Ha valaki mondja, mutogatja, közli, vagy csak feltételezi, lazán és bármikor kiröhögöm érte, mert én nem, nem sohasem örülnék egyébként a büntetésnek, egyrészt hol illene a laza, szarom le ficsúrhoz,
másrészt tényleg szarom le normál esetben mennyire fényes a sok névtelen köcsög trófeája.
De mióta másképp süt a nap és rühellem minden ébren töltött percét, ja miért is ne, jöhet a trófeasúrolás, végigszopom az összeset.
Annyit kérek cserébe, ne legyenek kísértetek a környéken és hagyjon békén minden aki Az, minden, ami én nem vagyok.
Tanulmányi büntetés, nem azért kapom meg elgáncsoltam megint valakit, szembeköptem, trágárságot mondtam, meghúztam egy macska farkát, lány haját, belenyomtam valaki fejét a
budiba, úgyis holt mindegy, mert megszököm, jobban utálok itt bármilyen menhelynél és eskü még valami koszos hajléktalanszállóra is szívesebben enne a penész.
Mert az egyetlen barát profnak sem sikerült meggyőznie, nincs itt maradásom és kész, hót ziher, hogy egy házit se tudok megoldani, vagy a hatodikat megint, másodszorra és már tavaly is rajtam röhögtek év vége után, tudom, hiába gondoltak veszélyesnek.
De az sem játszik már, néhány trágya haver elejtett megjegyzése, nohát engem kicseréltek, és veszítve régi fényemből visszavágtam csak tompán, mintha valaki más szólna rajtam keresztül, valami gyengét, például, hogy naés.
Egyre inkább attól tartok, mindenre rájöttek, hogy valójában nem volt másom, mint a pofám és ez a két kelés nevem, vagy mindenki tudja már, pont azért vettek a nevükre, hogy bántsanak egy...
Tudják, hogy én egy...
Hallottam mindenféle elmebeteg elnevezést, mert itt mindenki az, agyában zabliszt, mégis ők a nagy, német nácik és vasvillával üldöznek engem, a zsidót, aki Hitlernek adta ki magát.
Hogy a vérem sár, ami tulajdonképpen azt jelenti, amit Avery óta gondolok magamról, a férget, hogy a nevük megbetegített és mint a pestis csúnya keléseket okozott mindenemen, mert nem volt elég a sok féreg, lelki terror, hogy felforralta a vérem és a sebek ez a rohadék Hókuszpók, elvett mindent, bezárt ide, a kibaszott börtönbe, meg rám küldte azokat, akikről beszélik csak rosszabbak nála.
Melyik sarok szabad, hogy nyüszítve üvöltsek benne? Lehetne róla szó, hogy csendben éhen halok itt a trófeák között?
Igazából Dixon -féle halál lenne mérget venni be és telefosni őket sorban, csak félek, irtózatosan a haláltól is többek között, sőt most már nem csak a szellemektől, vagy mindenkitől, aki Olyan és Azt használja, az állataiktól, seprűiktől, de az árnyékaiktól is.
Kerülök mindenkit és gyűlölök, itt egyedül, zene nélkül, fiú wck-ben zokogva, vagy elbújva akárhová, életnek nevezem ezt a szánalmas sínylődést és meddig bírom, fingom nincsen, elbúcsúztam én gondolatban már a Mardekártól, de bolondabbnak érzem magam ebben a tébolydában, mint amikor idejöttem és meggyőződésem volt, csak én vagyok normális.
Sikeresen megnyomorítottak, kinek kell gratulálni? A két köcsögnek vajon, egyenesen Mr. Averynek, vagy szidhatom a buzi társadalmat, lehetek elnyomott, kisebbség, leverek valamit, nahát egy serleg ki hitte volna?
Megint kedvem lenne bőgni, Alec egyszer füvet adott, de most inkább csak elbaszott pszichológusnak állt, nem kellett volna tagadnia  a depressziómat.
Jó, akkor belégzés, kilégzés, hajtépés, falrugdosás, magamban beszélés, körbe-körbe járkálás, suttogás, kényszeres.
ElakarokmenniElakarokmenniElakarokmenni

serlegek közt elfeledni

░░░░░░░░░░░░

Kellemetlen kísérővel sikerül elérni a trófeák termét, amelyet már minden szögből láttam, mégis, úgy gondolják, a mai nap sem kell meglennem nélküle. Kezemben két-három, kissé viharvert, fakó rongy, karomon táska helyett egy vödör és benne némi víz lóg, súlytalan és mégis súlyos teherrel. Néma testőröm évelődik magában biztos, megint egy taknyost sóztak rá, megint el kell majd később jönnie érte, értem, miattam ideges, de tudom, hogy ez után majd vélhetőleg a valahol elbújt barátnőjéhez rohan és elfoglalják magukat egymással és én nem, sosem fogok erről szólni, hogy igazából ott fog felejteni a sorok között, feleannyit sem fogja érdekelni, mit műveltem eddig, csak Frics úr fog bejönni és leellenőrizni, de neki sosem elég tiszta és fényes, neki sosem elég jó az, hogy ezzel büntetnek minket. Nem, akkor sem fogok szólni, ez még mindig a legjobb, vihettek volna az erdőbe, ahol félek, vagy írhattam volna, ami még nehezebb, mint az ijesztő erdő, mert sok a fura név és fura szó. Legjobb. Nevetni támad kedvem, de csak mosolygok magamban, őrzőm nem látja, szinte belök a terembe, tegyem a dolgom, majd jön, most dolga van, nem érti minek van itt. Ilyen a prefektusok élete, ahova siet meg biztos szép, nekem pedig van sok időm arra, hogy csináljak valamit is, meg majd persze letakarítsam azokat. Igazából ajándék, hogy két kézzel kell, de persze ő sem sejti, hogy nálam van a pálca kivételesen, és persze egy könyvecske is, attól még, mert némán tűrök mindent, nem hajtok mindig fejet, a nagy csendben igenis ki fogom olvasni a végét, mert érdekel, mert ott akarok kicsit lenni és szerelmes lenni pár fejezet erejéig, hogy aztán felébredve megint Joplin számokat dúdolva kezdjem el a munkát.
A büntetést. Amit nem kértem, csak kaptam. Apró sóhajjal bámulok bele a vödrömbe és a kissé torz tükörképem bámul vissza rám, kócosan, kicsit szomorú szemekkel. Mintha idegen lenne, mert nem érzem magam annak, elvégre, bűnös sem vagyok. Mit mondhatnék, ha nem én teszem? Nem hiszik el, én megértem, pedig eltűnt, másodjára, sőt harmadjára, megint. Eltűnt, mert bár tudom mindig, hova teszem, sokszor mégis eltűnik. Azt hiszem, páran a fejükbe vették, hogy ha így vagy úgy, de még jobban lerontják az átlagom, a nevem, a nem létező pontjaim, akkor majd kicsapnak, eltesznek onnan, el valami lyukba, vagy Frics úr mellé, szerintük odavaló vagyok, lehúzom őket, pedig tanulok és szeretem is néha. Haragszom a Süvegre, mert máshol talán nem érdekelne senkit az, hogy épp mit rontok, máshol is vannak bukott diákok biztosan, de igazából a minek kellett nekem a mágia örök kérdése forrong benne a vödröm bámulva, mert hát tényleg, mindenkinek könnyebb lenne. De megírom ismét azt a dolgozatot, eldugom, elrejtem és amikor beadom, a professzor el fogja hinni, hogy tényleg meg tudom írni. Mert elhiszik ők, de a szabály az szabály. Látom egyesek tekintetén, szánalmat, szomorúságot, pedig én szeretném mosolyogni látni őket, mint mikor bűbájtanon sikerült elsőre az a kis apróság és csoda, és amiért ritkán kaptam házpontot is, viszont ezeket senki sem jegyzi meg sosem, nem figyelnek rá.
Apró sóhaj, majd majdnem elejtem a vödröt, mert valami csörömpöl. Az őr már rég sehol sincs, észre sem vettem mikor ment el, a távolban csillan az arany, gurul a serleg, amely vagy öngyilkolta magát a por miatt, vagy valaki, valami más lökte a padlóra. Lassan indulok meg, messzebb gurult, mint hitte, gurult volna tovább, ha lábam nem teszem ki elé, és hagyom nem koccanni a cipőmmel. Felvéve, apró horpadáson simítok végig, fülem pedig a lépéseket figyeli, gyorsak, sietősek, de nem távolodnak. Aztán, a sérült serleg és a bukott szamár megindul a tomboló felé, de hamar megállok, mert hát jaj, ez az arc ismerős, én sok arcot ismerek és jegyzek meg, főleg azokat, akik az első sorban állnak, ha nevetni kell. Rajtam. A serleg a kapaszkodom, meg a vödör, tekintetem pedig lesütöm. Valami nincs rendben, most nem olyan, most... most talán olyan mint a serleg. Láttam ahogy a hajába tép, ami amúgy szép és biztos puha, irigylem is valahol érte, de hát ilyet nem mondunk az ellenfélnek, hogy szívesen belefurnám az ujjaimat, hogy érezzem, létezik más haj is a kócos, kusza szálak után.
- Ne verj le többet, kérlek, nem tudom mindet helyrehozni és Frics úr őrjöngeni fog miatta – kell nekem megszólalni? Egy ideig néztem az évelődést, és hát aztán, mintha mi sem történt volna, a sérült darabot zsebembe dugva addig, tényleg nekikezdek törölgetni. Mert így már nincs egyedül, nincs csend, csak a baj és hamar végezni szeretnék. Pedig valami baj van vele, elromlott.
- Tiéd a bal oldal, enyém a jobb, és akkor hamar végzünk, hogy ne lássuk egymást – háttal állok neki, megadom az intim-szférát bármi agonizálásra, mert biztos csak a barátnője, barátja dobta, rossz levél odahaza, bármi. Nekem ezzel nem kell törődnöm, és dúdolni is kezdek, annyira nem akarok, de csak valami régi altatószerű jön ki belőlem, sehol a vidám, amit terveztem.

Egyetlen barátaim ezek a rongyok lesznek, és a bűz ahogy összemocskolódnak, por megfáradt szaga és ez az egész majd mind nagyon illik hozzám.
Hát röhej, nem? Beálltam valami depresszív faszomságba, mint azok a kirekesztettek, akiket eltapostam, hogy én ne legyek eltaposva, kivagyiságból, vagy olyan kedvem volt, önvédelem, és de gyűlölök most megint magamon mélázni, egyre többször gyötör ilyesmi.
Pedig próbáltam leszarni önmagam is, mint gyógyult, vagy útban afelé, ha létezik út még számomra, akár egy kis ösvény, de csak egy kibúvó lenne járható, meglépni valahogy.
Elhasznált ruha lett mindkét név, lyukas, nyűette, felzabálta Avery molya – de szar, hogy féreg vagyok azóta, egy Kafka regény és miért emlékszem én olvasmányokra egyáltalán, amikor jó és könnyű volt játszani a hülyét, nem gondolkodni, létezni egyfajta biztos burok mögött, hogy csúcsragadozó vagyok, dobogós, piedesztán, erre most…
Mugli, nem mugli, elvágtak, képtelen lennék újabb gyerekfejet kukába, vagy wc-be nyomni és ez egész Mardekáros létem megcsúfolása, tudom, mint, hogy annak hittem magam, különlegesnek, mágusnak.
Rossz megnevezni, könnyebb csak így „az” talán „betegség” normális emberek, diliházaktól távol örülnek, ha nem kapják el.
Lehetnék hobó, ez a férgek sorsa és de jó lenne, csak eldobni ezt, mint egy rossz ruhát, mert egyszerűen koszos lett, szétszakadt és bűzlik minden Lestrange és Avery.
Zombi üzemmódban csoszogok az elgurult bizbasz után, tele kéne szarni, aztán addig rohanni, míg át nem préselem magam valami résen, csak van kapu errefelé, esetleg ásom, átásom magam a legközelebbi mugli településig, csak el innen valami normálisba.
Lehet az cirkusz, vagy bolondokháza, annyi hogy ne varázslós legyen, hajléktalanszálló, elvonó, akármi olyan emberekkel, akik nem vágják a hókuszpókuszt.
Fel sem fogom, hogy ő itt van, amíg nem szól hozzám és először fogalmam sincs mit vertem le, csináltam-e ilyesmit, rögtön tiltakoznék, elküldeném anyjába, aztán igazából felismerem…
Csak mert boszorka és valaki, akkor is ha csak Cherish, kap riadt pillantást lelassult válaszreakcióként.
-  Oké
Friccs urat is utálom, hiába kvibli, milyen szó ez is, itt az összes, lehetne csak csótány hozzám hasonlóan, hagy induljon be ténylegesen az asszociációs lánc bennük, ha miránk néznek.
Miért van az, hogy majdnem elsírom magam nagyjából mindentől? Cherish csak úgy hirtelen társaságától, vagy hogy éppen állok. Nem mintha olyan könnyen adnám az elégtételt, biztos szívesen bosszút állna. Röhögéssel, dobálózással, legrosszabb esetben olyasmivel.
Túlélnék megkopott egóm maradványai, ha Cheris Norwood tombolna rajtuk?
Levegőt veszek, jó nagyot, mint egy héliumlufi felfújásához és nem érzem magamban az erőt bármit is csinálni, talán elküldhetném csendben, halkan…
- Figyelj, nem kell segíteni, mármint megcsinálom az egészet és nem szólok senkinek, hogy nem voltál. Különben is gyökér voltam, vedd bocsánatkérésnek.
Rántok vállat a vállának, szemben vele és nem hiszem, hogy meg fog fordulni. Valami borzasztó fütyörészést hallat, ami egyszerűen csak annyira rossz, mint az egész lelkiállapotom, vagy a vonagló férgek a seggemben múltkorról, nyelőcsövemen a hangyaraj, gyomrom felé menetelő giliszták.
- Kérlek…
Meg akarom rá kérni, hagyja ezt abba, mert ez arról szól, hogy sosem volt anyám, olyan barátom, aki több lett volna durhapartnernél, flow fű nélkül, nem lopott pénz, nem hamis dicsőség.
- Lehetne, hogy ezt ne?
Azóta nem bírok hallgatni semmit én, a zene szerelmese, de főleg ezt most. Behunyom szemem egy pillanatra, mintha csak fájna, vagy nem akarnám látni az egészet.

serlegek közt elfeledni

░░░░░░░░░░░░

Ha valakinek jellemeznie kellene az iskolát, vagy csak beszélnie róla, biztosan a jó társasággal, a házon belüli bulikkal, kalandokkal és izgalommal kezdené. Hogy mennyi mindent lehet tanulni, hogy mennyire fontos és hasznos. Aztán senki sem hagyna időt és helyet annak, ami sokszor jobban jelen van, mint a bulik, a vizsgaidőszak feszült szele, vagy akármi. Hogy bizony lehet a nagy klikkekről, elitről és minden vacakról beszélni, kiemelni, a lényeget meg eltemetni. Hogy ha messziről, egyedül, semmi nélkül állsz neki, akkor igenis magányos vagy, igenis félsz és nem találsz semmit sem jónak. Kellemesnek főleg nem, csak nyűg és kellemetlenség. Hogy többeknek van rossz kedve, napja, hete és éve, mintsem kellene és nem azért, mert odakint tombol a rossz és eltemet a szutyok, csak egyszerűen így jön ki és nem akar itt lenni. Én sem. Nekem még mindig kellemetlen a mágia, a pillantások és hogy ilyesmiket kelljen műveljen. Nagyon szívesen ülnék le inkább az otthoni gimiben matekozni, szenvednék azzal és annak nagyobb realitási alapja lenne, mintsem hadonászok a pálcával és reménykedem, hogy senki nem kap kellemetlen szúrást sehova sem. Sokadik éve itt vagyok és mert muszáj, valahogy mégsem a legjobb. Sehogy sem. Ahogy elnézem ez a trófeatermet, még jobban erősödik. Itt megannyi név és történet, tett, amiknek meg kellett őrizni elkövetőit, vagy csak azt az egyet, aki tett, aki ügyesebb és okosabb a többinél, vagy csak volt, vannak itt igencsak régiek is és persze frissek, mindig van okosabb és ügyesebb. Nem irigylem igazán senkitől sem, nem akarom irigyelni, nem vágyom az efféle figyelemre. Nekem egy jobb jegy elég, nem mondom, nem köpném le magam, ha kapnék akármiért egy apró, tényleg a legkisebb trófeát, de azt hiszem, a negatív rekordokért nem osztanak sehol sem. Így aztán most nézhetem és sikálhatom, törhetem a fejem, hogy miért vagyok én még mindig a vicc tárgya, vannak rosszabbak is, és most rettentő gonosz vagyok, amiért akárkinek azt kívánom, legyen inkább ő az áldozat és ne én. Rossz érzés, a gyomrom aprót szorít, de tényleg nem lehet már másképp gondolkodni, csak az ő fejükkel, az ő felfogásukkal, hárítsuk másra és minden jobb lesz. Lenne. Csak ez nem így működik, nem én döntök helyettük, nem én mondom meg, hogy na ez lesz és kész. Nem lesz semmi, csak én tanulok, leszek rafináltabb, mármint, nem, nem átkozok le senkit, hanem majd mondjuk, miután bármit megírtam, egyenest elviszem egy tanárnak, elnézést kérve és elmagyarázva, miért teszem így, legalább azt megúszom, hogy megint ide, vagy más helyre kelljen mennem meg nem érdemelt büntetést letölteni. Nem vagyok most sem mérges, már semmi sem. Csak, inkább ne.
Aztán tessék, még a társaság is. Valahol kellemetlen, mert én vagyok az elefánt, aki nehezen és sehogy sem felejt. De a szelíd is, nem döföm az agyaramra és nem is akarom eltaposni, hamar látom, hogy semmi sem jobb ott sem és akkor most patthelyzet, talán nem szívom ma meg, de tudom, látom és ha ki nem is mondja, nem akar itt látni. Ki akarna, nem vagyok se neves, se okos, még szép sem, szóval... Mit számít? Örülök, hogy nem valami ordenáré választ kapok, de aggasztó is, ahogy rám tekint és ahogy, amit válaszol. Miért is törődök bármivel? Hülye szokás, de az én kínjaimat kevesen kérdik meg, mégis, mit számít. Egy gondolatnyit törődhetek vele titokban, aztán tovább lapozom. Nem az én gondom.
- Köszönöm – aztán én vissza is térek a dolgomhoz, teszem és tenném, noha időm van, tudom mert ismerem akivel jöttem, mégis, úgy néz ki, a másik akaratlan siettet. Nem szeretem ezt, nem jegyzem meg azonban, mint a makacs öszvér, hátat fordítottam neki, elvagyok én így is, telik az idő. Elkalandozik a tekintetem a név láttán, a pajzson, vagy mi ez, amit épp letörölgetek, úgy nézem, valaki már leejtette vagy belerúgott, kicsit horpadt, de nem fogom ezt is rendbe rakni, annyira nem látványos, csak mikor ujjam siklik végig a fényes felületen. Ez itt mind arany? Vicces gondolat, ahogy elviszek párat a végzős napom utolsóján, leadom és élek belőle mint a nagyok. Majdnem nevetek is, ahogy én, a rabló leszek pillanatra és apró mosoly ül ki ajkaimra, amikor ismét meghallom a hangját. Eltüntetem a mosolyt, nehogy most abba kössön bele, hogy épp kigúnyolom vagy valami és felé fordulok.
- Miért kellene bocsánatot kérned? - nem törtem meg, nem ettől és nem miatta, ez tény, szóval felesleges. Ennyi gyerek egy helyen így viselkedik, elnyomják a kicsit és szórakoznak, ha épp annak a kárára is. Kit érdekel igazából, megtörtént, az ég nem esett le, az élet ment tovább. - Nem tudok hova menni, a prefektus aki kísért, még sokára és vissza és le akarja ellenőrizni. És nem kell helyettem dolgoznod sem, engem te nem zavarsz, ellenben úgy érzem, téged én igen. Ne aggódj, nem megyek se közel, se semmi – mert hát miért ne hinném azt, hogy a „sárvér” vagy akármi más zavarja, nem valami egyszerűbb vagy elemibb. Vissza is fordulok, szamár, makacs, megcsinálom már ha elkezdtem és tényleg, ha visszamegyek és az a kedves ott talál és nem itt, akkor készülhetek  a második körre, de akkor biztos vagyok benne, hogy még egy adag csiganyálkát is rá fog zúdítani és napokba telik, mire bármire is jutok. El is kalandozok, hangot is adok ki meg minden, elfeledkezem magamról szinte és róla is kicsit, csak a motoszkálást hallom és aztán... Sóhajtok, így eresztem ki az utolsó hangot és a levegőt is.
- Bocsánat – szólok, mert hát na, ennyi ragadt belém, tudom, túl megalázkodó, keményebbnek kellene lennem, de valahol tényleg semmit nem mozgat meg, ez a hely sem, a mágia világa sem, vendég vagyok, amint elhagyom, visszarendezik és mi sem történt. Mégis, lopott pillantás felé, még egy, aztán nem állom meg. Valami motoszkál, talán csak az, hogy ne legyen ilyen síri csend. Nem szeretem.
- Mi a baj?