Ha most azt gondoljátok, hogy ez egy újabb Megszülettem és így nőttem fel történet lesz, akkor nagyon is igazat kell, hogy adjak nektek, mert tényleg onnan fogom kezdeni, sőt egy kicsit korábbról is. Történetünk nagyjából száz évvel ezelőttről indul, 1880-ból az orosz vadonból, az Urál - hegységtől indul, ahol örökké a hó, a fagy, a jég és a természet az úr. A természet, mely úgy döntött, hogy egy maroknyi embert enged a birodalmába, mert valamilyen oknál fogva érdemesnek találta őket arra, hogy hegységében megtelepedjenek, sokasodjanak és saját istenüket imádják. Volk, így hívták az istenséget, ami közönséges farkast jelent, mert nem ismerték azt a szót, ami ennek a lénynek a valódi neve volt. Nem tudták hogy nevezni azt a magas, kutya szerű lényt, melynek végtagjai hosszabbak, mint az emberé, teste szinte szőrtelen, épphogy pelyhes, karmai olyanok, akár a borotvapenge, a fogairól nem is beszélve, melyek telihold idején úgy tépik szét a húst, ahogyan más a papírral szokott bánni, viszont a kérdés mégis jogosan merül fel; ha nem tudták, hogy mi ez a lény, honnan tudták mégis, hogy Farkasnak kell hívni? Bár ezek a népek nem voltak műveltek, máshoz mondhatni nem is értettek, csak a földek megműveléséhez, az állatok tenyésztéséhez, háztáji feladataik elvégzéséhez, azon társaikat pedig, akik tízig legalább el tudtak számolni, le tudták írni a saját nevüket és még néhány szót, vagy tudtak olvasni, Bölcseknek nevezték, tanácsaikat nagyra becsülték és megfogadták, s tisztelték őket, mert nekik az ég okkal adott többet, mint másoknak, mégis maguktól sikerült összefüggésbe hozniuk a teliholdat a farkas ugatással. Ismerték a farkasokat, gyűlölték is őket, mert az apró falu lakóit terrorban tartották időtlen idők óta, nem segített a lakókon semmiféle fegyver, vagy méreg, állataik viszont időről időre eltűntek, s ahogy a pofátlan falka hízott, terebélyesedett, az emberek annál jobban rettegtek, vonyításukat meghallva a hideg rázta őket, a Volk vonyítása mégis más volt. Fájdalommal, keserűséggel és dühvel teli, akárcsak a lakók, melynek hála különös szimpátia alakult ki azokban, akik hallották a Volk elnyújtott vonyítását telihold idején, s ezen szimpátia miatt a tanács hamar összeült. Mindenáron meg akarták találni a Volkot, mert talán az segíteni tud rajtuk és fog is, ha meg tudják értetni az állattal, hogy hajlandóak előtte leborulni, kiszolgálni, ellátni élete hátralévő részében, megtesznek érte bármit, kerüljön az állat kegyelme akármibe. Tudták, hogy keresésére teljes hold idején kell indulniuk, hiszen fájdalmas panasza akkor szeli át a néma tájat, de a másnap borús reggelén hiába várták azokat, akik önként jelentkeztek, hogy megtalálják a Volkot, nem jelentek meg, de még ebédre sem értek vissza, a maroknyi falu pedig elveszítette erős férfijait, a nők férjeiket, a gyerekek apjaikat, az idősek fiaikat. És a maradék? Hmpf, ugyan! Ők a szekeret alig tudják megtolni! Mégis ők indultak útnak, azok, akikről senki nem gondolta volna, hogy saját árnyékukból képesek lesznek majd kilépni. A kis csapat egyre távolabb került a falutól és órákig tartó gyaloglás és keresés után már nem láttak maguk körül semmit, csak a végtelen, fagyott erdőt, ahol nem fogják tudni átvészelni az éjszakát. Társaik nevét kiabálták szakadatlanul, nyomok után kutattak, de csak a sötétség lassú beálltával leltek rá az első jelekre, ami elvezetheti őket a többiekhez. A többiekhez, akik halomként hevertek a semmi közepén, testükből jószerével nem maradt meg más, csak néhány elroppantott, hús - és ruhacafatos csont egy vérrel bőségesen átitatott feldúlt és megolvadt hóhalom közepén, a bátrakat pedig feltüzelte a bosszúszomj és a harag, látván, hogy társaikból nem maradt egyetlen egy sem, akit vissza tudnának vinni és számot tudna adni a Volkról és már besötétedett ugyan, vasvilláikat és puskáikat szorosabban marokra fogva indultak el a hóban hagyott hosszúkás állati nyomok után, mígnem elértek egész az Urálig. Fejüket viszont zavartan vakarták a barlang bejáratánál állva, ahonnan sült hús erős szaga érződött, nem beszélve a tényről, hogy a hegy barlangjának falán narancssárga táncot járt a tűz odavetülő fénye. Hát ilyen okos lenne a Volk? Tényleg egy istennel volna dolguk? De csalódniuk kellett, amikor kopogás nélkül törtek rá a Volkra, mert hatalmas és kegyelmes farkas helyett egy ember ült a földön, hátát a barlang hideg falának vetve és fáradtan pillantott az érkezők irányába. Meztelen testét súlyos sérülések borították, majdhogynem minden sebéből vér szivárgott, de élt, s így találkozott az ember a Volkkal, az Ember Farkassal. A falusiaknak nem kellett sokáig faggatózniuk, hogy ő miként élte túl az állatok támadását, hogyan úszta meg súlyos sebekkel ugyan, de mégsem kellett az életével fizetnie, hogy eltévedt az erdőben, a Volk pedig színtelen hangon, barna íriszeiben tompa csillogással mesélte el átkát, amivel együtt kell élnie nap nap után és hozzátette, hogyha most bosszút akarnak állni azért, amiket társaival művelt, megtehetik, nem fog ellenkezni, a férfiak viszont véres bosszú helyett csak ledobták fegyvereiket és leborultak a Volk előtt. Megszületett az alku, megszületett a Volk saját szektája, megszülettem én. Az alkut követően egyetlen férfi rohant le értesíteni a falubélieket, akik a legszükségesebbeket összepakolva hagytak hátra mindent maguk mögött, hagyták sorsukra az állatokat, melyekért küzdöttek, a területet, melyet őriztek életük árán is és a természettől még egyetlen utolsó csodát kérve, hogy az útjuk zökkenő mentes legyen, vonultak föl  a hegységhez, rendezkedtek be és rendelték magukat alá a Volknak, egy ideig. A fő megállapodás úgy szólt, hogy mielőtt a Volk átváltozna, el kell vonulnia egy másik barlang rendszerbe és onnan kell kitalálnia a vadonba, hogy az embereknek, akik az ő oltalmának hála sokasodtak és erősödtek meg, ne essen általa bajuk, s ennek bebiztosítása érdekében minden teliholdkor kicsivel odébb a barlang bejáratától feláldoztak egy állatot, s lábánál fogva húzták az erdő belseje felé, szándékosan nyomot hagyva ezzel, hogy a Volkot eltereljék maguktól. Az utolsó alkalommal viszont nem jártak sikerrel. A Volk dühösebb volt, vadabb és éhesebb, s nem a szokásos útvonalon indult zsákmányszerző útjára, hanem vissza a barlang belseje felé, ahol könnyűszerrel elérhette követőit, s amely mészárlásról minden gyereknek hallania kellett, elkerülésként, mielőtt valamelyik sajnálatból szabadon engedte volna az Ember Farkast. Kevesen élték túl a Volk éhező ámokfutását, a túlélők pedig miután vissza mertek merészkedni lakhelyükre, az Embert láncokra verve vitték be a hegy gyomrába és erősítették a sziklákhoz, hogy Farkasként se tudjon kiszabadulni, a Bölcsek pedig úgy rendelkeztek, hogy az istenség azért büntette meg őket, mert számára már nem elég az állatáldozat, olyan kell, ami személyes, amihez sokkal erősebb kötelék fűzi őket, márpedig mind tudjuk, hogy az anya - gyermek köteléknél alig akad erősebb. Azokat kapta meg, akik amúgy sem maradtak volna életben a Bölcsek szerint, a gyengéket, azokat, akik valamilyen fogyatékossággal születtek, hátránnyal kezdték az életet és hátráltatnák az egész népet a fejlődésben, mind az Ember Farkas áldozatai lettek. Hihetetlen az a vak hit és buzgóság, a félelem, ami képes volt felülkerekedni az anyai ösztönök felett és egy idő után, amikor eljött egy újabb telihold, önként adták át életképtelen gyermekeiket az istenségnek. Ez az istenség viszont nem él örökké, mint ahogyan a többi. Az első Volk öreggé és beteggé vált, az átváltozás számára minden alkalommal nehezebbé és végzetesebbé vált, de elgondolkoztak, hogy az istenség is öregszik - e a testtel együtt, vagy segítséggel egy fiatalabb testben ismét erőre kapna - e. Kísérleti jelleggel odalöktek egy egészséges gyermeket a Volknak utolsó óráiban, akiben egyetlen lélegzetvételnyi és harapásnyi erő még maradt, majd miután megharapta a gyereket, átadva neki ezzel a rettenetes kórt, az első Volk elpusztult. A gyerek utána napokig borzalmas állapotban volt, magas láz és fájdalmak gyötörték, a sebe vörös volt és lángolt a bőre, annak ellenére is, hogy a Bölcsek javaslatára mindenféle vér - és állatáldozati szertartást végeztek el mellette, az állapota romlott, mígnem negyed napra úgy tért magához, mint akinek sosem volt semmi baja. Az istenség újjászületett.
1957-ben segítettek engem erre a világra, az ötödik és egyben utolsó Ember Farkast, akit ez a szekta imádhatott, akit csak Volknak hívtak, sehogy máshogy. Nem örvendtem különösebben nagy tiszteletnek és szülői szeretetnek, hiszen generációk alatt mindenki megtanulta, hogy nem szabad a kisdedekhez kötődni, egy napon úgyis mind odalesznek vagy így, vagy úgy. Nem vártak el tőlem semmit, én sem vártam tőlük semmit, egyedül a szertartási énekeket és szövegeket kellett megtanulnom, de azt szóról szóra, amikor már elég idős voltam ahhoz, hogy értsem mit mondanak nekem. Sok dolog volt, amit nem értettem, s ha kértem, sem magyarázták el, mert ők sem tudták, vagy ismerték, amiről kérdezek, de oda és vissza el tudták nekem mesélni, hogy a barlang falán a rajzok milyen történetet mondanak el, a mi történetünket.
Hat éves voltam és haldokoltam, ugyanúgy, ahogy az elődöm is. Nem hittem el, hogy alig fogom érezni a harapást, rettegtem a hosszú, koszos, fekete karmoktól és a fogaktól, melyekről vastagon csorgott a nyál, a testtől, mely már erőtlen volt, mégis úgy nézett ki, mint aki az embereket egészben is meg tudja enni. Sírtam és ordítottam a hatalmas félkörívben, amivel a kántálók körbevettek minket, akár egy hatalmas fal, ami áttörhetetlen marad örökre. Egyre hangosabb lett körülöttem minden, én pedig a füleimet befogva, szemeimet összeszorítva vártam, hogy vége legyen. Füleimben lüktetett a vér, szinte láttam magam előtt, ahogyan a vékony kis hártyák szívem ritmusával együtt dobbannak, a világot magam körül pedig egyre tompábban hallottam. Elmentek volna?, kérdeztem magamtól, ám a levegő bennem akadt, megdermedtem és két bogár szememmel néztem a karomon csüngő gyenge állatot. Megfertőzött. Napokig az ébrenlét és álom határán lebegtem, nem tudtam, hogy mi az álom és mi a valóság. Csak kábán néztem, ahogy mindenki szétrebben, akár a riadt madarak, fejvesztve rohannak és támadnak rá idegen férfiakra és nőkre. Színes fénycsóvák árasztották el a barlangot, piros, kék, sárga, furcsa színek, melynek hatására az ismerős férfia, nők és gyerekek egymás után zuhannak a földre. Meghaltak?

A hetedik születésnapomat a Szent Mungóban ünnepeltem a gyógyítók és nővérek társaságában, akik erre a jeles alkalomra süteménnyel készültek nekem. A kezdeti nehézségek dacára az utolsó negyed évben már kezdtem egész jól kijönni velük, nem akartam senkit megharapni, nem rúgkapáltam, nem akartam megszökni és egyre jobban megértettem, amit mondtak nekem. Sajnos azt az igazi olajozott brit akcentust sosem tanultam meg utánozni, de legalább már nem csikorog, mint annak idején. Rémisztő volt egy idegenekkel teli helyen magamhoz térni, nincs mit szépíteni, de ők is tartottak tőlem. Anyanyelvemen ordibáltam egész nap, csattogtattam a fogaimat, mint a vadállatok és ha a nevemet kérdezték csak annyit mondtam: Volk. Majdnem teljes egy évig az ágyhoz kötözve és egy szobába bezárva lenni egyes egyedül embert próbáló feladatnak bizonyult, de nem annyira, mint amikor összetörnek majd újra összefonnak a csontjaid, megnyúlsz, átalakulsz, elveszíted a saját tested és elméd fölött az irányítást, rettegésben tart a gondolat, hogy a bestia bárkit megölhet, aki az útjába kerül, mert nem hallgat rád, lehet nem is tudja, hogy rajta kívül létezik más és osztozik veled egy testen, amit ő minden hónapban széttör és összerak újra meg újra. A pokolba szálltam alá gyerekként minden alkalommal, de nem lett jobb, ahogy nőttem, idősödtem és egyre több ésszel fel tudtam érni, hogy mi történik velem, de célt adott az életemnek.
- Boldog hetedik születésnapot! - köszöntöttek az egyik reggelen a tortával, ahogy azt már meséltem és a hírrel, hogy hamarosan kimehetek a kórházból, mert két nagyon kedves személy fog magához venni, hogy náluk éljek és ott nőjek fel. Örökbe fogadni. Nem értettem a szót és csak néztem ostobán, de azt megértettem, hogy valakik elvisznek valahová. Nem akartam. Nem akartam megint új emberekhez hozzászokni és új helyeket megszokni. És ha ők nem tudnak varázsolni? Ha olyanok lesznek, mint a többiek a hegyekben? A varázslás tényéhez és létezéséhez hamar hozzászoktam, tekintettel arra, hogy körbevett amióta kinyitottam a hatalmas fehérségben a szemeimet, megnevettetett, szórakoztatott és segített rajtam, de féltem kiszakadni ebből a világból. Féltem, hogy mi van akkor, ha az örökbe fogadók nem tudnak varázsolni és nem hiszik el nekem, hogy mik történtek velem, de leginkább attól, hogy unalmasak lesznek, vagy olyanok, mint az előzőek. Nem akartam menni, nem akartam pakolni, itt akartam maradni, ahol mindenkihez hozzászoktam és ők is elfogadtak engem, ahol abban a doboz alakú szobában senkit nem bánthatok, hogyha telihold van, mégsem hatottam meg őket. Akkor sem, amikor napokon át sírtam, hisztiztem és őrjöngtem, mert egyre közelebb kerültem az elköltözésem napjához, a nagy napon pedig úgy kellett lerángatni a hosszadalmas lépcsőkön a hallba, ahol ott álltak újdonsült szüleim, Patrick és Natasha Robertson. Apa és anya. Anya mosolygott, apát verte a víz és idegesen toporgott. Ez a legelső emlékem róluk és sokszor elgondolkozom, hogy vajon miért kellett ez a nyakukba. Miért nem elégedtek volna meg egy normális gyerekkel, aki nem jelent veszélyt másokra, önmagára, a társadalomra, nem kell őt sehova bejegyeztetni, mint veszélyes kórral együtt élő személyt és annak szenvedőjét, nem kell miatta napokra elköltözni az erdő közepére, mert a pincébe bezárni kegyetlenség, nem kell a rigolyáit és a hisztériáit elviselni az átváltozás előtti néhány napban és az utána lévő párban még? Amellé még lehetett volna kisállatot is venni, de mellém kizárt. A kutya megugat, a macska megmar, a rágcsáló megharap, a szárnyas megcsíp és mindegyik menekül előlem, s hamar rájöttem mit is jelent a magány valójában. Bár megtanultam vele együtt élni és a hasznomra fordítani, meglátni benne a szépen és a jót, tizenhat éves koromig belesajdult a szívem, hogy a szüleimen kívül nincs más, aki szívesen váltana velem levelet, aki együtt akarna velem ebédelni vagy tanulni, nem vagyok semmilyen klubbnak a tagja, maximum az egy fős saját klubbomé, ami azt a nevet viselte, hogy Akit mindig kibeszélnek, egyedül vagyok, akár az ujjam, ezen túljutni viszont maga volt a megváltás. A fordulat, amire hosszú ideje vártam, a gondolat, hogy nem kell vigyáznom senkire és senkire, nem kell meggondolnom, hogy mit fecsegek, mit hazudok, hogy hová tűnök és a sok fölösleges kellemetlen helyzet, amiket így elkerülhettem. A gödörből a szabad égre és célom eléréséhez, hogy ennek az undok, ocsmány kórnak egyszer valahára elejét vehessem, hogy ne lehessen több Volk a világban. Addig viszont megoldás kell az elrontott kísérlethez, ami miatt most bal kezem nem ujjakban, hanem karmokban végződik...