A falióra kattogása töri csak meg a csendet, a professzor az asztalánál ücsörög és árgus szemekkel tekint egyik oldalról a másikra. A munkafüzetem már rég teleírtam, csupán leadnom kellene, de még várok, hogy te is végezz. Tekinteted olyan számomra, mint egy inda ami oly könnyedén tekeredik körém... elragad és nem ereszt el, elgondolkodtat. A testem minden pontja lángol, de csak ameddig érintésed el nem oltja. Kettővel mellettem ülsz, de én csak téged leslek, a tanár már köszörüli torkát, én pedig inkább felállok, leadom a füzetet és az ajtó előtt a falnak támaszkodom, ott várok tovább. Szinte csak pillanatok telnek el, amikor végre kilépsz, karon ragadlak, de csak a másik sötét folyosóig húzlak. Tudod mit akarok, tudod mit szeretek, a falhoz nyomsz, én pedig nem tudok betelni, mert veled volt a legjobb, de ezt te is tudod.
Van amit nem lehet könyvekből megtanulni, hiába teszed meg, mégsem lesz ugyan olyan mint ahogy elképzeled. Mit jelent boldognak lenni? Igazán szeretni? Féltékenynek lenni? Azt hittem értem, de amikor az érzés magával rangad, sokkal erőteljesebb és szorítóbb, sokkal emberibb... tennem kellene valamit, de csak várok és ahogy elnézem őket, napról napra, beivódik a bőröm alá a rosszindulat, aztán átfordulok és én is ilyen szerelmet szeretnék, ilyen hosszan tartót és lángolót, ami nem enged jéggé dermeszteni. Néha azt érzem, elveszek magamban, a két oldalam között. Főként amikor mélyen el tudok gondolkodni a múlton, leginkább a titkokon amiket rád bíztam a sok-sok év során, valamint a kettőnk kapcsolatán. Néha feltűnik bennem egy félelem, hogy mennyire bízhatok még a szavadban, hisz olyan dolgokat tudsz, amik ha kiderülnek, egy pillanat alatt törölnek ki a jövőből, a közös jövőből.
Mégis úgy gondolom, jól forgatom a kártyákat, mert van, amit meg lehet tanulni a könyvekből, sokszor ezek segítenek átvészelni, eltüntetni, megérteni. Ezek segítenek nekem feltöltődni, átgondolni mindent és mint egy körforgás, napról napra élni.
Azóta, hogy nem hívjuk magunkat legjobb barátoknak, sok mindenben változtam, talán pont ennek hatására. Már sok titkom van, amit te sem tudsz, amit senki sem tud. Akadnak pillanatok, amikor még hiányoznak a régi pillanatok, a közös suttogások, az őszinte nevetések... viszont elillan a gondolat, mikor újra tudatosul bennem a bizalom hiánya mindkettőnk részéről. Ennek ellenére nem tudálak elengedni. Egyikőtöket sem. Mert ha ti nem lennétek, az én lángom sem égne már tovább. A tűz, ami kitört belőem, csak miattatok forr még oly erősen, csak előttetek. A többi már szinte elillan, az álca egyre többször hull le, de van ami nem változik. A titkok, amik mindig össze fognak kötni minket és a családjainkat.