Helena legutóbbi kitörése már túlment egy ponton. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy nem lenne képes bántani egy nőt akinek két gyermeke van, ám mostanában annyira labilis lett az állapota, hogy nem vagyok benne biztos, hogy következőre nem borul el és tesz valami olyat, amivel nekem fog legtöbbet ártani. Aludnom sem sikerült, így egy jó nagy kávéval indítottam a napot, majd úgy mentem el dolgozni, miközben csak azon járt az agyam, hogy mit fog Helena következőre tenni, hol fog majd megjelenni, szégyent hoz rám a munkában pédául... valószínűleg most ez egy jó ideig még fejtörést fog okozni nekem. Hamarabb értem be a tervezettnél, az irodában pakoltam le a cuccaimat és az asztalomhoz léptem. Ahogy leültem és a kávémat szorongattam kezeim között, szemem megpihent a bekeretezett mozgóképen, amin Helena, Blaise és én szerepelünk. Mindenki mosolyog, emlékszem akkor minden normális volt épp, szeretnék ismét egy olyan időszakot, amikor nem kell azzal törődnöm, hogy épp Helena mikor fog idegösszeroppanást kapni, vagy hogy ki foglalkozik majd Blaisszel... percekig merengek, mikor hirtelen vág be a kép a tegnapi napról, az ikrek boldog arcáról, Doris nevetéséről... igaza volt, tényleg megváltozott az életem ebben a néhány napban, de igazából még nem tudatosult teljesen bennem, hogy mivel is fog járni, hogy hogyan fogom őket beiktatni az életembe... valahogy ezt meg kell oldanom, viszont az első lépése ennek az, hogy elmegyek Dorishoz és megpróbálom megbeszélni vele a tegnap történteket. Meglepett a nyugodtsága, az, ahogyan kezelte Helenát. Viszont ennek ellenére sem hagy nyugodni a mondandója, még ha nem is gondolta teljesen komolyan, csupán a feleségem lerendezése végett. A kávémat kiiszom, aztán felkelek és sietős léptekkel indulok meg a nő irodája felé. Tudom, hogy egyelőre nekem nem lesz munkám, majd csak a délelőtt második felében, nagyon remélem, hogy őt is az irodában találom. Egy pillanatra megtorpanok az ajtaja előtt, de felsóhajtok és kettőt koppintok. Amikor jelez, hogy szabad, óvatosan nyitom ki az ajtót magam előtt és belépek rajta. - Jó reggelt. Beszélhetünk? - Kérdezem udvariasan, óvatosan, de egyelőre nem lépek előrébb, mert ha nem alkalmas, akkor elmegyek. Remélem, nem fog elhajtani.
Nem tudtam hova tenni a felesége viselkedését és nem is akartam, nem beszámítható és egy szanatóriumban lenne a helye egy ilyen nőnek. Még a tulajdon gyerekemet sem bíznám rá Shane helyében, de ő tudja, nekem nincs jogom beleszólni, na de abba, hogy hogyan viselkedett a házamban... abba van beleszólásom. Már levédettem a birtokot és már nem csak egy dada vigyáz rájuk, hanem kettő és az egyik dada egy auror, akit magam választottam ki. Lehet a háborúnak vége, lehet hogy most nem támadott a gyerekekre, de sose tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Vajon holnapra őrültebb lesz Helga? Sokat gondolkodtam, hogy végül mit tegyek... ha ilyen állapotban, akkor talán a gyerekek épségére figyelve jobb lenne, ha Shane nem jönne át hozzánk többet. Azonban nem tilthatom el a gyerekektől sem, jól érezték magukat, bár eléggé neheztelnek rá, amiért látták, ahogyan azzal a buta nővel mennek el. Sokat igaz nem hallottak, de biztosan tudják, hogy probléma volt köztünk, az én kis Willem felajánlotta, hogy majd jól bokán rúgja a nénit és a kislányom pedig seggbe böki majd egy tűvel. Az én két kis harcos tigrismajmom. - Akkor se mondok el semmit, főleg nem egy szőke ribancnak! - imádtam a kihallgatásokat, pedig nem is kellene részt vennem rajtuk, de egyszerűen imádom. A köpése elől elég sikeresen kitérek, majd sóhajtok egyet. - Azt hittem, hogy a könnyebb utat választod, de legyen. - lépek közelebb, megemelem a lábamat és szépen a testközéppontja fölé helyezem a cipőm sarkát. A szemeibe pillantok egy igencsak furcsa mosollyal, akikkel már dolgoztam, azok elfordultak már. - Nem mered. - nevet fel kétségbeesetten, majd szépen lendül a lábam és ő felkiált. - Tolhatom mélyebbre is ám. - jegyzem meg nyugodtan, majd zihálni kezd és már köpi is a neveket és az információkat. Hátrapillantok. - Vidd el és hallgasd ki, ha probléma van, csak szólj, megoldjuk, nem? - mosolygom a macsóra, majd ő hevesen bólint, már éppen viszik ki a férfit, amikor meghallom a kopogást. Vajon ki lehet és mit akarhat tőlem? Elhagyják az irodámat, csak akkor engedem be és elindulok az asztalom mögé, majd leülök a székembe. - Úgy érzem elkerülhetetlen lesz, foglalj helyet. - mondtam és mutattam az asztalommal szemben elhelyezkedő fotelekre mutatva.
Nehéz nekem ez az egész helyzet, mert egyrészt magamat hibáztatom már az ő hülyeségei végett... hiszen ha be akarom vallani magamnak, akkor igenis volt részem abban, ahogy jelenleg viselkedik. Még amikor Doris eljátszotta a halálát és úgy tudtam, hogy meghalt, kikészültem és Vesta volt az akinek egyedül engedtem, hogy beszéljen velem, hogy megpróbáljon visszarángatni a való életbe... ő pedig csak lógott a levegőbe és talán ekkor érezte a legjobban azt, hogy mennyire fontos volt nekem Doris. Innentől kezdve a kapcsolatunk egy nagyon nagy lejtőn indult el lefelé, igen hirtelen és gyors tempóval, egészen Blaise születéséig. Utána én is megenyhültem és volt néhány pillanatom vele, nyugodtabbak lettünk és a feszültség is megszűnt. Persze ez csak felületi volt, belülről ugyan úgy emésztette őt a dolog, a féltékenység pedig a mindennapunk részévé vált. Ugyan Doris visszatérte okozott benne nagyobb összeomlást ismét, de valamiért úgy érzem, ez most más, ez most sokkal rosszabb. Ez pedig megvisel. A rengeteg gondolat, a megoldások kutatása... igaz még csak rövid ideje történt ami történt, de azonnal lépnem kell mielőtt még nagyobb bajba sodor. Már nem tudom, mennyire bízzak a feleségemben. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyen helyzetbe kerülünk. Ahogy Doristól kihozzák a férfit akit valószínűleg kivallatott, csak összeráncolom a szemöldökömet miközben végigtekintek azon. Igen megviseltnek tűnik, kicsit meg is borzongok ennek láttán, nem szeretnék a nő kínpadjára kerülni. Emlékszem már régen is igen drasztikus volt, most pedig, hogy a kezébe adták a lehetőséget, az eszközöket, biztosan nem kíméletes, senkivel sem. Viszont örülök neki, hogy beenged, még ha nem is túl nagy örömmel. Becsukom az ajtót, aztán pedig helyet foglalok. Még mielőtt bármit mondanék, körülnézek az irodában, nem jártam itt azóta, hogy az övé lett. - Úgy érzem, beszélnünk kellene a tegnap történtekről. - Felsóhajtok, majd a tekintetét keresem. - Én... nagyon jól éreztem magam a gyerekek társaságában. Igazán jól neveltek és okosak. - Még ha nem is mondom ki konkrétan, ezt veheti dicséretnek, de szerintem nem mondtam semmi újat, főleg, hogy ő is látta, mennyire könnyen és kedvesen viszonyultunk egymáshoz az ikrekkel. - Remélem Helena nem rondított bele az idillbe. Tudom, hogy ígyis nehezen engedtél hozzájuk... - Nem szeretném, ha többé nem láthatnám őket. Már ennyire kevés idő után is érzem a köteléket, és még inkább meg akarom ismerni őket. Még ha nem is tudhatják meg soha, hogy én vagyok az apjuk... nekem az tökéletesen elég, ha néha meglátogathatom őket és Dorist.
Még mindig nem találtam megoldást a problémára és erre az egész helyzetre és igazán gondolkodni sem akarok ezen, nem az én dolgom. Az ő őrült felesége a gond és a féltékenysége, mintha nem tudta volna, hogy Shane ENGEM szeret és NEM őt. De nem fogom vele megértetni, számára csak egy behatoló vagyok, aki elakarja venni a férjét, de ilyen undorító és gerinctelen férfira nincs szükségem. Boldog vagyok egyedül, mindig is boldogabb voltam egyedül, mint ha lett volna velem valaki. Azt biztos, hogy valamit tenni fogok és meghozok egy olyan döntést, aminek lehet senki sem fog örülni, de az lesz a legjobb. Megint itt van és beszélni akar, még csak időt sem hagy nekem, hogy rendesen átgondolhassam a dolgokat. Mintha megint készülne megfojtani az állandó jelenlétével és kajtat... biztos vagyok benne, hogy Helena erről is tudomást szerez majd és megint csak én fogok ráfázni arra, hogy kulturáltan viselkedem vele és a kettyós nejével. - Lehet ezzel egyedül vagy. - de hát kit érdekel, hogy Doris mit gondol, ő akkor is beszélni fog róla és rám erőszakolja a beszélgetést. Nem is ő lenne... - Nem kell bemutatnod nekem a gyerekeimet. Ismerem őket. - mondom gúnyosan, miközben villan egyet a szemem. Nem tudom, hogy miben reménykedik. Már felesleges és nevetséges. Csak figyelem őt és sóhajtok egyet, naiv és gyermekded álomba ringatja magát, azt hiszi jelenleg nyeregben van, de valaki kiborítja a nyeregből, és... én leszek az a valaki. - A feleséged viselkedése kritikán aluli, főleg hogy egy nemes hölgyről van szó, minimum egy szanatóriumi kezelésre kéne elvinned. - jegyzem meg neki, hiszen a nagy Helena Gaunt a kifinomultság és a jó viselkedés mintapéldája volt egy egész életem át. Ő volt mindig a felsőbbrendű, míg én csak egy senki voltam a családja szemében, mégis kettőnk közül én vagyok az, aki emberekhez méltóan tud viselkedni. - Amíg nem kezdesz vele valamit, nem látogathatod meg a gyerekeket az ő védelmük érdekében. - mondom neki határozottan és még mielőtt bármi meggondolatlanságot mondana, újra szóra nyitom az ajkaimat. - Kétségbeesés és reménytelenség ül a szemedben, nem vagyok hülye, nem tudod kezelni a helyzetet és kezdesz kifogyni a lehetőségekből, még véletlenül se hazudd, hogy ura vagy a helyzetnek. - figyelmeztetem őt.
Nem számítottam megértésre vagy kedves fogadtatásra. Az első napunk után még reménykedtem ilyesmiben, hiszen olyan más volt... de annak is hamar véget vetett, valamiért úgy érzem, hogy ez egy védelmi mechanizmus részéről, egy fal amit felhúz maga és a gyermekek elé. Egyébként sem akartam tőle semmit, de persze ő ezt nem tudhatja, hiszen régen nem adtam fel, minden gondolatomban és tettemben csak az lebegett, hogy őt valahogy visszaszerezzem. Viszont ennek akkor vetett véget amikor eljátszotta a halálát. Most nem tudnék már rá úgy gondolni. Egyedül az ikrek miatt vagyok még itt, de szavaiból mégis azt veszem ki, hogy körülbelül feleslegesen. Csupán összehúzom szemöldökömet, nem válaszolok, nincs értelme, mert ha már a dicséretet nem veszi jó néven, akkor milyen mondandómat fogja? Valahogy gondoltam, hogy Helenával fog dobálózni és hogy valami hasonlókat fog a fejemhez vágni. Nem ismeri a helyzetemet, a helyzetünket, nem tudja, hogy az évek alatt amikor szükség volt rá, hogyan kezeltem a helyzetet... mégis hogyan tudnám neki elmagyarázni, hogy már megtettem a szükséges lépéseket, ha nem hisz nekem? - Már tettem intézkedéseket a feleségem ügyében. - Határozottan, de mégis semmitmondóan jelentem ki ezt. A gyomrom összerándul, amikor azt mondja, addig nem találkozhatok újra a gyerekekkel még őt el nem intézem. Egy kicsit zsarolásnak hangzik nekem ez az egész, de nem közlöm ezt vele, mert csak rosszabb lenne tőle a helyzet... inkább felsóhajtok és felemelem a kezem. Ám ahogy szóra nyitnám a számat, ő teljes állapotfelmérést ad rólam. Részben úgy érzem igaza van. - Részben valóban igazad van, ezt nem tagadom. - Hiába próbálnám elmagyarázni, hogy nem küldhetem el őt, mert akkor a hírnevünknek, a családom hírnevének annyi lenne... túl sok szem szegeződne ránk és túl sok kérdést tennének fel. Ez pedig rosszabb lenne, mint az, hogy otthon tartom őt, benyugtatózva. - Viszont nem hinném, hogy veszélyt jelentene a gyerekekre vagy rád és gondolom, hogy te is megtetted a szükséges intézkedéseket a birtokodon. - Komoly tekintettel pillantok rá, mozdulatlanul ülök vele szemben és le sem veszem róla a szemeimet. - De rendben, legyen úgy, ahogy te akarod. - Némi sértődöttség talán hallatszik a hangomban, rossz érzés, hogy ennyire nem bízik bennem és nem hisz abban, amit mondok. Úgy érzem, újra ott vagyunk, ahonnan anno elindultunk. Pedig naivan bíztam benne, hogy lehet másként.
Egyáltalán nem várom el, hogy megértsen, azt meg pláne nem, hogy felfogja, amit mondani akarok neki. Sose tisztelt meg azzal, hogy valaha is igazat adott nekem, sosem voltunk egyenlőek, mindig csak ő volt az, akinek igaza lehetett. Mindig ő volt Shane, aki mindenki másnak az áldozatául esett, akit mindenki bántott, pedig nagyon egyszerű a képlet, csak egy gyenge lábtörlő volt, akibe mindenki beletörölte a lábát, még jó magam is, amikor eljátszottam a halálomat. - Mielőtt bármit félreértenél, nincs ellenemre, hogy a gyerekekkel légy, láttam milyen hamar egymásra hangolódtatok. - mondom egy halvány mosollyal az ajkamon, de a pillanat törtrésze alatt el is tűnik onnan. - Színtiszta gyűlölet és utálat sugárzott a szavaiból és a tetteiből is. Idő kérdése, míg a haragja tettekre kényszeríti. - ez a munkám, én ilyen férgekkel foglalkozom, amilyen a felesége is, mindenkit kihallgatok és mindenkin csak ugyanazt látom, hogy az érzéseik egészen odáig vezetnek, hogy dolgokat tesznek... nem éppen szép dolgokat. Nem várom, hogy megértse. Sóhajtok egyet és kicsit gyengédebben pillantok rá... aggódom érte is. - Felfog emészteni és már így is eléggé kimerített. - akármennyire próbálom rejtegetni... az az bizonyos ösztön megmaradt, amiről azt hittem már rég kiöltem magamból, aggódom érte. Hiába utáltam, mégis tudtam, hogy tönkre fogják tenni és lám, igazam lett, egy megkeseredett férfi lett ezernyi gonddal. - Ideje lenne elgondolkodnod, hogy mi lesz veletek... veled és Blaise-zel, ha ő már... kiesik a képből. - mondom neki, mint ahogyan egy barát tenné... talán most éppen erre van szüksége, hogy valaki foglalkozzon és törődjön vele. Talán szüksége van valakire, aki átlát az álcán és meglátja a férfit, aki segítségért kiállt, de senki sem hallja meg. Azonban... A következő megjegyzése kissé talán szíventalál és felhúzom magam rajta, majd mindkét kezemmel az asztalra csapok és felállok. - Az emberek, akiket te családodnak nevezel, mindig is veszélyt jelentettek rám! - pedig nem akartam ezt felhozni, nem akartam feltépni ezt a sebet, de ő mégis feltépte, letépte róla a tapaszt és most ezer helyről vérzik. - Nem kell elfogadnod a döntésemet, de akkor távozz az irodámból. - mondom neki, miközben mutatok az ajtóra. Ha nem tetszik neki valami, akkor eltakarodhat innen, én minden erőmmel azon vagyok, hogy jót tegyek mindenkinek. Megengedtem, hogy találkozzanak, sőt. Miattam találkoztak, de a gyerekek érdekében jobbnak látom, hogy ameddig az őrült felesége kiszámíthatatlan, addig ne keressen minket.
Egyáltalán nem tudom eldönteni, hogy mit gondolhat most Doris. Egyik pillanatban tekintetében az utálatot látom, a másikban pedig a kedvességet. Még ha csak néhány apró kellemes szava is van hozzám, ezek mind biztatóan és jólesően hatnak... az utóbbi időkben nem volt részem ilyesmiben, vagy ha mégis igen ritkán, és most hogy megismertem a másik két gyermekemet, az ikreket... egyszerűen átértékelődtek a dolgok bennem. Kicsit felszabadultabbnak érzem magamat, még ha nem is ezt kellene. De csupán Dorisnak köszönhetem azt, hogy így érzek. Haloványan viszonozom én is a mosolyát, de csupán csak addig a pillanatig, még ő is... - Köszönöm. - Ez megnyugtató, hogy mégsem azt akarja, hogy ne találkozzam velük, de mégis ott az a HA, és az a DE. - Mindent megteszek azért, hogy többé ne találkozzatok. - Nem tarthatom bezárva a feleségem, de ha minden igaz, a bájitaltól amit majd viszek ma haza, nem sok lehetősége lesz ilyesmikre. Az majd jól kitisztítja a fejét és reméljük, hogy átgondolja a saját lehetőségeit. Nekem már nincs túl sok ötletem arra, hogy mivel foghatnám őt vissza, mivel gyógyíthatnám meg, mert szerintem ez már veszett ügy... Lehajtom a fejem. Nem kell senki sajnálkozása, még ha tudom, hogy pontosan úgy van, ahogy mondják. Érzem magamban belül, de nehezemre esik bevallani, főként a családom miatt. Aztán felemelem a fejem amikor úgy érzem a hangjából, mintha aggódna kicsit értem... és a fiamért. Talán kissé el is kerekednek a szemeim, de hamar megpróbálom leplezni a meglepettségem. - Lehet, hogy el kellene. - Ennyit tudok csak hozzátenni, mert a gondolataim ezerfelé cikáznak ismét. Fogalmam sincs mi lenne akkor. Mi változna? Talán a fiam többet lenne egy dadussal vagy anyámmal. Nem szeretném, ha túl sok időt töltene a Zabini kúriában. Főleg, hogy most már kezd abba a korszakba lépni, amikor több minden érdekli és ragadnak rá a dolgok. Vajon kijönnének az ikrekkel? Hisz szinte egyidősek... Talán lesz rá lehetőség, hogy egyszer majd elvigyem őt is magammal Dorishoz, de még nem szeretném ezzel zargatni őt. Túl sok lenne. Eddig tartott körülbelül ez az idilli pillanat, hiszen Doris felcsattan a kijelentésemre. Nem lep meg, amit mond az pedig főként, de úgy érzem, nem én vagyok a hibás azért, hogy ezt előhozza. Hiszen most egyértelműen csak Helenáról beszéltem, a feleségemről aki éppen nincs a helyzet magaslatán, de ő már az egész családommal dobálózik. Összeráncolom a homlokom, de továbbra is nyugodtan ülök előtte. - Lehet, hogy ez így volt. De őszintén? Mára már úgy érzem, te nagyobb veszélyt jelentesz rájuk. - Szinte figyelmen kívül hagyom a kijelentését, miszerint ha valami nem tetszik, el is mehetek. Auror lett belőle, nem is akármilyen, egy parancsnok, akitől mindenki félhet, hiszen meglett a hírneve, a tetteivel pedig máris nyomást gyakorolt az emberekre. - Nem akarok a múltról beszéni, a múltba kapaszkodni... most csak az számít, mi lesz, a jelenben. - Kicsit lehet, hogy érzelgősnek tűnök és lehet, hogy Dorist nem érdekli amit mondok, mert már felzargattuk a múltban történt érzéseket, de... azért megpróbálkozom ezzel, mert én már eltemettem magamban az életem azon részét, és megtanultam a jelenre koncentrálni.
Szerettem volna annyiban hagyni a dolgokat és elfelejteni mindent. mindent ami valaha is történt, de az tett engem ezzé, aki most vagyok. Hosszú volt az út, sokkal hosszabb, mint számítottam rá, de most már lényegtelen. Van két csodaszép és okos gyermekem, van egy jó állásom és egy viszonylag boldog életem, nem kell más. Nem kellenek a felesleges gondok, nem kellenek a felrsleges próblémák és igazából ő pláne nem kellett volna vissza az életembe. Mégis feltörnek a régen elfelejtett emlékek és ösztönök, hiszen akkoriban ösztönösen védtem, ösztönösen törtem le az álarcokat, amelyek mögé próbált elbújni. Sose értettem előttem miért próbált elbújni, hogy miért akart egy hamks képet mutatni magáról, de már mindegy, ismerem őt, hiába lett más és felnőtt, akkor is átlátok a szitán. Mindig is eh volt a baj, túl jól ismerem az embereket... - Nincs mit, próbálsz a barátjuk lenni, nincs okom megvonni tőled őket. - felelem neki könnyedén és valóban így is érzek ezzel kapcsolatban. De a felesége mindent megváltoztat, mert tudom hogy amint sarokba szorítva érzi majd magát, megszűnik minden egyes igyekezete, hogy ne tegyen semmi rosszat. Helena nem fog ésszerűen gondolkodni, egy dolog fog a szeme előtt lebegni... hogy elveszítheti a férfit, akit csellel megszerzett a hosszú évek alatt. - Nem tudod örökre ezt csinálni, eljön a pont, amikor rákényszerülsz a nehéz döntésre, d ene legyen igazam. - mondom neki. de nem biztos, hogy értékelni fogja ezeket a szavakat, azonban valakinek le kell mondania neki, mert nem akarom, hogy hazugságban éljen. Valahol sajnálom őt, hogy ilyen helyzetbe került és hogy olyen nehéz a feleségével, de végül ő vette el, egye amit megfőzőtt. Sajnos kinézem abból a nőből, hogy a saját fiával is képes lesz valamit csinálni. Látszik rajta, hogy meglepődött az elhangzottakon, talán én is így tennék a helyében. Nem tudom mit kéne neki mondanom, de valami azt súgja, hogy ez lesz a helyes döntés. - Van egy üres birtokom nem messze innen, ha úgy alakulnak a dolgok, akkor odamehettek. - nem hiszem, hogy Gaunték jó szemmel fogják nézni, hogy elteszik az útból a lányát. Sajnos az aranyvérűek nem tudják, hogy mi a helyes és mi nem... Mindig csak a büszkeség és a hírnév, csorba nem eshet a nevükön, hiszen mások véleménye mindig fontosabb, mint a sajátunk. Ezzel sosem tudtam azonosulni, nekem nem számított mások mit mondanak nekem, mert tudom ki vagyok és azt is tudom, hogy ki akarok lenni, ezen mások nem változtatnak. Nagyon fel tud néha idegesíteni és most eljött az a pillanat, amikor megint caak felviszi a vérnyomásomat... Nem tudom ezzel mit akar mondani, de csak csúnyán nézek rá. - Oh, szóval most én vagyok a gonosz és a rossz, mert elértem valamit, amit nem néztetek ki belőlem? - nem tudom, hogy miért jelentenék rájuk veszélyt, az apja biztosan megkaoja azt, amit érdemel, akkor is csücsülni fog, még ha nem is akar. Már nem tud mivel sakkban tartani és nem is engedem neki, többet senki sem vesz engem hülyére, nem hagyom. - Shane, te sem hiszed el... a jelenben élni? Hiszen én maga vagyok a múltad. - nézek rá, mert biztosan nem felejtett el mindent. Nem tud olyan könnyen felejteni, én sem tudok/tudtam. De lényegtelen is az egész...
Az utóbbi néhány napom csak arról szólt, hogy elgondolkodtam azon, milyen lett volna, ha a múltban nem történnek azok a dolgok a családom miatt. Ha én másként reagálok egy-egy helyzetre, ha Doris is másként él meg néhány problémát. Ha kicsit jobban simulunk egymáshoz, megértőbben fordulunk a másik irányába. Nem tudom. Lehet, hogy akkor boldogan éltünk volna, távol Angliától, távol a problémáktól... és akkor tényleg a gyermekek apja lehetnék most. Aztán az is lehet, hogy úgysem működött volna. Végülis már teljesen felesleges azon morfondírozni, hogyan változtathattam volna meg a múltat, hisz ez már csak a múlt... Mindennek ellenére nagyon örülök neki, hogy most ilyen türelmesen fordul hozzám az ikrek dolgát illetően. Természetesen tudom, hogy nincs más lehetőségem, bele kell mennem az 'ismeretlen ismerős' szerepébe, de talán majd egyszer, ha már elég idősek lesznek megérthetik, hogy én vagyok az apjuk és miért nem mondtuk el ezt sokáig. Persze ebben soha nem fogok egyedül dönteni, mindig figyelnem kell majd szavaim súlyát. Felsóhajtok amikor Doris úgymond a tények elé állít. Valóban nem mindig vagyok őszinte önmagammal, de ezt nem magam miatt csinálom, hanem azért, hogy megtaláljam az egyensúlyt a családomban. Nem akarom, komolyan, hogy a szemek rám szegeződjenek, nincs szükségem a kérdésekre... Helena családjának találgatásaira meg pláne. Épp ígyis elég fejfájást okoz már most is a helyzete. - Meglátjuk, mit hoz a jövő. - A jövő... nem tűnik olyan távolinak, a jelenlegi dolgok miatt, a tegnap történtek után. Nem akarom, hogy Doris ilyeneken gondolkodjon miattam, hogy teher legyen számára a családom, ismét. Főként, hogy olyan törődően és érdeklődően fordul most mindennek ellenére hozzám. Nem igazán tudom eldönteni, hogy melyik arca az, ami komolyabb, hiszen összezavar... és főként meglep. - Kedves tőled, de azért remélhetőleg odáig nem fognak a dolgok fajulni, hogy el kelljen hagynunk a kúriát. - Rázom meg a fejemet, hiszen soha nem tennék olyasmit, amivel bántanám fizikailag Helenát. Ha egyszer sor kerül rá, hogy el kell mennie, akkor azt úgy fogom tenni, hogy a családjaink jól lássák, miért is teszem ezt. Nem sodornám veszélybe a fiam jövőjét egy ballépés miatt. Soha. A kedvesség után most mégis sikerül áttérnünk egy vitázós fázisba. Ez nálunk azt hiszem elkerülhetetlen egy-egy beszélgetés alkalmával, már megszoktam, és igazából egyáltalán nem is lep meg. A felháborodása és az oktalan kérdése viszont annál inkább. - Én egyáltalán nem igy gondoltam. Arra céloztam, hogy nekik lenne félnivalójuk tőled, a múltbéli dolgok miatt. - Kicsit mentegetőzően nevetem el magam és emelem fel egy percre karjaimat. Valóban. Én félném apám helyében, félnék azok helyében akik Dorisszal tették amit tettek. Sőt, lehet, hogy nekem is kellene. Mert most, hogy megvannak az eszközei, úgymond a hatalom a kezében, bármikor használhatja. Nem lepődnék meg, ha igy is tenne. - Egyáltalán nem feledkeztem meg arról, hogy te vagy a múltam. Tudom és erre az ikrek is nagyon jól emlékeztetnek. Viszont... azok a dolgok amik akkor történtek már nem számítanak. - Igyekeztem mindent elengedni, minden olyan dolgot hátrahagyni ami már nem köthető a jelenhez. Lehet, hogy ezt nem olyan könnyű megtenni és igen... valóban nem ment egyik percről a másikra, de szükséges, hogy újra tudjuk kezdeni. - Te... nem tudod elengedni? - Egyáltalán nem rosszindulatból kérdezem, csupán érdekel, mit gondol és hogyan érez...
Minden gondja Helenahoz köthető, ha az a kis ribanc nem lett volna, akkor nem kavart volna be az apja és... De minden lényegtelen, ez a helxzet és nem is fog változni már, tehetünk bármit, most már veszve van minden. Mindketten lemondtunk már a másikról, talán már sosem tudna rám úgy pillantani, mint régen, pedig... Köztünk igaz szerelem bolt minden ellenére... Hiszen én mindig tudtam ő mit érez és ő tudta, hogy hogyan kell engem megnyugtatni. Bár ne jutna semmi sem az eszembe róla, talán tényleg ki kellene törölnöm az emlékeimet... Vagyis akkor kellett volna, most már késő. Sóhajtok a szavain egyet, majd a szemeibe pillantok. - A jövő nem mindig tartogat szép dolgokat. - jegyzem meg neki halkan. Hiszen mikor összejöttünk, akkor sem gondoltuk volna, hogy ilyen csúnya lesz majd a szétválásunk. Valahol reménykedtem benne, hogy talán az élet újra egymáshoz vezet minket, de túl sok év telt el és túl sok minden történt a sérelmek meg megmaradtak. Kicsit olyan volt, mintha megrekedtem volna egy kicsit, de a gyerekek miatt hamar tovább tudtam lépni, miattuk muszáj volt. Tényleg az a legfontosabb, hogy nekik minden jó legyen, sokat kérdezgettek róla, azt mondták, hogy kedves bácsi és finom volt a csoki, hát a csoki... Csoki mindenek felett. Nem akartam ráerőltetni a dolgot, csak előre gondoltam a dolgot és egy megoldást ajánlottam, de nem muszáj vele élnie, ez csak egy lehetőség. - Nem erőszak, csak szóltam, számíthatsz a segítségemre. - hiszen mindig próbáltam neki segíteni, bár nem kell belátnunk. Sokat gondolkodtam mostanában, hogy mit és hogyan kéne tennem, de tegnap óta pedig rengeteget... Helena elgondolkodtatott, vajon én is ilyet lettem volna, ha vele maradok? Ő sosem élt az állandó bizonytalanságban, hiszen amíg halottnak hitt, biztonságban érezhette magát. Nem tudom, de valamiért csak némán figyelem és majd csak utána szólalok meg. - Az igazságra esküdtem fel és tartom is magam ehhez Shane. - mondom neki, az apja mindenképpen megkapja azt, amit kiérdemelt az évek alatt. Zabini a nevével sokat eltudott fedni, hiszen csak megkellett mozdítania a kisujját és minddnt elrendezett neki a sok-sok ember. Csak bólintottam a szavaira egyet, kíváncsi vagyok valamire, érdekel, hogy mit fog válaszolni nekem. Talán nem lesz kedves ez tőlem, de érdekel, nagyon is érdekel.- Mi van, ha a haragom mögött inkább az bújik meg, hogx még mindig ugyanazt érzem irántad? - teszem föl neki a kérdést halál komolyan, mit válaszolsz Shane?
Nem is tudom mit mondhatnék szavai hallatán. Végül úgy döntök, nem teszek hozzá többet. Valóban nem mindig tartogat a jövő szép dolgokat, de ezen is túl tud lendülni az ember. Nekünk is van múltunk, nem is kicsit, nem is túl jó... mennyivel egyszerűbb lenne csak a jóra emlékezni! Persze ezt még nem feledtem el, de most már sokkalta könnyebben uraljuk a saját életünket, még ha nem is minden úgy történik, ahogyan, még ha nem is minden tökéletes. Nagy meglepettséget okoz amikor felajánlja, hogy ha minden cérna szakad, beköltözhetünk egy birtokára. Nem is rejtegetem ezt a meglepettséget, viszont nem gondolnám, egy pillanatig sem, hogy ez előfordulhat, nem szeretném ha a fiamnak el kellene hagynia a jól megszokott otthonát, ha mindent amit eddig csináltam ott, csak úgy feladnék. - Köszönöm. - Ennyit tudok csak kinyögni végül, hiszen még meg kell emésztenem azt, hogy ilyen segítőkész velem szemben. Nem tudom ezt hová tenni, nem tudom, hogyan gondoljak rá, kicsit összezavarva az elmémet, de majd később, amikor lesz időm csendesen és nyugodtan gondolkodni, helyrerakok mindent, mondjuk talán addig még választ is lelhetek szavaiban. Kicsit örülök neki, hogy végre lenyugodtak a kedélyek és már sokkal kellemesebb hangnemben folytatjuk a beszélgetést. - Nem feltételeztem, hogy nem így van... - Kicsit értetlenül húzom fel a szemöldökömet szavai hallatán. Valóban nem tudom mire céloz ezzel, de jobb is így, nem szeretnék túlzottan belefolyni az ügyeibe. Régen sokat mentem utána, figyeltettem és én magam is figyeltem... aztán ennek is mindig megvolt a hátulütője, most pedig már nem vagyok abban a helyzetben, hogy ismét ilyesmire vetemedjek... na meg nyilván ő ravaszabb lenne és hamar lefülelne. Viszont a kérdése amit válaszul kapok az enyémre, ismét meghökkent. Először csak pillanatokig csendben bámulok rá, elkerekedett szemekkel lesve tekintetét. Már nem ugyan az mint rég, már nem tudok belőle semmit sem kiolvasni. Talán ő sem az enyémből olyan tisztán, hiszen megváltoztam, elzártam az érzéseimet és a múltat a szívem egyik leghátsó pontjába. De most mégis, nem tudom igazán mi lenne erre a jó válasz... kicsit elmosolyodom végül, majd a tekintetét keresem. - Nem tudom, mi lenne akkor. Mondjuk nem hinném... hiszen már nagyon rég volt, és tudom, hogy akkoriban is inkább a haragod volt erősebb irántam, mint az érzelmek. - Vonom meg a vállamat. Emlékszem még az utolsó esténkre, emlékszem még minden közös pillanatra. Csak az érzéseimre nem olyan erősen, igaz, hogy amikor visszatért, valami ismét felgyulladt bennem, egy apró gyertya lángja, de ez még nem hozta vissza azokat a dolgokat, amiket anno éreztem iránta. - De ha így lenne... ha mégis éreznél valamit irántam... azzal igen csak feje tetejére állítanád az én érzéseimet is, ebben biztos vagyok. - Ezzel még nem vallom be, hogy érzek iránta valamit, csupán a lehetőségét fontolgatom, a gondolattal játszadozom, hisz tudjuk mindketten, hogy ez történne.
Attól még, hogy ő nem akarja belátni, én tisztán látom a helyzetét, Helena lesz a veszte. De hogyan magyarázzam meg neki? Évek óta vele és ő szülte meg az egyetlen igazi gyermekét, mert akárhogyan is akarja, sose lesznek neki egyelőek a gyerekei. Blaise nevelésében aktívan részt vett, míg az ikrek létezéséről pár napja tud csak. Nem várom el tőle, hogy egyformán szeresse, de ha ezt érzékeltetni is fogja velük később, akkor olyan gyorsan takarítom el az életünkből, amilyen gyorsan csak lehet. Csak halványan mosolygok a köszönöm szóra, nem az én dolgom ezt mérlegelni. Húzhatja és halaszthatja, de nem kerülheti ki a dolgokat, eljön a veszte, eljön a felesége bukása és mindenkit magával fog rántani a mélybe, főleg őt. Szegény... Elmosolyodom, egészen gonosz vigyorra húzom az ajkaimat és ridegen pillantok a szemeibe. - Éppen apád ügyét készítem elő, nyugodtan szólhatsz neki, érdekel mivel akarja leállítani majd, lehet megint csak eltűnök, de most nincs ki feláldozza magát értem. - egyrészt érzékelhető gúnynak, másrészt pedig értelmezheti úgy is, hogy felfogtam az akkori helyzetet, csak... a jelenben már nem szükséges a megmentésem, magam is készen állok megvédeni az életemet. Az apja már nem képes olyan egyszerűen elrángatni engem, nekem haza kell mennem a gyerekeimhez. Egy egyszerű legyintéssel hessegetem arrébb eme a témát és újra élettel teli lesz a vigyorom, amolyan tanács volt, hogy készítse fel az apját. Fájdalmas lesz... - Mégis megtörtént annak, aminek kellett. - utalok arra az együttlétre, mely igazából az utolsó volt és amely keretében az ikrek is megfogantak. Vajon bánja? Visszacsinálná? Tudnom kell... most már nem csak gonosz csel, valóban érdekel, hogy mit is érez valójában. - Emlékszel arra a karácsonyra? Amikor először aludtunk együtt? - teszem fel a kérdést és nem is kell megjátszanom a meleg mosolyt, ami elterül az arcomon. Jó volt ezekre visszaemlékezni, arra is, hogy torta helyett kekszet lebegtetett ki nekem a tetőre, ahonnan a csillagokat néztük. Mindennél jobb érzés volt mellette ébredni, érezni illatát és testének melegét... Miért most jutnak ezek eszembe? - Talán az érzés sosem múlt el, csak könnyebb volt elnyomni és mást előtérbe helyzeni. - mondom, majd megrázom a fejemet és kipillantok az ablakon. - Menned kéne, még dolgom van. Hétvégén várunk, ha gondolod ebédelj velünk. - mondom neki, majd felkapom a mappát az asztalomról és elviharzok ki a mosdóba, ahol alaposan megmosom az arcom. A tükörképem szemébe nézek. - Idióta vagy.
Kicsit felvonom a szemöldököm amikor apámat említi. Tudom, hogy együtt hoztuk fel ezt a témát és hogy jobban is belemerültünk mint kellett volna, de nem gondoltam, hogy így... ennyire közvetlenül elmondja nekem min dolgozik. Nem tudom, mi történne a családommal, ha apámat elviszik. Nyilván, mi sem úsznánk meg teljesen tisztán, lehet, hogy ezért ajánlotta azt a házat fel? Most hirtelen több dolog is megfordul a fejemben. Mindenesetre nem fűzök hozzá semmit a dologhoz, inkább megtartom magamnak a gondolataimat, mert ebből csak még nagyobb vita és veszekedés adódna, amit jelenleg jobb lenne elkerülni. Nagyon kedvelem, hogy hirtelen ilyen közvetlen hangnemre váltunk át és nyugodtan, megfontoltan beszélgetünk egymással. Örülök, hogy még erre is képesek vagyunk, sokszor eszembe jutott, hogy majd soha nem fogunk már tudni ilyesmit csinálni a jövőben. Viszont most ez mégis többnek tűnik annál. Az emlékek és a velük feltörő érzések kicsit magukba ejtenek ahogy Doris megemlíti a karácsonyt. Emlékszem mennyire mások voltunk akkor. Fiatalok és szerelmesek, soha nem éreztem még olyat mint akkor. Szembeszálltam mindennel és mindenkivel érte... és ez később is így volt, csak ezt már ő nem látta, hiszen apám üldöztetése mindent elrontott. Mindent elvett tőlem amikor belekényszerített a házasságba. - Persze, emlékszem mindenre. Visszamennék... - Sóhajtok kicsit, de azért előkerül a mosoly az én arcomra is. Ha oda visszamehetnénk, most más döntéseket hoznánk, legalábbis én biztosan. Akkor nem ott tartanánk, ahol most. Talán túlságosan is elkalandozik a gondolata, de meglep, hogy ilyen nyíltan beszél nekem ezekről a dolgokról. Őszintén, én még nem tudnék... hiába térnek vissza a gondolatok és az emlékek, az érzéseim olyannyira el vannak rejtve odabenn, hogy nehezen engedem újra eluralmasodni magamon őket. Félek az újabb csalódástól, valószínűleg ezért is van ez most így... amikor elzártam őket, akkor épp egy igen nehéz időszakon mentem keresztül. - Igen, lehetséges, hogy így történt. De ha így is van... nehéz elengedni a sok rosszat és csak a jó érzésekre koncentrálni. - Mintha értenék hozzá, úgy beszélek róla, pedig nem... pedig nem érzek még most úgy, mint amikor elveszítettem őt. De az ő szemében, az ő hangjában valami többet látok, persze lehet, hogy ez azelőtt is így volt... nem tudom már. Amint mondja, hogy dolga van, én azonnal felállok. Kicsit kezdett elkényesedni a téma, ezzel láttam, hogy lassan vége lesz a beszélgetésünknek. Még épp sikerül válaszolnom az ebédmeghívására, mielőtt elviharzik előttem. - Persze, szívesen elmegyek... - Nagyon meglep, hogy annak ellenére, mennyire ellenezte, hogy az ikrekkel legyek még nincs rendben az életem, a feleségem, mégis elhív... semmiképp sem ejtenék egy ilyen lehetőséget. Utána nézek ahogy elsiet, majd néhány pillanat múlva én is elhagyom az irodát, és folytatom a munkát.
Kezdőlap
