A totális összeomlás óta kicsit csendben van, és talán a világ valahol hálás, hogy ez így történt, de bizton van olyan része, amely épp kifordul önmagából és követeli azt, hogy álljon vissza a mérleg rohadt nyelve. De addig is, az élet megy tovább, még mindig vidámak és még mindig örülnek, többen a hétvégére nagyobb mulatságot terveznek, mint az év végére, sőt, nem egy diákról hallott, hogy kikérőt kértek neki és hazautaztak. Hát persze, az eufóriában mindent szabad, mint a szerelemben vagy épp a már holt háborúban, amire igazán kíváncsi lenne. Azért egy kis idő után képes ismét kinyitni a szemét és rájött, hogy éhes. Híréhes, vagy legalább valami szaftos részletet köhöghetne a sajtó, de azzal semmi sem szolgál. Ez így egy börtön, ahova a belátogató rokon súg csak némi, titkos infót, itt rózsaszín ködbe akarják őket burkolni és elkényeztetni, hogy sose ért volna ide semmi, akkor sem, ha gőzerővel tombolna még mindig a harc. De hát, talán maguk a katonák is elunták, meg a világ is, így maradhat a rózsaszín börtön és a semmi. Most az is csendes, sehol sem dorombol, sehol sem karmol. Furcsa. Saját magának furcsa és utálatos, és amikor az embernek magából is elege van, az semmi jót nem hordoz magával. Mégis, semmi más nem történik, mintsem kilép a falak közül és minden mulatást vagy társulást elkerülve veti bele magát ismét a rengetegbe, igazából azt remélve, hogy ott most tényleg egyedül lesz, nem tapos bele senki körbepisált territóriumába, ahol inkább nem is gondol bele, mit cibál darabokra vagy épp kit tesz magáévá, fal fel, akármi. Ez a hely már úgysem tud lejjebb süllyedni, igazán elgondolkodik azon, milyen lenne egy alapos vizsgálat után, de ameddig tündéreket és szépségeket láttatnak, addig a mocsok az árnyékban kuruttyol és röhög mindenen. Valahol ez neki is jó, de most mivel minden kétséges és kavarog, egyik pillanatról a másikra váltakoznak a döntései, ha épp rátör.
Azonban, a fák között semmi sem tört rá, egy apró virágot tűzött csak szőke tincsei közé, mint valami hippi, és talán annak is kéne lennie, mert vénnek érzi magát, munkanélküli halálfalópalántának, aki még az sem volt igazán, egy lánynak a rossz családból, lehet a mindenkitől függetlenség és leszarom dolog a drogokkal jobban menne neki. Csak az nem ő lenne. De ez sem ő.
Félre kell minden filozofikus szarságot rugdosni, ahogy a korhadt ágat is az útból, kifele menet. Érdekeset nem lelt, sem vadat, sem jobbat és nem is ez volt a cél. A csend volt az, és ő most jól belakmározott, persze, ha megtalálta volna a vicces gombákat, akkor azokból is, ne múljon semmi a jobbuláson, a végén még tényleg az a negatív szenny lesz, akinek tegnap nevezték, miután sötéten megjegyezte, hogy dugja már fel a hülye meséit arról, hogy az apja hogy kapkodta össze a halálfalókat.
És lám, talán a gomba találta meg őt.
Kedves idegen reménykedett a titkos létben, hogy nincs szem, aki látja szégyenét, de aki egy kicsit is ismeri ezt a helyet, az tudja, hogy ez lehetetlen. Ő is kapott a könyvekből, félre ne értse senki, pulóvere ujja viseli a küzdelmet, ahol belemart és szaggatta, de a pajzsbűbáj is hasznos, ahogy az is, hogy messzire taszította őket magától. Legalább a tudás nem hagyta el, így nem kapott ennyit mint ez a tag. És... és...
Szerencsétlen rendezgeti magát, és hallhatja, ahogy valaki nevet. Ő nevet. Gyomorból, talán tényleg őszintén, és igazából eddig lenyelte, a műsor végére ért csak ide tény, a szabadság lángjaira, amit meg kell vallania, irtó menőnek tartott. Tart is. De most nevet. Előre görnyed kicsit, megkapaszkodik egy törzsben, könnye is kibuggyan. Őszinte. Ritka dolog.
- Ez... Ez... Hát köszönöm... - kapkod a levegő után, kiegyenesedve, tenyereivel tapsolva párat. - 10 pontos! - arca még mindig vigyorba nyúlva, mennyire illik idegeneket kiröhögni, nem számít, igazából többet nem szánna a dolognak, és sétálna el, mégis, lábával meglököd egy könyvet, amely előtte hever. Mintha mordulna, és lustán, haldoklón kapna lába után.
- Ó, ez még él.

A nevetés valahol tényleg gyógyszer, oldja a dolgokat, mint a sav, csak kellemesebben. Nem mar, csak átrázza a belsőt és helyrebillenti a dolgokat. Viszont a nevetés, az igazi, ritka dolog, nála főleg, otthon még jobban. Mintha kincs lenne, kegy, amit néha megkap és megengedheti magának. Pedig nem olyan ördöngösség ez, nem egy olyan dolog, amit nehéz elérni, és mégis. Nehezebb. Bánja a fene, hisz már megtörtént, megvan, nem veheti el tőle senki sem. Vagy próbálná meg. Ez itt azonban nem az a pillanat, amikor bármi is veszik, kivéve az irodalmi példányokon kívül. A megpörkölt lapok, az apró füstölgés, a nemrég feltört mágia maradványa. Néha egészen megfeledkezik arról, hogy hol is van, hogy itt igenis vannak rajta kívül.
- Márpedig manapság ismét divat, nem hallottad? - nem tudja, melyik az illedelmesebb, nem akar erre most figyelni. Elvégre, vége a rossznak, nem? Nevetni fognak, nevetni kell és nevetni akarnak. Lehet régóta az első volt, amit ő hallott, de saját maga a napokban eleget kapott el. Ez más, ez nem az új világ öröme, csak a groteszk és már-már kabaréba illő jelenet megkoronázása. Lapozni is lehetne akár, és teszik is, figyelme a megmaradt, még küzdő könyvre pillant. Kicsit olyan, mint azok, akik a háborúban vesztettek, nem? Csonkák, céljukat vesztettek és mégis kitartóak, ezer sebből véreznek akár, mert ki tudja, ki mit kapott, és mégis, mozognak, valamifelé tartanak. Lehet az egy bunker, egy új világ, vagy akár csak valami új cél. Elnézi ő is, figyeli, hagyja szinte kibontakozni, mert látja, hogy támadna és tenné a célját, amire elvarázsolták csak épp már erő nincs benne. A mondat mégis megmosolyogtatja, hogy mindent túlél. Nos, igen. Nem egy népszerű tudományág, sokan nem szeretik, pedig egyszerűbb, mint bármelyik. Könnyebb és kifizetődőbb is valahol.
- Valóban. Kevés az ellensége, mert inkább félnek tőle – az, hogy most mire céloz, rejtély, bár tényleg csak erre a könyvre. A tárgyra, amit ő szívesen művel és ápol. Amiben jó és könnyedén alkot. Nincs a homlokára írva, ez itt pedig nem egy érdekes és ritka példány, valakitől el lett véve, alsóbb évről és fel lett áldozva. Kár a könyvekért általában, nem mintha fanatikus lenne, csak sok minden van abba vésve, főleg, ha régi. És akkor még érdekesebb. De ez nem, ez csak lapok lefűzve, bekötve, neki is van otthon, ismeri.
- Köszönöm – lép közelebb, mintha csak az engedélyt várta volna a semmire és mintha most már neki is kedve lenne játszani. Nincs semmihez, csak máshogy tesz, fura kettősség, üssük el az időt valamivel, unatkozni sosem szeretett, még ha most más is. Furcsa. Nem számít. Egy ideig nézi, azt, ahogy erőtlenül akar lecsapni lábfejére, a cipőre, aztán cselekszik. Megemelve az előbb támadni kívánt lábat, egy határozott mozdulattal tipor rá, nem engedi se harapni, se „elmászni”, noha morog és küzd, ő súlyát ráhelyezve gátolja meg mindenben, mint a legyőzött vad, a trófea, úgy pihen lába alatt. Tekintetét felemeli, hiszen hallja, hogy beszél, elsőnek azt hiszi, neki, de nem érti, csak hall valamit. Mindenki beszél magában, ő is most azt, hogy mit tegyen a könyvvel. Első és legjobb gondolata, hogy apróra zsugorítja, elteszi, és amikor megerősíti, ráengedi valakire az egyik szobában, de ezt söpri ki az újabb látványosság. Kész felvonulás egy a hely, ez a férfi, ez az egész. Szemöldökét megemelve figyeli, ahogy elsőnek pillantva nem tesz semmit aztán pedig hallja a sercegést, és egyszerre csak megcsapja orrát a bűz, ahogy az a takony vagy mi felforr, és aztán megsemmisül. Füstös, bűzös egyveleg, ő pedig csak figyel, enyhén fancsali arccal, magasban pihenő szemöldökkel és végül sóhajjal. Megborzong a felismerésre, hát még a tűzre, fejét rázva söpri el a képeket a fejében, amik feltódultak, fejét rázva a sistergés alatt húz pálcát és szegezi a könyvre, mellékes hangként szór Finite Incantatem szavakat és végül a könyv nem marad más, csak egy megégett, használhatatlan könyv. Kileheli lelkét, megszűnik a vergődés és mintha meghalna, mozdulatlanná merevedik. Míg a másik „főz”, ő leemeli a lábát és félrerúgja a könyvet, lapok reppennek ki belőle és csattanva ér célba valahol odébb. Már nem követi.
- Érdekes megoldás volt, a legtöbben pálcamozdulattal tisztogatják meg magukat, de te... felforraltad. Nem is kérdem, hogyan – sóhajt egyet végül, kettő is van otthon belőle, kettőnek is érezte már, hogy mit rejt, mit tud, mondhatni, ha valaki villog vele, először nem a száját tátja el, hanem inkább felsóhajtja a „Már megint?” pillanatot. De nem támad, most nem, csak figyeli. Hisz nem mindenki olyan, mint az apja, nem?
- Viviana. Miért vagy itt? Új tanár leszel? - mert mi másra lehet gondolni. Jönnek és mennek, most meg főleg lesz rá ok, akik furábbak azoknak meg lehet most lesz jobb máshol.