♆

Reagan ~~Cainhurst~~ Flint

Plates ever pull
Cracks in the armour upon the world

Becenév:

mrs. flint

Kor:

negyvenhárom

Származás:

aranyvérű

Lojalitás:

semleges

Gyengeség:

gyenge pálcamágia

Csoport:

mágiahasználók

Rank:

-II-

Play by:

marion cotillard

Karakter típus:

keresett

Édesanyám rettenthetetlen kalóz volt: hatalmas kertünk minden szegletében megbújt valami gazdag meséiből, és mikor kalapot öltött, szavalt, valóban biztos voltam benne, hogy járt mindazokon a tájakon, és nem csak családneve, humora, kicsit csorba szemfoga azoké, akiknek szerepébe lépett - közösségünk ott, Északon egészen más hőmérsékletű, tapintású volt, mint mikor ide érkeztem tanulni, és erre minden levele - melyet hanyagul vetett papírra, a tinta úgy pettyezte minden szavát, hogy azt jobb volt nem másnak megmutatni - emlékeztetni vágyott: sziget az is, de nem családok lakják, vetélytársak.
Apám, míg élt, könyveibe temetkezett, sokkal hagyományosabb alak volt, társaságban képviselhető, leánynevelő kötetek által elfogadható, természetszerűleg nemes és jó, aki korán elszármazott a maga, vérségileg nem is teljesen skandináv rokonságától, hogy itt, ebben a varázsközösségben leljen otthonra, és végre békére a csatározásoktól. Korábban ébredt, mint a hajnal első sugarai, mindig maga ízlésére töltötte ki a keresztrejtvényeket, amelyek így nem adtak megoldást, és mikor tizenegy évesen egyetlen pálca sem választott tanulmányaim megkezdésekor, pálcafát ültetett az üvegházába. Halálhírét egy pénteken kaptam meg, utolsó intelme a férjem számára még abban is helyet kapott: apám egy volt sok száz között, és félek, vele múlt el az a világ, melyben érték volt olyannak lenni, mint ő volt.
Bátyám kiismerhetetlen, mint sötét víz az öbölben: sokszor volt engedetlen, benne igazán otthonra lelt a megannyi kitalált történet, de míg odahaza úgy süvöltött végig folyosóinkon, mint a zivatarok, társaságban hangos szavát nem lehetett hallani. Kettőnk között ő mindig pontosan tudta, mire vágyik hallgatósága, ismerte a ráncos homlokot és a puha kéz hajlását, értette, mikor van rá szükség, mikor jobb, ha távol jár - sejtelmes mosolya fedél volt nehéz pillanatokban, és csak egyszer ismerte el nekem, hogy pontosan tudja, mennyire feszengek a magam kétségei okán, ezért kísért el az összes partira, holott a maga társaságában érezte magát legjobban. Évek óta nem láttam, de még mindig látom olykor, mikor szél fúj a birtok körül: az érthetetlent, a lovagot, aki mindig ránk gondolt, és talán elfelejtett magáért boldog lenni.

A Spitzbergák mintha másik valóság volna innen tekintve - menedék a világ végén, fél úton az örök hó birodalma felé, egyszerre orosz talán, skandináv, és színesíti mindazon családok kultúrája, akik úgy döntöttek, nem hagyják el hagyományaikat, csak azok közegét, és lámpásként égnek egymás mellett, megőrizvén kultúránkat, megőrizvén történelmünket - olykor, ha honvágy kísért, beszaladnék a hatalmas ajtókon, amelyek mögött még számtalan rejtekén óvják a világ összes növényének magvait, minden megjelent kötet egy darabját, minden pálcafa darabját. A hidegben, amelyet sokszor az éjszaka tart tenyerén, talán ezért lehet nyugalom: politika nem férkőzhet a közös érdekhez, sosem láttam oly heves vitákat és ellentéteket, mint új otthonomban. De mert viharra vágytam, már nem tartozom közéjük.

Mikor tizenegy lettem, életem első kudarca egy pálcaválasztás során ért: egyetlen pálca sem választott, pedig az idős, almaarcú boszorkány az összeset a kezembe helyezte, egyiket a másik után, rózsafa a fűz után, minden különlegességet, mahagóni és majomkenyérfa, míg a szememben könnyek, a számon pedig udvarias kételkedés ült. Táskámban frissen vásárolt könyvek, arcunkat kicsipkézte az enyhe nyári szellő, amely akkor bejárta a fjordokat, de a világ összes virága is szirmot bonthatott volna az ablak előtt, egyre toporogtam, rettegve tőle, valaki most kimondja, valami probléma lehet velem.
Míg tovább utaztunk - ráérünk még pálcát találni, mormolta apám, és hatalmas tenyerét a vállamra helyezte nyugtatólag - erősödött bennem a kétség, amely már sokszor közelebb vonta magát, de ezt könnyű volt történelemtudással, nevetéssel elűzni: tudtam, hogy Merlin pontosan mikor találta fel a táltostüzet, annak hőfokát, tudtam, hogy nem érhet bántódás, hogy családom fája mélyen fut a hagyományok között, és ugyan ennyire peremén élek a nagy egésznek, minden olyasmit megtanítottak már, amely megvéd a szégyentől és hibáktól. Hogy mágikus fegyverkovácsok, építészek, feltalálók leszármazottjaként láttam meg a napvilágot, és három nyelven beszélek: nem számított a következő ezer pálcának sem, elhagyatottan álltam a belőlük alkotott körben, de egy sem szegődött a társamul. Míg az összes kontinens általunk ismert mesterének műhelyét bejártuk azon a nyáron, vetélytársa a félelmeimmel a dac talált - háztartásunk bármely férfi, fiú számára paradicsomi volt, falakon fegyverekkel, titokzatos írásokkal, rejtekajtókkal, hullámzó könyvszekrénnyel, ha túl sok tengerrel kapcsolatos kötet került rá, de én olyan leány akartam lenni, aki mosolyt csal mások arcára, és nem esetlen, félszeg, netalán túl maszkulin fellépésével.
Az utolsó csalódást már könnyedén tudtam fogadni - nem számíthattam jó hírekre, így haza már a legkevésbé taszuló pálcával tértünk. Édesanyám, jelleméhez hűen rosszalkodásra invitált, a sós estében máglyát gyújtott, és nem sejthette még, én más módon leszek úrrá nehézségeimen. Ekkor határoztam el, én teremtem majd meg egy napon azt a pálcát, amely az enyém lesz: fegyvert a türelem, figyelem, megérzés is kovácsol.
Fegyvert a nő is kovácsol.

Tudtam, hogy kicsoda ő, csak éppen nem ismertem.
A pillanat, amikor félrevontam a súlyos, valószínűleg molyrágta kötetet a tekintete útjából, úgy égett az emlékezetembe, mint amikor minden magyarázattal telítődik, minden talán befejezettnek tekinthető, kivéve bennünket: még sokszor hiszem ezt, egy éjjelen, mikor a hullámok hiányától könnyes szemmel és forró halántékkal ébredek, nem tudom egészen, ki vagyok és mi, Ő azonban ott alszik mellettem, éles körvonalai bármely bizonytalanságnak partot kerítenek. Hiszek benne, mellette, neki. Mikor rámosolygok, illetlen vagyok azonnal, habár alkalmatlan nem, még nem tudja, láttam nevét az olvasójegyén, kevesen járhatnak büntetlen a Wizengamot saját könyvtárában - én is betolakodó vagyok talán, ezt képzelheti, míg megszólítom, érdeklődéssel, leplezetlen kíváncsisággal, de a határokon belül, melyet a nyelv és szokásaink hagynak számunkra, itt minden sokkal szabályszerűbb, rég kijárták az ösvényeket, amelyeken járva közelebb érhetek. Ismerem családfáját, arcképét mindüknek, és nem sejtik, nem tudják. Ismerem történetüket, olvastam mindet.

Észak messze ring Angliától, itt, ha esik, ha szél fú, otthonos egészen - tengerpartjai szelídek a szememnek, de morajlásuk épp olyan alkatú, mint mikor gyertyát gyújtunk a naplemente után köszöntésül, bár mindig úgy hittem, engesztelés is a lebegő mécses, bármely árnyalata is tündököljön benne az aranynak: Te emlékeztetsz azokra a dolgokra, amelyekhez túl öregnek éreztem magam, mint veszélyre a viharfellegek szokták a gyakorlatlan hajósok szemét. Te voltál az első, aki miatt kétségeim visszatértek, és nem bántál velük épp finoman, a leányunk, aki rajongott a papírhajókért, valóban messzire jutott végül tőlünk, és míg nekrológod írtam, éppen a tizenegyedik óra tizenegyedik percében azt kívántam, bár ne olyan félőrült gondolatok járnának kéz a kézben emlékeddel, hogy a világ minden mécsesét a tengernek adom, ha csak egy pillanatra, de testet öltesz a lángokban. Te azokat a történeteket szeretted, míg kagylókat gyűjtve lábnyomokat hagytál, hangod egyre szerelmesek eposzait követelte. Talán ezért váltál magad is azzá, szeretném hinni, hogy boldog vagy odakint valahol.

Ti mindig sápadtnak tűntetek egymás mellett, az uszadékfák merevségével, amelyből mások, kikre persze felesleges lett volna nosztalgikus meséket áldozni megannyi teendő mellett, palotákat emeltek, és amely fától, mint tőletek, tartanak a hozzá nem értők. Ti összetartoztatok, talán attól a perctől kezdve, hogy először letettelek a karomból: az uszadékfa pálcának is kiváló, de míg szerettem, dolgozni nem tudtam volna vele.
És mint nagy legendák meg nem értett antihősei, Ti épp úgy egymás ellen fogtatok fegyvert, egyetlen fiunk, aki mindig ellenállt mindenféle szép szavaknak, és az apja megelőlegezett bizalmával aludt el, követte a nővérét, mint azon az ösvényen egymást: az ösvényen, melyen már nem fordulok meg soha, mert csak azokat engedi magához, akik tiszta szívvel cselekszenek - a maguk álmai szerint, mert ennek bírája más nem lehet, csak az idő és lelkiismeret. Pyramiden hegyoldalán olykor hófehér az éjszaka emberek meggyőződésétől: mint legendákban, te nélkülünk írsz majd sagát, mi elmaradunk első énekeidben, de te nem is tudsz róla.

Falak nem állják útját a télnek, mert alatta, felette is átlopakodik: ostoba voltam, mikor azt képzeltem, van értelme útjába állnom, hiába származott tőlem. Ő az apjához vágyott, közénk valónak pedig a szükség nevelte - mert látta, mivel szerezhet örömöt, olyanná vált, és míg keserűen szememre vetette, nem kerestem gyerekként, az jut eszembe, nem nekem kellett volna születnie, úgy tűnik, nem boldogulok már úgy a hóban és fagyban, rideg megjegyzésekben, hideg logikában, jég talpam alatt minden szándékom, így megálltam inkább, eloltottam a fáklyát, és elfogadom, mást nem tehetek. A falak nem állják útját a télnek, én pedig sosem értettem igazán, hogyan emelik őket.

Mi maradtunk legtovább egymásnak, mikor beköszöntött a háború - talán te nőttél legközelebb a törzsemhez, talán mert te is pálcák után vágysz, mert tudásra szomjazol. Még mindig vágyom rá, hogy felkapjalak, és elrejtselek a hajamban, hogy megmutassam neked nyaranta a szentjánosbogarak táncát, hogy lássam, milyen arckifejezésed, mikor új mesekönyvet vásárolunk, a szalonban olvassuk, sárkányok, hősök és származásunk valódi nemessége tölti be elméd - de rettegek, hogy minden, amit kívántam, csak balszerencsétekké vált, megszorítom aprónak tetsző kezed, magammal vonszollak háborgó tengerre a csapkodó szelek közé, és vakon hiszem, a testem most is megvédhet.. meg kell védjen, látnod kell még a hófödte hegyeket, sírok mélyét, sivatagot és újabb történetek végét: ostobán hinni akarom, nem nőttél még fel, és láthatjuk majd, mikor megtörténik.

Mikor eljöttek hozzánk, ott égtek könyveink: pálcákról, családokról, jogról és mesékről, míg hátrapillantok az utolsó pillanatban, látom, állunk közöttük, mi, az ifjú és a leány, akik akkor áttekintettek a polcon át egymásra, és elhitték, együtt élhetnek méltó életet, méltót reményeikhez és örökségükhöz. Állunk a lángok között, szikrák martaléka lesz a bölcső, melyben Te aludtál, a helyiség, amelyben Ti ültetek naphosszat az etikett felett - a forróság a telet is párává teszi, és míg felfalja a folyosón, rohanva elejtett ódon mesekönyvet, újra érzem majd a szelet az arcomon, sót és Északot, ahonnét tanulni jöttem, de szeretni maradtam, mert a viharnak ellenállni nem lehet, békével szemben azt választani talán látszólag lehetőség, nekünk: minden meggyőződésünk.
Elégnek pálcafáink, közös éveink, gyermekeink és történelmünk: ismerem a világ végét, de nem tudom, ez valóban az-e.
Még mindig életben vagyunk.

Gratulálok, elfogadva!

A szív bőségéből szól a száj.

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Hiába is húznám, Endre mindent tudott már száz évvel ezelőtt is. Mindent rólad, rólunk, ezekről az őrült évekről, a lélek klausztrofóbiájáról, a kezeinkről, amik csak egymás felé tapogatóznak.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”

És elém is álltál, nem igaz? Olykor, és egyre többször kívánom, hogy bárcsak visszamehetnénk azokba az időkbe, amikor még minden ilyen végtelenül egyszerű volt. Izzó, forró és egyszerű. De mi van, ha az már nem tenne boldoggá egyikünket sem? Ha már nem tudnád élvezni azt, ami manír nélküli, ami csak őszinte?

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

A szívedbe – mikor fogalmam sincs, mit rejtegetsz odabent. Mikor mindaz, amit az életben szilárdnak tartottam, a rangon, a vagyonon, a címkéken túl, mindaz, amitől te te vagy, és amivel engem formáltál, oda száműzetett, karnyújtásnyi távolságon túlra. Miért nem lépek feléd? Miért nem nyitsz felém?

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

A nőkről mindenkinek megvan a maga véleménye. Vannak, akik szépek. Vannak, akik intelligensek. Vannak, akik engedelmesek. Mások ravaszak. Vajon mivel érdemeltelek ki téged, az utak találkozásánál, az elsuttogott igeneknél és nemeknél, a néma egyetértésnél, a puhán szorított kezek játékánál? Nekem is volt véleményem rólad, ezerszer is megítéltelek, százszor is megpróbáltalak megkerülni, átlépni csak egyszer, akkor is majd’ a nyakamat szegtem – de mindig büszkén álltam melletted, ha belém karoltál. Ha mindenki látta, és én is éreztem, és te is tudtad – az enyém vagy.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Üdvöt, gyönyört és inspirációt. A szövegedről is hadd szóljak, mert a szövegek már csak erre érdemesek, főleg a te szövegeid, amelyek túlmutatnak a pszichonarráció határain, amelyek megdöbbentőek, felháborítóak, könyörtelenek – íme, a nő, aki képes a világot jelenteni, aki képes mosolyával újra felépíteni a ledőlt falakat, íme, a nő, a biztonság és a szeretet oszlopa, aki mégis maga a megtestesült ellentmondás, emberi gyarlóságaink küszöbe, amin át kell esnünk újra meg újra, hogy az ajtón túl valami többet lássunk meg önmagunkból.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.

A nő, aki óv – ma sokan úgy gondolják, ez egy konzervatív kép, pedig személy szerint azt gondolom, kevés olyan sokatmondó gesztus létezik a földön, mint amikor egy nő kitárja a karjait, hogy megóvja azokat, akiket szeret. Ebben benne van minden, és egészen másfajta erőt sugároz, mint amikor egy férfi teszi ugyanezt. Nézz csak ránk – ebben minden világossá válik.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

A szárnyalás és a zuhanás ideje is a miénk, kedvesem, posztmodern Daidalosz és Ikarosz vagyunk, főhősei a saját tragédiánknak, de mi mindig közelebb repülünk a naphoz, nem igaz? Keressük a szakralitást, reméljük a megváltást, egymástól, ha már önmagunktól nem várhatunk ilyesmit – és tudod, a végén mindig te maradsz. Szárnyak nélkül, leporolva – csakis te.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

És nekünk mindebből kijutott. Váratlan mennyiségben. Talán egyszer megbocsátasz majd mindazért a szenvedésért, amit neked okoztam. Talán egyszer majd bocsánatot kérek tőled mindezért.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Mintha nem jelentenél már amúgy is te mindent – a holnapot, a tegnapot, a gyűrött párnahuzatot, a dohányfüstöt, a kristálypohár ismerős, de egyre halkuló pendülését, minden édeset és zamatosat és félelmeteset, ahogyan csendesen lépkedsz mellettem, olyan titkok tudójaként, amelyeket sosem érthetek meg.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Se több, se kevesebb.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Mostanra valószínűleg nincs semmi másom, csak a nevetésed emléke a fülemben – az a megdöbbentő, lehámló feszültségtől édes nyikkanás, amit könnyek követtek, amikor magamhoz öleltelek, amikor évek, de talán évtizedek óta először szabadnak érezted magadat. Veled együtt váltam azzá én is – nélküled, akár hiszed, akár nem, ez mit sem érne. Minden szabadság üres, ha nem te töltöd meg tervekkel, tartalommal, valami régivel és az elképzelhetetlen újjal.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meg kell értened. A szövegen is túl, a definíciókon túl, a gyermekhalálon, a csontig pendülő fájdalmakon túl – nem maradt semmi, ami biztos lenne, te viszont úgy állsz itt, akár a márvány. Te, aki akkor is követtél, amikor az út sötétbe vezetett, amikor gyufaszálakkal csiholtam fényt, és eltökélten hittem, hogy mindez a csillagok játéka, hogy mi, mert a szerencse fiai vagyunk, nem zuhanhatunk hangos puffanással szakadékba.

Meghalnánk, mondván:
„Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.”

Mi többet kérhetnék nálad?

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje