Sötét, esős éjszaka volt aznap, amikor megtörtént az első. Senki sem számított rá, senki sem nézte volna ki belőle, mégis megtette. Az eső nem csupán esett, ömlött a földre. Hatalmas jégdarabkák gurultak mindenfelé a mocskos utcákon, a szél lesöpörte a házakról a cserepeket, és kutyák vonyítottak szerte a faluban. Olykor fénylő villámok szelték ketté, majd a kettő többszöröseivé az eget, és az ezt követő dörgések megannyi gyermeket kergettek át szüleik ágyába. Borzalmas, sorsdöntő éjszaka követte a nyugodt, idilli napot.
A legtöbb kutya fél, egyenesen retteg a mennydörgéstől. Odafent a skandináv istenek söröskupáikat verik a pulthoz újabb köröket kérve, míg az írek Patrik szentje hullajtja a földre hamis aranytallérjait. Pattognak a macskakövön, a kutyák hátán a jégdarabok, akik erre csak egyre tompuló józanságukkal képesek felelni. Futnak, menekülnek arra, amerre a legnagyobb biztonságot sejtik. Egy beagle is ezt teszi. Ő nem szökött el messzire a házától, csak a közeli erdőben kóborolt, ám sejtette, hogy otthon a legjobb. Visszafordult hát, és hazafelé vette az irányt. Kár volt, tovább kellett volna mennie, de nem tudta, nem is érezte meg, hogy rá vadásznak, az ő vérét akarják. Miután meglőtték, lassú, kínkeserves halált halt gazdája karjaiban.
Keenan sírt, hullajtotta könnyeit, de nem úgy, mint ahogy odakint a söröskorsókból már csak csöpögött a hab és a sör különös egyvelege. A vihar elcsendesült, a kutyák is elhallgattak. A félő, síró gyermekek visszamásztak saját ágyukba, Keenan azonban nem tudta ennyiben hagyni a gyilkosságot. Kutyáját takaróba bugyolálta, és az ágyára tette. Ezzel próbálta megadni neki a végtisztességet, de tudta, hogy haragosai által igen kegyetlen halált kapott, és ezen ő sem tudott változtatni. Egy ember jelenléte talán csak fájdalmat keltett a kutyában. Már nem tudhatja meg senki.
A fiú elindult ahhoz a házhoz, ahol haragosai laktak. Tudta, hogy kik ölték meg a kutyáját, bár az indítékra azóta sem derült fény, és már soha nem is fog ez megtörténni. Nincs már, aki el tudja mondani.
Véres kézzel, késsel felfegyverkezve rontott a házba - ajtóstól, ahogy mondani szokás. Keenan ekkor még csak alig múlt tizenhét, nem akarta, hogy a minisztérium elvegye a pálcáját. Annyit nem ér az ügy. Szerette a kutyát, de a pálcáját nem adná érte - még akkor sem, ha hetekig sírna a kutya után. Marad a kés. Triviális eszköz, de megteszi. A gyilkos nem érdemli meg, hogy átkot fecséreljenek rá. Inkább megalázza egy késsel.
Se szó, se beszéd szúrta szíven a ház minden lakóját. Elsőként a férfit, majd a rettegve ellenkező feleségét - persze, csak a kényszer miatt -, majd végül a lányukat, aki békésen aludt a ház másik felében. Nem volt szíve ahhoz, hogy árván otthagyja a pillanatnyi megoldás pedig a kezében volt. Hát megtette. Ma már csak annyi vigasza van, hogy gyorsan haltak meg.
Azóta minden álmában felsejlik a kislány vérbe fagyott teste, élettelen tekintete, és néhány remegő kézzel írt, vérvörös tintával a levegőbe futtatott betű: ...