Mikael

Mikael Åkerman

acceptable in the 80s

Becenév:

Légy kreatív, ha mersz.

Kor:

17

Származás:

Félvér.

Lojalitás:

Ezek nekem nem nevek.

Képesség:

Metamorf.

Csoport:

Durmstrang.

Rank:

Dyr.

Play by:

Fabian Gray.

Karakter típus:

Keresett.

Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen. Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne. ----
---- Meglátták benne a vadat, az ősi, harcos vér maradékát, az elfeledett korszakok dicsőségét és csodáját, az elkorcsosult világ új szülöttjét. Pedig ő inkább a hóvihar, amely gyorsan, váratlanul és kegyetlen mód csap le, csapdába és a végbe zárva azokat, akik túl gyengék elviselni. De még a kemények is megtörnek egyszer, szép lassan, idővel, amikor kifogynak a túlélőösztönből, amikor az örvénylő, kavargó hóförgeteg nem ígér kiutat, nem ígér mást, csak lassú pusztulást. És ő türelmes, kegyetlenül türelmes és lappangó, ha kell. Ragadozónak mondják, de az a fajta, aki képes órákig tátott szájjal feküdni, hogy a finom falat odareppenve érjen véget egy pillanat alatt.
Tekintete egy pillanat alatt vádol és ítélkezik, nem szán időt, mintha mindenki lelkébe tudna hatolni, mintha megérzései mindig igazak lennének, és lásd, legtöbbször azok is, hiszen a hideg kiráz ettől már, mégis hasznos. Talán valahol, ötven, száz, vagy akár ezer éve hozzá rohantak volna az élet nagy kérdéseivel, ő pedig megfelelő fizetség fejében válaszolt volna, ám manapság inkább előle teszik, vagy vele szemben, hisz mindig akadnak bátrak és ostobák. Ő pedig bátor, kiáll és lecsap, vagy épp be, hiszen minden mi haszon, csak neki kedvez, csak őt élteti. Az apró kör, a tűz köré gyűlt arcok, akiket évek óta és akiket vélhetően haláláig látni fog. Mert hűséges, mert igaz szavak hagyják el ajkait a körben, mert kitűzte a célt, a csúcsot, és ha minden ujja leszakad, akkor is kapaszkodni fog.
Talán ő is egy szörnyeteg. A sötétben, mely télen körbeöleli a világot, ez mit sem számít, aki nem éri meg a nappalt, az nem volt érdemes rá. Merész dolog kijelenteni, tökéletes túlélő tán, vagy csak túl ostoba a korai halálhoz? Sosem kiált fel, néma mint a sír, mint mikor hátára a hosszú és mély átokheg került, az, amely mai napig képes sajogni, arcát mégse látod rezdülni. Mintha nem is létezne, pedig érez és él, csupán ha nem is tökéletesen, de képes eltemetni és a hasznára forgatni. Hogy miért? Nincs rá szó, nincs olyan, amit bárki értene. Ha másik fele az istenektől eredezteti magát, ő valahol az alvilág szülötte. Csendes, mint az örök éjnek tűnő órák és éget, mint a nyári, tűző napsugár.
Talán nehéz ebbe beleegyeztetned azt az életet, ahol ő szeret és mosolyog. Talán ez mind felszínes, eltakarni készült vele olyasmiket, amik a valóságot festik. Hogy talán képtelen, hogy nem tudja, nem ismeri vagy esetleg retteg tőle, gyűlöli. Nincs ezzel semmi különösebb, csupán az élet kettőssége, az élet és a halál tánca. Hogy kell egy kis sziget, ahol nem kell keménynek és erősnek lenni, ahol elég csak létezni. Pihenő és béke, majd egyszer túl ezen az egészen pedig az útóvilág, túl mindenen. Hisz ő is fiatal, aranyifjú, aranyozott, pontosabban, alatta tömör acél és jég. Hisz ő is mulat, nevet és vedel, rágyújt és füstöl, vagy épp csak élvezi a pörgést maga körül. Kegyetlen csendes gyilkos, de vannak szép szavai, ha a fagy lassan el is éri a szívét és kihűt olyasmit is, amelyről úgy hitte, hatalmas oszlopban lángol. Mert mindennek van ára. Az ökölcsapásoknak, a megnyert párbajoknak, az alvilág hívogató és ölelő karjainak. Az árulás, a veszteség és a vég, ott lebegnek mindenki feje felett, de egyik sem figyel rá. Hisz ő szeret, vannak kedves mozdulatai is, ujjai gyengéd érintései, csillogó tekintet, csak épp ami alatta van, azt nem vallják be senkinek sem. Nem ő a legnagyobb úr, mégis, hatalom, erő, valahol minden kell neki, miért ne kezdje valaki olyasvalakivel, akit némán láncolhat magához, ki tudja meddig.
Hisz ő tud „jó” is lenni. Kész művész akár, lehetne kellemes hangú bariton, az éjszaka csendjébe ősi dallamokat és sorokat tölthetne, néha elő is tör belőle, de ez sem a valóság. Nevet, mesél és alkot. Kéz etet, itat, hisz nincs abban semmi, ha emberként viselkedve nem mindig csak pusztít.
Senki sem tudja mi az, talán még a másik fél sincs tisztában vele, vagy ha igen, valahol retteg beismerni, hogy nem lesz túl kellemes.
És persze, tehetséges. Ezerarcú, csak épp nincs ebben reklám, kevesen ismerik, hiszen ez is fegyver. Arcot vált, odatéved és senki sem ismeri fel, senki nem figyel rá, aztán eltűnik, sosem látják többé, de ő mindent tudni fog. Felismerve ezt, ha végképp minden szegletét megismeri, mégis ki tudja majd megállítani? Ki állíthat majd határt annak, amivé válik? A sötét órákban végképp nem szent. Ha elborul, ha a vihar érkezik, nincs jó szó, kedves fogás, csak csapás és pusztítás. Ez a végállapot, ez egy olyan, ami jön, de nem kéri. Ez az, amit jobb ha nem lát senki sem, mert türelmes ő, de nem végtelen idővel, bírja és nyeli, aztán amikor megtelik, elszabadul. Vér és veríték.
Nem a józan ész, nem a lelkiismeret. Ő is a ragadozó, a cselekvés és a jelen. Lesz más, van más aki emlékszik és emlékezteti, csak kérdés, meddig és mikor hallgat rá. Sosem tesz semmit sem feleslegesen, erre ugyan nem kell, sosem érdeklődik és alkot kapcsot hiába. Ha valaha akadt materializálódott alakja a hidegnek és az éjszakának, talán ő az, talán épp most. Hisz minek legyen tökéletes, minek legyen a mosolyogó és a lovagias. Azok északon a páncéljukba fagynak bele, minden máshol meg kihalóban vannak.
Örök küzdelem ez, odabent. Örök szerelem és örök akarat. Mocskos szavakat reptet a szél, felrepedt bütykéből vér csöppen a padlóra. Mágiával a muglik közt, hiszen akár istennek is tekinthetnék, ezer meg egy hiedelem és monda épülhet erre. Aztán a fenének van rá szüksége, az északi fattyúk csupán egyet akarnak: túlélni mindenkit.

Salvesen ---- a név, amelyet már rég levetett, de amely az élete alappillére. Åkerman a pillér másik fele, amelyre építkezett, amely erős alap és amely elég volt ahhoz, hogy elbírja egyre növekvő súlyát.
Jogos kérdés, mit takar e két név, egy múlt, amelyről csak önmaga és kevesek tudnak, amit mégsem a szégyen miatt temet el, hanem mert teljesen felesleges az életében. És mégsem.
Anyja kívülálló, névtelen és varázstalan. Egy véletlen, akibe a férfi belefutott és aki küldetése alatt, 17 napban forgatta fel életét, és semmit sem hagyott maga után, csak egy hibát. Egy vétket, amelyet háromszor próbált meg eltüntetni az életéből, mikor az még akkora volt, mint egy borsó, és akinek talán már akkor létező akarata és saját lelkiismerete mentette meg az életét, és hagyta, hogy létezzen.
A fiú túl harsány volt a világnak, túl feltűnő és túl furcsa, hiába óvta anya, tört bele az ép esze és végül hozta meg a döntését, hogy felhagy az egyedüllel, hogy felhagy a titkolózással és a rejtőzködéssel, hogy amíg él, megkeresi azt, akihez tartozhat.
Lehetne egy csodás történet a szeretetről, az újratalálkozásról és minden másról, de ez nem az. Üzlet volt, ő már nem bírt vele, nem bírt a mágiával, amit nem értett, mert kit érdekelt akkor egy mugli. Ó igen, titoktartás, ó törvények, de északon, a hidegben és sötétben könnyű volt rejtőzni, egy ideig, könnyű volt tartani és végül feladni.
El nem ismert gyermek, majdhogynem kipenderült üvöltő anyjával egyetemben, aki már saját haját cibálta tehetetlenségében. Aztán a két szempár találkozott. Egyek voltak, ahogy a fülek állása, az orr formája. Aztán mégsem, és megint, ott és akkor dőlt el, egy pillanat volt az egész, egy idegen és valamiért mégis vonzó név volt csupán, a nőnek szinte senki, csak egy kapaszkodó.
Átlépte a küszöböt, anyját talán egy sötét szobába száműzték, meghalt, vagy elvéve emlékeit, valahol boldogan él. Csak a fiú emlékezett és emlékezik, egy arcra, névre, talán a szeretet halovány emlékére.
Kapott újat, új név, új ruhák és új arcok. Szeretet nem csillant vissza az új nő szeméből, hisz ez csak egy szemét, egy korcs, nincs létjogosultsága. És mégis. A férfi látta benne és elhitte, a férfi várta és remélte, ő sem döntött rosszul.
És így kezdődött.
A pillérekre állva, mindent megragadva előre.
Vannak testvérei, van névben anyja és apja, és nincs semmi kötődése. Ő ugyanúgy az idegen, aki átlépte a küszöböt és mégsem. Most már valaki, egy a családból, a jövőből. Lesz valaki. Nem tört meg, nem zokog álmában, mert ez történt vele, minden okkal történik, azért, hogy végül oda kerülhessen, ahova elrendeltetett.
Van valakije, vannak valakik az életében, akik a torz családpótlék, a kitöltő űrt tömik be nap mint nap, és akik ugyanúgy építkeznek, ugyanúgy pilléreket ásnak a fagyott földbe, amiken kedvére lépkedhet. És amin lépkedni fog. Mert talán egykor eldob minden nevet, és lesz egyetlen, úgyis az számít. Önmaga.

Van, amit az ember nem is akar elmondani. Nem azért, mert szégyelli. Csak mert néha jobb - és másokkal szemben is kíméletesebb - megőrizni a látszatot. ----

Épp ütni készült.
---- Lábait megvetve emeli fel ökleit, minden izma megfeszül. Lehelete apró párafelhőcskeként gomolyog arca előtt, amely már foltos, ajka pedig frissen festve vörössel, felrepedt pontjából szivárogtatja az élet nedvét, de nem is figyel oda. Tekintete előre vetül, nyílegyenes, nem téveszt, fejben számolja ki a következő lépést, vagyis igyekszik, mintha képes lenne előre látni és megjósolni, hol csap le. Most nem Ragnar áll előtte, igaz, akkor sem szokása visszafogni magát, de itt már nézni sem kell, teheti amit kíván. Lassan lép oldalra kettőt, ahogy a másik is, röpke és rövid keringőbe kezd vele, belevigyorog a képébe, hisz ez csak játék, nem? Gyorsan csap le és pontosan. Pár éve még kapott ő is eleget, bordái felsajdulnak az emlékekre, vagy a nemrég bekapott ütésre, nem számít. Mindig van felfelé. Kitérve tekeri meg magát, majd vissza, ismét odavág, most ér is valamit, érne, és végül összegabalyodva válik fojtogató birkózásnak a hóban. Még több folt, még több vér, még több fájdalom, de ez még mindig játék. Nyitott tenyérrel csapkodja a másik a földet, a havat és sarat, amit felkavartak, megadja magát épp. A gyilkos fogás lazul, majd enged, lehengeredve róla a földön köt ki, a hidegnek simul, mellkasa föl-alá süllyed szaporán, ahogy levegő után kapkod. Minden csak ekkor sajog, és ég, minden csak ekkor kapcsol vissza. Aztán felsegítik egymást, mintha mi sem történt volna, elvégre, van az átkokon és fiolákon is túl élet, ő félig onnan jött, illendő ismernie és akarja is. Hiszen csak játék, de ha élesre kerül a sor, sokkal jobban fáj. Nagy levegőt vesz, akár jöhet a következő is, ha kell, meg sem áll. Mert ez már csak ilyen erre.
A nap lefelé indul, a sötétség közeledik, ők pedig ismét egymásnak feszülnek. Nincs is jobb, ha odabent minden feszít és a harag kongatja a harangokat, kikapcsol és átmelenget. Marad utána pár folt, némi seb és kellemes nihil. Aztán persze, lassan minden kezdődik előröl.
Mert vadállat ő, akit karban kell tartani, mint a jó szerszámot, nem hagyni, hogy megegye a rozsda, mert akkor vége. Nem akar nyugodni, mindig kell a plusz és a löket, adja meg azt akármi. Pörög és forog. Máskor persze ki sem tudod robbantani, meg sem tudod mozdítani. És meg sem érted.

Távol mindentől. Csendben figyeli az ismerős szempárt, a finom ajkakat, a hajzuhatagot, amelybe temetkezve szippant mélyeket. Ez elég más? Nem a hóban feküdni, nem fogadni a bordába fúródó bütyköket. Máshol lüktet és máshol bizsereg. Csak már keresni kell, némám ért egyet a másikkal és ellenkezik egyszerre. Ujjai mohón kapnak utána, szorongatják magához és válnak bilinccsé. Aranyozott, rideg acélbilincsé.
Drine
Kiejteni, épphogy csak kicsusszanni hagyja kicsusszanni ajkai között. Bőrére tapadnak, felfalják kicsit, hogy legyen egy vele, hogy legyen ismét egész és ne érezze azt, hogy egy féreg már rég felfalta az egészet, hogy kimarta a sav a bensőjét és olyan tisztára mosta, mint az anyja a fehér lepedőt. Hogy ne.
Drine
Újra és újra vele, mellette, egészben, mélységben. Mert ki mással? Megszokás, hatalom és étvágy. az ember rohadt kényelmes teremtés, nemigen keresi a nagy változásokat, főleg ha azok ugyanúgy emberek és ugyanúgy ragaszkodnak, avagy kapaszkodnak. Újra és újra a nevét súgja, újra és újra magához vonja, öleli és csókolja. Újra és újra keresi magában az érzést, majd rájön, hogy ott van az, csak...
Más.
Bocsáss meg jöhetne ajkaira, újra és újra. De nem az jön. Kedves szavak, mocskos dörmögés, csodálkozás. Úgysem bocsátaná meg, talán meg sem értené, hisz önmaga sem érti. És érzi. Minél közelebb vonja magához, úgy érzi, annál jobb, könnyedebb. Fellángol aztán, pillanatokra, percekre, órákra, hisz ki számolja. Itt távol vannak, itt más is lehet, nem csak arcban, belül is. Itt pihen, mint éjjelente, alvás közben és mégsem. Nem álmodik, sosem álmodik, nincsenek képek, mely elkísérik az álmok földjére, se jók, se rosszak. Ő ébren lát mindent, őt, vagy épp a bandát, akárkit. De jelenleg csak őt. Beletemetkezik a hajzuhatagba, elfelejt és messze jár. Sose bocsáss meg. Mert talán sose mész messzebbre, mint a karom.
Újra éhesebben markol belé. Mélyebben.
Nem hazugság volt az, ő képes szeretni, ő képes érezni. Ő egészen jól érezi magát abban, hogy valaki szereti. A kedves simítások, a mosolyok, az ölelések. Mindenkinek van ilyen oldala.
Akkor most miért érzi azt, hogy szép lassan hal a pillanattal együtt? ----

Vissza a valóságba.
Ujjai elszakadnak, nem marnak semerre, mintha nem is történt volna semmi sem. Bőrén libabőr fut végig, de inkább a hideg, metsző széltől, mintsem bármi mástól. Lehet egyszerre ennyire kettős valami? Jó és rossz, semmi és minden? Persze, tudja ő, minden lehetséges, csak akarni kell vagy elég kreatívnak lenni. Tény, ő egyszerűbb, mint bárki hinné és rosszabb, mint akárki remélné. Hiszen ott a világ, a sáros és kényelmes élet, a valakik, akik mélyre túrtak, messzire nyúltak és mindent elérnek, ahol ők, mindannyian vagy legalább a lényeg könyékig túr a mocsokban. Mert már az iskola falai sem szentek, már itt sem a csend és a könyvek simítása a lényeg. ----
Feltápászkodik, lustán és ráérősen, mintha övé lenne a világ minden ideje. Pedig aztán a legrealistább a világon szinte. Minden ember azt hiszi, övé a világ minden perce, hogy őt sosem éri utol majd és tovább marad, mint bárki más. Saját önmagukat vetik bele a hazugságba, hajtanak mindent és semmit sem néznek, végül pedig ráeszmélnek, hogy folyamatosan rohantak előre, annyira, hogy a reméltekkel ellentétben, nekik jutott a legkevesebb. Noha, nem tudja előre, mennyi és mikor, nem fél tőle, mintha minden nap fel lenne készülve rá, irreálisan az iskolai falai között is, viszont sosem tudni, mi és hol éri el ugyebár. Nem ellensége a saját maga életének és kicsit mégis, hisz elég csak azt látni, miképp és hogyan tekint kapcsolataira.
Tagjait ropogtatja ki, az oldalán pihenő horzsolást minden kence ellenére iszonyatosan irritálja minden szövet, mégsem ordít. Csendesebb mint az átlag. Lassú és halk léptek, ezer arc közül pedig a sajátja figyeli ma a világot. Kell ennél több? Kellhetne. Fog is. Nincs mély szippantás, nincs mardosás és bizsergés. Csend és egy kicsit kifacsart béke, persze ezt könnyebb megbolygatni. Legnagyobb riválisa egyben az, akihez életét majdhogynem mindenhogy odaköti, már csak az igazi, rituális vérszerződés hiányzik a listáról, úgyis elmebaj minden és az egész. Mert rettegnek, félnek tőlük, elkerülik őket, mert úgy tekintenek magukra, mint az élet császárai, úgy viseltetnek és beszélnek. Megigazgatja a gallérját, az első pillantás és az utolsó is fontos, a külsőn múlik minden. Hisz van, aki az ész, aki az erő vagy épp a szépség, mégis, nem árt, ha önmaga is tud működni, nem pedig egyedül maradva egy-egy alkalommal, teljesen használhatatlan. Bármit, csak azt ne. Nem mintha nem lennének félelmei, rigolyái, panaszai. Csak mindent eltemet, pedig tudja, egyszer minden visszavág, mégis, másfele figyel, mást alkot.
De hol van vajon az ő megváltása? Sehol?
Néha nagyon hülye kérdései akadnak az élethez.

Én sosem kérek elnézést.

Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.

~~Kedves~~ Mr. Åkerman!

Így van, az ember kegyetlenebb lény bármely vadnál és milyen kegyetlen Ön, mennyire fél az, aki még nem látta a sötétséget, nem nézett szembe szörnyetegekkel, hófödte, alaktalan árnyék hercegi testbe öntve, egy csipetnyi az ősi alvilágból, az acél és jég embere, el sem tudom képzelni mekkora respekt övezi odaát, vagy hány gyermek sír fel álmában Ön miatt.
Azért tud jó is lenni, nem csak párbajhős, ugye? De ki tuja azt valójában milyen is, mennyire művész, vagy érintései mennyire hamisak.
Ön a Névtelen ember ezer arccal, mintha az aszasszinok megtestesítője lenne a tél és hó birodalmában, ott messze északon, ahová én szerencsére kevés vagyok ellátni, látni magát, a halál lovasát, ahogy szedi áldozatait. De ölt-e már?
Csak az számít, Önmaga, a száraz szemei, hogy fattyúságát is úgy viseli, mint jégkoronát és megerősödött persze, mert az apja látta, hogy így lesz, talán Ön a legerősebb ott azok között, akik kicsit mind rajongva nézik, vagy próbálják megfejteni hosszú ideje már.
Szörnyű lehet Önnel az arénában, mintha gyilkos vaddal néz szembe az ember, mert nem érdeklik foltok és vér, talán halálig is küzdene, ha a gladiátorok világában lennénk, bajnok.
De az még Önnek is kell, hogy szeressék, talán ember mégis? Folyton ezen gondolkodom, nézek kapkodó ujjai után, ahogy szinte megfojtja a lányt mohóságában, de mégis ez kell neki, a vad erő, hogy ennyire kell magának az, hogy szeressék.
Tartozzon valahová, riválisa remélem méltó és legyenek csak az élet császárjai, Durmstrangos csúcsragadozók, Öné a szerep
Minden, csupa nagybetűs elismerésemmel, hogy szavai a halált változtatták élővé,
nincs több hozzáfűzni valóm, mert a szavakat nem fejezi ki eléggé hódolat,

hideg borzongással: Clive S. McGonagall

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje listája