Erre a pontra már tagadhatatlan, hogy mi mint társadalom számos ponton – a közmúltban meg aztán különösen – valahogy rossz irányt vettünk fel a haladáshoz, erre pedig nagyjából vég nélküli példát fel tudnék sorolni, hogy mi és hogyan ment tönkre ahhoz képest, ami lehetett volna, csak éppen most, éppen most egyedül a kibaszott bürokrácia nyomorult nyomtatványairól akarok beszélni. Azokról a fajtákról, amiket feltétlenül ki kell tölts, mert ha nem teszed meg, előbb-utóbb agyvérzést kapsz a stressztől, de ha mondjuk mégis odakeveredsz, hogy megküzdj velük, akkor meg azért kapsz agyvérzést.
Vagy tudja fene, mindenesetre szédelegtem, ahogy az egészet magam mögött tudtam, hogy aztán…

Na, hát fontos lecke, hogy nem lehet csak úgy kikeveredni a mugli rendőrségi ügyekből. Teszem azt, kiengednek a fogházból, az istenük hírével elköszöntök egymással, aztán gondolod, hogy onnantól majd akkor mindig minden sokkal jobb lesz, vagy hát nem tudom, tizenhét éves korom óta leszoktam arról, hogy arra várjak, hogy bizonyos dolgok vége után majd bizonyos más, újszerű dolgok majd jobbak lesznek, az élet zuhanórepülés, és nagyjából annyit számít, mint egy repülőn a vészkijáratok tízezer méter magasan. És ha kiengednek egy mugli fogházból, attól még a muglik szeretnek rajta tartani a térképükön. Kérdéseket tesznek fel az életedről, a terveidről, mentorbeszélgetéseket tartanak, és ha ezeket elmulasztod, kemény bírságokat vágnak hozzád. Merlin látja lelkem, még akár fizetnék is, hogy hagyjanak végre békén, de hát örökké van bennem egy kis félsz, hogy mi van, ha ennél is nagyobb csalódást okozok Remus Lupinnak, már amennyiben ez emberileg lehetséges, vagy esetleg anyám egyszerűen kinyír.
Aztán ha bármit fel kell jegyezzenek rólad a mugli rendőrök, arról feltétlenül köteles vagy értesíteni a Minisztériumot, ami egyrészt még sokkal több papírmunkával jár, mint amire hirtelen hasonlatot tudnék mondani, másrészt a világ, illetve a társadalom ugyebár rossz irányba halad, és ebben a rossz irányban a Minisztériumban ülő szürkeszemű ügyreferens kisasszony valójában a picsába kívánna csak, ahogy végigmegyünk a nyomtatványokon közösen, hogy a végén egy újabb napom pocsékba menjen, ő pedig megkérdőjelezze az életét, hogy mégis nála pontosan mikor fordult minden rosszra, hogy azzal kell törődjön, hogy én például a szabadidőmben mugli házakba török be.
Hát, érted, ez is egy hétfő, legfeljebb a másnap teszi egy picit is izgalmassá, de arról meg igazán nem akarok beszélni. Meg, bassza meg, erre a pontra már lehet, hogy semmiről nem akarok beszélni. Tele van a fejem, a tököm és a hócipőm, és ha egész nap rohadt papírok miatt rohangál az ember (a felnőttlét szívás, hülyeség, ne csinálja senki), már csak kijár neki annyi izgalom, hogy mondjuk ne haza akarjon menni, hanem a Zsebkoszközben találja magát, hogy aztán unottan bámuljon körbe a húgyszagú épületek és a fogatlan nyomorultak között, és azon agyaljon, hogy mi a fenéért tűnt annyira izgalmasnak ez a hely még évekkel ezelőtt. Mármint, olyan ez, mint bármelyik mugli kocsma reggel hat körül – tehát nyitáskor. Nem?

Azért léptem be a Deranged Delicacies ajtaján, mert tetszett a logó és semmi jobb dolgom nem volt. Meg mert, gondolom, mániákus édesség vásárló vagyok (de tényleg csak veszem őket, aztán szétosztogatom, hogy ennyivel szerethetőbbnek tűnjek), meg mert, gondolom, egy picit azért megdobogtatják a szívemet azok a törökmogyorós, karamellás puffancsszerű izék, amikből mondjuk be is vettem egy falatot, amikor épp senki sem nézett.
Kleptomániás vagyok és sose tanulok.