Kezében fogja az elefántcsont fésűt, lassú mozdulatokkal fésülve a hajam; ujjai között leperegnek az aranyszőke tincsek, néhány pillanatra megpihenve a vállaimon, mielőtt míves fonatokba komponálná őket, olyan frizurába, aminek elkészítésére csupán ő volt képes, és senki más. Karcsú alakját gyönyörűen kiemeli a vérvörös koktélruha, amit visel, és egy pillanatig arra vágyok, bárcsak olyan lehetnék, mint ő - magával ragadóan gyönyörű és vonzó, aki egyetlen pillantásával emberek tucatjait tudná térdre ejteni, de hamar elvetem ezt az ötletet és inkább visszatérek az ablakon túli tájkép figyeléséhez; hangja hamar háttérzajjá kopik a fejemben, ugyanazokat a megkopott szavakat ismétli el újra és újra, amiket már kismilliószor hallottam tőle, egészen a gyermekkoromtól kezdve, arról, hogy gyémánt módjára kell ragyognom, hiszen a tökéletesség a kulcs a sikerhez, a makulátlan szépség és a jó neveltetés, és mindezt neki köszönhetem, csakis neki, anyám véla vérének, meg a maga módján nyakatekert szeretetének, amivel egészen születésem óta megajándékozott.
Az ablakon túl kavargó hópelyhek táncát figyelem; mindegyik könnyeden szállingózik a téli szél szárnyán, puha, hófehér lepellel bevonva a tájat - talán ha most kimennék és lefeküdnék a hóba, senki se venné észre, hogy ott vagyok, talán beleolvadhatnék a tájba, eggyé válhatnék a széllel és oda mehetnék, ahová csak szeretnék, ahol a hajam nem gabalyodna bele anyám ujjaiba és a fésűbe, ahol a tökéletességet nem a mesteri fonatok és drága kelmék definiálnák, ahol nem kéne szégyellnem a hegeimet, amiket meggondolatlanul készítettem magamnak, abban a reményben, hogy majd egy nap kinőnek a szárnyaim, ha utat vágok nekik...
...de csak egy halk szisszenésre telik tőlem, mikor a díszes hullámcsat végigkarcolja a fejbőröm, és halvány mosolyra húzom az ajkaimat, ahogy megköszönöm anyámnak a segítségét; csak miután magamra maradok, veszem fel az általa kikészített ruhát, néhány hosszabb pillanatig elmerengve a hófehér, tollakkal díszitett selymen és csipkén, a saját tükörképem komizmusán, mert ez nem is én vagyok, hanem egy hófehér hattyú, újabb dísz anyám babaházában. Rájövök, hogy igazából hiányzik az iskola csendje és félhomálya - de a karácsonyi bankett családi tradíció, az egyetlen alkalom az évben, hogy láthassam a testvéreim, így hát egy apró fejrázással űzöm el a fölösleges gondolataimat, az arcokat és neveket, a mosolyokat, amíg kísértenek. Már biztosan várnak rám; és egyébként is kéne a szervezetembe az a vörösbor apám kollekciójából, amit annyira dícsértek...

[“nézz a fényre az ablakbála bukóján. dél múlt talán, jelzi,
hogy vigasztalhatatlanok vagyunk.
mondd el megint, hogy mindez, ahogy a szerelmünk is, tönkre fog tenni bennünket.
fénytől megszállott testeink bomolnak majd szét.
mesélj még: hogy sose ununk majd belé.”]

Figyelem, ahogy letörli a vért a szája széléről; az ablakon át beeső, ezüstös fényben még sápadtabbnak tűnik, mint általában, de hiába kérdezem, csupán diszmisszív válaszokat ad, és talán igaza is van ebben, hiszen tényleg kár lenne egy ilyen szép éjszakát elrontani azzal, hogy egzisztenciális beszélgetésekbe bonyolódunk a mindenről és semmiről, mint a középkori filozófusok, akiket a katolikus egyház heretikusoknak kiáltott ki. Talán nem is akarnék beszélgetni; valamennyire még az is feszélyez, hogy engem néz, miközben a fertőtlenítőbe mártott vattapamaccsal tisztogatom a sebeit, gyengéd, óvatos mozdulatokkal, ahogy anyám megtanított rá, miközben az én sebeimet ápolta. Igyekszem erre az emlékre koncentrálni, a fertőtlenítőszer marására a frissen vágott sebekben, de gondolataim minduntalan visszakalandoznak, arra, ahogy tekintetét végigvezeti rajtam, itt-ott elidőzve egy hosszabb pillanatig a balettruha tolldíszein és a cipő megviselt szalagjain, de nem kérdez, és én nem beszélek róla. Ez az éjszaka titka marad, holnapra úgyis elfelejtjük, vagy csak nem beszélünk róla, hiszen semmi jelentősége sincs, elég, ha csak mi tudjuk és senki más... Ugye?
A tenyerére tekerem a gézt, a csontos ujjbütykökre és lehorzsolt bőrre, gondosan megigazítva az elcsúszott csíkokat; valami megváltozott az elmúlt időben, valami, ami miatt gyakoribbá váltak ezek az éjszakai találkozások, a vérfoltos ingek és éjszakába suttogott szitokszavak, mintha csak a változás illata lenne a levegőben, amit még nem egészen ismerünk fel, de ott rejtőzik az árnyékokban, a feneketlen sötétségben az ablakon túl.
Elgondolkodok azon, mit mondhatnék; minden más alkalommal talán rengeteg dolog jutna eszembe, de most feszélyez a tekintete, túlságosan fedetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam és korántsem vonzónak, mint ahogy azt anyám elvárná tőlem, ha most itt lenne. Ráfogom ezt arra, hogy az éjszaka leple alatt mindenki sebezhetőbb, talán még én is, hogy pillanatnyi botlás az, hogy egy ilyen pillanatban nem vagyok egyedül; és ezzel a gondolattal fordítok hátat neki, visszatérve az ablakhoz, hogy ott folytassam, ahol korábban abbahagytam, mielőtt rám nyitotta volna az ajtót, morogva és szitkozódva, a friss, tavaszi szél illatát hozva magával.
Csak az ajtó csapódását hallom utána; akaratlanul is oda fordulok, csupán egy apró sóhajjal konstatálva, hogy megint magamra maradtam, ugyanazzal a kellemetlen érzéssel a bordáim környékén, mint amit otthon is éreztem, az aranykalitkámba zárva, aminek anyám őrizte a kulcsát. Nem akartam így érezni magam, itt szabadnak kellett volna lennem, ébenfekete hattyúnak... De az éj leple alatt megint csak a törékeny, hófehér madár voltam, amit anyám a semmiből hozott létre, beteges és aprócska gyermek, aki didergett észak hidegjében, a jégen és hóban. De hát mit számít ez? A napkeltével együtt ez az érzés is elmúlik majd, mint minden más alkalommal is, elmúlik a vágy arra, hogy érintése felperzseljen és felolvassza a jégcsapot a szívem helyén; addig viszont hátra van még néhány óra, egyedül a csendben, a gondolataim társaságában. Lehet, kellett volna egy üveg bort is csomagolni a balettcipőim mellé...?