Mr. Tennington irodájának ajtaja félelmetes volt. Pedig ugyanúgy nézett ki, mint mindenki másnak az ajtaja, de ezen az állt: „Clifford N. Tennington főosztályvezető”. Eltelhetett egy-két ábrándos perc, amióta a névtáblát bámulva áll az iroda előtt, egy vaskos könyvet ölelve a mellkasához mindkét karjával. Ezúttal nem keverte össze a reggeli tea összetevőit, pontosan két és egynegyed marékkal tett a friss gologtavirág-szirmokból a pohárba, pontosan négy csepp citrombalzsamot öntött hozzá, és pontosan három percig áztatta a felforralt vízben. Ezúttal nem izgul annyira, mint Ms. Volanges íróasztalának másik oldalán a felvételi beszélgetéskor, de ez csupán azért van, mert nem kínozza sem hasgörcs, sem gyász, és kétségei is negyedére csökkentek az utolsó sikeres vizsga óta. Auror lett, bár el sem hiszi még igazán, pedig nem hitt benne senki, csak anyuska, amikor a csillagokból minden este rámosolygott, akkor is, amikor fekete felhők takarták el őket, és apaszív, amikor a cseresznyafa alatt leült a sírkővel szemben, és levendulacsokrot tett a fejük mellé, hogy békésen aludjanak.
Felhősen sóhajt, és kis szoknyáját megigazgatva, és az inget betűrve, és feltűzött haját ellenőrizve, végül a könyvet összezsugorítva és kis vászonszatyrába ejtve, mondhatni határozottan kopog be. Megvárja, amíg engedélyt kap a belépésre, majd lenyomja a kilincset, és kissé bátortalanul tesz egy lépést a küszöb fölött.
- Jó napot kívánok, Mr. Tennington! – illedelmesen mosolyog, becsukja maga mögött azt a félelmetes ajtót, és újra megigazítja a szoknyáját, az ingét, a feltűzött haját. – Beszélni akart velem - csendben pedig természetesen teljes gőzzel reménykedik abban, hogy már ma vagy holnap terepre megy.