Kopogása sietős, a lábtörlő elkopott

lázcsillapító

szószám: 569

Szóval, gondok. Mindig is szerettem elhinni, hogy még ebben az állapotban is minden tökéletes és képes vagyok két kézzel irányítani az életem, vagy épp magamat. Aztán persze pofára esek, és igenis megtudom, hogy nem. Mert miért lenne könnyű olyasvalamit kezelni, amit sokan nem is ismernek, sokan még mindig kutatnak. Miért lenne könnyebb nekem? A nő az oka és saját magam, meg a... nos, mindenki tudja, mi. Mert mikor megláttam, csak a húst néztem, utána pedig megláttam, mit rejt a hús és mit érinthetek meg. És ő is megtette ezt velem. Felbolygatta, megpiszkálta, ami eddig aludt, azt egyre jobban érzem és egyre erősebb hangon sustorog. Nem, nem őrültem meg, nincs senki más a fejemben, de mégis.
Ő az oka. Hagytam magam, hogy becsaljanak a csalitosba, azt tegyék, amit csak kell és végül az legyen az eredménye, hogy amit eddig tudtam, hol a helye, most elvesztem vagy épp ő engem. Bizonytalanná váltam ismét, vissza az időben, vissza az elejére. Ez nem olyan, mint a biciklizés, hogy évek múltán is megy ám, mint a karikacsapás, ez sokkal rosszabb. Láttam magam előtt valakit, aki hasonlít rám, és aki biztos kézzel nyúl egy árnyékember keze felé, éli az életét és mindent el lehet adni, hogy marha jó. Aztán láttam a hasonlító valakinek a tükörképét, egy állatot, nem is tudom körbeírni mit, ez igazából megint csak egy francos kereszteződés és nincs kint a tábla, mert nem is volt, vagy ellopták a fiatalok szobadekornak. Szóval, látok, de mire jó ez?
Saját magam vagyok az oka, mert ledöntögettem a falat, tégláról téglára ugrálva, mert az mondott valamit, én meg heves tiltakozást elhagyva csak bólintottam, hogy miért ne? Mint mikor elhagyod a piát, évekig még az erjedt gyümölcsöt sem szagolod meg, hogy ne emlékeztessen, aztán jön valaki, szép, mosolyog, megfogja a kezed, azt mondja ő is olyan mint te, tudja milyen, és ketten együtt megiszok egy üveg bort, mert miért ne. Sarkalatos példa, de szerintem rá lehet függeni a belső tűzre is, én egyre többször veszem észre, hogy apró lángot táncoltatok, hogy csak hevítek, vagy épp egyszerűen gondolok rá. Elgyengültem.
Ezért esett meg az, amitől kicsit ódzkodtam. Mert bár az arc ismerős, a tudat is, de az visszatart. Mégis csak valaki más, mégiscsak segítség és mégiscsak kell. A Mungó egy fertő, azt szívesen égetném fel, aztán szégyenkezem a gondolatra, mert abban mégiscsak betegek vannak, ápolók, csak a rosszak most ott őrködnek a gondolataik felett is és igazából nem akarok sosem a jó és a rossz oldalának színjátékában részt venni.
Aristides részére írt levelem azonban talán valamiféle segélykiáltás lehetett, vagy egy rémült gyerek, aki rohan oda a felnőtthöz, mert lehorzsolta a lábát és az vérzik, tegyen csodát. Nem kértem, kaptam az ismeretséget és a segítséget, még jó sok éve, és azt hiszem, akkor nemigen voltam hálás és kegyes sem vele. De az a gyerek, a felnőtt pedig odáig ment, hogy minden dacot félrerúgva, egészen az ajtóig kérje magát, ahol kopog és ahol türelmesen vár. Igen, meg kell tanulni irányítani és közben ott vannak a szavak a fejében, hogy ő bántotta, hogy elzárta, és rútul bánt vele, ezt meg kell szüntetnie, engedje el és szeresse. Szóval, kérdem én, melyik lenne az egyszerűbb? Lenyelni a keserű pirulát, vagy épp elkövetni valamit, amitől a lejtő alja egyre közelebb és közelebb?
Ismét kopogok, mert bár a cím valaki másé, reménykedem, hogy nem most ugrik le cigiért és vissza sem néz többé. Csak most az egyszer, aztán talán már képes leszek magam is dönteni.

Sose gondoltam, hogy egyszer így fogok sírni az ispotálybeli munka után, de az elmúlt pár napban rájöttem, hogy az állandóság is kábítószer. Úszom a munkában, hirtelen mintha fél Anglia (meg Wales meg Skócia meg a többi szaros poliszjogú vakondtúrásuk) mágikus balesetektől, átokhegektől és mérgezésektől szenvedne, a gyógyítóállomány nagy része meg halott vagy túsz, szóval szalad a szekér, de kiszámíthatatlan és egyenlőtlen az eloszlás még a bájitalmegrendelésekkel korrigálva is. Túl sok időm van a Felixről fantáziálni. Már kitöltöttem egy istenverte megrendelőlapot is a komponensekkel. Már kicsomagoltam és megsúroltam a külön erre dedikált eszközszettemet (ezeket mindvégig magammal hurcoltam mindenhova, bár olyan érzés, mintha régóta nem gondoltam volna rájuk). És akkor itt van ez a vérzékeny ruszki kismacska, akit állítólag megdugtam, és noha kizártnak tartom, hogy ekkora seggfej legyek, azóta annyit dolgoztam ezen a gondolaton, hogy egy második Az illatos kertet lehetne írni belőle – vagyis ekkora seggfej vagyok. Legalábbis gondolatban. Gondolatban már minden megvolt, mindenhogyan, napi ötször, aminek a fele is nagyzolás lenne a valóságban. Tehát csak gondolatban vagyok seggfej. Még akkor is erre gondolok, mikor egy kedves régi ismerősömet döngetem asztmásan zihálva a kicsomagolatlan puszta semmi közepére bűvölt stílusos, csíkos kárpitos szófán. Pocsékul vagyok, maradjunk ennyiben, és már azon gondolkozom, hogy szóljak-e neki, hogy inkább váltsunk pozitúrát, vagy eljött már az az időpont az életemben, amikor jobb kiegyezni a szex közben érkező akut szívelégtelenséggel. Ha a szovjet éveimet tényleg annak a lánynak a combjai között töltöttem, akkor biztosan jobb volt a szív-érrendszeri terhelhetőségem. Vagy pont olyan, amilyennek kinéz, és kimondottan szeret felül lenni. Elég udvariatlan, amit csinálok gondolatban.
Végül nem derül ki, hogy a hiúságom vagy én nyekkennék meg hamarabb, mert kopognak, és ezt jó ürügynek látom, hogy – a fenébe! – lassítsunk, jobban mondva hogy egy-két alibimozdulat után teljesen le is álljak.
- Ki a franc lehet az ilyenkor? – sandítok az ajtó felé, de semmi hajlandóságom nincs persze arra, hogy kinyissam, az ilyenkor meg nálam mostanában semmit nem jelent, teljesen elvesztettem az időérzékem, a rendszertelen munka se segít, ez a lakás meg tök sötét, szóval lehetne fél tizenkettő meg este hét is nyugodtan. Tehát mielőtt a derekasságom is odalenne a szünettel, némi helyezkedés, és már azon volnék, hogy a kiscsaj elképzelt részleteire koncentrálva szert tegyek egy valamivel jobb ráfordítás-hozam arányú kielégülésre, akkor – mindig, istenem, mindig az ilyen pillanatokban ugrik be valami iszonyúan oda nem illő – eszembe jut, hogy teljesen elfelejtettem Seavert. És akkor meg már megette a fene az egészet.
Szabadkozás, egy zihálós kör az ajtóig, hát a kurva életbe, aztán túrok valami gatyát meg valami géprongy állagú házikabátot a ládámból. Míg leépítem az ajtóra szerelt nyolcvanöt lakatot, zárat és láncot, a kedves régi ismerősöm duzzogva bevonul a fürdőbe, eltüntetem az árulkodó bútordarabot (marad a puszta semmi meg a csomagjaim, de Seaver érkezésének fényében tulajdonképpen örülök, hogy nem csomagoltam ki semmi gyúlékonyat).
- Hm – üdvözlöm kicsit még kapkodó lélegzettel, aztán félreállok az ajtóból beinvitálólag, közben meg előszedek egy szál cigit, azt ugyanis az ősi kínaiak is sikerrel használták a légszomj javítására. – Kér valamit inni? – Előpöccintek két széket. Fotelt. Nem. Legyen inkább karosszék. A huzat végül a szófa csíkos kárpitjára emlékeztet, de most már nem variálok tovább.
- Örülök, hogy él, Mr. Seaver – biccentek végül, miután kicsit őt is szemügyre tudtam venni. – Valljuk be, ez mindig kétesélyes volt.

lázcsillapító

szószám: 662

Hülyeség volt ez az egész. Hülyeség volt felzaklatni és kitárni magam, mint egy könyvet, meg hát azt mutatni, hogy szart sem tudtam haladni és ügyesedni, vagy hát, magam megoldani a kínjaimat. Mert ez lenne a felnőttlét lényege. Önállósodni meg minden és most tökre úgy beszélek erről a kórságról magamban, az ajtó előtt szobrozva, mintha amúgy csak arról lenne szó, hogy megtanultam számlát fizetni, ügyeket intézni a hivatalban és anyámnak nem kell fognia a kezem közben és kimondania helyettem a lényeget. Ezt koránt sem az, persze, csak felzaklatott agyam próbálja tökre hétköznapi köntösbe bújtatni ezt a vacakot, pedig rég nem az és sosem volt. Főleg nem most. Minden pillanatban libabőrös vagyok, csak meg szándékosan nyomom le magamban az erőt és az kitör, végigfut rajtam és nem tudom eldönteni, hogy most tényleg fázom vagy csak bemagyarázom magamnak. Mert minden fejben dől el, csak mi van akkor, ha az a fej nem épp úgy működik, mint ahogyan illene és nem tudom, mi a jó érzet és mi a jó, mit szabad és mit nem, ebben az esetben. Vagyis, tudom mi lenne a jó, és mégsem. Kívánom is és nem is, fura játszma ez, miközben falapot, lábtörlőt, kilincset bámulok. Hátam mögé nézek, mintha feszélyezne, hogy itt lát valaki, ezen ajtó előtt, ezen a környéken, pedig hirtelen azt sem tudom, hogy pontosan melyik is ez, csak a címeket néztem a táblákon, miközben elmorzsoltam a szendvicset, meg nem ettem, csak pirítós lett belőle ujjam között, majd a kukában végezte. Dörömbölnék legszívesebben az ajtón, mint akinek azonnali segítségre lenne szüksége, mint akit üldöznek, de saját ujjam tördelem végül és kétszer lépek hátra, hogy én ezt nem és soha, és indulok vissza, aztán kétszer, háromszor marasztalom magam, nem randira jöttem, nem is arra, hogy kimetssze valamelyik belsőszervem, csak beszéd lesz, ugye? Magam nyugtatom, a fehér falaktól még jobban rosszabban lennék és bele sem gondolok, hogy nem csak én és a kínom van a világon, hogy másnak is van élete és... Mibe zavarok bele.
Teljes tudatlanságban vagyok az ajtó mögött történtektől, szerencsére, mert hát még kínosabb lenne nekem, már csak azt hallom, hogy talán a világ összes lakatja, lánca és zárja sóhajt és szólal fel, szemöldököm a magasba szökken és egy pillanatra megfeledkezem arról, hogy mi is a nyomorom. De csak egy kicsit.
- Ez meg..? - és ki is bukik belőlem, amint az ajtó megnyílik és kicsit még zilált vagy csak épp levegőért kapó arcot pillantom meg, bevallom, a biztonsági rendszer még mindig jobban leköt. Aztán rájövök, mi a helyzet, kapcsolok meg hát, a fenébe is, nem élhet mindenki olyan szürke zónában, ahol a légy se csípi meg.
- El.. elnézést, nem akartam kotnyeleskedni. Üdvözlöm – lépek beljebb, hagyom bezáródni az ajtót, elvágni az utat, hogy még most, minden elején kirohanjak és sose nézzek vissza, eltemetve a kételyeimet és nyerni hagyni a szörnyeteget. Nem, erősebb vagyok, nem a könnyes szemű kissrác, nem kéne egyből beégetnem magam. A fene tartás, az.
- Egy pohár vizet, nagyon hideget, ha kérhetem – mert engem fullaszt a levegő, nagyon is, idebent főleg. Talán a bezártság, talán saját magam, hogy amikor valami gyógyítóval kerülök szembe, megemelkedik a pulzusom és bevallva kicsit, hogy félek. Fene.
- Én is örülök, hogy él. És hogy.. nem hajította a kandallóba a levelem és hogy fogad ezekben az időkben is. Hogy... - elakadok, kicsit toporgok, körmömmel saját ujjam kaparom. Miért is, mit nem írtam le és ki magamból? Kétesélyes, megragad bennem a szó, elfoglalom akaratlan az egyik helyet, leülve könnyebb. Kisebbnek érzem magam, olyan kicsinek, aki most bent kuporog a tűz mellett.
- Alkalmatlankodok itt, tudom. Ez a sok zár, ez a hely, szóval tudom, csak muszáj volt. Mégis olyan önzésnek érzem, hogy megzavartam, hogy ki akarom önteni és közben majdnem megfeledkezem arról, hogy illene többet adni a köszönömnél és hogy megtudjam, minden jó-e. És azt hiszem ugyanott vagyunk, beszélek, de most már kevesebbszer küldöm el a fenébe – szusszanok, fejemre kell önteni a vizet, kezeimet az ölembe ejtem és ha eddig nem süllyedtem a legmélyebbre, akkor később sem. Talán.