódik. S hirtelen jött intim érintésből olyan zavarba jövök, mintha tűz égetné az arcomat. Azért azt gondolná az ember, hogy csaknem három év házasság után egy ilyen ártatlan érintés nem hozhatja zavarba a feleséget.
Mellkasom fel-le liftezik az izgalomtól, de nem adom jelét, hogy megszeppentem volna, mert végre először igazán megnyílik és ezt most mindennél előrébbvalóbb. Mikor belekezd még komoly, bíztató és egyben kíváncsi tekintettel bátorítom, de aztán az arcvonásaim hamar eltorzulnak és sűrű redők költöznek a homlokomra.
- Miért lenne ehhez bármi köze is Barty Crouch Juniornak?
A higgadt hangom körülbelül ideáig tartott. Máris pár frekvenciával magasabban szólalok meg és bele is remegek a mozdulatlanságba. Barty Crouch annyiféleképpen lehet ennek a történetnek a főszereplője. Mert egyébként is gyakran vált már főszereplővé a kettőnk közötti beszélgetésekben. Mégpedig úgy, hogy minden alkalommal Antonin kezdeményezte azt. Ha nem ismerném, milyen gyűlölettel viseltetik iránta, még azt hihetném, hogy ő szerelmes belé, nem is én, mert csak akkor képes a másikról ennyit beszélni és ennyit gondolni rá. Mindazonáltal vannak olyan dolgaim nekem is Barty Juniorral, amit sohasem mernék megosztani a férjemmel.
Megannyi lehetőség közül végül a kioktató hangomat veszem elő.
- Kicsit túlreagálod a dolgokat. Barty Crouch nem maga az Antikrisztus. Az egész olyan, mintha beköltözött volna a fejedbe. Van egyáltalán olyan nyomorúság az életedben, amiért nem Barty Juniort hibáztatod?
Be kell vallanom, Crouch Junior valóban tökéletes bűnbak lehetne a világ sok bűnének elkövetésében. Na de azért az mégiscsak túlzás, hogy mindegyikért őt vegyük elő.

A nevetésétől újból éles fájdalom hasít a fejembe, panaszosan nyögök föl, és küldök egy gyilkos pillantást a nejemre. Nem is igazán neki magának szól, igazából Panda olyan szerves részévé vált az életemnek, amilyet soha nem tudtam volna elképzelni. Az idő előrehaladtával sikerült kellőképpen összeszoknunk, mostanra már meg tudom állapítani egyetlen mozdulatából, hogy van-e éppen baja, egy pillantás elég ahhoz, hogy megértsem mire gondol éppen. Ebben a pillanatban egészen biztos vagyok benne, hogy panda is értelmezni tudja a tekintetemben megbúvó fájdalmat, a felnyársaló pillantásból is kiveheti az agonizáló lüktetést ami éppen szétzúzni készül az agysejtjeimet.
- Bebaszna ha még most is el akarnál menekülni.. - Nyögök föl valahol két fájdalom hullám között, fájdalmasan reménytelennek érzem ezt a párbeszédet, nem is értem igazán miért futunk ennyi felesleges kört, ahelyett, hogy megkaphatnám azt a kurva bájitalt. Szerintem mindketten jobban járnánk, már csak azt nem tudom, hogy neki mi haszna származik abból, hogyha én fejfájás miatt dörzsölten elviselhetetlenné válok. - Melyik álmodban álmodtál róla, hogy a RAVASZ eredményeid iránt érdeklődöm? Nem vagyok az apád, sem a fogva tartód.- A kedvenc témáim egyikéhez érünk, újra. Mintha valaha is csináltam volna úgy, mintha egy kibaszott börtönben laknánk. Mintha valaha is számon kérném, hogy merre jár, mintha soha sem támogattam volna semmiben. Ezzel Panda amúgy eléggé fel tud idegesíteni, és ha most nem lennék ilyen állapotban - értsd szétszenvedem a környezetet és magamat -, egészen biztosan rettentő dühössé válnék, még ki is kérném magamnak a feltételezést. Néha megrettenek attól, hogy Pandora milyen kicsinyesnek tart, és ha egy kicsit is érdekelne az oka, biztosan rákérdeznék ( hát persze, hogy érdekel, de ki az aki szeretné hallgatni ahogyan szarrá alázza a felesége? ).
Úgy gondolom Panda teljes mértékben tisztában van azzal, hogy az állapotom miatt előnyben van, és hát azért ezt rendesen ki is használja, amiért amúgy kellene kapnia egy extra nagy dicséretet, mert hát mindig is úgy gondoltam, hogy neki muszáj megtanulnia minden az életben maradáshoz szükséges fortélyt az életben, már csak azért is, mert hát a Sötét Nagyúr még mindig kurva nagy veszélyt jelenthet rá, annak ellenére, hogy Barty Crouch Jr. és én egészen faszán dolgozunk együtt Pandora védelmében.
Aztán mégis csak sikerül felidegesítenie. Felsóhajtok, és csóválni kezdem türelmetlenül a fejemet, azt hiszem ösztönösen tapogatom a farzsebemet cigaretta után kutatva, fejfájásom immáron nem csak Crouch kizárása miatt van, hanem miatta is. Remek.
- Merlinre... mikor érem már meg, hogy ne én legyek az oka annak, ha valamit nem akarsz? - Költői a kérdésem, természetesen, de valahogyan fogadni mernék rá, hogy válaszolni fog.- Annyiszor mondtam már neked, hogy csinálsz amit akarsz. Ha éppen te ebbe az iskolába akarsz járni, hát menj Merlin hírével, ha éppen úgy döntesz, hogy megunod, hát und meg. Őszintén mondom neked, hogy kiugrok az ablakon ha még egyszer rám akarod verni, a túl sok felelősséget a válladon. - Egy kicsit acsargok a végére, leginkább azért mert a fájdalom és az ideg olyan szögben találkozott a halántékom egy pontján, hogy úgy érzem a szemem kiesik a helyéről.
Újfent sóhajtok, türelmetlenül. Miért is ütközöm falakba? Miért is nem rontok át rajta és veszem el erővel azt a kurva poharat?
- Leszarom. Leszarom ha holnap meghalok, de most add ide azt a szart, mert esküszöm megbánom, hogy megbíztam benned. - Na nem mintha ez akkora fenyegetés lenne, de azért mérhetetlenül jól hangzik a fejemben. A valóságban meg hát, kicsit számítónak és pökhendinek.
Azért persze egészen készségesen simulok a hideg tenyér nyújtotta élvezetbe, megnyugtat és elvonja a fájdalmamat. Panda közelségétől kissé meg is nyugszom, beáramlik az orrlyukamba ismerős illata, olyan otthon illata van, amilyen csak neki és a gyerekeknek lehet, biztonságot sugalló, és megértést.
Persze ez nem tarthat sokáig, megint felemeli a hangját, én pedig újfent panaszosan nyitom ki a szememet, őszinte csalódottsággal és tehetetlenséggel bámulom, egészen farkasszemet nézek vele.
Bassza meg.
- Itt van.. egészen a fejemben Panda.. hallom, érzem őt. -Azt nem tudom, hogy akkor most ő el fogja-e hinni azt amit mondok, vagy szimplán úgy gondolja, hogy a fájdalom meghasított valamit az elmémben.

So just carry on
Drift onto the storm

Azért volt alkalmam annyiszor gyilkos pillantásokat váltani Antoninnal, hogy ezúttal még csak egy szemernyit se hasson meg a dolog. Mint egy engedetlen kisgyerek, válaszul csak a szememet forgatom, és karba font kézzel figyelem, ahogy szenved, de mielőtt még igazán élvezni kezdeném az egész helyzetet, már pattintja is vissza a labdát. Energikusan. Idegesen. De egyébként minden lelkesedés nélkül. Pedig én valójában élek-halok az ilyen vibráló szócsatákért. Elemi erővel tölt el minden pillanat, amikor egymást marhatjuk, és nem igazán érzem azt, hogy valaha is belefáradnék. De hát persze van két év előnyöm, és Antonin látszólag már belefáradt, vagy ha nem, éppen csak színleli. De hát a fájdalmat és szenvedést nem lehet ennyire színlelni, és már tudom, hogy tényleg komoly a baja.
Persze még így, sebzetten és zavaros fejjel is igaza van. Sehol nem lenne ilyen biztonságos számomra, mint a Dolohov kúriában és ezt mindketten tudjuk. Nem mintha lenne ahová szöknöm. Nem mintha eddigi szökési kísérleteim olyan jól végződtek volna egyébként is. Abban is igaza van, hogy nagyobb szabadságom van most, mint valaha az apám házában vagy valaha a Roxfortban. Talán túlságosan is nagy. Talán éppen az a bajom. Tulajdonképpen nő vagyok és ennek fel kéne jogosítania arra, hogy képtelen legyek eldönteni, mit is akarok. Túl sok figyelmet és szigort, szűkre szabott nyakörvet és rövidre fogott pórázt? És ez egy mindenbe beleszóló atyáskodó férjet, aki minden lépésemet figyeli? Ehelyett tényleg oda megyek, ahova akarok. És direkt sosem kérdezne rá hogy hol jártam. Mert talán fél a válaszoktól. Vagy mert talán magasról tesz rá, hogy mi van velem. Csakhogy én nem akarom, hogy leszarja, hogy mi van velem.
- Nem vagy az apám. Sem a fogva tartóm – visszhangozom a szavait és bólintok egyetértően. Tulajdonképpen Antonin olyannyira normális. Annyira idegesít, hogy legszívesebben belevájnám jó mélyen a körmeimet, hogy ébredjen fel kicsit benne a múlt századi vadbarom, amire valamikor predesztinálták. – Persze, mert leszarod magasról, hogy mit csinálok.
Indulatból, sértődötten csattanok fel és nem, egyáltalán nem fair, de ebben a pillanatban pont, hogy nem érdekel, ha nem fair valami.
Sosem fog úgy aggódni értem, mint Siljért.
Persze, nem vagyok Silje, sosem tudnék a helyébe lépni, ha nagyon akarnék, akkor sem. De nem akarok. És az a hely ott tátong üresen. Szinte ordít. Viszolygással néztem az itt maradt holmikat, amiket aztán egy nap a manók, minden bizonnyal Antonin parancsára, mind a tűzre dobtak.
De hát miért zavar ennyire, hogy nem érdeklem? Nem is miatta csináltam az egészet. És nem is Junior miatt. Nem az elismerő fejsimogatás reményében. Magam miatt és ez valami olyan újdonság volt az életemben, amivel nem minden esetben vagyok képes mit kezdeni.
- Merlinre, sajnálom, hogy nincsenek három mérettel nagyobb melleim, hosszú egyenes fekete hajam és formás, gyermekbíró medencém és hogy nem hagytalak itt a fenébe, kétszer is. Akkor talán jobban felkelteném az érdeklődésedet.
Abban a pillanatban, hogy a szavak kibuggyaak, már legszívesebben a föld alá süllyednék. De erre nem vagyok képes, úgyhogy rákvörös arccal, megszégyenülten nézek farkasszemet Antoninnal, de szavakkal nem, csak a tekintetemmel kérem a bocsánatot.
Csak remélni tudom, hogy nem én avgyok az egyetlen, aki már megmondta a kimondott szavakt. De mindegy is. Nyilvánvaló, hogy most a szívéből szól, mindenféle válogatás nélkül, de ha ez igaz, akkor én kétszer is meggondolom, pláne ezekután, hogy odaadjam-e neki a fiolát.
- Ugyan Antonin. Hiszen most sem bízol bennem, különben nem titkolóznál annyit.
Nyilvánvaló, hogy vannak titkai. Elvégre a férjem. Elvégre egy átkozott halálfaló. Elvégre férfi. Elvégre ő Antonin én meg Pandora, persze, hogy titkolózunk egymás előtt. Ez ilyen nyilvánvaló és az álszenteskedéstől egy pillanatig felfordul a gyomrom, hogy végérvényesen úgy érzem. Ezt most itt be kell fejezni.
Éppen ezért olyan furcsa, hogy nem ugrik el az érintésem elől, sőt, belesimul egészen és a hatás, amit el kívántam érni, nem várat sokat magára. Lassan lenyugszik. Megpihen. Az addig feszült idegei az érintésem alatt simulnak ki a ráncok, s hangolódik össze a lélegzésünk. És én addig emelkedek a lábujjam hegyére, hogy egészen közel emelem az arcomat az övéhez. Olyan bizalmi közelségbe. Olyan nemmenekvős közelségbe. Olyan makacsul nézek a szemébe, hogy nem is lenne képes elmozdulni, ha csak nem erőszakkal rántja ki magát a kezem közül.
És egy pillanatig tart csupán a halálos nyugalom. Aztán óhatatlanul befurakszik közénk Barty Junior.
Junior beköltözött a hálószobánkba. Ez ahhoz képest előrehaladás, hogy eddig kávé mellé, két cukorral szolgáltuk fel. Olyan szokatlan és intim ez a helyzet. Így hármasban, hogy végigfut a gerincemen a remegés és kiszárad a szám.
Antonin csalódott, tehetetlen tekintete.
Ami aztán az én értetlen tekintetemmel találkozik.
- Te most Barty Juniorról beszélsz? Mégis mit keresne éppen a te fejedben?
Értetlenül rázom meg a fejemet, de legszívesebben az övét ráznám meg. Talán mégis csak oda kellett volna adni azt a fiolát, hiszen már félrebeszél. Mégis, úgy döntök, hogy a lekezelés helyett megpróbálok belemenni a játékba.
- Szóval azt akarod mondani, hogy ott beszél most éppen a fejedben? Mégis mit mond? És mit..érez? Hogy kerül oda? Nem értek semmit.

Első körben csak felvonom a szemöldökömet, aztán összeráncolom, és egy egész percig is felejtem, hogy fáj a fejem, sőt meg merem kockáztatni azt a gondolatot is, hogy igazából addig az egy percig egyáltalán nem is fáj a fejem. Igazából abban az egy percben próbálom értelmezni a feleségem kimondott szavait, na persze nem azt, hogy mit jelent, mert hát tudom mit jelent, és igazából értem is, mert én mondtam, és valahogyan rá kell ébrednem, hogy a kellemetlen hangsúly, az az odaszúrós késként funkcionáló hangsúly nem azért jön, mint amit várok. Úgy érzékelem, hogy valami sokkal mélyebb és nehezebb dolog van mögött, amitől hirtelenjében megszólalni sem tudok, a felismerés szépen lassan kúszik a felszínre, és igazán el sem akarom hinni azt amit hallok, mert hát igazából hihetetlen is, és ennek eredményeképpen csak bámulom a nőt, mintha érted, nem láttam volna még soha, mintha csak most mutatná ki a foga fehérjét. ( Így jobban megnézve, Panda egészen szép nővé cseperedett, többé már nem az az idegesítő kislány aki egykor volt, megnőttek a mellei, meg a csípője is kerekebb lett). És igazából azt sem tudom, hogy mi a szart mondjak, ezért egy percig csak állok vele szemben és bámulom értetlenül, mert hát tényleg nem értem.
Nem ezt akarta?
Vagy valami mást akart, csak elfelejtettem amikor mondat?
Lehet, hogy nem is akart semmit?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futnak át az agyamon, és én tényleg nem értem most Pandát, de aztán nem is nagyon kell várnom arra, hogy kiderüljön, sőt nem kell bevetnem mindenféle furfangos kérdést aminek a furfang része az lenne, hogy kerek perec megkérdezném mégis mi a fasz baja van, mert, hogy amúgy kitör belőle, mint egy kibaszott vulkán, és még csak füstölni sem füstölt előle, hogy menedéket kereshessek.
A láva csak úgy kibaszottul arcon csap.
És leforráz.
- Jó, ehhez most kurvára le kell ülnöm. - És leülök, az ágya szélére, ráemelem a tekintetemet, és csak bámulom, mintha valami kibaszott lényt látnék a nejem helyett.
- Ez azért kibaszottul övön aluli volt. - Bámulok Pandára rá érzelemmentesen, s csak úgy, fejfájóstól-értetlenül belenyúlok a zsebembe, előhúzok egy szál cigarettát és rágyújtok. Így nyersen. Befüstölök a szobájába, közben pedig hagyom hogy a nikotintól még jobban fájjon a fejem.
- És ha már ilyen kibaszottul gátlástalanul belém mélyeszted a karmaidat, akkor elmondhatnád, hogy mi a fasz bajod van. Vagy igazából, hogy ez most mi a szar. - Kicsit úgy teszek, mintha nem érteném, de azért nyilván értem. És nyilván kibaszottul igaza van, de Panda nyilván nem az a másik nő akinek amúgy tudatosan nem mondjuk ki a nevét, így hát nem oldhatom meg egy laza szexel, pedig tudjuk, hogy a laza szex kurvára megold mindent.
Most akkor rá kellene mennem?
Merlinre, kibaszottul összezavar.
- Mégis mi a faszt vársz tőlem? - Fakadok ki végül, nem is tudom igazán mi miatt esett nekem, meg hogy hova akar kifutni ez a kurva beszélgetés, és talán szólnom kellene, hogy most nem vagytok valami kanos hangulatomban, mert tényleg kibaszottul fáj a fejem.
Sóhajtok. Slukkolok.
- Nem lehetne, hogy ne kérdezz ennyit. Csak nem is tudom.. mondjuk mond el, hogy mi a fasz bajod van, add ide azt a kibaszott gyógyszert, és felejtsük el ezt az egészet? Én visszamegyek a szobámba és lefekszem, te meg az csinálsz amit akarsz, vagy érted el is mondhatod, hogy mit csináltál, de... nem értelek. É s nem elég az, hogy fáj a fejem, mert Crouch meg én kibaszottul elbasztunk valamit, és mindenféle mellékhatás közül éppen ez a fejfájás a leggyakoribb, még te is vergődsz. Szóval megtennéd, hogy ide adod azt a szart? -

So just carry on
Drift onto the storm

Amikor Silje először, hivatalosan betette a lábát a Dolohov kúriába, akkor én már ott voltam. Mint Antonin első számú felesége, a kandalló elé helyezett fotelről néztem végig egyetlen szó nélkül a tragikomédiát, amikor Mrs. Dolohovhoz ki kellett hívni a gyógyítót és Mr. Dolohov meg tulajdonképpen nem sokkal többet szólt, mint én, ahhoz képest, hogy ő volt a ház ura. De körülbelül azt tükrözte a tekintete, amit én is éreztem, a kétkedést, hogy Antonin Dolohov valaha is el tud bánni két asszonnyal és egy gyerekkel.
De én már akkor eldöntöttem, hogy próbálok minél láthatatlanabb lenni, ha lehet még láthatatlanabb, mint azon a délután. És olyan kevéssé éreztetni Antoninnal, hogy van egy felesége, amennyire csak lehet. Ez valahogy sokkal könnyebb volt, amíg a Roxfortban voltam, ez valahogy sokkal könnyebb volt, míg itt volt Silje, és amíg nem járt be csak úgy kényére-kedvére a hálószobámba. Azóta minden csak zavarossá vált. Hiába van ott a Sweetwoods, azért a hét nagy részét mégis csak itthon töltöm, vele, és jórészt kettesben, mert már nem kell annyit foglalkozni a gyerekekkel, mint korábban, van egy csomós szabad időnk, amiben létezünk egymás mellett. Talán így fokozódtak az igényeim egy rendes házasság irányába.
És persze a józan eszem azt mondja, hogy meg kell találnom Siljét és visszahozni ide.
De amikor épen a hormonok, s nem a józanész uralkodik, olyan gondolatok rohamoznak meg, minthogy hagyni a fenébe Siljét és megpróbálni a helyébe lépni, elvégre rohadtul házasok vagyunk.
A hatás szinte azonnali, s nincs már semmi varázslat, semmi szó, ami visszafordítaná. És minden egyes pillanattal jobban fáj, amíg nem szólal meg, csak az arcán látom tükröződni az érzelmeket. Megütközést, zavarodottságot, megannyi kérdőjelet és én többször is próbálom szóra bírni magam, de nem jön ki egy hang sem a torkomon. Zavarba jövök a tekintetétől, és az sem segíts sokat, hogy leül, attól még a szavaim következménye lépten-nyomon kísér, én meg képtelen vagyok elszakítani a tekintetemet, máshova nézni, pedig annyival egyszerűbb lenne.
Az ujjaimat tördelem, és mániákusan rágom az alsó ajkamat, de közben tagjaim mozdulatlanságba merevednek. Megbénít a tehetetlenség és csak akkor vagyok képes megmozdulni, amikor elszakítja rólam a pillantását, és a cigarettáját keresi a zsebében.
Mármint tényleg rágyújt, itt a szobámban és még csak engedélyt sem kér rá, én meg elfelejtek felháborodni, mert már hányszor elképzeltem, hogy egy nehéz nap után ott fekszek hanyatt a túlméretezett baldachinos ágyamon egy szál hálóköntösben és egy szipkán keresztül, mint ahogy a dámák, csak füstölök. Persze ennek a legnagyobb akadálya éppen Mrs. Dolohov. Megannyiszor elképzeltem, ahogy szúrós tekintettel méreget, aztán ugyancsak szúrós szavakkal méltat, hogy ugyan mégis hogy akarok így gyereket szülni a drága Antoninnak. Egyébként is most már mindennap ezt hallom, mióta elvégeztem a Roxfortot. És titokban palástfüvet tetet a manóval az italomba, amitől állítólag könnyebben teherbe esek. A gyógyít például azt mondta, hogy teljesen készen áll a testem a gyerekszülésre, kicsit keskeny, de elbírja. Csak hát az agyamban kéne valahogy eldöntsem, hogy utódokat akarok szülni. Ha pedig ezen múlik, hát akkor valószínű, hogy sosem történik meg a várva várt gyermekáldás.
- Sajnálom. Tényleg övön aluli volt. Nem volt hozzá jogom, hogy felemlegessem, mikor még nyilvánvalóan szenvedsz miatta.
Bűnbánó arccal nézek rá, aztán a füstöt követem a tekintetemmel, hogy legalább addig se kelljen a szemébe néznem, de ezt az állapotot nem vagyok képes sokáig fenntartani, mert valahogy sikerült felocsúdni a meglepetésből és feltennie a kínos kérdéseit. Csakhogy inkább viselem ezt az áldatlan állapotot, minthogy megmondjam, hogy mi bajom van. Az nem túl nőies. Anyám sosem mondta meg apámnak, hogy mit akar, igaz, nem is kérdezték soha.
De Antonin kérdez. Sőt, nem először teszi, és ezért vált már első körben olyan lehetetlenné, hogy utáljam.
Valamit kurvára szarul csinál.
Valamit, amit nem láttam felnőve magam előtt példaként, és amire anyám sem készített fel soha. Egy férfi elnyom, dominál, föléd kerekedik és semmiképp sem kéri ki a véleményedet azon kívül, hogy milyen színű függönyt vegyünk a gyerekszobába. De Antonin soha nem kérdezte meg, hogy milyen színű függönyt vegyünk a gyerekszobába, mert kétségkívül engem áldottak meg kevesebb ízléssel kettőnk közül.
Válasz helyett az ágyra dobott cigarettás dobozhoz nyúlok és én is rágyújtok. És ha még sohasem dohányoztam Antonin előtt, most a legkevésbé sem érdekel. Így sokkal egyszerűbb elviselni bármilyen beszélgetést.
Leülök mellé az ágyba, de csípőből felé fordulok. Mélyet slukkolok, és aztán szólalok meg.
- Vonzódsz te hozzám egyáltalán? Mármint kívánatosnak tartasz?
Olyan ostobának és félszegnek hangzik a kérdés, így két és fél év házasság után. És mégis, valahol jogos. Nyilván, ha nemleges a válasz, akkor soha nem is lehet opció, hogy ne keressem meg Siljét. De talán ehhez nincs is köze Siljéhez.
Mindenesetre ez az a pont, amikor hallgatom a nekem szánt szóáradatot, és elismerem nyíltan a vereségemet. Egy szó nélkül állok fel és veszem el az üvegcsét az asztaltól és nyújtom át neki. Talán tényleg az lesz a legjobb, ha lenyugszik és elmegy, mielőtt tovább bántjuk egymást. Vagy legalábbis én őt. Csakhogy éppen ebben a pillanatban megint visszakanyarodik az egész Barty Crouchoz és én már megint azon kapom magam, hogy belekapaszkodok minden gondolatfoszlányba és nem eresztem. Szánalmas, ahogy még mindig ilyen nyilvánvaló hévvel, kitáguló pupillákkal és szapora szívdobogással reagálok Crouch Juniornak még a puszta említésére is. Újra slukkolok és élesen rávillantom a tekintetemet.
- Megkaptad a bájitalodat. Tessék, idd meg, de mostantól a túszom vagy, elvégre ez az én szobám, és addig nem eresztelek, amíg el nem mondod, hogy mi ez az egész Barty Juniorral? Mit csesztetek el?
S hogy szavaimnak nyomatékot adjak, éppen ebben a pillanatban kattan a zárszerkezet az ajtóban.

A legnagyobb probléma nyilvánvalóan az lehet, hogy Pandora és én hiába élünk egymással, inkább csak tengődünk egymás mellett. Bizonyos dolgokat rendszeresen megbeszélünk persze, a gyerekekről, vagy semlegesnek ítélt témákról hosszan értekezünk, viszont más dolgokat mélyen magunkba zárunk, vagy válaszokat sem várunk. Példának okáért én sohasem kérdeztem meg a feleségemet, hogy mit gondol Siljéről, soha nem kérdeztem arról, hogy zavarja-e egyáltalán, hogy egy másik asszony gyerekét kell nevelnie ( most az ikreket ne számítsuk bele ), hogy mit érez arról, hogy mást helyeztem mellé, elé, főlé. Talán meg kellett volna akkor kérdeznem amikor kettőnk helyett egyedül döntöttem a sorsunkról, talán így a jó, hogy sohasem kérdeztem meg, ezt igazán nem fogjuk már megtudni. De most, hogy Silje eltűnt, hogy űrt hagyott maga után, hogy mindent hátrahagyott és eltűnt - és még csak nem is azért vagyok kibaszott dühös, mert engem itt hagyott, egy ponton talán még egyet is értek a döntésével. Ő és én soha nem lehettünk volna egy pár, az én feleségem mindig is Pandora lett volna, s hiába helyeztem Siljét ebbe a szerepbe, hiába lett tőle gyerekem, hiába osztoztam vele az ágyamon és a gondjaimon, az ő státusza mindig is csak a szerető volt. Silje olyan nagyon jól tudta, hogy Pandora hozzám tartozik, hogy az én felelősségem, hogy nem hagyhatom csak itt. Tulajdonképpen egy ponton tényleg megértem a döntését, de azért ez tényleg csak egy picike pont, viszont azt soha nem fogom tudni neki megbocsátani, hogy a lányunkat hagyta itt. - talán ideje lenne róla beszélnünk. De mit is mondhatnánk? Mi lehetne a legmegfelelőbb? Olyan helytelennek tűnne Panda előtt az érzéseimről beszélnem, olyan lenne, mintha hirtelenjében meztelenre vetkőznék és hagynám, hogy mindenem jól megbámulja. Intim és bensőségessé válna hirtelen ez a pillanat, nekem meg fogalmam sincsen róla, hogy fel vagyunk-e készülve rá.
Csak nyelek egy nagyot, és hagyom, hogy a cigaretta marja a torkomat, hagyom, hogy egy pillanatra elvesszek a valóság és a képzelet között, csak bámulom a lustán kanyargó füstöt, nézem ahogy a hirtelen tejfehér semmivé lesz. Olyan könnyű lenne csak így eltűnni, olyan könnyű lenne minden gondot csak így elengedni, csak nézni ahogyan szállnak a levegőben és semmivé lesznek.
Újabb slukkot szívok, jó mélyre tüdőzöm le, majd messzire fújom ki, egy kicsit leengedek én magam is, a vállamat megrogyasztom, s a zoknimat bámulom, mintha érdekes lehetne a fekete anyag.
Csak megrántom a vállamat, de igazán fel sem nézek. Tulajdonképpen minden joga meg van rá, hogy ilyeneket vágjon a fejemhez, arra is meg van a joga, hogy övön aluli ütésekkel szerezzen pontot, sőt arra is, hogy a tiszta szabályok ellenére elővegyen valami szúró eszközt s azzal segítse elő a nyerését. De azért mégis csak rosszul érint, igazán azt hittem, hogy rosszabbul fog érinteni, de inkább csak kong bennem valami, minthogy ténylegesen fájna.
- Tudod nem is az fáj igazán, hogy elment. Azon túl tudom tenni magamat. Az érzések egyszer csak elmúlnak, mindegy, hogy milyen az az érzés, gyűlölet, szeretet vagy szerelem esetleg harag. Inkább az fáj, hogy Anastasyat is elhagyta. Persze jobb ez így, mintha magával vitte volna csak..örülök, hogy itt vagy nekem Panda. - A monológom végén azért felpillantok a nejemre, egészen hálásan, és egészen reménykedve abban, hogy nem érti félre, hogy érti mire gondolok.
De azért mégis csak váratlanul ér a kérdése, hirtelenjében köpni-nyelni sem tudok igazán, persze a vonásaimra nagyon is odafigyelek, még a tekintetemet sem kapom el róla, csak hagyom, hogy valami hirtelen bensőséges viszony alakuljon ki köztünk.
Sóhajtok, szinte észre sem veszem, hogy Pandora is rágyújt, a cigarettafüstjeink összekeverednek.
Pillantásom lecsúszik a testére, hirtelen szalad végig rajta, mintha csak most akarnám eldönteni a választ. - Tudod nem gondolnám azt, hogy ez egy jó hely és idő arra, hogy ilyen dolgokról beszéljünk, de ha már így szóba hoztad.. - A hamum tehetetlenül hullik le az ölembe, én meg csak türelmetlen mozdulattal söpröm arrébb. - Azt kívánom, hogy bárcsak ilyen kibaszott fekete-fehér lenne minden, hogy bár csak ennyi lenne az egész, hogy vonzódom-e hozzád. De ez nem ilyen egyszerű, ez nem csak arról szól, hogy vonzódom-e hozzád vagy, hogy mit gondolok a testedről. Ez kibaszottul nem ilyen egyszerű Panda, érted? - Fáradtan túrok bele a hajamba.- Tudod volt idő amikor azt gondoltam, hogy elszököm itthonról és elveszem feleségül Siljét valahol Afrikában, aztán elvettelek téged. Volt idő amikor azt gondoltam, hogy igazából nem is érdekelsz, csak egy családtag vagy akinek nincs hol laknia, de aztán...te végig itt voltál, nem számított, hogy mit tettem, hogy milyen szarságot zúdítottam a nyakadba, hogy mivel állítottalak szembe. Te itt voltál. Itt vagy. Akármekkora szarban legyek, akármennyire bántsalak, te itt vagy nekem Panda, és volt idő amikor arra gondoltam, hogy soha nem leszek képes hozzád nyúlni vagy rád gondolni úgy, mint egy nőre... de az igazság az, hogy közben már nem tudok nem úgy gondolni rád, mint egy nőre. - Nehéz lenne megmondani, hogy mikor volt először amikor feltűnt, hogy Panda csípője mennyivel szélesebb lett, hogy megnőtt a mellmérete, és azt sem tudom igazán, hogy mikor kezdtem el vágyni arra, hogy egy kicsit több legyen a névlegességnél.
És amúgy lehetne ez egy szép pillanat, tulajdonképpen egy ideig tényleg szép, de aztán megjelenik Barty Crouch, és hirtelen minden megváltozik. A fejem újra fájni kezd, és csak Merlinnek hála,hogy a nejem a kezembe nyomja azt a poharat, én derekasan egy húzásra nyelem le, majd hanyat dőlök az ágyán, behunyom a szememet, a csikket pedig az üres pohárba ejtem.
Igazán nem akarok most ránézni Pandára, most, hogy kattant a zár, hogy olyan erőszakosan próbál hatni rám, mert az ágyának kibaszottul olyan illata van, mint neki és ettől valahogy egy kicsit megnyugszom. Aztán sóhajtok. - Kötöttünk egy esküt, egy kicsit hasonlít a megszeghetetlenre, de azért mégsem olyan és.. eléggé elkúrtuk. Mármint nem kellett volna annyi mindenen változtatnunk az eredetihez képest és akkor nem lenne ennyi mellékhatása, de igazából már mindegy. Már a fejem sem fáj. - Elég könnyed hangnemben próbálom közölni, mintha csak azt mesélném, hogy milyen napom volt a Minisztériumban, de azért ez a téma biztosan nem olyan könnyen emészthető. - Amúgy meg nem mindegy? Sokkal jobb ha nem tudsz mindenről. -

So just carry on
Drift onto the storm

A semlegesnek szánt vállrángatással éppen az ellenkező hatást éri el. Olyannyira próbálkozik, hogy végérvényesen beigazolódik a gyanúm, mennyire sebezhető állapotban is van most. Hogy ha még folytatnánk ezt a beszélgetést, talán még nekiállna itt színt vallani az érzelmeiről. Az viszont olyannyira kínos és szokatlan lenne, hogy nem biztos, hogy képes lennék vele megbirkózni. Mert egyszerűen sohasem kellett ezzel szembesülnöm. Tulajdonképpen, ha minden látszattól eltekintünk, Antoninnal egy igen csak egymáshoz passzoló párost alkotunk. Nem beszélünk az érzelmeinkről, de közben meg tudjuk, hogy a másikat nem hagyja hidegen teljesen. Csak, olyan nehéz ennyi idő után a kitárulkozás, amikor éppen olyan jól dolgoztunk azon, hogy bezárjuk az egymásoz vezető kapukat. De mégsem fordítom el a tekintetemet. Mélyet slukkolok, és komoly, odafigyeléssel vizslatom az arcvonásait, és összepréselt ajkakkal hallgatom, hogy kitörjön belőle, de aztán mégis csak meggondolja magát, amitől nekem a visszatartott levegő felszakad a mellkasomból. Anastasyaról beszél inkább, és ez valahogy sokkal helyénvalóbb, és mégis, furcsa ambivalens érzések keringenek bennem, ahogy arra gondolok, talán most, ha kérdeznék, akkor talán lenne egy esélyem igazán megtudni, hogy mit érez. De szótlan maradok. Csak bólogatok szinte öntudatlanul. Aztán elönti az arcomat a forróság. Voltak már bensőséges pillanataink, talán egy kezemen meg tudnám őket számlálni, de ez igazán lényegtelen. Csak az számít, hogy a kellemes bizsergés átjárja a testemet.
- Mégis hol máshol lennék?
A kérdés hirtelen zavaromban tör fel belőlem. Pedig az lett volna a legjobb, ha hallgatok és akkor nem indultak volna meg a fejemben a különböző gondolatok arról, hogy éppen most, ebben a pillanatban, hol is lehetnék, ha másképp alakul egy kicsit a sorsom, vagy ha nem rögződött volna bennem a mantra, hogy az asszonynak a férje mellett a helye. Minden körülmények között. De talán nem csak erről szól. Tényleg szükségünk volt egymásra. És azt hiszem, most is szükségünk van egymásra.
Még csak kísértést sem érzek arra, hogy levegyem róla a tekintetemet, mikor felteszem a kínos kérdést. Tekintetünk összefonódik, és tényleg egy pillanatnyi igazán bensőséges légkör lengi körül a testünket, mint valami bizarr auraként. És csak akkor szakad meg egy pillanatra, amikor végignéz a testemen és én annyira zavarba jövök ettől, hogy kénytelen vagyok még egyet slukkolni és a sűrű fehér füstfelhőbe burkolózni, mintha attól kevésbé érezném, hogy egy átkozott vizsgabizottság előtt vagyok. De aztán megint csak Siljéről beszél, és olyan dolgokat mond ki hangosan, amit nagyon is jól tudtam már évek óta és mégis, így kimondva, szokatlanul bántónak érzem. Egy egészen hosszú pillanatig azt hiszem, nem is kapok majd választ a kérdésemre, és hogy kikerüli, és én soha többé nem fogom újra megkérdezni, de aztán sikerül meglepetést okoznia. A szemgolyóim égetik a szemgödrömet, talán a füst csípte ki annyira, de egy egészen pengevékony fátyol borul rá, a pulzusom megemelkedik, a szám teljesen kiszárad és ahogy elválnak ajkaim egymástól enyhe fájdalmat okozva, csak arra vagyok képes gondolni, hogy mi történne, ha megcsókolnám. De a pillanat elillan, ahogy ezek a pillanatok jószerével elillanni szoktak. Mintha valósággal Barty Crouch Junior maga, fizikai valóságában furakodott volna kettőnk közé.
Hagyok éppen annyi időt, hogy felvértezhesse magát, megigya a bájitalt, és hogy a fájdalom kikússzon a fejéből, de az én türelmem is véges, így érzem szükségét annak, hogy annyira sarokba szorítsam, amennyire csak tőlem telik. Miután kattan a zár, arrébb dobom a pálcámat, hogy lássa, akár puszta kézzel is hajlandó vagyok kiállni ellene, ha nem kapom meg, amit akarok.
Azon kapom magam, hogy fölé térdelek, kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen, de első körben a meglepetéstől köpni-nyelni nem tudok. Csak meredtek, szikrákat szóró tekintettel bámulok rá. Megköszörülöm a torkomat, veszek egy mély levegőt, de nem segít egy cseppet sem.
- Rohadtul nem érdekel a fejfájásod, remélem észrevetted. Mégis mi a francról beszélsz? Mi az, hogy olyan mint a megszeghetetlen eskü, ha mégsem olyan mint egy megszeghetetlen eskü? Nem halnak meg az emberek, ha megszegik, hanem mondjuk bedob a vesztes hat knútot a közös, sörözésre szánt perselybe? Vagy befesti a haját büntetésből valami nagyon kínos színre, mint a neonsárga? Vagy egy hétig alsó nélkül jár be a minisztériumba?
Az egészben az egyetlen jó dolog, hogy képes vagyok annyira megőrizni a hidegvéremet, hogy legalább ne kiabáljak, de azt hiszem, így csak még fenyegetőbbé vált az összkép. Habár még félig sem szívtam el a cigarettát, én is a pohárba ejtem a csonkot, Antoniné mellé.
- Antonin, rohadtul sok alkalommal hagytam, hogy te döntsd el helyettem, hogy mi a jó nekem. Ez nem az a pillanat. Tudni akarok. Mindent. Hogy miért tettétek le az esküt, hogy miért vagytok ennyire ostobák, amikor mindketten olyan előszeretettel hangoztatjátok saját átlagon felüli intelligenciátokat? Hát rohadtul hülyék vagytok, ha ez tényleg az, amire gondolok.