Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

litánia a semmiért EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

litánia a semmiért EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

litánia a semmiért EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

litánia a semmiért EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

litánia a semmiért EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

litánia a semmiért EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

litánia a semmiért EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

litánia a semmiért EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

litánia a semmiért EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 24 vendég
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Greta Krum

Greta Krum

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
kristine froseth

»
» Pént. 3 Május - 19:08

our names written in sweet blood

Valami volt a levegőben; az éjszakai szél már a korai nyár illatát hordozta és virágszirmokat sodort, ígéreteket suttogott és gyengéden cirógatott, szinte már túl sok érzelemmel is, jobb napokat ígérve édes, de hamis szavakkal - az ilyen éjszakákat szerettem, mert emlékeztettek valami olyanra, amit elvesztettem és szerettem volna visszakapni, valami olyanra, ami után vágyódtam, miközben a birtok erdejeit jártam, újra és újra meglátogatva a titkos helyeket, amiket Kaloyannal a sajátunknak mondhattunk. A hiányérzet minden egyes nappal erősödött, amíg nem volt itt, a levelek, amiket váltottunk már nem töltötték be a szívem helyén tátongó űrt, és ahogy közeledett az utolsó iskolaévem vége is, azon kaptam magam, hogy nem tudtam még, mit csináljak ezután - tanácstalan voltam a továbbtanulásommal kapcsolatban, meg azzal is, hogy egyáltalán akartam-e tovább tanulni, vagy esetleg a szülői házban maradtam volna addig, míg eldönteném, mi is legyen tovább. Szükségem lett volna valaki tanácsára, de Brigitte egy más világ, egy más értékrend része volt, Kaloyan pedig elérhetetlen távolságban élt, és így magamra maradtam a saját fejemben, a szétzilált gondolataimmal, próbálva összeszedni a törött darabkákat.
Ma éjjeli sétámra is azzal az elgondolással indultam el, hogy ez majd segíteni fog abban, hogy összeszedjem a gondolataimat; a magány mindig is segített abban, hogy rendszerezzem az életemben uralkodó káoszt, de most valamiért minden lépéssel csak rosszabb lett, az erdő fái nem susogtak békésen a fülembe és a szél nem simogatott, és a gallyak fájdalmasan csaptak az arcomba, a vérem véve, apró, fájdalmas szisszenéseket kiszakítva az ajkaim közül. Rezignáltan húztam össze magamon a vastag, kötött pulóvert, ahogy végül lemondva a sétámról elindultam visszafelé, az iskola irányában, valamiért a hosszabb útvonalat választva, az iskola parkján át.
Nem szerettem a parkot; nap közben túl zsúfolt és hangos volt, éjjel pedig a gyanakvó tanári tekintetek figyelték, abban a reményben, hogy elkapjanak rajta egy-egy kószáló diákot vagy tilosban járó, szerelmes párt, akik a szabad ég alatt akartak kifejezést adni a kapcsolatuknak - így, jobban belegondolva, én igazán egyik sem voltam, szerettem néha azt hinni, hogy inkább szellem vagyok, láthatatlan lány, akin átnéz a tömeg szeme, aki akkor sem vonná magára a figyelmet, ha akarná... Ellentétben az egyik fa alatt üldögélő fiúval, akit még a szemem sarkából is észreveszek két, kósza piruett között, amiket a fejemben dúdolt dallamra tettem. Ez állít meg abban is, hogy újabb lépést tegyek; helyette ösztönszerűen fordulok az üldögélő irányába, próbálva a sötétben kivenni az arcvonásait, kiismerni bármit, aki elég karakterisztikus lenne benne ahhoz, hogy rájöjjek, kivel is állok szemben. Ki szokta még az iskolai birtokot járni ilyenkor? Brenda negyedévről, aki virágokat szokott gyűjteni... Ivan az évfolyamról, aki meghívott az őszi bálra múlt évben... Néhány jelentéktelen ötöd-, és hatodésves, akik neveit nem ismertem, és...
- ...Mikael? - Nem kell túl sokat gondolkodnom rajta, egyből felismerem, ahogy leguggolok elé; volt néhány óránk együtt, párszor talán kényszerültünk is arra, hogy együtt dolgozzunk, de ezt leszámítva legtöbbször igyekeztem magam távol tartani tőle és a kis társaságától, hiszen mások voltak az érdeklődési köreink, más világokba tartoztunk, amik nem igazán voltak kompatibilisek egymással. Mindenki más talán sarkon fordult volna a helyemben, hagyta volna Őt a dolgára, de azt hiszem, a józan ész még mindig nem volt a legerősebb oldalam, hiszen itt guggoltam előtte, a legőszintébb érdeklődéssel a tekintetemben és az arcát fürkésztem a félhomályban, vagy legalábbis annyit, amennyit láttam belőle az arcába hulló, kusza hajtincseken át. - Minden rendben?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Szomb. 11 Május - 19:52


El kell ismerni a hibáinkat.
Temetni felesleges.
⋉ ❈ ⋊


Lába megcsúszott egy sárfolton, a kegyetlen jele annak, hogy a hideg lassan kicsit visszaszorul, hogy az élet ismét éled, még itt, a világ egyik végén, hogy nem lesz örökké sötét és hófújta vidék, szürke és egyhangú. Megint a megújulás és társai, örök körforgás és annak minden jó vagy épp hátrányos hozadéka. Napszúrás ma már nem kap, az már egy ideje a horizont alatt, azért még rövidebb nappalok zengenek erre, de minden perccel ez is több, kevesebb arra, hogy kedvence, az éjszaka és azok izgalmas pillanatai kitöltsék idejét.
Megcsúszott, és hát igazából ez állította meg, kicsit csoszogva, ingadozva haladt eleve, eleve hülye ötlet volt erre kerülnie, belátja. De sok lehetősége amúgy nem volt, nem mintha a menekülés miatt.
Nem mindig van a csúcson, nem mindig tudja azt, mikor kellene inkább azt mondania, hogy most nem és elég. Pedig nem is harcolt, talán csak a természettel és annak erőivel, a csúccsal, majd a lefele úttal, a gondolatokkal és saját ördögeivel táncolva. Mert mindenkinek kell a csend. Tenyerei felhorzsoltan nem sokat érnek, maga a pár méteres zuhanás pedig elég volt ahhoz, hogy teste több pontját, arcát is lehúzza, vöröslő foltok, mélyvörös és fekete keveréke adja ki a sebek tetejét, vagy csupán a lassan lilába forduló zúzódások sem tesznek jót a fáradt testnek és léleknek. Sosem aludta igazak álmát, gyerekként attól rettegett, hogy sikító anyja tör rá, tépetten, őrülten és rángatja ki a sötétbe és a semmibe, aztán pedig, hogy az új anya egyszerűen megfojtja a betolakodót, párnát nyom az apró, csodálkozó arcra és az utolsó rúgásig ott tartja. Aztán megszokta, hogy nem kell, hogy nem akarja és vannak már dolgok. Hogy mulat, Drina mellett van és hallgatja szuszogását vagy épp együtt teszik, hogy Ragnar üvölt a fülébe bódultan, ő maga pedig laposakat pislog hasonló állapotban, hogy pörög vagy csak egyszerűen valami mást csinál. Vicces. Valahol ő a csendesebb és mégis a vadabb, vagy csupán csak azért tűnnek fel a különbségek, mert más rámutat. Nem keresi rég, nem kutatja, nem akar senkit sem másolni, arra sosem volt kapacitása. Amióta saját, gondolkodó és egész érettnek mondható személye kiforrta magát, azon volt, hogy más legyen. Valahol pedig ez mégsem olyan könnyű, elvégre vannak elvárások, általános viselkedési formák és a többi. A színjáték.
Megcsúszott, lába rándult egyet, roppant, nem kellemes. Megállt végül. A sok nem alvás most már valóban sok, a kosz alatt ott vannak a sötét karikák, fejében pedig egy viszonylag száraz, vízszintes hely, egy ágynak mondható akármi, amin elnyúlhat. Aztán mégis a földre huppan le, egy fa tövébe, mint tűző napos pillanatokban, hátát a törzsnek vetve. Kimelegedett, amúgy sem fagyos fajta, de ha elpilledne, ezen rétegek lesznek amik védik, de bűvölhet még melegebbet is, ha nem lenne karja fáradt, már ezen ügyködne. Mégis csak ül és ül, feje előre bukik, hallja saját, apró és kapkodó lélegzetvételeit, a beszakadt körmét egy pillanatra, csak mert ennyit enged a látási viszony, majd csend.
Neve hallatán meglepve emelkedik meg a feje, pedig aludt. Éberen, szinte testén kívül volt, mint valami kísértet, aki a húst látja, ami a földön maradt, mozdulatlan, míg ő maga új életbe került. Bámulta magát, a görnyedt hátát, amit most kihúzott, a csapott vállakat, amik ropogva de egyenesek lettek, és a koszos arcot, amik most az érkezőre pillantanak. Nem hallotta jönni és már számol magában, nem teljes mértékben tökéletességhajhász, de mégis, máskor ez végzetes. Saját ajkára harap, bár az nem fáj és nem sebes, hüvelykujját a horzsolásba mélyeszti.
- Greta, üdvözöllek itt – mintha egy olyan hely lenne, amit be kell mutatni, pedig kosz, föld és egy fa törzse, a birtok mindig csodás volt, azzal sosem volt kivetnivalója, hogy tökéletes hely, ha elhagyja az ember a falakat. Elegen voltak, néha túl sokan, ezért tudja melyek azok a pontok, ahova nem szívesen lépnek. Sok mindent tud. De azt nem, a lány vajon mit kereshet idekint? Ő neki olyan, mint a szép virágszál, amit inkább nem fog meg, mert a szirmok megtörnek, bebarnulnak aztán pedig elhullajtva tűnik el a csoda. Ez az iskola kemény embereket nevel, mindegy mi van a láb között, mégis, ennek olyan színes és széles a skálája, hogy nincs egyforma szinte.
- Nem, nincs – tűri egy laza mozdulattal hátra az arcába lógó tincseket. Csatakosak még kicsit, ráférne mindenére egy mosás. Ő csatakos. És minek hazudjon? - Utálom a tavaszt, a sziklák csúszósak, mert olvad. Ilyenkor már nem jó egyre sem felmenni, hogy vadvirágot keressen a hülye, akinek sok az ideje – halkan és mégis totálisan érthetően beszél. Minek hangosabb. Egy sóhajnyira van tőle csupán. - Te mit keresel idekint? Mindjárt zárják az ajtókat.

@Greta Krum
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Greta Krum

Greta Krum

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
kristine froseth

»
» Szer. 15 Május - 19:24

our names written in sweet blood

Csupán a szitáló eső hiányozna, hogy a jelenet akár horrorfilmbe illő is lehessen; mint amikor a pillanatnyi csendben a két, megmaradt főhős az elkerülhetetlen sorsát várja, de vajon mi az, ami ránk várhat ebben a pillanatban? Rám egyelőre egy pillanatnyi pánik vár, ahogy tekintetem végigvezetem minden apró seben és horzsoláson, amit csak látok rajta; bár egy apró mosolyra még telik tőlem, üdvözlése valamelyest szórakoztat, hiszen pont én mondhatnék hasonlót, én, aki iskolai idejének nagy részét az épület falain kívül töltötte, aki jobban ismerte a birtokot, mint a saját gondolatait - de ezt is inkább megtartom magamnak, főleg, hogy gondolataim már egészen másfelé járnak, már erősen abban az irányban, hogy tudnék neki segíteni abban, hogy legalább viszonylag rendbe téve térjen vissza az iskolába. Ha bármelyik tanár ilyen állapotban látná, a reakciójukban biztosan nem lenne semmiféle hála, és ha nem tévedek, akkor a ma esti folyosó-cirkáló nem más, mint az az öreg hárpia, aki az első-, és másodéveseknek tanítja a bájitaltant.
- Nem akarom tudni, honnan szedted azt az ötletet, hogy ilyenkor sziklát akarj mászni. - Mosolyogva ingatom meg a fejem, hogy még véletlenül se érezze lebaszásnak az egészet; eszem ágában sincs kioktatni, nem is lenne fair dolog tőlem, tekintve, hogy nekem is nagyjából ugyanennyi józan eszem volt bizonyos szituációkban, én is kockáztattam már a testi épségem egy-egy bájital-alapanyagért vagy vadvirágért, ami tetszett, például azért, amit legutóbb a jóslástan könyvemben préseltem és elküldtem Kaloyannak a legutólsó levelemmel, és így már momentálisan nincs felróni Mikaelnek, hogy ő ugyanezt csinálja... Bár azt hiszem, kettőnk közül végülis én jártam jobban, mert hát nem ültem épp a fa alatt piszkosan és véresen. Ha ez most verseny lenne, vezetésre állnék... Bár ennek semmi értelme így.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, virágokat szedtem? - Mert igazából nincs ennél jobb magyarázatom, még annak ellenére sem, hogy egyetlen darab virág nincs nálam; de nem vagyunk annyira közeli barátok, sőt, egyáltalán nem vagyunk barátok, így nem mondhatom el neki az igazságot, meg hát ennek semmi jelentősége sincs amúgy sem. Csupán egy aprócska, halk nevetéssel is vetem el ezt a témát végül; tekintetem kitartóan fürkészi az arcát, és mire jobban meggondolnám, mennyire is jó ötlet csak így megtörni a láthatatlan határt kettőnk között és belemászni az Ő személyes terébe, kezem már az arcára simul, hüvelykujjammal simítva el a koszt az arccsontjáról, ugyanakkor jobban szemügyre véve a horzsolást is az ujjaim alatt. Miért pont ilyenkor nincs nálam az elsősegélykészletem?
- De legalább jókor jöttem, hogy összerakjalak, mielőtt Mrs. Alstad meglát így... És nem, nincs jogod tiltakozni. - Lélekben még egy apró imát is elmondok minden égiek irányában, hálát adva nekik azért, hogy adtak valamit, ami lefoglalja a gondolataimat annyira, hogy ne tudjak a saját nyomoromra fókuszálni; mármint félreértés ne essék, nem örültem annak, hogy megtörtént Mikaellel az, ami, de a hirtelen jött, decens embertársi aggódás sikeresen elfeledtette velem a saját problémáimat, legalább erre a néhány percre. Igaz, nem tudom, mennyire örül majd annak, hogy csak kismacskás-kiskutyás sebtapaszom van, de hát... Az is jobb, mint a semmi, nem igaz?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mikael Åkerman

Mikael Åkerman

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Fabian Gray

»
» Szer. 22 Május - 20:14


El kell ismerni a hibáinkat.
Temetni felesleges.
⋉ ❈ ⋊


Talán ő maga sem akarja tudni, honnan szedte az ötletet.
Igazából most nem is ez a fontos, hisz ha az ötletet nem is ismeri, azt tudja, hogy mégis miért. Mert ugye mindig kell egy faktor, amit meg kell ugrani, minden esetben kell valami, ami hajtja és lüktet, mint egy kifordult boka, vagy épp maga a szív, amely életét ad és amely ha megáll, akkor annak is vége, ő pedig nem akar elveszni egy pillanatra sem. Mintha attól tartana, hogy elpuhul, megszokja, hogy kényelmesebb a fotelben ülnie és néznie a világot, akármennyire lehetetlen kép ez tőle. Aztán mégis ott van az, hogy menekülni kell néha egy kicsit, csak épp annyit, hogy a feje üressé váljon, hogy csak arra gondoljon ott és akkor, hogy hova tegye a kezét és a lábait hol támassza, hogy idő előtt ne zuhanjon.
Mégis megtörtént, kicsit veszített és a gondolatok sem mentek messzire. Semmivel sem lesz jobb az odabent uralkodó dolgokat olyannal foltozgatni, amikkel amúgy mulatnia kellene. Kellene a csend, ez való igaz és egy jó nagy adag pihenés. Ahol gondolkodhat, talán itt a fa alatt lett volna rá ideje, ha felébred, ha jobban lett volna, de úgy néz ki, a sors meg minden feljebbvaló akarat ezt nem akarja. Valaki mindig mellette, ez fura annak, aki pusztítani kíván.
- Meg is másztam, a gondok lefelé kezdődtek. De csak egyszer kell leesni és ügyesebb lesz az ember - és a legtöbb esetben halott. Előtte azonban még sokan vannak, itt csak sebekről van szó, az ijesztő küllemről vagy épp együttérzésről a tekintetében. Mert valami olyasmit lát. Itt sokan és sokszor járják a vidéket, sehol sem új az, ha valaki elesik és feláll. Nem tudja, hogy a vele szemben lévő mennyire és mennyire merült el valaha a kinti világban, furcsa népség ez itt, mindent úgy és másképp tesznek talán vagy csak úgy gondolják. Nincs ismerete sok vele, Greta kívül esett mindig is a körön, messzi tőlük a saját világával és életével, ha néha többet hallani, az sem oly botrányos mint mondjuk az ő dolgaik. Vajon ő is azt látja? Hogy egy a csordából, egyedül, sebesen és mégis a nagyvad, aki mindig valamit vadászik, ügyködik és cselekszik, aki nem jó, akit talán most sajnálni sem kell, mert maga sem kéri, nem olyan fajta.
- El. Ki vagyok én, hogy ne bízzak abban, amit mondasz. Nyílik errefelé minden, ha kell, ha nem - mert ugyan az ember bizalmatlan, mert az ember hazudik és ferdít, mert a legjobb dolog, ha valakinek titkai vannak, amiket meg lehet fejteni, ki lehet bontani és aztán fel lehet használni mindent a maga javára. De aztán mégse, őt most nem kell elemezni, nem kell kutatni, nem kell harcolni mindig és ellenfelet, prédát keresni és teremteni, úgy néz ki, elfelejtette milyen az egyszerű és semmis beszéd, az, amikor csak lenni kell és hagyni, hogy menjen előre a pillanat. Mert akár elfedheti a másik a dolgait, akkor sem túr bele, hagyja, hogy hadd dédelgesse maga, a virágok pedig ugyan nincsenek a kezébe, de nem is nyílt ki mind, az érdemesek még csak most nyújtóznak az ég felé. A lány közben számára kész titok, tekintetét nem veszi le róla, marad és figyel, majd aztán kapcsol, megint egy pillanatra úgy néz, mint a nagyvad.
Nagy levegőt véve és még hosszabban kifújva igyekszik kiadni minden rosszat, miért is ne eresszen már le, mint az előbb amikor majdnem aludt. Aztán a levegő egy pillanatra megreked, keze is csak épphogy, alig rándul, amikor megérzi a finom, puha ujjakat az arcán, úgy, ahogy gondoskodva, óvatosan simít végig a seben, ahogy Drine is szokta, mikor tele van mindennel, főleg foltokkal. Nem fázott eddig se, most mégis mindene tiszta libabőr, majdhogynem reszketeg, de hamar el is tűnik, mintha ott sem lett volna, egy kósza pillanat és semmi több, ahogy az ő rezdülése, ahogy az egész elmúlik. Szemeit akaratlan hunyta le, most ismét rászegezi, ajka apró fintorba nyúlik.
- Az a vén satrafa csak ne nézegessen engem - tény, elégszer adott rá okot, hogy legyen mit is nézni. - Nincs jogom? Ez kész zsarnoki elnyomás! - tiltakozhatna, de úgy néz ki, minek. Mert hát, amit már rég megtanult, hogy a lányokban is van elég erő, őket sem kell félteni, ha arról van szó. Nem úgy, mint őket, ők másban erősek, a legtöbb, vannak kivételek de azok általában nem is esnek a látótérbe, mindegy is. Sóhajt egyet és a fatörzsnek dőlve hagyja magát a sorsnak, no meg annak, hogy a finom ujjak matassanak rajta. Mert fog mit találni.

@Greta Krum
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Greta Krum

Greta Krum

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
kristine froseth

»
» Szer. 5 Jún. - 0:06

our names written in sweet blood

- Vagy halott. - Kurta, elharapott félmondat, ami kicsit sem jellemző rám; mindig ügyeltem arra, hogy decens módon fejezzem ki magam, néha talán túl költőien is, mintha három évszázaddal korábbról vett volna elő az ember, egy mugliknak szánt romantikus könyvből. Néha elképzeltem, hogy egy-egy ilyennek voltam a főhőse, a legfiatalabb lány egy jó családban, aki egész napjait virágok csokrokba fonásával és regények olvasásával töltötte, várva arra, hogy elragadja őt a herceg a fehér lovon, elvigye egy jobb világba, ahol nem voltak aggodalmak, sem összetört szívek... de nekem nem jutott ebből a sorsból, én éjszaka érdőket jártam és pergameneket tépkedtem darabokra, könnyeimmel áztatva a földet. A boldog epizód csupán egyetlen fejezet volt, rövidke és semmitmondó, üres szavakkal teli, mint a levelek, mint a beléjük írt ígéretek.
Aprócska nevetéssel konstatálom, hogy elfogadja a magyarázatom, és igazából hálás is vagyok neki azért, hogy nem kérdez - mármint eltekintve attól, hogy minden bizonnyal nem érdekelték a problémáim, hiszen nem voltunk barátok, sem háztársak, nem tartoztunk egy társaságba, lehet, nem is kellett volna itt megállnom, tovább kellett volna mennem, nem hallani, nem látni és nem érezni, de most mégis itt térdeltem előtte a fűben, kezem gyengéden simítva az arcára, mintha nem lennének a különbségek közöttünk, nem számítana semmi sem, ami elválasztotta a világainkat egymástól.
- Csak hagyd, hogy segítsek, jó? - Pedig valahol meg tudom érteni, ha nem akarná, én ugyanígy hajlamos voltam elutasítani a segítő kezet, ha felém nyújtották azt; de aztán megadja magát, és én szinte már megkönnyebbülten sóhajtok, már csak azért is, mert így legalább egy időre lefoglalhatom magam valami mással ahelyett, hogy kellemetlen gondolataimon rágnám át magam újra és újra. Igaz, a gondolataimban így is elveszek, ahogy nekikezdek a sebei tisztításának, annyira, amennyire ezt meg tudom tenni csak a pulóverem ujjával... De miféle kegyetlen iróniája volt a sorsnak az, hogy pont ilyenkor, amikor szükségem lehetett volna rá, a pálcám a hálóteremben hagytam, mert egyetlen pillanatig csak önmagam akartam lenni, az elképzelt regényhős önmagam, akinek nem voltak problémái, sem félelmei?
Egy apró fejrázással űzöm el ezt a gondolatot, figyelmem újra Mikaelnek szentelve; lassú, óvatos mozdulatokkal igyekszem letörölni a sarat a sebeiről, ügyelve arra, hogy ne okozzak neki több fájdalmat, de túl régen volt már, hogy bárkihez is hozzáértem volna, éreztem, ahogy remeg a kezem, ahogy egész testemben remegek, bár nem is tudtam, mitől, hiszen a hidegtől védett a vastag, kötött pulóverem, és mégis...
- Csak el ne aludj... Tudod, agyrázkódás, ilyenek... - Igyekszem a lehető legkönnyedebb hangsúllyal kimondani ezeket a szavakat, de valahol aggaszt a gondolat; nem voltam medimágus, nem is készültem annak, ráadásul a sebek közül is csak a legalapvetőbbeket tudtam ellátni, horzsolásokat és vágásokat, de bármi, ami ennél több lehetett...; és picit közelebb húzódok még, hogy felmérjem a horzsolásainak méretét és mennyiségét, jobbik esetben néhány cicás sebtapasszal is megoldjuk, a legrosszabb esetben meg kap mellé néhány kiskutyásat is, csak először lehetőleg ne haljon meg itt, mert az minden bizonnyal rám fogták volna, és őszintén szólva, nem akartam az "őrült" mellé még a "gyilkos" jelzőt is megkapni.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

litánia a semmiért

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-