Még emlékszem a sötét tincseid között áttűnő enyhe napfényre, amikor találkoztunk a fűzfa alatt. Mindketten hétköznapi ruhában voltunk, semmi egyen, semmi kitűző. Szoktalak látni, de korábban nem beszéltem még veled, és szerintem te sem tudtad, hogy ki vagyok igazán. Egy barátod nevében kézbesítettél nekem egy levelet, ám a közönséges gesztusból mosolygós beszélgetés lett. Olyannyira, hogy a darab papír végül sosem került az én tulajdonomba.

Könyvtárban ültünk, te mágiatörit magoltál, én némán gyakoroltam a pálcamozdulatokat. Már egész gyakran beszélgettünk, de ez volt az első alkalmak egyike, mikor nem csak egymásba botlottunk, hanem direkt ültünk le. Nem messze egy alsóbbéves szerencsétlenkedett, durranás hallatszott, és a következő pillanatban tollrengeteg töltötte be a szomszédos asztalokat. Egymásra néztünk; hajadban díszelegtek a pihék. Elnevettük magunkat, tudtam, én is hasonlóan festhetek, mint te.

A tó partján ültünk, szeptember eleje volt, ám meglepően meleg. Meztelen lábamat a hűsítő vízbe lógattam, míg te mellettem olvasgattál. Megláttam valami csillogót az iszapban, felugrottam, hogy megnézzem, mi az, ám elbotlottam, és térddel előre a vízbe estem. Kiáltást hallottam, amint a hűvös víz a nap által felhevített bőrödet érte, egy zavarodott tekintetet, majd csintalan vigyort. A könyvedet magad mellé raktad, beugrottál mellém, visszafröcskölve az előbbit. Elakadó lélegzettel tudatosodott bennem a görcsbe ránduló gyomrom, ahogy a verseny végeztével hajamat a fülem mögé igazítottad, és tenyered hűvös bőre végigsimította az arcomat.

Meleg sálamba belekapott a november végi viharos szél a kastély lejtőin. A bagolyházban voltam, anya levelére válaszoltam, melyet most is a zsebemben gyűrögettem. Egy szót sem szólhattam, ő sem mondta, mégis tudtam. Kötelességének érezte mindent megtenni, amit csak tudott, és ezért nem is hibáztathattam. Körmeim a tenyerembe vájtak, ahogy eszembe jutott, minden héten milyen helyekre kellett járnia a tudtomon kívül. Még egy hónap, és betöltöm a tizenhetet. Már korábban elhatároztam, hogy auror leszek, igazából mindig valami hasonló munkára vágytam, mint anya. Most azonban, a sötét felhők takarása alatt egyre inkább erősödött bennem az elhatározás, de a félelem is; egy szót sem szóltam, mégis, ha tehettem volna, sikoltva mondom anyának, hogy ne menjen.

1979. január, állott fahéjillat lengi be a házat, és lebegő gyertyák világítják meg az estéket.

Hiába vártam a frissítő márciusi szelet, nem jött el. A pállott, köd szag beitta magát a ruháimba, a hajamba, az érzéseimbe is. Mikor találkoztunk, úgy tűnt, mintha messze járnál, most nem játszott ott szád szélén a szokásos mosoly. Lenéztem a kezeimre; szürkének láttam, és éreztem magam. Vajsörös üvegekből lángnyelvet ittunk, mégsem folyt a beszélgetés. Egyre gyakrabban éreztem ezt, olyan volt, mintha vitatkoznál magaddal, és emiatt némaságba vonultál. Mézízű csókjaid a múltba vesztek, és bár pár lopott pillanatnál többről sosem beszéltünk, a hiányérzet lüktetett a torkomban. Be akartam tölteni, minél erősebben betömni a lyukat a gáton. Apa biztató mosolyokat küldött nekem, ám mindenki csak pusmogott, mikor éles nyelvem helyett csendet kaptak; homlokomat a hideg padon nyugtattam minden egyes órán.

Május volt, még mindig rutinból jártam a bagolyházba. Ugyanarra a címre írtam a leveleimet, bár már senki sem olvasta el írásomat; Pome érezte. Hiába kötöttem úgy lábaira a leveleket, hogy csakis emberkéz vehesse le, mégis a levél nélkül tért vissza. Hogy mi lett szavaimmal, nem tudtam, de nem is akartam megtudni.

A nyári szünet közeledtével most nem rohangáltak örömittas elsősök a folyosókon, és harmadévesek sem foglalták el a tó kerületét. A birtokra láthatatlan lepel nehezedett, mely nem engedte át a jó kedvet. Egymás mellett ültünk, az egyik ablak beszögellésében; a térdemet felhúztam, azon nyugtattam a fejem. Mostanában nem sokat beszéltünk, úgy viselkedtél, mint aki elfoglalt, én pedig nem akartalak zavarni. Most úgy éreztem, mondani akarsz valamit, szóval türelmesen vártam. Pár nap, és utaztunk haza, tudtam, hogy nem fogunk találkozni a nyári szünetben. A családod más körökben mozgott.
Mikor elmondtad, egy percig esélyem sem volt megszólalni. Érezted a hirtelen hangulatváltozásomat, így a vállamra tetted a kezem, ám mint a tűz, úgy égetett a tapintásod. Felugrottam, mintegy menekülve; hogy előled vagy valami más elől, azt nem tudtam. Döbbent arckifejezésed az emlékezetembe égett. Mondtál valamit, ami alig jutott el az agyamig. A dühtől csak sziszegve jöttek ki a szavak a számon, mielőtt elfutottam volna.

"Én... én nem tudom! A családom, ők... csak..."

"Megölték az anyámat."

November vége, lassan leesett az első hó. A könyvtárban keltem, ettem, aludtam. Az elhatározás szinte felperzselte a belsőmet, tudtam, hogy tennem kellett valamit, nem bírtam nem mozdulni. Tanultam, hogy pár hónap múlva minél jobb vizsgát tehessek, és felvegyenek az Akadémiára. Ahogy a tinta kifogyott a tollamból, a szín is eltűnt az arcomból, a számok is csökkentek a mérlegen. De tudtam, mit kell tennem. Azért, hogy másoknak jobb legyen. Megláttál a folyosón, már nyitottad volna a szádat, én lesütött szemmel elsiettem. Ismertem a családodat, és azt is, hogy sosem ártottak neked, szeretetben nőttél fel. Azt is tudom, hogy sok gyerek visszhangozza a szülei véleményét, amíg nem tudja megformálni a sajátját. Nem tehettél róla. Szinte nap mint nap, órákon ülve láttam az arcodon, ahogy emésztenek belülről a gondolatok. Tudtad, hogy már rég döntened kellett volna, mégsem voltál képes megtenni. Nem hibáztathatlak érte.
Tanultam, tanultam. Lassan jött a téliszünet, a pihenés, de most még nem állhattam meg. Közeledett a tizennyolcadik születésnapom, az első így, erőnek erejével igyekeztem elterelni a figyelmemet.
A fejem már nem emlékezett rád se. Nem akartam, hogy emlékezzen. Mégis, a görcsös érzés a gyomromban és a fojtogató érzés a torkomban nem erre utalt, és mikor rémálmaimból felriadva az az első gondolatom az, hogy reggel majd beszélek veled, inkább elcsoszogok apához, mintsem beismerném, kettészakadok.