Most már úgy lépek rá erre a kórosan tiszta padlózatra, hogy a „miénk” ha éreztem én valaha sorsközösséget akárkivel, főleg csoporttal, azokat eleve fantasztikus baromságnak tartom, amikor ezer birka egyet gondol és nincs külön vélemény. Azért, ha Voldemort mellett nem is, de az eltűnése mellett úgymond kampányoltam, ha mással nem, de a durván hullabőrbe karcolt szöveggel, amiből újabb rémálmok keletkeztek, hogy most már ne csak perverz, őrült nevelőapák kúrjanak, jöjjön mellé néhány bőrbe vésett felirat: így végzi minden halálfaló. Ki a franc gondolta eleve, hogy így ráéreznek a gyengepontomra, minden egyes gyufaszálat kihúzva a szűk dobozból és aztán képtelenek lesznek védekezni. Miért ilyen bénák ugye, ha már a magát nagynak kiáltó úr buzi hívei, vagy nem gondolt előttem senki arra, mi mindenre jó még az imperio? Úgyhogy most nem is tudom mit keresek itt, az enyémnek is gondolt folyosón, miközben én még függőben vagyok és lehet elítélnek. Semmi értelme felkeresni Meadowest, nyilván, hiszen mi változott az ő szemszögéből? Ráadásul felelőtlen barom voltam, igen, mert bizonyos mellékhatásokra nem gondoltam, se nála, vagy az életre, hogy később az ő legjobb barátnője… Nyelek, amikor gondolok olyan orbitális baromságokra, mint az érzelmek, az én kontextusomban, hogy beleszerettem Georgeba. Ki barátnőjének basztam is el a főzetét? Egyáltalán hogy ronthattam el én, aki álomból betéve, azonnal tudok mindent, hogy néha már szétreped a fejem, aki ha régen elrontott valamit olyan csúnyán megfizetett, hogy a pontosság és mértékek megszállottja lett. Kontraindikáció, rossz elvegyülés, valamit nem vizsgáltam ki eléggé és utólag már bassza a csőröm, most, hogy egy év múlva eljutottam egyáltalán a lelkiismeretig, vagy csak kitaláltam magamnak, hogy van. Mogorván, hogy ez az egész a miénk lett és mert ide jöhetek a Roxforton kívül még addig a napig, az is csupán egy percnyi távolságnak tűnik, ahogy Damocles kardja felkerült fölém, vagy lebegek állandó összezavarodottságban, érzek mégis és mégis mit, hogy, ha ott állok előtte már csak néhány másodperc múlva mennyire lesz őszinte a bocsánat? Talán hallotta, hogy még elcseszetebbé váltak a dolgok, ő mint harmadik egy George szűrőn, számító rohadék vagyok most is, hogy majd a hogyvagyon kívül egy keresztkérdésben esetleg az is felmerül én és George, mennyire nem illik hozzám, tudom, sok mindent pletykálnak még mindig, ha volt rossz hírem, azt szerencsésen fokoztam förtelmessé és Doe hogy az istenbe bocsátana meg? Kell-e az nekem, ha csak egy üres szó, mert a legtöbb az, amit kimondunk. - Szia, beszélhetnénk? Gyűröm talárzsebembe kezem feszülten, ránc a szemöldökkel, sóhaj oldalra ki. Nem szoktam ideges lenni és mostanában állandó állapotom a rettegés, most ez meg sem kottyan.
Félig éber állapotban bolyongok a Mungó steril falai között. Meg-megállva, elbámulva, keresve a pusztítás nyomait, de mindhiába. Mielőtt átadtak volna ismét az ispotályt, helyrepofozták rendesen, hogy az semmi jelét ne mutassa annak, kinek a kezén volt az elmúlt időkben. Csalódottan konstatálom, hogy semmi sem változott azóta, hogy itt jártam, talán ötödéven, mikor sárkányhimlő gyanúval hoztak be, amiről később kiderült, hogy Dolly Umbridge babrált a töklevemmel . Szóval rohadtul semmi nem változott, és a tömegből ítélve, nem én vagyok az egyetlen, aki idejött a katasztrófaturizmus olcsó reményével. Mármint ez nem vicc, tényleg vannak utazási irodák és egyéni szabadúszók is szép számmal, akik úgy próbálnak meggazdagodni, hogy halálfalók által bitorolt lepukkant kégliket mutogatnak a kínai turistáknak és olyan helyekkel is próbálkoznak, ahol bizonyítottan nem jártak halálfalók. De persze a Mungó az egy bizonyított helyszín volt, csak hát, ha nem lett volna benne a Prófétában, meg ha a csapból is nem az folyt volna, akkor persze észre sem vennénk. Talán ezek a halálfalók sem voltak akkora barbárok, mint ahogy a Minisztérium állítja. Persze, tudhatok én erről valamit? A háború évei alatt a szörnyűségek legfeljebb látomások formájában látogattak. Igaz, azok túltettek minden valóságon. És igen, most emlékeztetnek arra is, hogy miért vagyok itt. Elsősorban mert George kurvára nem fog velem soha többé szóba állni, ha nem adok még egy esélyt Sylvesternek. Másodsorban viszont mégis inkább szabad akaratomból jöttem és az az aggasztó tény vezérelt, hogy a háború véget ért. De rohadtul nem változott semmi. Mármint a látomások úgy törtek be, mikor a falak kicsit lazulni látszottak, mert egy pillanatig elhittem én is, amit mindenki más. Hogy a sok szar véget ért Voldemort eltűnésével. Szóval a Sylvesterrel való találkozó még épp kapóra is jött, bár sohasem tudnám megmondani, hogy miért így egy év után akart velem találkozni önszorgalomból (persze ebben az önszorgalomban még én sem hiszek, nem vagyok teljesen naiv). Nyilván lefoglalta őt a háború, s nyilván rebesgettek róla ezt azt. Nyilván a francot sem érdekel, hogy mi dolga volt a Winzegamot előtt, és nyilván nem hibáztatom őt azért, mert korábban elcseszett valamit a fejemben. És hogy élő zombivá váltam. Nyilván nincs erről szó. De ezt ő nem tudja. Azt hiszem, ezt még George sem tudja. Lassulnak a lépteim, mikor meglátom közeledni, de nem állok meg teljesen, hogy ne legyen annyira feltűnő az egész, de tényleg úgy hemzsegnek a gyógyulni vágyók, és gyógyítók, hogy egy tűt sem lehet leejteni. Már távolról van alkalmam megfigyelni a csontsovány testet, és ahogy a bőr az arccsontjára feszül, a tekintete meg még őrültebb, mint valaha. És ekkor egy picit habozok. Mert minden épeszű ember ezt tenné, aztán csak bólintok jól láthatóan. - Üdv neked is Sylvester. Rég láttalak. Rémesen festesz – úgy csicsergek, mint bárki más ebben az intézményben, ha egy rég nem látott baráttal találkozik. De az arcom merev marad a mosolytól eltekintve csak bámulok rá kifejezéstelen tekintettel. - Igen, hallottam, hogy engem keresel. Maradt még egy két használható agysejtem a legutóbbi találkozásunk óta. Miért gondolod, hogy kockára tenném őket? Megállok vele szemben, de nem moccanok. Próbálom kifürkészni a tekintetét, a nyugtalan mozdulatok mögé látni, de nem járok sikerrel. Meg kell hát várnom, hogy mit tartogat számomra.
Igen, ezt az egészet most könnyebb lenne végig okoskodni, félvállról hányni az akadémiai igét, latin szavakkal és kifejezésekkel, amiket nem ismer, mert úgyis én nyerném a vitát, csak megszokásból és unalomból is mindig én nyerem. De fene tudja melyik trauma változtatott és hogyan az utóbbi időben, hogy önként vállalkoztam erre. Lehet, hogy egyszerűen csak George volt, mert nem hiszem, hogy éppen a túlélésem után akarnám a halálom előtt még lezárok mindent mártírját játszani. Elvileg már túl vagyok a kibaszott atomomba sorozáson, ez már a túlélők rehabilitációja, amikor a következmények pusztítják a rákos sejteket, bár ha valóban ott ragadok, számításaim szerint tíz perc elég lesz egy Dementornak a teljes megsemmisítésemhez, szóval ez talán mégis azelőtt van, hogy kivonnának a forgalomból. Akkor pedig nyáladzó, maga alá csinálós, hányásba fulladó halálom lesz és a vég előtt iszonyat megbánom minden öngyilkosságra vonatkozó sikertelen kísérletem. De nem állhatok elé reszketve, ha lát néhány szembeszökő változást, az ember ebből is levon néhány konzekvenciát. Sylvestert mond, pedig ők diákkorunkban mindig voltak szívesek a pedofil nevelőm vezetéknevét használni, mire én gúnyosan vágtam vissza valami sértővel, nehogy a kedvelés színpadára lépve máskor is halljam a Brysent. Fogalmam sincs tudja-e egyáltalán hogyan hívhatna másképp. - Kösz, neked is szép napot egyébként. Doeval mindig rendkívül egyszerű volt ironizálni és talán mindkettőnk ránk száradt sebei alatt ott buzog még a gúny gennye. Az én egóm tudjuk, durván töltve van, amit az emberbe sajátságosan kondicionálnak, nem tűnik el néhány gyomorforgató trauma hatására. Kösz Brysen, egész életemben egy hólyag akartam lenni, de végülis így könnyebb volt mindenkivel a velejemig megutáltatni magam. - Úgy csinálsz, mintha én könyörögtem volna neked, hogy kezelhesselek, de nem így volt, így a veszett agysejteket köszönd meg szépen magadnak és ha emlékezeteim nem csal, mert miért is tenné, figyelmeztettelek, hogy bizonyos hatások kontraindikációja okozhat gondokat. Nagy levegőt veszek, ahogy kifejezetten morcossá tesz egy kudarcom. Szinte lehetetlen, hogy rosszul állítsak össze egy főzetet, bár Doe megfigyelésére kevés esélyem volt, felkészülési időm szinte zéró, így talán kimaradt a képletből valami. - De mi történt? Nem értem, szóval azért jöttem, ha hajlandó vagy megosztani, még villanykörte gyúlhat az agyamban és talán, esetleg szóba kerülhet egy elnézést kívánok. Azt csak úgy lebegtetem, mintha valami bónusz ajándék volna, egyelőre fürkészem, szívesen megfeledkezve minden olyasmiről, ami engem érint, mindig jó volt más problémájával kikapcsoltatni magam.
Az, hogy Sylvesternek hívom, valójában egy hosszas, legalább tíz perces dilemma eredménye, amikor is próbáltam valahogy túljutni a kínos, „minek nevezzelek” kérdéskörön. Csak arra emlékszem, hogy számomra ő mindig is Brysen volt, mert sohasem vettem a fáradtságot, hogy másképp hívjam, még azután sem, hogy kiderült számomra, mennyire utálja Brysenségének minden egyes aspektusát, aminek persze nem ismertem mélyen az okait. Szeánszaink sosem voltak lelkizősek. És most mégis, valahogy úgy érzem, így megmutathatom, hogy felnőttünk, túléltünk így vagy úgy egy átkozott háborút és ideje új fejezetet nyitni. És ez inkább a magunk elégedettségére, mintsem George hatására. Csak biccentek és a szám szélében megjelenik egy mosolyszerűség. Végül is, irónia ide vagy oda, tényleg szép nap ez. Túléltük. A legszarabb része már hátra van, számára is, számomra is. Legalábbis most komolyan ezt érzem. Ez a találkozás valami giccses reménysugarat ébreszt bennem. Most ugyanis sokkal elszántabb vagyok, mint korábban, akkor ugyanis csak meg akartam szabadulni a rémes látomásoktól, most viszont úgy érzem, hogy készen állok arra, hogy a lényemnek egyetlen valamennyire is izgalmas részétől megváljak örökre. Nincs szükségem már a jóstehetségre, hogy egy kicsit is érdekesnek érezzem magam. Már rohadtul nem érdekel az egész. És arra is kész vagyok most már, hogy kompromisszumokat kössek. Hah, tizennyolc évesen az ember annyival bölcsebb, mint tizenhét évesen. - Oh, bocsánat, hogy valaha is kontraindikáltam a mesterművedet, de ha valójában működött volna, ahogy elképzeled, akkor nem lett volna szükség kontraindikálni. Ezt csak úgy lendületből vágom vissza, fojtott hangon, hogy azért éppen az egész folyosó ne hallja. Valójában jogos az egész feltételezés. Megmondta, hogy lehetnek mellékhatásai, ha mondjuk keverem a cuccot mindenféle tudatmódosítókkal. - De tényleg elhitted valaha is, hogy egy tizenhét éves kamasz, aki azt mondja, hogy ígéreskü nem fog gombázni vagy füvezni, akkor tényleg tiszta marad? Eszem megáll. Szóval, hogy biztos, hogy nem segítettek a kontraindikációk, de az is biztos, hogy már az elején sem volt minden rendben. És igazából az volt a cél, hogy valamiképp tompítsam a bájital intenzitását a melléhatások terén, aztán valahogy kiderült, hogy mégsem vagyok a látomásblokkoló bájitalok szakértője, mint ahogy Sylvester sem. De persze, a hibáiból tanul az ember, és tudom, hogy képes a saját bájitalát helyrepofozni. És úgy fest, hogy akarja is. Különben nem lenne most itt. - Előfordulhat, hogy nem tartottam be mindig az előírt utalásokat – kezdek bele szemforgatva a magyarázkodásba. - De az egész ott kezdődött, hogy eltűntek a látomások, aztán képtelen voltam aludni, hiába próbáltam és jött az a jó pár hetes inszomniás állapot, aztán meg csak azt akartam, hogy végre tudjak egy kicsit aludni és... nem tudom, előfordulhat, hogy tudatmódosítókkal próbálkoztam – vallom be töredelmesen, amit tulajdonképpen sem Madam Pomfreynak sem a házvezetőmnek de még Georgnak és Brutusnak sem árultam el, csak Philip tudta, ő is persze csak jóval később.
Nem is feltételeztem, hogy ez a beszélgetés könnyű lesz, a barátságosságot pedig képtelen vagyok kezelni, mint erre jó példa a mugli apám cukorszirup szeretete. Így ez most tulajdonképpen nehéz, mert úgy fest megingok saját tévedhetetlenségemben, ami valahol borzasztó bosszantó, de nem kell elviselnem a negédességet. Teljesen otthonos. Megint csak megállapítható mennyire felvágták a nyelvét és szinte kényszerem van szám sarkában ezt az előhisztit valami ironikus mosolyfélével kontraindikálni, csak mostanában annyira nem jön magától a vigyorgás, mintha szorulásom lenne. Másrészt valamennyire megijedek, ha képes vagyok egyáltalán ilyesmire és biztosan nem abban a hagyományos értelemben, ahogy mások aggódnak valamiért, inkább a közöny vastag szivárványhártyája mögül, fáradtan. Áh, szóval helyrehozhatatlan károkat okoztam, nahát, sajnálatos. Ez majd azt jelenti, ahogy a bölcse mondaná vala, tanulunk a hibainkból. Mert igenis én jó vagyok és van a képletben ismeretlen, nevezzük ezt x-nek, amit talán négyzetre emelt és köbre, meg még egy, y, amiből gyököt vont, aztán íme mellékhatások, amikre figyelmeztettem, hamar ki is bújik, mint a szögek általában, ez is előkerül a puttonyból. - Igen, elhittem, hogy ha én, az akkor 16 éves kamasz figyelmeztetlek, hogy ne csináld, mert káros ellenhatásba léphet a főzeteddel, megállod a dolgot. Lehet, hogy bájitalok tekintetében pontos vagyok, de te is tudod, hogy az emberekkel mindig hadilábon álltam. Nyugodtan gondolhat rám „aspergeresként” Brysen legalább olyanná nyomorított, a sorok között képtelen vagyok morzézni és ha neki kifogása a 17, hát egy évvel fiatalabb vagyok, hiába éltem át hatszor annyit, mint más, vagy vagyok a történelem legfiatalabb tanársegéde, erről szeretnének megfeledkezni. Szociális hulladék, plusz fiatal kamasz egyenlő rossz bájital. Nem a bölcs nagyszakállú vagyok, aki ezt rögtön lejelenti a legfőbb gurunak, mert látja előre, hogy Doe úgyis gombázni fog. Vagy magamból indultam ki, mert sose tettem és még mindig jó kérdés mi a pöcsöm tartott vissza, hogy elviselhetőbbé tegyem az életem. Szemöldököm megemelem, gúnyosan ismétlem. - Előfordulhat… Nagy levegő, folytatja, figyelek és az inszomniás tünetek sem hangzanak teljesen idegennek. - Igen, erre lehetett számítani Doe, mondtam, hogy szédülhetsz, nem tudsz majd aludni, bizonyos mellékhatások, emlékszel? Ilyenkor kell természetes alapanyagú gyógynövényt inni, amit akkor még a gyengélkedőn is játszva beszerezhettél volna. Akkor rontottam volna el totálisan a bájitalt, ha egy enyhe nyugtató hatású levendulatea is kiborít. Vagy, elmész a gyengélkedőre, mert aludni akarsz, kapsz valami erősebbet és a gyógyító orra alá nyomod az én kétes eredetű kotyvalékom, mint névtelen haverodtól származó löttyöt. Esetleg és ez már a harmadik olyan opciód lehetett volna, ami nem károsítja tartósan az egészséged, felkeresel engem és én módosítok az összetevőkön, hogy tudjál aludni. Levegőt veszek, mert hadarás közben kiszáradt a beszékőkém. Nyelnem is kell, hogy a lényeget folytatni tudjam, kétszer aláhúzva és a padlónak. - Mindez tudatmódosítók nélkül, hiszen úgy annyira könnyű lehet megküzdeni bármivel… Miért nem? Én miért nem? Komolyan ekkora gyökér vagyok? Még egy utolsó levegő, erre még futja azt hiszem. - Azért sajnálom…és keresnem kellett volna téged, meg ellenőrizni, folyamatosan figyelni, ahogy tulajdonképpen megegyeztünk. De nem tudtam… Vallomás a padlónak. Az élet éppen akkor kevert le egy akkora sallert, amiből nem bírtam felállni, sem akkor, sem most, hogy folytonosan osztogatja, vagy nézőpont kérdése, mert osztogatom én is és Doe biztosan tudja, hogy én a „beszélnünk kell Sylvesterről” és a „nincs vele rendben semmi” kategória vagyok, akkor pedig egyik nyomorult vezeti a másikat, most már 17 évesen. Végülis teljesen megbízható emerre bízta ezt.
Kezdőlap
