Weon & Amadeus

Az elcseszett napok királya ez is. Latyak, sártengerek mind-mind összeesküdve mezitlábam ellen, szépreményű terveim szökni, mászni, kint aludni csodásan összetörnek, dirib-darabra, ahogy tulajdonképpen szakad és már ahhoz is lábbélit húz az ember, ha átgaloppozik egyik épületből a másikba.
Mer’ nekem most órám lenne megint, lógni szoktam igaze, úgy megfontoltan csak, ne legyen feltűnő, hogy az igazgató kölyke, akit csak úgy talált ráadásul, rosszabb esetben (megsajnált) megengedhet magának mindent is.
Módjával a büntetésekkel, egy héten maximum három ténylegesen elég, lógás egy-egy minden hétre, csak megnő a pluszmunkák esélye, ha kihagyok pár foglalkozást (némelyik tényleg az)
Kicsit kényelmetlen ez a fekete trappoló, ormótlan acélbetétes bakancs, de ha már cipő, csak ezt vagyok hajlandó lábra venni.
Csörtetek benne, könnyű léptű vélát sem most játszom és kedvem egyhangúságát még lehúzzák a tények, hullámok, amik mostanában gonoszan csapkodnak a fejem felett.
Will örökös csesztetése, hogy szűzen halok meg és elbénázok különben mindent is a nőkkel, aztán a látvány, hogy Mira viszont nem bénáz el semmit se’ a nőkkel.
Aztán fényévekkel elmaradtam még mellőle is, mintha valami baj volna énvelem, pedig megkértem fatert faragjunk már az akcentusból is, nehogy emiatt érjen ugye megkülönböztetés, csak faggatózott az öreg ki szekál.
Mintha engem lehetne, fordítva van az, ha már szekálni lehet valakit... Willt meg nem mondom, teljesen jogos, hogy aggszűznek hív.
Aztán egyre többet gondolok olyasmire is, sürget nyilván a mindenféle, szóval csöcsök, seggek, egy nő csak úgy, valami háttérgondolat állandóan ott motoszkál és a késztető bizsergést csak kínzó hiánya nyomja el.
Csak ez a szilva van énvelem, meg Lajos mostan, az aranyhegedű hátamon, amint kifordulok a birtokra nem is titkolom nagyon, hogy meghúzom az üveget, ezt most kivételesen apámnak nyalizta istentudja ki is, jó ez nekem, erős, felmarja szépen a mérget.
Aztán keresem csak elő a másik drogot, cigi pajtást, amire mostanság random rászoktam. Mer' amúgymeg ennek is Mira az oka.

Ülök ezen a rohadt padon és összegyűröm aztán kisimítom azt a rohadt levelet. Ezt a mozdulatot valószínűleg már tizenhatodjára teszem meg az elmúlt  nagyjából másfél órában, holott már fel kellett volna dolgoznom, amit olvastam. Meredten bámultam a szürke égre, már rá sem kellett néznem az írásjegyekre, fejből tudtam az egészet, lefordítottam ezerszer varázslattal és magnix módszerekkel egyaránt, de mindannyiszor ugyanazt kaptam, mint eredményt. Ryung tehát Amerikában van és valahogyan megszerezte a szüleim címét, akik persze pedáns polgárokként azonnal továbbították a levelét nekem.
Nagyot kortyolok a whiskey-mből, három napja kaptam meg a levelet, azalatt már minden fázison túl estem, amin túl kellett, hitetlenkedtem, hisztériáztam, zokogtam, fel akartam mondani és elköltözni valami egzotikus és veszélyes országba, de most…most már csak féltem és aggódtam. Néztem a koreai karaktereket, amikből semmit sem értettem és csak arra gondoltam, hogy nem találhat meg, itt nem akadhat a nyomomra, nem jöhet ide, egyszerűen nem ronthatja el az új életemet, abba belerokkannék, az túl sok lenne. Nem véletlenül jöttem el Koreából immár egy éve egyetlen szó nélkül, fogalmam sincs miért kutatott utánam, hogy egyáltalán miért akart annyira megtalálni, hiszen semmi nem kötött már minket össze, ami meg mégis annak már régen lőttek.
Igazándiból megfogalmazni sem tudtam mitől is féltem annyira, megvert annyiszor, ez már meg sem ijesztett, kiabált velem, leköpött, de ezek sem igazán érdekeltek. Egyszerűen úgy éreztem, hogy  most jutottam el arra szintre az életemben, amikor már van mit elvenni tőlem, ettől rettegtem hát szinte már kínos mértékekig. Újabbat kortyoltam a whiskey-ből és magamban átkoztam már mindent, hogy utazgattam, hogy tanulni akartam, hogy szerelembe estem és, hogy most bajban voltam és mégcsak azt sem tudtam megállapítani, hogy mekkorában. Minden, amire vágytam az volt, hogy szépen csöndben beáshassam magam a talajba egy nagy adag piával és rágcsával, onnantól kezdve pedig nem is lenne más dolgok, mind boldog és tudatlan vakondként tengetni az életem. Utóbbi reményében is kértem ki mára egy szabadnapot, amit a drága igazgató olyan nehezen akart kiadni, hogy kishíján venn diagrammon kellett bemutassam neki a jelenlegi elmeállapotom és ezen keresztül azt, hogy mennyire nem vagyok ma gyerekek közé való. Épp gondterhelten sóhajtok, mikor lépteket hallok és hátrafordulok…mit látnak szemeim! Csak nem a kedves igazgató úr pártfogoltja is kikérte a szabadnapját? Biccentek neki, csak hogy tudja észrevettem és talán azt is, hogy ha nem lehetne eléggé rájönni, hogy éppen civilben aljasodom itt bánatomban.

Weon & Amadeus

Micsoda lelkiállapotokban vergődöm, szinte már röhögök magamon, a jány miatt, aztán Mira mégis több volt nekem, mint egy jány, szóval talán megengedhetném magamnak a vergődést, legalábbis egy bizonyos pontig, mielőtt talán bedepizem, hetekre, hónapokra elkóválygok és nem csak egy-egy napot „veszek ki”
Nem is kell erről senki olyannak tudnia, mint fater, Will, illetéktelen akárki, hogy megsajnáljon, rosszabb esetben röhögjön, orrom alá dörgöljön bármit „jól van az neked, miért nem szedtél fel akárkit, szűzen végezted 16 éves létedre, úgy is fogsz meghalni, ha nem lépsz túl mostanazonnal)
Ajkam elbiggyed, még nedves a szilvától, kiharapdostam, csípja egy kicsit, de nem veszem észre. Szokásom a saját magam dolgai felett csak úgy elsiklani könnyedén, mintha torz tükröt mutatna folyamatosan. Lehet azért’ mer’ 11 évig nem néztem tükörbe se’. csak úgy kóválygom Lajos hegedűmmel, aranyszíne szintén hozzá köt, Mira lepett meg ezzel és helyiszíneket gondolok ki, hol lenne jobb most nekem és mit csinálni, de minden, ami jól esne vagy piáláshoz köthető, vagy egy jó kis recska valamelyik bokor tövében, messze innen, nehogy véletlen meglepjenek és rutinos csesztetőből a ciki élő szobrává váljak.
Semmiképp sem számít az ember agóniája kellős közepén olyan jelenségre, mint kedvenc, jó fej tanársegédnénje whiskeyvel.
Mer’ Weon kisasszony igazából mindig totál másféle, jóféle volt, sokszor csak pirultunk kisebbekként is rajta, tőle, lendülete elragadott, mintha korosztályunkbéli lenne sokkal inkább, ha olyan volt, fordulhattunk volna hozzá úgy is, mint jó fej idősebb archoz, akitől szívesebben veszünk komolyabb tanácsokat.
De nekem soha nem volt ilyesmi eddig, rendben voltam, szinte rutinosan követtem el minden szabályszegést, mint aki eredendően rossz (ha már az ördöggel barátkozik)
Megtorpanok, automatikusan hülyén érzem magam, gondolom hülyét is csinálnék magamból valami olyasmivel „cső tanárnő, iszogatni tetszik” vagy „adjon már egy kis szent nedűt” esetleg „cserélhetnénk, jobban üssön”
Normális esetben el kellene sétálni mellette, diszkréten, hogy én aztán nem láttam semmit, de a normális felborult és visszafelé nézve a dolgokat, azok hajlamosak megváltozni.
- Tudok egy ennél sokkal jobb helyet. Már ha nem célozzuk meg egyenesen a kocsmát. Érezni az auráján, hogy magára is ráféne és igazából rám is, nagyon.
Mondom egy sóhajnyi szünet után. Aztán lehet el leszek zavarva csúnyán, mindenesetre kell még egy korty szilva bátorság ehhez.

Nem kellene így kiborulnom, sem ezt a nyomorult levelet bámulnom, semmit nem kellene éreznem, mert már erős vagyok, sokkal erősebb, mint, mikor Ryung-gal találkoztam évekkel ezelőtt, annál meg végképp erősebb, mint mikor elhagytam őt és Koreát. Most meg itt vedelem a whiskyt, mintha bármit is segítene a nyomoromon, már így is kicsit máshogy látom a világot, de egy kicsit sem szebb, mint, amilyen józanon volt. Tornacipős lábamat lógázom csak és nem jutok semmi másra, mint arra, amire a belső hangom ösztökél: menekülni, menekülni, menekülni.
Az üveg már csak félig van és még bőven a fényes-vagy jelenesetünkben inkább borús- délutánban járunk. Mennyire kellemetlen egy tanárnak, ha az iskola területén csámborog félrészegen? Biztosan lehetséges, hogy ma ne találkozzak senkivel, még véletlenül sem, mert ha az igazgató meglátna biztos nem venne a nevére, egyébként is ha húszszor nem éreztette velem, hogy nem tartozom ide, mióta itt dolgozom, akkor egyszer sem és ezen a ponton már kezdett zavarni az egész. Sosem mondanám, hogy jó tanár vagyok, főleg nem most, mikor itt szlopálom a töményet a birtokon, de azt hiszem a diákok szeretnek,jó jegyeket szoktak szerezni vagy közepesnél nem rosszabbat, legalábbis általában.
Nem mondom, hogy nem kapok kisebb szívrohamot, mikor lépteket hallok a hátam mögül. Magamban azon gondolkodom vajon melyik a rosszabb, ha diákkal vagy ha tanárral találkozom és úgy döntöttem, hogy a kollégáimtól félek jobban. Nem mondom, hogy nem ijedek három másodpercre halálra, mikor meglátom Amadeus Xenaxist és egyből felrémlik előttem  a kedves édes, pontosabban nem annyira édes apja, bár nem valószínűsítem, hogy az a típus lenne, aki szalad apukához elújságolni, hogy én miféle dolgokat csinálok én itt titokban. A titokban fogalma persze relatív, mert ugyan mi a francra számítottam az iskola területén?
Arra bizonyosan nem, hogy, amint így szlopálom a whiskyt kétségbeesett magányomban megjelenik egy diákom és még meg is szólít, azt gondoltam kis biccentésem után majd megy tovább, lógni vagy ki tudja merre.
-Ha abbahagyod a magázódásom akkor oda megyek,ahova akarod-mosolyodom el halványan, de azért közben belegondolok, hogy elítélendő ez. Hát persze, hogy az! De végül is ez nem az a nap, mikor semmi sem számít?

Weon & Amadeus

Történt, hogy Willel összesúgtunk néhányszor a néptelen folyosón, amikor épp lyukasunknak neveztük némely lógásunk, hogy a tanárnő bizony adja.
Ez amolyan általánosan elterjedt szóbeszéd, mindenki megnézi magának, nem is nagyon láthat mást, mint szélesen vigyorgó srácokat szerte maga körül.
Ezt csinálom most én is, Mira ide vagy oda, már ha gondolok rá a nevén, nyúlom ezt a baromságot a névtelen nagyúrról, ő lett a csaj, akit nem nevezünk nevén, Willt már be is avattam ki ne mondja előttem, szóval különféle beceszókat találtunk ki neki, akár pejoratíve, ha nem mindig jön ki az „ő” gyakran degradálódik „azzá, akinek nem mondjuk ki a nevét” avagy „tudod kiről beszélek” vagy elmismásoljuk kötőszókkal, csak hogy értsük, mert ez nekem… Nem is gondoltam volna, hogy ez nekem mennyire…
Igyekszem nem gondolni rá most, terpesztem is a seggem tanárnő mellett, valamiér vigyorgok, mintha mellette ez alapbeállítás lenne, inni terveztem magam is, nem ennyit, de sokat és akkor majd kölcsönös titoktartás, meg ha már, mehetünk felnőtt bárba is. Nekem úgyis minden meg van engedve, vagy úgy csinálok mintha, a kényelmetlen tényezőket elengedem.
Szóval vigyorgom változatlanul, hagyom, hogy tincsem szemtelen homlokomba essen és nagyon bólogatok, nem, nem magázom én soha.
Pedig hát fura, alig áll rá a szám erre a szia helo-ra.
-   Abszolút abba. Különben sincs köztünk annyi év. Akár hoppanálhatunk is, nem? Letettem már a vizsgát múlt héten és akkor kitárul a világ. New Yorkban van mágus diszkó, ha érdekel, csak asszem csórnom kell kor korrigálót akkor. Pár hónap 17-ig.
Az meg lehet fél év is, nem hazudok. Aztán, ha nem jó, kiokoskodunk mást, én olyan nyitott vagyok, mint a disznó ól ajtaja. Gondolkodom akkor tovább, csak az biztos, ő is arra vágyik, kicsit kikapcsolni. Vajon mennyire lenne ciki szóba hozni?
- Mármint mintha mindkettőnkre ráférne a lazulás. Gondolom nem ugyanazér’ de…izé. Jobban lennénk, nem?
Ez a lényeg, elfelejteni Aztat, csak milyen már, hogy egy átokheg is maradt utána.
-  Tetováltatni? Nem akarunk tetováltatni út közben?
Annyi remek ötletem van, hogy gyárat nyithatnék belőle.

Furcsa ez az egész helyzet, itt ülök egy diákom pedig lehuppant mellém és mindkettőnk kezében igencsak tömény alkohol van, amibe bele-bele is kortyolunk, nehogy teljesen józanok legyünk egy pillanatig is. Nézzük a jó oldalát, legalább már csak mérsékelten nézek ki szarul, már nincs annyira kisírva a szemem, frissen van mosva a hajam és talán még a piros szájfényem sem kopott le teljesen. Még a végén szegény Xenaxis fiú azt gondolná, hogy a búcsúlevelem írogatom itt magamban whsikey-vel a kezemben. Na nem! Ennyire szánamas azért senki szemében nem szeretnék lenni, az nagyon megalázó lenne, ha később elmesélné a haverjainak, hogy a tanárnéni mennyire szét van csúszva mind érzelmileg, mind a kinézetét illetve. El sem tudom dönteni, hogy most tényleg ilyen felszínes, hiú picsa vagyok vagy csak kezdi összekuszálni a gondolataimat a több, mint fél üveg pia elfogyasztása.
Úgy vigyorog rám ez a srác, mintha…nem erre hasonlatot sem tudok hozni, a miértjét meg pláne nem értem, hisz ezek általában úgy bazsalyognak rám, mintha a világmegváltó szűzanya lennék és már mindenki réges-rég tudná ezt rajtam kívül. Ryung levelét villámgyorsan betömködöm szakadt farmerom zsebébe, mintha nem is lett volna, mert ugye most már nincs is, görcsölnöm sem illik rajta tovább.
-Hát igen…anyád  azért nem lehetnék-mosolyog vissza rá, aztán pár percig úgy sem jutok szóhoz, úgy ontja a szavakat a fiú, mintha épp megnyitottak volna rajta egy csapot így csak halkan kuncogva húzok le megintcsak egy jókora kortyot a whiskey-mből.
-New York? Miért is ne?-bólintok, pedig tudom, hogy nem kellene így reagálnom. Tarkón kéne csapjam és elmondani, hogy miért is nem illik tizenhat évesen-mert mio Dio, hát még tizenhét sincs- egy huszonnégy éves nőnek ilyeneket mondania és, hogy az apja nem lenne büszke rá. De semmi ilyet nem csinálok, csak hallgatom a lelkes szóáradatát, aranyos gyerek úgy egyébként, kedves tőle, hogy foglalkozik velem meg a nyomorommal.
-Miért…a te kis szíved mi nyomja?-pillantok végre az arcába és be kell valljam, hogy marhára zavar az a hülye kis tincse, ami nem a helyén van- Ebben igazad van, tényleg jó lenne kicsit…kikapcsolni.
Valóban én vagyok a pedagógusok szégyene. Kicsit kiakadok és máris itt tervezgetem a diákommal töltött estémet? Ráadásul még mindig az igazgató kis szeme fénye-vagy homálya, kinek mi- a delikvens, ami még tízszer kínosabbá teszi a helyzetet.
-Ha eléggé leitatsz még azt is kiválaszthatod mit tetoválhassak hova-nevetem el magam, azt sem tudom mi bajom, hogy ilyen hülye ajánlatokkal jövök egy kamaszfiúnak. Közben meg elvesztem a kontrollt, franc egye a mániáimat a füle mögé simítom azt a kis hajtincset, ne zavarja már az agyamat és úgy teszek, mintha mi se történt volna. Annyira kellene tudnom, mikor illik nemet mondani…

Weon & Amadeus

Most igenis én vagyok a legszerencsésebb, annak ellenére, ami Mirával történt, elvégre ki más döngethetné mellkasát, hogy Weom tanárnővel bulizik? Minden túlzás nélkül, ez a téma nekem már a kemény – ereszd el a hajam kategória, talán rögtön azzá is vált, amint megpillantottam kezében az üveggel.
Will ezután fülét, farkát behúzva fog elismerni engem. Mármint nem akarom én szétpletykálni ezt, hiába tenne szó szerint a hatodév császárává, azért a titoktartásnál sokkal jelentősebb esemény. Mintha születésnapom lenne, pedig senki se’ tudja pontosan mikor történt a tragédia. Lehet persze a jó csaj…tanárnőnek komoly probléma jutott az élet sötét cilinderéből, én is kifogtam a magamét ezzel a szüzességgel. Levakarom a vigyort közbe, mer’ hülyén néz rám, hátha tiszteletlennek gondol, vagy tudja franc mi jár a tanárok fejében. Firtatni azér’ nem kéne a magánéletét, ha van is bátorságom, asszem még nem vette el az eszem.
-   Á, dehogy, nagyon fiatal.
Ezt mind imádják hallani ebben a korban, kicsit még bazsalygok hozzá, hogy érezze, bók akart lenni. Az érett nőknek mindig leesik, lehet alapból erre kellett volna összpontosítani, nem értek én a metaforákhoz.
-  Akkor ezt megbeszéltük!
New York, eldöntve, ennyit arról is, hogy a bánat maga alá temetett, kirúgni a hámból a fővárosban egy felnőtt, gyönyörű tanárnővel sokkal inkább jutalom, mint az eddigi életemben bármi, ha azt nem vesszük persze, hogy a diri fogadott gyereke lettem, mondjuk úgy, elég nagy előny volt szintén, miután 11 évig koldultam az utcán. Igazából már az ágynak is örültem, de ennyire semminek. Józanon tuti elküldene a csúnya szóba, akkor is, ha állítólag javít rajtam ez a negyedvélaság, mer’ eddig még nem vettem észre semmi ebből fakadó nagy előnyt.
De vajon mit szólna a szerelmi problémákhoz? Mármint kicsi szívnek nevezi azt a rohadék szervet, ugyanakkor hátha elérek valamit, ha köpök most valami hülyeséget. Például sokkal tovább bulizik majd velem, máskor is, megcsókol? Negyedvérként mekkora cink már, hogy életemben nem csókolt még meg asszony.
-   Egy lány miatt. Hát elég rendesen bele voltam zúgva már kölyökkoromtól, húzódott a dolog, aztán nagy pofára esés lett belőle. Röviden, a lelki blabla nélkül.
Sóhajtok ki oldalra, érzem, hogy tincsem ott kódorog a szememben, arcomban, de nem igazítom meg, mert azt hiszem ezzel marha dögös vagyok.
-   Mindkettőnkre ráfér.
Érzem mennyire hevesen dobog a szívem, csak lazán Amadeus, hátha ez életed legszebb napja lesz.
Ő mondja ki, én csak ártatlanul nézek, mint akinek ugyan, meg se fordul a fejében ilyesmi. De persze nagyjából a második gondolatom volt, lesz itt minden, ha mindketten elég jó állapotba kerültünk. Nevetve máris felpattanok, mázli, hogy nem rég volt zsebpénz „fizetés” néha teszek faternak epés megjegyzéseket, egy igazgató baromi gazdag lehet…
- Akkor induljunk és folytassuk az alapozást. Megvolt az már mindkettőnknek.
Pattanok fel, irány a belváros, némi séta után már biztonságosan hoppanálhatunk. Mázli hogy a vizsgát múlt héten tettem le.

Bizonyos helyzetekben mindig tökéletesen fel voltam készülve arra, hogy rossz döntést fogok hozni. Tudtam, hogy valami nincs rendben Ryung-gal, tudtam, hogy talán nem teljesen etikus a szüleimmel szemben egyik napról a másikra Koreába utazni és talán még azt is sejtettem, hogy nem kellene alkoholt fogyasztanom az intézmény területén, mikor mentálisan ilyen állapotban vagyok. Néha igazán sok mindent tudok, csupán csendben maradok, a lelkiismeretem sajnálatos módon remek csendestárssá vált az évek során.  Belekortyolok a whiskey-be és arra gondolok, hogy meglehet arra lettem teremtve, hogy ostobaságokat csináljak, méghozzá olyanokat, amiket helyütt még magam is elítélendőnek tartok.
Csak nevetek a kommentáron, hiszen az ifjú Amadeusnak nyilvánvalóan fogalma sem lehet arról, hogy hány éves is vagyok valójában, talán valahol harminc és a halál között helyezhet el, de ezt most nem számít. Számít egyáltalán bármi? Fogy a pia és nem akarok a levélre, a múltamra gondolni.
-Valahogy úgy-mosolygok vissza rá, nem tudja elkerülni a figyelmemet, hogy mennyire lelkes. Amilyen fura, olyan kedves ez tőle, bár el tudom képzelni, hogy fiatal fiúként, hogy éli meg ezt az egészet, tomboló hormonok meg minden ilyen tini szerencsétlenség, örüljön, hogy pattanása nincs, elég neki a nevelőapja a háta közepére, neki sem lehet könnyű.
Nem is tudom miért érdeklődöm meg mi baja, talán kicsit tényleg érdekel, talán továbbra is az a tanár szeretnék lenni, akiben a diákjai megbízhatnak. Nem szeretem magam olyan távolinak feltüntetni, ahogyan az apám szokta, még ezt a magázódást is nagyon nehezen tűröm, pedig az tényleg kötelező a tanóráim keretei  közt, röhejes lenne, ha tegeznének és én is őket.
-Tudod mit mondanak…-nézek  rá- szép dolog a szerelem egy pontig, de onnantól már szar az egész.
Színtiszta tapasztalat, mi? Más sem lehetne, közben megintcsak eszembe jut az rohadék koreai gengszter, minden percben, mikor vegytiszta ellenszenvvel tudok rá visszagondolni győztesnek érzem magam, bár nem hiszem, hogy ezt az érzést megfelelően áttudnám adni ennek a talán még teljesen ártatlan fiúnak. Vajon miért ejtették ennyire pofára? Végtére is igazán szép gyerek, eltelik öt év és a lányok már nem szeretik az ilyet, vagy mi?
-Van egy feltételem…-villantok rá egy széles mosolyt nem is törődve vele, hogy az előbb még a haját igazgattam- apádnak erről nyilván egy szót sem!
Ezt nyilván nem kellett volna ennyire kihangsúlyoznom, tudja magától is, de féltem annyira az állásom, hogy azért így biztosítsam magam. Bármennyi alkohol is legyen már bennem, azért az egészséges életösztön még dolgozik.
-Legyen úgy –állok fel vele együtt, hogy furcsa párként kezdjük meg a sétánkat egy darabon- Aztán lássam azt a csodás hoppanálást- kacsintok rá.