Életem utóbbi egy évének legfőbb jellemzője a szabadság, azt hiszem. Napra pontosan ma zárul le egy kerek év azóta, hogy elszakadtam a gyökereimtől és a gyerekkori álmaimat kergetve indultam a rúnák nyomába. Olyan helyekre jutottam el, amikről álmomban sem gondoltam volna, csodákat és a világ gyönyörű részét tapasztalhattam meg, amik után eszembe nem jutna firtatni a kijelentést, miszerint a lét szép. Az életre szóló élményeknek, a szemet és lelket simogató látványnak azonban nem sikerült elfeledtetni velem, amit magam mögött hagytam, mindössze gyógyítani a szavakkal szúrt sebeket, amiket azon a bizonyos napon szereztem.
Az első pár hónapban a magány eminens társam volt a hétköznapok során, a csend, ami eleinte relaxáló erővel bírt, lassan őrjítő kongássá vált, az egyedüllét elemi bizonyítékává. Egyik mélyebb pillanatomban majdnem összepakoltam azt a vajmi holmit, amit magammal cipeltem, hogy a vállamra kapva őket hazamenjek, aztán üres kézzel indultam, hogy egy perccel se legyek többet egyedül, de az önbecsületem csorba dőlt volna, ha átlépem a bérelt szobám küszöbét, és azt soha nem bocsátottam volna meg magamnak. Sosem gondoltam volna, hogy a gőg és a magány társulata a legnagyobb támogatást nyújthatja az olyan tettekre való elhatározásnál, amiket nem néztünk volna ki magunkból.
Tulajdonképpen arra jöttem rá az eltelt egy évben, hogy az aranyvérű társadalom nagyobb része, akiknek arcára egyértelmű fintor rajzolódik ki a muglik világának gondolatára, a muglik nyilvánvaló létezésére, azt sem tudja, hogy mit utál. Mit takar varázstalan életet élni azon felül, hogy nem egy pálcahintésnyi mozdulat a villanyok felkapcsolása, a kulcsra zárt ajtókilincs kinyitása, vagy épp a karácsonyi díszítés? A varázstalan emberek élete csodálatos, a létezésük minden pontja erőfeszítést igényel, és pont ettől lesz igazi. Mert mindenért meg kell küzdeni.
Eleinte csak egy napot voltam hajlandó köztük tölteni, nem is egy napot, inkább csak egy estét. Az éj sötét leple alatt mintha nyugodtabbnak éreztem magam, könnyebb volt elrejtőzni a bűntől, amibe belesétáltam. Egy bár pultjánál ülve, magamban piña colada nevű főzetet szürcsölgetve. Koktélt. Egyszerű embereket ismertem meg, akiknek a keresztneveit nem a csillagászati könyvekből ragadták ki, és semmi közük nem volt más misztikumokhoz sem. Az éjből éjszakák lettek, majd találtam magamban annyi bátorságot, hogy fényes nappal is közéjük járjak. Egyre jobban érdekelt, hogyan élnek, azok után, hogy láttam, hogyan szórakoznak. És így került a képbe William… pont most, hogy az elmúlt egy év tökéletes körforgásként zárul le: utam Londonba visz.
Rendkívüli nyugtalanság fogott el, amint megtudtam, hogy haza fúj a szél, és noha izgatottságom már-már fojtogatóvá vált, nem szalaszthattam el azt a lehetőséget, hogy lássam azt a személyt, akit a legjobban hiányoltam: Leonardot. Rövid tétovázás után írtam neki egy baglyot a hírrel, egy időponttal és helyszínnel.
Belekortyolok a teámba, és körbe nézek a helyiségen. Megannyi emlék és érzés keveredik bennem, majdhogy nem olyan, mintha nem is a saját múltamról lenne szó. Rég volt már, hogy A három seprőben jártam.  

Nem tudtam hova vélni a visszatérését és ha őszinte akarok lenni, akkor nem is hatott meg különösebben. Elment és még csak alig búcsúzott el, biztos valami öreg üpse faszát szopkodta, most meg meghalt az öreg és hazakényszerült. Anyámék a történetek széles skáláját vázolták fel, hogy miket hallottak és miket gondolnak, mindegyik vicces volt, elég jót szórakoztam a dolgokon, de míg Vivike elvolt, én nekem kellett mindent csinálnom, amivel a családunk "becsületét" helyreállítja. Hiszen az, hogy a legidősebb lány nem ment férjhez az iskola befejezése után, az borzalmas volt, mindenhol esküvők és lakodalmak, bár nem mintha én eljegyeztem volna bárkit is. Nem akarok elköteleződni és nem is találtam érdemes nőt erre, mindegyik hamar széttette és megadta magát, nem volt igazán kihívás számomra.
Mondjuk valahol belül pedig örültem, hogy újra láthatom ezt a kurvát, mert hiányzott, mégis csak a testvérem volt. Nem tudom, hogy merre járt vagy éppen mit csinált vagy éppen mit gondolt, de hát... biztosan elmagyaráz nekem mindent, nem? Hiszen nem hagy magyarázat nélkül, egyetlen egy dolgot nem fogok elfogadni, ha a muglik között élt és talált magának egy mugli balekot. Úgy tudtam, hogy régebben Evan faszát akarta szopkodni és igen közel kerültek egymáshoz, csak hát mára... már biztosan elmúlt és nem így volt. Lényegtelen is.
Utálom a minisztériumot elég lehangoló és unalmas munkám van, pedig apám szerint hamar szedem a lépcsőfokokat, szerintem pedig inkább tök lassú vagyok. De hát ki hogyan érzi vagy éppen hogyan gondolja a dolgok állását. Kinek a pap, kinek a papné vagy hogyan is mondják. Végül pedig belököm a Három Seprű ajtaját és megkeresem a szememmel a szőke lányt, akihez jöttem, ha pedig odaérek csak lehuppanok vele szembe.
- Cső. Itt vagyok és kérlek hagyjunk minden felesleges színészkedést. - gondolok itt az ölelkezésre és mindenfajta gyengéd gesztusra, egészen eddig nem tette meg és el is ment otthonról, akkor miért most kezdené meg? - Lökd mit akarsz, sajnos dolgom van és hamarosan dolgozni is megyek. - pedig bár ne kéne mennem dolgozni.