A szakítás sokkal jobban fájt, mint azt szerettem volna elismerni.
Nem voltam ostoba, tudtam, hogy a dolgok elkezdtek romlani közöttünk a háború vége után, mert a múltunk lassan kezdett utolérni minket, és bármennyire is hittem és reménykedtem abban, hogy ezt a vihart is átvészeljük majd, fel kellett volna készülnöm arra is, hogy a dolgok nem alakulnak majd úgy, ahogy elképzeltem őket; hiszen egész eddigi életemben mindig felkészültem a legrosszabbra is, hogy ne érjen váratlanul, de most... Azt hiszem, egyszerűen nem voltam hajlandó levenni a rózsaszín szemüveget, amin át néztem a világot, valamiért egyszerűbbnek tűnt megvárni, míg a világ brutálisan összetöri azt és vele együtt engem is.
Muszáj volt magam mögött hagynom az eddigi életem; pár nap leforgása alatt elköltöztem a régi lakásomból és környékemről, kidobtam mindent, ami a közös múltunkra emlékeztetett, új favorit helyeket kerestem magamnak és egy pillanatig azt is fontolgattam, hogy a csapatot és a kviddicset is magam mögött hagyjam, de ezt az ötletet végül elvetettem - mindössze odáig jutottam, hogy egészségügyi problémákra hivatkozva szabadságot vettem ki, egy hosszabbat, hogy elgondolkodhassak azon, mint akarok kezdeni magamban a továbbiakban. Egy ideig a csapattársaimmal sem akartam tartani a kapcsolatot - mármint azokkal, akikhez valamivel közelebb álltam, mindenki más vagy cserejátékos volt, akiknek a nevét sem tudtam vagy olyan, akivel nem igazán akartam tartani a kapcsolatot -, hogy ne osszam meg velük is a negativitásom, hiszen nekik minden okuk megvolt arra, hogy boldogok legyenek, biztosan nem dőlt a fejükre a világ néhány nap alatt, nem töltötték a napjaikat a kanapén heverve, néhány üveg bor társaságában, azon gondolkodva, hogy vajon hol basztak el mindent, hogy végül idáig jutottak.
Nem tudom, napok vagy hetek teltek el így, hogy csak önmagam sajnáltattam, de valahol a harminchetedik, kidobott boros üveg után rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább, legalább azokra nyitnom kellett, akiket igazán kedveltem - hiszen az utolsó alkalom óta, amikor Moiránál sütiztünk, már rengeteg idő eltelt, engem meg benyelt az éter, és ha más nem is, de ők talán aggódtak, Moira és Kevin, akiknek életjelet illett volna adnom lassan, mielőtt abban a hitben kezdenék el élni az életüket, hogy már rég meghaltam, és a halott testem most ott rohadt valahol a városon túl, valami füves-bokros területen.
Eredetileg Moirát terveztem felkeresni, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam; hiszen ő mindig is átlátott rajtam, előtte nem tudtam volna eltitkolni, mennyire szét vagyok esve, és nem éreztem még késznek magam arra, hogy megvitassam az életem ügyes-bajos dolgait bárkivel is - így az utolsó pillanatban változtattam meg az üzenetem címzettjét Moiráról Kevinre, csak ajánlatot téve arra, hogy ha ráérne a hétvégén és nem lenne jobb dolga, jöjjön át kipróbálni az új süteményreceptem, meg felbontani egy üveg bort (a régi szép idők emlékére).
Szóval valahogy így történt az, hogy végül rávettem magam a takarításra és eltüntettem a lakásból az összes üres üveget, kipakoltam a költözés után maradt dobozokat és felvettem valami decensebb ruhát is, mint a kinyúlt póló, amiben az elmúlt napjaimat töltöttem; valamivel emberibben is éreztem magam a kötött pulóverben és farmerben, lógatva a lábam a pultról, ahogy vártam, hogy esetleg megérkezzen - igaz, választ nem kaptam, de így is vártam, mert legalább volt mire, ha meg mégse jönne, akkor legalább lesz sütim... akárhogy is nézzük, lényegében csak nyerhettem ezen, nem?