Lába megcsúszott egy sárfolton, a kegyetlen jele annak, hogy a hideg lassan kicsit visszaszorul, hogy az élet ismét éled, még itt, a világ egyik végén, hogy nem lesz örökké sötét és hófújta vidék, szürke és egyhangú. Megint a megújulás és társai, örök körforgás és annak minden jó vagy épp hátrányos hozadéka. Napszúrás ma már nem kap, az már egy ideje a horizont alatt, azért még rövidebb nappalok zengenek erre, de minden perccel ez is több, kevesebb arra, hogy kedvence, az éjszaka és azok izgalmas pillanatai kitöltsék idejét.
Megcsúszott, és hát igazából ez állította meg, kicsit csoszogva, ingadozva haladt eleve, eleve hülye ötlet volt erre kerülnie, belátja. De sok lehetősége amúgy nem volt, nem mintha a menekülés miatt.
Nem mindig van a csúcson, nem mindig tudja azt, mikor kellene inkább azt mondania, hogy most nem és elég. Pedig nem is harcolt, talán csak a természettel és annak erőivel, a csúccsal, majd a lefele úttal, a gondolatokkal és saját ördögeivel táncolva. Mert mindenkinek kell a csend. Tenyerei felhorzsoltan nem sokat érnek, maga a pár méteres zuhanás pedig elég volt ahhoz, hogy teste több pontját, arcát is lehúzza, vöröslő foltok, mélyvörös és fekete keveréke adja ki a sebek tetejét, vagy csupán a lassan lilába forduló zúzódások sem tesznek jót a fáradt testnek és léleknek. Sosem aludta igazak álmát, gyerekként attól rettegett, hogy sikító anyja tör rá, tépetten, őrülten és rángatja ki a sötétbe és a semmibe, aztán pedig, hogy az új anya egyszerűen megfojtja a betolakodót, párnát nyom az apró, csodálkozó arcra és az utolsó rúgásig ott tartja. Aztán megszokta, hogy nem kell, hogy nem akarja és vannak már dolgok. Hogy mulat, Drina mellett van és hallgatja szuszogását vagy épp együtt teszik, hogy Ragnar üvölt a fülébe bódultan, ő maga pedig laposakat pislog hasonló állapotban, hogy pörög vagy csak egyszerűen valami mást csinál. Vicces. Valahol ő a csendesebb és mégis a vadabb, vagy csupán csak azért tűnnek fel a különbségek, mert más rámutat. Nem keresi rég, nem kutatja, nem akar senkit sem másolni, arra sosem volt kapacitása. Amióta saját, gondolkodó és egész érettnek mondható személye kiforrta magát, azon volt, hogy más legyen. Valahol pedig ez mégsem olyan könnyű, elvégre vannak elvárások, általános viselkedési formák és a többi. A színjáték.
Megcsúszott, lába rándult egyet, roppant, nem kellemes. Megállt végül. A sok nem alvás most már valóban sok, a kosz alatt ott vannak a sötét karikák, fejében pedig egy viszonylag száraz, vízszintes hely, egy ágynak mondható akármi, amin elnyúlhat. Aztán mégis a földre huppan le, egy fa tövébe, mint tűző napos pillanatokban, hátát a törzsnek vetve. Kimelegedett, amúgy sem fagyos fajta, de ha elpilledne, ezen rétegek lesznek amik védik, de bűvölhet még melegebbet is, ha nem lenne karja fáradt, már ezen ügyködne. Mégis csak ül és ül, feje előre bukik, hallja saját, apró és kapkodó lélegzetvételeit, a beszakadt körmét egy pillanatra, csak mert ennyit enged a látási viszony, majd csend.
Neve hallatán meglepve emelkedik meg a feje, pedig aludt. Éberen, szinte testén kívül volt, mint valami kísértet, aki a húst látja, ami a földön maradt, mozdulatlan, míg ő maga új életbe került. Bámulta magát, a görnyedt hátát, amit most kihúzott, a csapott vállakat, amik ropogva de egyenesek lettek, és a koszos arcot, amik most az érkezőre pillantanak. Nem hallotta jönni és már számol magában, nem teljes mértékben tökéletességhajhász, de mégis, máskor ez végzetes. Saját ajkára harap, bár az nem fáj és nem sebes, hüvelykujját a horzsolásba mélyeszti.
- Greta, üdvözöllek itt – mintha egy olyan hely lenne, amit be kell mutatni, pedig kosz, föld és egy fa törzse, a birtok mindig csodás volt, azzal sosem volt kivetnivalója, hogy tökéletes hely, ha elhagyja az ember a falakat. Elegen voltak, néha túl sokan, ezért tudja melyek azok a pontok, ahova nem szívesen lépnek. Sok mindent tud. De azt nem, a lány vajon mit kereshet idekint? Ő neki olyan, mint a szép virágszál, amit inkább nem fog meg, mert a szirmok megtörnek, bebarnulnak aztán pedig elhullajtva tűnik el a csoda. Ez az iskola kemény embereket nevel, mindegy mi van a láb között, mégis, ennek olyan színes és széles a skálája, hogy nincs egyforma szinte.
- Nem, nincs – tűri egy laza mozdulattal hátra az arcába lógó tincseket. Csatakosak még kicsit, ráférne mindenére egy mosás. Ő csatakos. És minek hazudjon? - Utálom a tavaszt, a sziklák csúszósak, mert olvad. Ilyenkor már nem jó egyre sem felmenni, hogy vadvirágot keressen a hülye, akinek sok az ideje – halkan és mégis totálisan érthetően beszél. Minek hangosabb. Egy sóhajnyira van tőle csupán. - Te mit keresel idekint? Mindjárt zárják az ajtókat.

Talán ő maga sem akarja tudni, honnan szedte az ötletet.
Igazából most nem is ez a fontos, hisz ha az ötletet nem is ismeri, azt tudja, hogy mégis miért. Mert ugye mindig kell egy faktor, amit meg kell ugrani, minden esetben kell valami, ami hajtja és lüktet, mint egy kifordult boka, vagy épp maga a szív, amely életét ad és amely ha megáll, akkor annak is vége, ő pedig nem akar elveszni egy pillanatra sem. Mintha attól tartana, hogy elpuhul, megszokja, hogy kényelmesebb a fotelben ülnie és néznie a világot, akármennyire lehetetlen kép ez tőle. Aztán mégis ott van az, hogy menekülni kell néha egy kicsit, csak épp annyit, hogy a feje üressé váljon, hogy csak arra gondoljon ott és akkor, hogy hova tegye a kezét és a lábait hol támassza, hogy idő előtt ne zuhanjon.
Mégis megtörtént, kicsit veszített és a gondolatok sem mentek messzire. Semmivel sem lesz jobb az odabent uralkodó dolgokat olyannal foltozgatni, amikkel amúgy mulatnia kellene. Kellene a csend, ez való igaz és egy jó nagy adag pihenés. Ahol gondolkodhat, talán itt a fa alatt lett volna rá ideje, ha felébred, ha jobban lett volna, de úgy néz ki, a sors meg minden feljebbvaló akarat ezt nem akarja. Valaki mindig mellette, ez fura annak, aki pusztítani kíván.
- Meg is másztam, a gondok lefelé kezdődtek. De csak egyszer kell leesni és ügyesebb lesz az ember - és a legtöbb esetben halott. Előtte azonban még sokan vannak, itt csak sebekről van szó, az ijesztő küllemről vagy épp együttérzésről a tekintetében. Mert valami olyasmit lát. Itt sokan és sokszor járják a vidéket, sehol sem új az, ha valaki elesik és feláll. Nem tudja, hogy a vele szemben lévő mennyire és mennyire merült el valaha a kinti világban, furcsa népség ez itt, mindent úgy és másképp tesznek talán vagy csak úgy gondolják. Nincs ismerete sok vele, Greta kívül esett mindig is a körön, messzi tőlük a saját világával és életével, ha néha többet hallani, az sem oly botrányos mint mondjuk az ő dolgaik. Vajon ő is azt látja? Hogy egy a csordából, egyedül, sebesen és mégis a nagyvad, aki mindig valamit vadászik, ügyködik és cselekszik, aki nem jó, akit talán most sajnálni sem kell, mert maga sem kéri, nem olyan fajta.
- El. Ki vagyok én, hogy ne bízzak abban, amit mondasz. Nyílik errefelé minden, ha kell, ha nem - mert ugyan az ember bizalmatlan, mert az ember hazudik és ferdít, mert a legjobb dolog, ha valakinek titkai vannak, amiket meg lehet fejteni, ki lehet bontani és aztán fel lehet használni mindent a maga javára. De aztán mégse, őt most nem kell elemezni, nem kell kutatni, nem kell harcolni mindig és ellenfelet, prédát keresni és teremteni, úgy néz ki, elfelejtette milyen az egyszerű és semmis beszéd, az, amikor csak lenni kell és hagyni, hogy menjen előre a pillanat. Mert akár elfedheti a másik a dolgait, akkor sem túr bele, hagyja, hogy hadd dédelgesse maga, a virágok pedig ugyan nincsenek a kezébe, de nem is nyílt ki mind, az érdemesek még csak most nyújtóznak az ég felé. A lány közben számára kész titok, tekintetét nem veszi le róla, marad és figyel, majd aztán kapcsol, megint egy pillanatra úgy néz, mint a nagyvad.
Nagy levegőt véve és még hosszabban kifújva igyekszik kiadni minden rosszat, miért is ne eresszen már le, mint az előbb amikor majdnem aludt. Aztán a levegő egy pillanatra megreked, keze is csak épphogy, alig rándul, amikor megérzi a finom, puha ujjakat az arcán, úgy, ahogy gondoskodva, óvatosan simít végig a seben, ahogy Drine is szokta, mikor tele van mindennel, főleg foltokkal. Nem fázott eddig se, most mégis mindene tiszta libabőr, majdhogynem reszketeg, de hamar el is tűnik, mintha ott sem lett volna, egy kósza pillanat és semmi több, ahogy az ő rezdülése, ahogy az egész elmúlik. Szemeit akaratlan hunyta le, most ismét rászegezi, ajka apró fintorba nyúlik.
- Az a vén satrafa csak ne nézegessen engem - tény, elégszer adott rá okot, hogy legyen mit is nézni. - Nincs jogom? Ez kész zsarnoki elnyomás! - tiltakozhatna, de úgy néz ki, minek. Mert hát, amit már rég megtanult, hogy a lányokban is van elég erő, őket sem kell félteni, ha arról van szó. Nem úgy, mint őket, ők másban erősek, a legtöbb, vannak kivételek de azok általában nem is esnek a látótérbe, mindegy is. Sóhajt egyet és a fatörzsnek dőlve hagyja magát a sorsnak, no meg annak, hogy a finom ujjak matassanak rajta. Mert fog mit találni.