A kanapé nyomta a hátamat, én pedig megint azt a pokrócot választottam (ragaszkodtam hozzá), ami tulajdonképpen túl rövid ahhoz, hogy végig érjen (de nagyon szeretem a mintáját, érett, felelős felnőttként pedig mi más számítana), a kilógó lábfejeim pedig fáztak, amitől viszont képtelen voltam visszaaludni (huszonnégy évesen az ember nem számíthat felnőttnek, ha egy szokatlanul kényelmetlen kanapén kucorogva csak arra tud gondolni, hogy megoldódna-e életének épp legjelentősebb problémája, ha visszavenné a zokniját).
Itt aztán következett még úgy másfél óra, amiben nagyjából ugyanígy hevertem, várva a csodát, az álmot, az alvást (vagy, hogy egy meteor belezuhanjon a házba, és ne számítson többé, hogy tudok-e aludni, vagy sem), épp csak az oldalamról néha a hátamra fordultam, és összeszorított szemekkel, az indokoltnál talán mélyebb agóniával konstatáltam, hogy így is nyom, úgy is nyom.
Az indokolthoz képest épp megfelelő súlyú és terjedelmű agónia viszont a másnapom miatt kapott el.

Azt tudom, hogy kora este estem be Kevinhez, szóval végül is lett volna időm arra, hogy vegyem a fáradtságot hazamenni. Azt is tudom, hogy koraeste már részegen estem be Kevinhez, ami végül is valamilyen furcsa logika mentén haladva jó érvnek tűnt arra, hogy el se mozduljak onnan az est hátralévő részében. Azt tudom, hogy szent célom volt leitatni. Azt is tudom, hogy ennek eredménye képpen én biztos, hogy részegebb lettem. Azt nem tudom, mikor aludtam el a kanapén, ahogy azt sem, hogy miért ébredtem fel.

A másfél óra után eltelt még fél óra. Kinn még mindig sötét volt, én pedig feladtam a fekvést. Ittam két pohár vizet, több dologba is beleettem a hűtőből, míg elfogadtam, hogy annyira nem vagyok éhes (az étel és a másnap se veled, se nélküled kapcsolatának egy újabb szörnyű fordulópontja), ittam még fél pohár vizet, és azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi fér bele ebből egy emberi gyomorba, és vajon ezt az emberi gyomrot nem lenne-e jobb egyszerűen inkább csak meghánytatni.
Még fél óra múlva valamit már enyhült a kinti sötétség, én pedig végső unalmamban, a vállamra terített pokróccal és egy doboz sörrel (szigorúan másnap ellen) megálltam Kevin szobájának ajtaja előtt.
- Kevin, hé! Kevin, alszol? – Suttogtam, de végül is a suttogás nem elég arra, hogy felébressz valakit. Szóval, biztos megfordult már a fejedben, hogy valaki azért tanul animágiát (éveket feccöl bele, nem csak a tanulásba, de az ehhez való sorban állásra a Minisztériumnál), hogy macska formájában hajnalok hajnalán csak úgy nyávogva végig trappoljon valaki ágyán, mert épp törődést és figyelmet igényel. És mivel biztos megfordult már a fejedben, nem fog meglepni, hogy konkrétan ezt teszem, ugye?

Azt hiszem, az ókori Egyiptom óta nem beszélünk eleget a macskákról, mert rendben, akkor még templomokat emeltek nekik, meg hát már-már megkapták azt a tiszteletet, ami jár nekik, mára pedig valahogy olyan világban élünk, hogy egy átlagos házimacska gethesen, meg rendre picit cakkos füllel végül sikátorokba kényszerül kukázni. Valahol valami nagyon félrement, mind a világban, mind pedig, azt hiszem, velem is, mert itt vagyok huszonnégy évesen, és már simán megy, amihez egy nőnek le kell élnie egy egész életet és számtalan csalódásnak kell kitennie magát, míg mondjuk rám mind ezek nélkül lehet már őrült macskás srácként hivatkozni.
Akárhogy is, az animágia csak egy része a dolognak, ahhoz, hogy az ember hitelesen macskaként viselkedjen, még rengeteg megfigyelés és tanulás szükséges. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a fenéért akarna az ember nem pusztán macskává változni, de mondjuk igazán macskaként is viselkedni. Gondolom, mert sosem múltam el igazán öt éves, és hát ötévesen az embernek mániája, hogy valami szívének kedves állatot utánozzon. Ha fára mászol, mókus vagy, ha bemászol az ágy alá, lehetsz esetleg róka, ha heversz, és nem csinálsz semmit, marad a macska – én pedig nem voltam túl aktív gyerek. Vagy hát ez persze valójában nem így van, csak próbálom viccesen visszaadni a sztorit, ami gondolom, így humor híján, nem egészen úgy sikerül, mint kéne. Nézd, ez igazából egy ártalmatlan hobbi, mérsékelten szórakoztató is, egy időben éltem az utcán, azt messze praktikusabb volt macskaként tenni, szóval hogy ezek után kizárólag Kevin molesztálására áldozok nem kevés időt és energiát, az ugyanolyan ártatlan dolog, mint amennyire kellemetlen kérdéseket is vet fel. Nem tudom, komolyan, mit tudom én, hogy miért csinálok dolgokat! De számít-e, mikor mondjuk a farkamat az orra alá dugom – mármint így mindenféle erotikus felhang nélkül – aztán pedig kényelmesen leülök a mellkasára (már amennyiben egy mellkas lehet kényelmes), és lebámulok az arcára, és azt hiszem, nagyjából ugyanolyan másnaposak lehetünk erre a pontra (mármint, hogy hozzászelídült az övéhez az én másnapom), ami egy ponton még biztos fontos lesz.
A mellkasán ülve tökéletes rálátásom volt az orrszőrére, meg hát a borostás állának sem tett túl jót ez a szög. Na meg, nem tudom, ha az ember az ágyban fekve próbál a mellkasa fölé nézni egy macskafejnyi magassággal, óhatatlanul baromi hülyén fog kinézni. Lesz egy kis tokája (még ha egyébként soha nem is volt tokája), és furán kigúvadnak a szemei, valahol szánalmas látványa, valahol remélem, hogy soha-soha nem fogunk olyan világban élni, hogy az emberek gyakran kerüljenek olyan helyzetbe, hogy ebben a pózban lássák magukat, valahol pedig, mondom, a másnap ellehetetlenít abban, hogy bármi értelmes vagy fontos az eszembe jusson.
Mindegy, végül is felült, kénytelen voltam picit odébb ugrani. Sértődötten rámeredtem, és elégedetlenül csóváltam a farkamat Kevin szavaira, aztán, hogy nyomatékosítsam mondanivalóimat, újra rányávogtam. Aztán leugrottam az ágyról, újra nyávogtam, hogy kövessen, megálltam a sörömnél, hogy kapja csak fel (végül is igazából az én söröm), aztán meg mentem tovább.