zinaida dyachuk

Zinaida Vitaliyivna Dyachuk

I'm asking for your help, I'm going through hell, afraid nothing can save me but the sound of your voice

Becenév:

Ida

Kor:

huszonnyolc

Származás:

mugliszármazású

Lojalitás:

nem érdekelt a varázsvilág ügyes-bajos dolgaiban

Képesség:

rendkívül tehetséges operaénekesnő, emellett hét nyelvet is beszél, többé vagy kevésbé kommunikatív szinten

Csoport:

varázstalanok

Rank:

varázstalan

Play by:

svetlana loboda

Karakter típus:

saját/keresett

Szülei a jóindulatukkal kikövezték számára a pokolba vezető utat, és ezt a mai napig nem bocsátotta meg nekik; meggondolatlanságuk megfosztotta őt mindentől, ami fontos volt számára, indokolatlan kritikájuk pedig mindig oda talált benne, ahol a legjobban fájt, és ez fájdalmas tüskeként maradt meg benne, amit egész életében nem tudott, és talán nem is akart kiszedni a helyéről. Megfakult emlékképekként élnek a gondolataiban, magányos éjszakáin néha gondol rájuk, de nem keresi a társaságukat, sem a kapcsolatot velük, nem válaszol a leveleikre, nem ír nekik képeslapot az ünnepnapokra; mintha csak el akarná őket felejteni, kitörölni őket az életéből, hogy új múltat kreáljon magának, olyat, amit nem definiálna a szülei felelőtlensége és egy hatalmas tartozás, ami mindent elvett tőle, ami valaha is számított.
Ő maga igyekszik jobb szülő lenni, mint amilyenek az övéi voltak; minden szeretetét és törödését egyetlen lánya kapta meg, minden szabadidejével egyetemben, amit neki tudott szentelni a nemzetközi turnéi és fellépései kereszttüzében. Életének legszebb évei alatt egyetlen boldogsága a lánya volt, aki a régi, szebb időkre emlékeztette, miközben a szülei által felhalmozott tartozás Damoklész kardjához hasonlóan lógott a feje fölött; egészen eddig a pillanatig ebbe az emlékbe kapaszkodott, egy régmúlt szerelembe, míg minden más darabokra hullot körülötte, bármennyire is igyekezett összetartani az apró darabokat.
Két, sikertelen házasság után adta fel a próbálkozást; a rövidebb nyolc hónapig tartott, a hosszabb pedig másfél évig, és mindkettő vége közös megegyezés alapján érkezett el - harmadjára már nem is próbálkozott, beletörődve abba, hogy nagy valószínűséggel neki már nem jár ki a boldog párkapcsolatokból, mert ezt az esélyét már elpocsékolta évekkel ezelőtt, amikor csupán egy levelet hátrahagyva eltűnt első, nagy szerelmének életéből, mintha sosem lett volna.

Gyakran hallotta a kritikusaitól, hogy nem való neki a hírnév, ugyanúgy, mint ahogy ő sem illik a nagy színpadra; azt mondják róla, túl szelíd és visszahúzódó, mert nem keresi a rivaldafényt a színpadon kívül, inkább visszahúzódik a komfortzónájába, lakásának falai közé, hogy minden szabad percét a lányával töltse.
Igazából egész életében visszahúzódó volt; szabadidejének legnagyobb részét tanulással töltötte, esetleg szüleinek társaságában, akik igyekeztek őt megóvni minden rossz dologtól, ami csak fellelhető volt a világban, ugyanezzel valamelyest elszeparálva őt más gyerekektől, ami határozottan nem segített az önbizalmának, amit gyerekkora óta nem volt képes egészen megreperálni. Talán ezért is kerüli a konfliktusokat - csak csendben fogadja a pofonokat, rezzenéstelen arccal, hiszen megtanulta, hogy az ő jelenlegi pozíciójában nem szabad gyengeséget mutatni, így csak jó arcot vág a rossz színdarabhoz, nem fintorog és nem ítélkezik, hiszen minden szava felhasználható ellene és igazán nincs most szüksége a rossz sajtóra, amikor próbálna új életet kezdeni.
Ellenben mikor magára marad, gyakran vágyik arra, hogy kihátráljon a rivaldafényből; a sikerét rengeteg csalódás is kísérte, és ő igazán nem vágyik többre ezekből - sokkal inkább vágyik a nyugalomra és csendre, valamennyi stabilizációra, amiből eddig nem járt sok neki. Gyakran szokta álomba sírni magát, újra és újra visszagondolva mindenre, amit feláldozott az évek során, de nem tudja, hogyan küzdhetne azért, hogy mindent visszaszerezhessen; még ha nem is félt a tettei következményeitől, mert tudatában volt annak, hogy ezeket nem kerülheti el, nem is nagyon merte őket vállalni, egyszerűbbnek találta a menekülést, még ha rosszul is érezte magát minden egyes alkalommal, amikor ezt megtette. Ezen is változtatni akarna - lélekben már készen áll arra, hogy életében talán legelőször őszintén bevalljon mindent, amit eddig titkolt, hogy megbirkózzon végre az éveken át elfojtott érzéseivel... Már csak meg kéne tennie azt a bizonyos első lépést előre, az ismeretlenbe.

Úgy emlékszem még rá, mintha csak tegnap lett volna; az egymásnap koccanó pezsgős poharak csilingelésére, az aranyszín fényben ragyogó csillárokra és az összegyűlt tömegre, elegáns estélyi ruhákba öltözött nőkre és méretre szabott öltönyöket viselő férfiakra, tökéletesekre és szoborszerűekre, és annyira gazgadokra, hogy még álmodni sem mertem arról, hogy a közelükbe léphessek, nem hogy megszólítsam őket, bármennyire is jogom lett volna ehhez. Életem legfontosabb estéje volt ez, amikor büszkének kellett volna lennem arra, hogy még az iskola befejezése előtt sikerült debütálnom, méghozzá London egyik legnevesebb színpadán; de most, hogy a fellépés véget ért, már nem éreztem magam ragyogó csillagnak; legszívesebben visszahúzódtam volna a lakásunk biztonságot nyújtó falai közé, messze a tömegtől és az összesúgó emberektől, a zajtól és a fölösleges fényűzéstől, különcnek éreztem itt magam, még a drága, aranyozott estélyi ruhámban is, amiben legalább vizuálisan illettem a tömegbe, ha már társadalmi státusz szerint nem is igazán.
Minden téma, amire még lett volna valamennyi mondanivalóm, már órákkal korábban ki lett vesézve: az előadás diszletei, a ruhatervezők nevei és kreatív víziói, az aranzsációk és potenciális adaptációk egy újabb előadás szükségleteire, amennyiben valaha is lett volna ilyen; de mostanra a beszélgetés már csak a bizniszről és politikáról szólt, témákról, amikhez nem igazán volt hozzászólásom. Csupán az tartotta még bennem a lelket, hogy nem voltam egyedül; ha Ő nem lett volna, talán még rég elfutok innen, London kora tavaszi éjszakájába, de amíg keze a derekamon pihent, úgy éreztem, hogy az egész világgal képes lennék szembeszállni, mert vele minden más volt, ő nem csak a "szovjet kurvát" látta bennem, mint az évfolyamtársaim, nem is a kiközösített diáklányt, akit isten tudja, honnan szalajtottak. Mindig csak engem látott és nem zavarta a zárkozottságom sem; csak mellette nyíltam ki igazán, mint kora tavasszal a virágok, és néha elgondolkodtam azon, vajon tudta-e, mennyire hálás voltam neki ezért, még ha ezt nem is mondtam ki igazán.
Pedig korábban nem hittem az első, nagy szerelemben; mikor gyermek voltam, anyám esti meséiben gyakran felbukkanó motívum volt, csakúgy, mint a történetekben, amik szüleim megismerkedéséről szóltak - anyám mindig úgy adta őket elő, mint a tündérmeséket, és amikor fiatalabb voltam, hittem abban, hogy egy nap majd nekem is részem lesz egy efféle érzésben, ami megváltoztatja majd az egész életem, de aztán ez a hit valahol kiveszett belőlem, és egészen addig a pillanatig vissza sem tért, amíg meg nem ismertem Őt azon a bizonyos estén, mikor a zongoraórám után eltévedtem a városban...
- Hazamegyünk? - Engem néz; ajkain halovány félmosoly játszik, és egy hosszabb pillanatig elveszek a tekintetében, elfeledkezve az összesúgó emberekről és az egész bankettről, mikor ajkai az enyéimre simulnak, puha, gyengéd csókban. Apró bólintással válaszolok csak a kérdésére, megigazítva a sálam, ahogy elindulunk a hátsó ajtó felé, félig-meddig megszökve a bankettről, ami valamelyest nekem is volt szervezve...

...és zihálva ülök fel az ágyamban, remegő kezemmel elsimítva néhány izzadt hajtincset az arcomból; újra és újra visszatérő álom, hosszú hetek és hónapok óta, minden éjjel újra és újra ott vagyok az operaházban, aztán a közös otthonunkban, a karjaiban. Nem tudok visszaaludni; a szatén hálóing kellemetlenül, jéghidegen tapad a bőrömre, és hiába húzom össze magam a takaró alatt, a hideg csontig mar, rozsdás szögesdrótjával fonódik rá a bordáimra, amíg tekintetem az ablakon túl, az éjszakában keresi a válaszokat azokra a kérdésekre, amiket sosem mertem felmenni.
Vajon ott van valahol, a félhomályban úszó város utcáin, esetleg valamelyik lakásában? Vajon továbblépett azóta, képes volt úgy élni az életét, mintha sosem lettem volna? Vajon... vajon gondol-e rám?
Apró kattanás és halk szisszenés, és az öngyújtóm lángjába tartom a cigarettát; az éjjeliszekrényen lévő hamutartóban már legalább másfél csomagnyi csikk tornyosul, minden éjszakáról legalább kettő, hiába határoztam el, hogy le fogok szokni, ha nem is a karrierem, de a lányom érdekében biztosan - de semmire sem jutottam, sem ezzel az elhatározásommal, sem másokkal, és egy pillanatig arra is gondolok, hogy talán ideje lenne feladni, nem kergetni a múltat többé... De aztán elnyomom a félig elszívott szálat és egy elkínzott sóhaj kíséretében dobom félre a takarót, hogy felkeljek az ágyamból; ha már úgysem tudok aludni, akár be is fejezhetném a revüestre tervezett ruhámat...

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

Kedves Zinaida!
Mindig öröm látni, amikor a varázsvilágban egy varázstalan előtörténetével találkozunk és kicsit kizökkenünk a mágia világából, visszatérünk a való életbe.
Nagyon tetszik, hogy te sokkal jobb jövőt szeretnél adni a lányodnak, sokkal jobb szülőként fordulsz felé, mint amit te kaptál annak idején. Ez sokat számít, az ember egész életét képes uralni egy múltban történt trauma. Mégis, te elértél valamit, a hírnevedet építed, a színpadra lépsz fel gyönyörű ruháidban és elbűvölöd az összegyűlt közönséget. Még ha nem is minden úgy alakult, ahogy tökéletes lett volna, talán majd a jövőben rálépsz ismét egy olyan útra, ami a boldogság felé visz és reménykedem benne, hogy nem kell majd lemondanod erről az érzésről, akár a szerelemről.
Kíváncsi vagyok, hogyan alkalmazkodsz a játéktéren, így hát utadra is engedlek, hogy tovább ékesítsd a szinpadokat!

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Eddig történt • A Főnix Rendje listája