Minél többet gondoltam erre, annál nehezebb volt.
Hiába teltek el hosszú hetek azóta, hogy majdnem elvéreztem annak a szentélynek a padlóján, gondolataim minduntalan visszakanyarodtak abba az irányba, válaszokat keresve a soha fel nem tett kérdésekre, újra és újra elemeire bontottam az eseményeket, másodpercről másodpercre jártam őket végig a fejemben, mégis képtelen voltam rálelni arra az egy pillanatra, amelyikben minden megbicsaklott és a fejünkre dőlt, romjai alá temetve mindent, amik voltunk. Éreztem, hogy változtam azóta, és magam sem tudtam még, hogy egy jobb vagy éppen rosszabb irányba; és hiába dobtam le egy hatalmas terhet a vállamról, egyből lett helyette egy másik, gondolataim újra és újra megkísértették azok a rémült őzikeszemek, ahogy rám nézett, és szemeiben érzelmek tucatjait láttam, és úgy istenigazából egyet sem tudtam volna kiemelni... Mintha ez a káosz nem csak az én fejemben élt volna akkor, mintha mindketten elvesztettünk volna valamit azon az éjjelen, ami fontos volt számunkra, csupán nem beszéltünk róla, mert én, gyáva módon, megfutamodtam előle.
Ott kellett volna lennem Naoto számára; valahol gyötört ez a gondolat, hogy magára hagytam, amikor esetlegesen szüksége lehetett volna rám, főleg azután, hogy a lelkére kötöttem, hogy soha, senkinek nem beszélhet arról, ami a szentélyben történt - és azután magára hagytam, hogy önző módon a saját nyomoromra fókuszáljak. A megtépázott, véres inget, amit azon az éjjelen viseltem, még mindig a szekrényemben őriztem, magam sem tudom, miféle céllal; egy részem el akart felejteni mindent, ami történt, eltörölni a három, még mindig mélyvörös színben pompázó heget az oldalamról, amiket képtelen voltam rendesen begyógyítani... Egy másik részem viszont emlékezni akart mindenre, főleg arra az egy, hosszabb pillanatra, ami újra és újra káoszt ébresztett a fejemben, hiába hittem azt, hogy a legnagyobb terhet már levettem a saját vállaimról.
Naoto.
Rémült őzikeszemei minduntalan megkísértettek, csakúgy, mint bőrének puhasága az ujjaim alatt és érintésének gyengédsége; minél jobban meg akartam szabadulni ezektől, annál intenzívebben tértek vissza gondolataim közé, főleg olyankor, mikor néha elővettem a megtépázott inget a szekrényem mélyéről, újra és újra megütközve azon, hogy mégis hogyan engedhettem, hogy ez megtörténjen. Ezen az éjjelen is épp ezzel foglalkoztam; a vérfoltos anyag cafatjai puhán siklottak át ujjaim között és halk súrlódással estek a földre, egy hosszabb pillanatra megragadva a tekintetem, mielőtt tiltakozón fordítottam volna a fejem az ajtó, a folyosó felé, a hétvégi éjszaka csendjének irányában... Amiben ott rejtőzött valahol az a törékeny, madárcsontú fiú, aki a gondolataimat uralta már néhány órája, amióta befejeztem a jóslástan beadandóm.
Gyűlöltem így érezni magam: elveszetten és szinte már védtelenül is, hiszen ezekről a dolgokról nem beszélhettem senkinek, aki nem élt át egy közelebbi találkozást egy természetfeletti entitással, ezt még Chikara sem értette volna meg, ezért is nem beszéltem neki róluk, valami ócska kifogást kitalálva valami verekedésről, amibe belebonyolódtam... Féligazságok, ezekkel traktáltam őt is, magamat is, de szükségem volt arra, hogy őszinte lehessek valakivel mindarról, ami történt, és az egész iskola területén csak egy ilyen személy volt... Naoto. A cigarettám füstjével együtt ízlelgetem nevét a nyelvemen, szemeim lehunyva próbálva visszatérni ahhoz az éjszakához, felidézni magamban minden részletét, de csak egy elkínzott sóhajig jutok végül, mert saját gondolataim túlzott intenzitással térnek vissza hozzám, és végül az alacsony asztal szélén nyomom el a cigarettám, azzal az elhatározással, hogy még most, ezen az éjszakán beszélnem kell a fiúval, bármi áron. Ha mással nem is, legalább egy magyarázattal tartoznam neki, még ha magam sem tudtam, miről kellett volna magyarázkodnom úgy igazából... De végül ezzel a gondolattal kelek fel a földről és cserélem le a pizsamám valami decensebb öltözékre, mielőtt kidugnám a fejem a hálókörlet folyosójára, jár-e ott valaki, még ha ez elég valószínűtlen is egy ennyire késői órán.
Mezítláb sétálok végig a puha bambuszon, gondolatban véve sorba, melyik szoba kihez is tartozik; Atsushi negyedévről, akinek eladtam néhány szerelmi bájitalt, Haruya, Kouta, Enlai hatodévről, akivel lampionokat cseréltünk Holdújévkor, néhány nevesincs ötödéves... Egy pillanatig meg is lepődök azon, hogy Naoto szobája ennyire messzire van az enyémtől, de az egész csak addig tart, míg ténylegesen el nem érem az ajtaját és lefékezek előtte, azzal a gondolattal, hogy mégis mi a jó picsát csinálok én itt? Nem kéne felbolygatnom, talán jobb lenne, ha csak eltűnnék az életéből, már csak néhány hónapig kéne elkerülnöm, mielőtt kijárnám az iskolát is, meg egyébként is, hogyan lehet bekopogni egy rizspapírból készült tolóajtón? De mielőtt észbe kapnék, már ott térdelek az ajtaja előtt, meghúzva magam az egyik árnyékban és az ajtó keretén kopogok, szinte már alig hallhatóan, és lélekben átkozom magam azért, hogy ez az ötlet egyáltalán megfogant a fejemben. De mégis hogyan felejthettem volna el, az az estét, az eseményeit.. ajkainak puhaságát... Őt?
- Psszt... Naoto... alszol?

Vajon mit kéne most tennem? Ha maradok, annak nagyon nagy eséllyel az lesz a vége, hogy valamelyikünket megégetem, vagy Őt, vagy magamat, de ha most elmegyek, minden bizonnyal sosem lesz elég bátorságom ahhoz, hogy visszatérjek; így is remeg még a kezem picit, mikor a nadrágom zsebébe süllyesztem azt, majd nagyjából ugyanabban a pillanatban ki is veszem, amíg válaszra várok az ajtó túloldaláról. Tudnom kellett volna, hogy ilyenkor már aludni fog, ilyenkor már minden értelmes ember régen alszik, csak a magamfajta szerencsementesek vannak még ébren, akiknem az egész élete fundamentumaiban remegett meg nagyjából negyvenhét másodpercnyi esemény után. Csak negyvenhét másodperc... Mégis annyira lefoglal, hogy mikor kicsapódik előttem a rizspapírból készült tolóajtó, ijedten rezzenek össze, hirtelen rákényszerülve arra, hogy visszatérjek a jelenbe; és mikor keze hozzám ér, akaratlanul is halkan nyikkanok, valamennyire megkönnyebbülve, mégis fájdalmasan, hiszen elég csupán egyetlen pillantást vetnem rá, hogy tudjam, valami nincs rendben, és féltem attól, hogy ennek oka talán lehettem én is, meg minden, ami azon a ferális éjszakán történt.
Nem igazán invitál, inkább húz befelé, és én engedelmeskedek az akaratának, szabad kezemmel sietősen becsukva magam után a tolóajtót; ugyanezzel zárom be magunk körül a világot, kizárva belőle az iskolát, az ajtón túl mindent és mindenkit, hogy megint csak ketten maradjunk, mint akkor a szentélyben, amikor minden rókaistenek hátat fordítottak nekünk, hogy legalább arra a néhány pillanatra kettesben maradhassunk. Az eszembe sem jut, hogy szobaszemlét tartsak; nem így és nem akkor, amikor ennyire közel áll hozzám, teljes egészében elfoglalva a személyes terem, amibe eddig rajta kívül csak keveseket engedtem be. Minden normális esetben, ha valaki más állna most itt, próbálnám a lehető legmesszebb ellökni magamtól, kikerülni a közeléből, mintha csak bántana a jelenléte, de Naoto... Ő más, Ő magával ragad és nem enged, és mire észbe kapok, szívem már vadul dobog a bordáim fogságában, közvetlenül a keze alatt, és mielőtt jobban meggondolhatnám, mit csinálok, már a karjaimban is tartom, szorosan ölelve a derekát, arcom a hajába temetve. Annyira apró és törékeny, egy pillanatig el is gondolkodok azon, hogy talán nem kéne ennyire szorosan tartanom, nehogy összetörjem. Nem akarom többet bántani...
- Shh... Semmi bajom. Végülis túléltem, nem? - Csupán egy apró, elkínzott kacajra telik tőlem, hiszen lelki szemeim előtt újra bevillannak a hegek, az ing véres darabjai, a rókadémon karmai, ahogy átszakították a hóka bőrt, belemartak a húsba...; de végül elvetem ezt a gondolatot, helyette inkább arra fókuszálva, hogy gyengéden cirógassam a haját, ujjaim a puha, ébenfekete tincsekbe simítva. - De ez nem is számít, te... Te hogy vagy? Minden rendben?
Bármennyire is igyekeznék, a hangom csupán elhaló sóhaj marad; kusza tincseibe motyogom csak a szavakat, hogy még véletlenül se törjem meg az éjszaka csendjét, mert ez most csak hozzánk tartozott, csak a miénk volt, és valahol mélyen szerettem volna, sőt, igazából akartam, hogy ez így maradjon, hogy ne érjen véget, amíg ezt nem akarom... És én nem akarom, mlg nem most.

Helytelennek kéne éreznem a közelségét, bűnnek azt, amit teszek, szinte már várom is az ezekkel járó, kellemetlenül furcsa érzést, de nem történik semmi; csupán ölelésem lesz szorosabb a derekán, ahogy még közelebb akarnám húzni, teljesen megsemmisítve a kettőnk közötti távolságot, mélyen beszívva az illatát, amit ezúttal nem nyom el a róka aurája. Valami megváltozott benne; mendkettőnkben igazából, már abban a pillanatban, amikor tekintetünk először találkozott a szentély félhomályában, voltak dolgok, amiket már akkor is tudtam, csupán nem akartam elfogadni, mert konfliktusban voltak mindazokkal a gondolatokkal, amikkel épphogy csak megbékéltem korábban. De most... Mit számított mindaz, ami volt? Semminek se volt igazán jelentősége, mintha tényleg az ajtón túl hagytam volna az eddigi életem, belépve egy új világba, amit mi ketten alakíthattunk.
- Valószínűleg együtt jár a kettő... A legtöbb nagy, történelmi személyiség is rengeteg ostobaságot követett el a potenciális siker érdekében. - Igaz, mi nem igazán beszélhettünk szerencséről, mindkettőnknek el kellett szenvednie a magáét az akkor hozott döntéseink következményeképp, és valahol biztos voltam abban, hogy ez még korántsem volt a vég; de egyelőre nem akartam, nem is igazán tudtam erre gondolni, nem engedhettem, hogy a negatív gondolataim megmérgezzék ezt a pillanatot. Elég kárt tettem már enélkül is, és nem voltam benne biztos, képes leszek-e még ezeket rendbe hozni, mielőtt kifutnék az időből, ami még megadatott az iskolaév keretein belül.
- Minden az én hibám... Nem lett volna szabad, hogy belerángassalak ebbe, nem lett volna szabad engednem a kísértésnek. - Halkan sóhajtok, rezignáltan eresztve le a kezem, ami eddig a haját simogatta; szerettem volna, ha tudná, mennyire bántam mindazt, aminek az okozója voltam, és ugyanakkor mennyire vágytam arra, hogy megjavíthassam ezeket a károkat, csupán foglamam sincs, hogy kezdhettem volna neki, hiszen még a saját isteneim is elutasították az imáimat, nem kértek sem belőlem, sem abból, amit adhattam volna nekik. Bár sosem voltam túlzottan vallásos, most már kifejezetten vakon botladoztam a sötétségben, amiben ő volt az egyedüli fény most, szinte beleborzongtam kezének simításába a vállamon, ugyanúgy, mint akkor a szentélyben, amikor hozzám ért, mikor ajkai az enyéimre simultak... Vajon mit tenne, ha most is megcsókolnám? Engedné-e egyáltalán?
- Nem... Maradj itt, maradj velem. - Mégis teszek egy apró lépést a futon irányában, húzva Őt magammal, hogy leüljünk; végülis nem csak öt percre jöttem, hogy az ajtóban álljak, az egész éjszakámat, hétvégémet Neki akartam adni, Vele akartam tölteni, mert valami megmagyarázhatatlan okból jobban éreztem magam az Ő társaságában, mint a sajátomban, most már csak az volt a kérdés, hogy ezt vajon Ő is akarta-e? ...és valahol mélyen féltem attól, hogy el fog utasítani, hogy azt mondja majd, nem kér belőlem. Mihez kezdenék akkor magammal, meg azzal az ismeretlen érzéssel, ami hozzá húzott...?

Még a gondolataimban, a fejemben elhalnak a szavak, mielőtt kimondhatnám őket; van valami abban, ahogy rám néz, de hiába akarnék kiolvasni bármit is a tekintetéből, a gondolataim cserben hagynak, tekintetem egy hosszabb pillanatig el is időzik ajkain, mikor elmosolyodik, mielőtt kérdései elterelik a figyelmem, gondolkodásra késztetve arról, mit kéne válaszolnom.
- Dehogy. - Szelíd mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy megrázom a fejem; abszurd az elgondolás, hogy belőlem hős lehessen, nem volt bennem semmi olyan, ami kvalifikált volna erre a posztra, nem voltam sem bátor, sem kifejezetten segítőkész, sokkal inkább önző és felelőtlen, ezt már neki is volt lehetőségem bebizonyítani, még ha nem is voltam erre büszke. - Már eltekintve attól, hogy nem is akarnék hős lenni, nem is igazán vagyok annak való.
Minden, ami még volt bennem és a hősiességre hajazhatott, kiveszett belőlem évekkel ezelőtt, mikor először vettem intencionálisan valaki vérét, amikor nemet mondott nekem; és tehetetlenül ejtem le a kezem magam mellé, ráébredve arra, hogy feleannyira sem vagyok jó ember, mint hittem, hogy ben érdemlem meg, hogy bárki is törődjön velem, vagy hogy egyáltalán a közelemben akarjon lenni, és nem sok választ el attól, hogy most is meghátráljak, elég lenne csak visszahúznom a kezem, ami egész eddig a derekán pihent, aztán tenni egy lépést az ajtó, felé és... az elhatározásom csupán addig tart, amíg ujjai össze nem kulcsolódnak az enyémekkel, a pillanatnyi menekülési vágy abban a pillanatban veszik ki belőlem, hiszen ráérek még visszatérni a magányomba, a saját gondolataim sötétségébe,
- Inkább annak, hogy megpróbáljam megszerezni még azt is, ami nem az enyém. - Szórakozottan vonom meg a vállam, különösebben fent sem akadva azon, amit mond; ha most kikérdezném, azzal csak mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hoznám, és ez az utolsó dolog, amit tenni akarnék, hogy most sarokba szorítsam. Ha ki akarja majd fejteni a dolgokat bővebben, nem fogom ebben megakadályozni; igaz, a gondolat, hogy velem akart lenni, mégis megragadt valahol a fejemben, és szívem hevesebben dobban bordáim fogságában, amikor felfogom, ez mit is jelenthet. Egész eddig abban a hitben éltem, hogy csupán odaképzeltem a szituációkba dolgokat, hogy még nem voltak rendben a fejemben az érzések és gondolatok, mert a kitsune sokkal jobban összezavart, mint az elismertem volna, mégis a saját gondolatom az, hogy maradjon velem, hogy nem akarom Őt elengedni még, még nem most, nem így.
Az eredeti elgondolásommal ellentétesen heveredek le a futonra, húzva őt is magam után; bár közelsége egy pillanatig meglep, nem tiltakozom és nem fészkelődök, bármennyire is fáj a megterhelés a sérült oldalamnak. Szabad kezem lassan simít végig a gerince mentén, végül megállapodva a derekánál; egy pillanatig elgondolkodok azon, hogy ezt meg tudnám szokni, hogy minden este ilyen legyen, Vele, hogy el tudnék képzelni egy ilyen életet, amennyiben megadódni, de aztán eszembe jut, hogy a magamfajtáknak ebből nem jár ki az életben - vagy legalábbis nem addig, amíg nem tettek rendet az életükben annyira, hogy az, akit beinvitálnának, ne essen pofára a múlt valamelyik apró darabjában. Lehet, erre kellett volna most fókuszálnom, de minél közelebb volt az iskola vége és az ezzel járó vizsgák, annál kevésbé tudtam, mire fókuszáljak, és bizonyos pillanatokban a mágiatörténet tankönyv érdekesebbnek tűnt, mint saját magamat pszichoanalizálni.
Bár jelen pillanatban semmi sem lenne képes elvonni a figyelmem róla, arról, hogy ajkai az enyéimre simulnak, és a világ szilánkjaira törik; egy pillanatig megint abban a szentélyben vagyok, újra lejátszom fejemben az eseményeket, amik elvezettek minket egészen eddig a pontig, fel kéne megint adnom, mielőtt ugyanolyan tragikus vége lenne az eseményeknek, mint akkor, hiszen akár el is vérezhettem volna akkor, ha Ő nincs ott. Így, teljesen mellékesen még azt sem köszöntem meg neki, mert fogalmam sem volt, hogyan tegyem ezt meg; csak azt tudtam, hogy ezúttal sokkal nehezebb volt beérnem ezzel a puha csókkal, sokkal nehezebb volt visszatartani a most már nem csak pillanatnyi vágyaimat, főleg mindazoknak a dolgoknak a tudatában, amiket korábban mondott, és először fel sem ismerem a saját hangom és a saját morranásom, ahogy mélyítem ezt a csókot, a hajába a túrva, ujjaim a kusza, ébenfekete tincsekbe temetve - mintha nem létezne más a világon rajta kívül, mert ebben a pillanatban talán így is van, nem számít más, amíg Ő itt van, a következményekre meg majd ráérek később gondolni, ugye? Meg arra, hogy megköszönjem, hogy nem engedett meghalni, mielőtt azt hinné, ennyire illetlen vagyok, hogy ezt elfelejtettem már azóta.

- Érdekes, hogy ezt mondod... És egyszerre elgondolkodtató is, hogy ezt úgy mondod-e, hogy mindenről tudsz, mert megmutatta neked, vagy épp azért, mert ezt nem tette. - Kíváncsian billentem félre a fejem, félszeg mosolyra húzva az ajkaimat; mindenki más esetében talán ki kéne fejtenem ezt a gondolatot, elmagyarázni, mi az a minden, amire gondolok, de tudom, hogy az Ő esetében erre nem lesz szükség - mert ha már ismeri a titkaimat, akkor fölöslegesen akarnám kifejteni őket, hiszen már így is ismer minden részletet, mintha csak ott lett volna velem azokon a ferális éjszakákon. A heteken át folytatott kutatómunkámból már tudtam, hogy ha a kitsune akarná, megmutathatná neki ezeket, főleg, hogy korábban is már a fejembe látott, mi nehézsége lett volna hát abban, hogy a tudását tovább adja? ...és nem tudom, akartam-e, hogy így legyen, nem tudom, készen álltam-e arra, hogy felfedjem előtte az igazi valómat, akinek vér tapadt a kezéhez és aki halott csillagot cipelt a szíve helyén; bár szerettem volna azt is, ha inkább tőlem tudná meg, mint bárki, vagy épp bármi mástól. Ördögi kör volt ez, féltem attól, hogy egy nap majd a két eventualitás között a semmibe esek, de ez nem volt a megfelelő időpont arra, hogy ezt átgondoljam; hiszen nem volt most élet és halál kérdése, ebben a pillanatban pont ez számított a legkevesebbet.
- Dehogy. - Megint csak tagadok, szelíden, hozzám nem illően mosolyogva rázom a fejem, valamelyest meglepetten elkönyvelve magamban, hogy ezt a kitsune nem fedte fel előtte; azt hittem, ez lesz a végső ásza ellenem, amit kihúz az ingujjából, vagy talán épp ez volt az, ami miatt Ő úgy döntött végül, hogy nem hagy elvérezni a szentély padlóján. Meg voltam győződve arról, hogy már nem voltak titkaim előtte, előttük, és mégis... Zavartan harapok az alsó ajkamba, mikor rájövök, engem néz, de ezúttal nem lát a fejembe; és még zavartabban köszörülöm meg a torkom, amikor rájövök, ki kell majd mondanom azt, amit még fejben sem tudtam értelmes szavakba foglalni. - Ez sosem az erőről vagy hatalomról szólt, mert azokat máshogy is meg lehet szerezni, és nem is a démonról, mert érte túl sok mindent fel kéne áldoznom. Amire akkor vágytam, vágyok még mindig, elérhetetlenebb ezeknél...
Egy nehéz sóhajjal fejezem be, leheveredve a futonra; remélem, ennyi elég lesz neki, hogy rájöjjön, hiszen tudtam, a róka nélkül is képes lesz a sorok közé látni, felfogni, mire is gondolok; bár lehet, nem is lesz szükségem a szavakra, tetteim remélhetőleg magukért beszélnek majd - mert hát saját magamat is meglepem azzal, milyen gyengédséggel vonom Őt közelebb magamhoz és simítok végig gerince mentén, legszívesebben az egész éjjelt csak neki szentelném, de sokkal nehezebb uralkodnom magamon így, hogy ennyire közel van, kezem lassan vezetem lejjebb a derekáról, és ujjaim durván marnak a csípőjébe, hogy közelebb húzzam magamhoz, még közelebb, átkozva azt a rengeteg, fölösleges rétegnyi ruhát, ami köztünk van. Egyáltalán nem azzal a céllal érkeztem hozzá, hogy elcsábítsam; valahol meg is ijedek attól, hogy így reagálok rá, hogy nem tudok uralkodni magamon mellette, pedig be kéne húznom a kéziféket még most, mielőtt olyat tennénk, amit megbánhat még a jövőben, akár csak perceken belül is - pedig pont ezt akarnám elkerülni, hogy még jobban bántsam, már így is biztosan elég fájdalmat okoztam neki, nem kéne mindehhez még egy összetört szívet is társítani...
...de ha más nem, hát együtt fogunk vérezni ezért és emiatt; végülis most már eltitkolni sem tudnám, mennyire vágyom rá, hogy beleborzongok minden érintésébe, hogy szinte már fizikailag fáj elszakadnom az ajkaitól arra a néhány pillanatra, amíg gyengéden lefektetem a futonra, egy hosszabb pillanatra megtámaszkodva mellette, hogy tekintetem végigvezessem rajta, hogy így jegyezhessem meg, mennyire gyönyörű így a szétzilált hajával és a vágytól ködös tekintettel. Mégis, valami még visszatart, és elkínzottan nyüsszenek, ahogy rájövök, hogy nekem ezt ki kell mondanom, és lehet, nem fog neki tetszeni, és csak fölöslegesen hülyét csinálok magamból, mint minden alkalommal, amikor akartam valamit. Kényszeresen próbálom elhalasztani a pillanatot, amelyikben meg kéne szólalnom; meg hát szívesebben is simulok hozzá, meg sem próbálva elfojtani a halk morranásom, mikor ölem az övéhez simul, és reszketegen csókolok a nyakába, suttogom puha bőrére a szavakat, kérve, szinte már könyörögve: - Ha itt van most veled... Hallgattasd el, csak veled szeretnék lenni.
Elhaló sóhajba fulladnak a szavaim; kezem lassan simít be a felsője alá, időt adok neki arra, hogy ha meg akarná gondolni magát, még megtehesse, a világért se akarnám olyan dolgokra kényszeríteni, amiket nem akar... Hiszen nem akarnám elijeszteni, sőt, pont ellenkezőleg, szeretném a lehető legtovább magam mellett tartani, olyankor is Vele lenni, mikor már a vágy elmúlik és elér minket a reggel, amikor az éjszaka már nem rejtené el a titkainkat; de vajon Ő is akarna még engem olyankor, minden mocskommal, minden sebemmel és ki nem mondott szavammal együtt is?

- Ki tudja... Lehet, pont te gondolkodsz róluk jól, és mindenki más csak tévképzeteket szövöget. - Félszegen mosolyodok el, még nem egészen eldöntve, hogyan is vélekedjek a véleményéről; sosem gondolkodtam a hősiességen, hiszen egész gyerekkorom alatt olyanokat állítottak elém példaképnek, akiket elítélt a világ. Vegyük például a kínai politikusok tucatjait, az egész kommunista pártot, amire egy rossz szót nem lehetett mondani - még apám is olyan tisztelettel fejezte ki magát velük kapcsolatban, amire minden alkalommal rácsodálkoztam, mert minden más esetbe kitartóan vallotta, hogy ő megveti a varázstalanokat, megveti a pártot és a mentalitást... De aztán megcáfolta saját magát, áradozva a nagy politikai vezetőkről, ugyanakkor belém rúgva helyettük; míg minden kisgyermek felnézett az apjára, személyes hősének titulálva őt, én megvetettem a sajátomat, és ezzel együtt eldobva magamtól a hősiesség ideálját, mert sosem kaptam ízelítőt belőle.
Az én világom hatalomra és kegyetlenségre épült; ezeket prezentálták azok, akiket szüleimnek kellett neveznem, ezeket láttam magam körül a családtagjaimban, az emberekben az utcán, valamennyi félelemmel vegyítve, és csak azt tudtam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ők, nem akarok félni, bármivel is állnék szemben. Lehet, ez ostoba és felelőtlen elgondolás volt, hiszen néha jobb volt félni, mint fejjel nekimenni a falnak, hiszen legutóbb is láttuk, annak milyen végeredménye lett, mégse tudtam ezzel felhagyni és megváltozni, mert nem tudtam mást, csak küzdeni magamért, az elismerésért és a szabadságomért. Mégis, voltak olyan dolgok, amiket egyedül nem érhettem el, mert túl messze voltak és a kezem már nem ért el odáig, vagy ha mégis, akkor csak egy pillanatra, ami éppen annyira volt csak elég, hogy megsebezzem magam, aztán csak vágyakozzak a dolgok után, mert a korábbi, sikertelen próbálkozásom után már nem volt kedvem újra nekifutni a dolgoknak; inkább csak elkönyveltem magamban, hogy bizonyos dolgok elérhetetlenek, mint például a legyező, ami miatt majdnem elvéreztem már egyszer, egy decens emberi kapcsolat vagy akár Naoto is, aki bármennyire is közel volt ebben a pillanatban, a mindennapokban elérhetetlennek tűnt.
Néha csak messziről figyeltem, mikor nagy ritkán feltűnt a könyvtárban, miközben korán reggel vagy későn este próbáltam ott tanulni, vagy a birtok erdős részén, ahová olyankor jártam, mikor észrevétlenül akartam eltűnni az iskola területéről; sosem terveztem igazán, hogy valaha is megszólítsam, bár ez tőle független dolog volt, senkivel se kezdeményeztem beszélgetést igazán, ha nem szólított meg magától, talán ezért is mondhattam el magamról azt, hogy több, mint hét évnyi iskoláztatás után is csak egy személy volt, akit igazán barátnak titulálhattam, meg két másik, akikről elhittem, hogy titulálhatnám őket barátnak... és ennyi. Mondjuk utána elfogadtam, hogy ez már csak így marad, hogy nekem minden bizonnyal nem azt tervezte el az univerzum, hogy kedvelt legyek és népszerű, hanem hogy konstans olyanok után vágyódjak, akik lehet, nem is kértek belőlem.
- Nem "mi"... inkább "ki". - Lehet, pontosítanom kéne, hogy Rá gondolok, nem valaki másra; egyébként sem tudnék másokra gondolni, amíg ennyire közel van és érzem puha bőrét a kezeim alatt, ajkait az enyémeken, pedig korábban még csak vágyni sem mertem erre, gondolni sem arra, hogy próbálkozhatnék, mert a saját érzéseim megzavartak, elbizonytalanított, hogy akkor, a szentélyben megéreztem valamit, amiről elhittem, hogy nem kellett volna. Meg voltam győződve arról, hogy a legnagyobb erőm az önkontrollban rejtőzik; de rá kellett jönnöm, hogy ezt már rég elbuktam, már nem tudom visszatartani a kéjes nyögést sem, mikor lábait a derekamra kulcsolja - most, hogy megerősítést kaptam arra, hogy legalább ugyanannyira vágyik rám, mint én rá, már csak a rókát akartam egy időre félre tenni, mondjuk egy polcra, mint valami szobadíszt vagy cserepes növényt, mert nem volt joga elvennie Naoto-tól ezt a pillanatot, meg én se igazán vágytam a háromszögre ebben a pillanatban, mert az a rohadék mégis csak felnyársalt pár héttel korábban, mint egy istenverte saslikot.
- Köszönöm... - Hálásan sóhajtok, mikor sikerül megszabadulnia a rókától egy időre; szabad kezem gyengéden simít a hajába, nyugtatóan ölelem magamhoz, mintha csak azt akarnám neki mondani, hogy bármi is történjen, ezúttal nem fogom úgy magára hagyni, mint azt legutóbb tettem, hogy most már vele maradok, ha ezt Ő is szeretné... Mert a világért se kényszeríteném semmire, amit nem akar, hiszen boldoggá szeretném Őt tenni, eltekintve a saját, önző hozzáállásomtól és szokásaimtól, szeretném, ha nem tartaná később sem hibának azt, hogy valaha is beengedett az életébe, ha nem bánna meg semmit, ami közöttünk történt, vagy fog megtörténni.
- Mondd, Nao, mit szeretnél...? - Óvatosan billentem félre a fejem, ahogy Rá nézek, a válaszát várva; akár a csillagokat is lehoznám most neki az égről, megadnék neki bármit, csak kérnie kell - és amíg várok, kezem addis is gyengéden simogatja a csípőjét, hüvelykemmel végesincs mintákat rajzolok a bőrére, később hátha lecsókolhatnám őket onnan, tekintetem is egy pillanatra abba az irányba téved, és minden önmegtartóztatásomra szükségem van ahhoz, hogy ne nyüszítsek kínomban, ahogy megremegek a vágytól, hogy az enyém legyen, hogy magaménak tudhassam ennyi hét vágyakozás után. Édes istenem, Naoto, vajon tudod-e, mit teszel velem?