I’m gonna do it until it strains my heart During hard times, leave it to me I'll cleanly resolve everything -------

Túl sok fölösleges gondolat, vad vágtában a fejemben, és minél jobban igyekszem, annál nehezebb őket elűzni; mintha a legutóbbi buli felkavart volna valamit, amit eddig nem ismertem, mint amikor a hirtelen jött szél felzavarja a tenger apró hullámait, és nem marad más, csak forrás és tajték, elrendezhetetlen káosz,  amit hiába igyekeztem, mégsem tudtam rendbe tenni. Néhány hosszabb pillanatig reménykedtem abban, hogy majd ha egyedül maradok, sikerül mindent elrendeznem magamban; ezzel a gondolattal is vettem a nyakamba az iskolai birtokot, különösebb cél nélkül, mert hát mit lehetett mégis csinálni az iskolai birtokon? Ha produktív akartam volna lenni, segíthettem volna seprűket fényezni a kviddics-csapatnál, vagy rendezgetni a könyveket a könyvtárban, de pont ez volt a baj, hogy nem akartam produktív lenni, a legjobb lett volna elveszni a súlytalanságban, kiszakadni térből és időből, és erre mi lehetett a legjobb hely, ha nem az erdő?
Ritka volt az olyan, aki be merte tenni a lábát a mélyére; az Uzem diákjain kívül kevesen ismerték a területet annyira jól, hogy ilyen mélyre merjenek merészkedni, ráadásul nem volt már erre semmi hasznos, csupán tisztások és patakok, vadvirágok, amiknek többségét még csak bájitalokba sem tudott volna főzni a tudatlan diák... Márpedig a többség ilyen volt. Nem, mintha jogom lett volna kritizálni bárkit is, a bájitaltan nekem sem volt az erősségem, a kötelező tananyagon túl nem igazán tudtam volna bármit is elkészíteni, így igazából nem is próbálkoztam, már csak a katasztrófák elkerülése végett is, mert hát leírhatatlanul kínos lett volna felrobbantani a fél iskolát, nem igaz? Nem, mintha valaha is lettem volna ekkora skálájú szerencsétlenség okozója, de ami késik, az igazából nem múlik, és hát minek kísérteni a sorsot?
Így végül jobb híján az egyik távolabbi tisztáson helyezem magam kényelembe, a könyveimet rejtő táskámra letéve a hátsó felem; a karnyújtásnyira lévő vadvirágokat tépkedem le, remegő kézzel próbálva koszorúba fonni őket, újabb és újabb remegő lélegzetvételeket véve, ahogy végigzongoráztam az összes elmúlt eseményt, ami nem hagyott nyugodni, a neveket és arcokat, néha elindőzve egyiken vagy másikon egy hosszabb pillanatra, perceken át meditálva az érzéseken, amiket eddig nem ismertem és nem is voltam biztos abban, hogy valaha is meg akartam ismerni. Jégkirálynőnek kellett lennem, vagy épp maradnom; erre a bizonytalan, mindent megkérdőjelező énemre senki sem volt kíváncsi, még én magam sem... nem hogy az a személy, akinek a talpa alatt roppant egy faág a hátam mögött. Vagyis csak reménykedtem abban, hogy személy lesz, nem valami elszabadult vadállat, ami ebédnek akarna engem felszolgálni; ennek ellenére nem fordultam hátra, mert minek? Biztos nem is ismerem, én hát nincs rosszabb a kínos szemkontaktusnál egy idegennel, ugye? Meg a többség egyébként sem akart volna leállni velem beszélgetni, pont velem, így én sem láttam értelmét fárasztani magam ezzel. Meg hát a koszorú sem fejezi be saját magát...

And I'd write off every chance That I've ever had with someone If should this mean the start -----

Nem szeret egyedül lenni - bár talán találóbb megnevezés, ha azt mondjuk, nem jó abban, hogy egyedül legyen, ezt pedig ideje korán megtanulta ahhoz, hogy végül megszeressen társaságban lenni, a magánnyal szemben. Persze azt mondják, az ember egyébként is társas lény, nem tesz neki jót, ha túl sokáig csak önmagának nyújt társaságot, de ezzel szemben meg azt tanulta meg, hogy ez nem feltétlenül igaz. Embere válogatja. Van akinek kell idő, kettesben önmagával. És van, akinek kellene, mégsem utalja ki magának ezt a faja luxust. Kicsit ilyen ő is. De erre már végképp csak nála sokkal bölcsebb emberek jöhetnének rá, ő inkább elbújik a barátai, a barátja háta mögött, és nem néz teljesen szembe azzal, amivel valójában csak teljes csendben lehetne szembenézni.
Vagy még teljes csendben sem. Órák óta van idekinn, takaros csokrokba gyűjtött megannyi hasznos dolgot, melyet az Uzem diákjai - hetedévre, legalábbis - pontosan tudnak, hol keressenek, ahogy azt is tudják, mire jó. Ő egy kicsit többet is tud a legtöbb évfolyamtársánál arról, mire jó. Vagy mire rossz. Az apja nagyon alapos munkát végzett vele, ő pedig sosem volt rest megfelelni vágyásból tanulni, tanulni és tanulni, legalább ebben az egy dologban igazán jónak lenni, mert az embernek legalább egy dologban igazán jónak kell lenni ahhoz, hogy hasznára legyen másoknak és kevésbé legyen könnyen eldobható. Mostanában ezzel sem megy mondjuk sokra. Ahogy nem egy sokra semmi mással sem, az erdő csendje nyomasztja, saját lépteinek neszétől is kicsit kileli a frász, pedig látott már sokat ezekben az erdőkben, ezen a mezőkön, mégsem tudott a táj ridegségével sosem megbarátkozni.
Kicsit úgy gondolta mindig, hogy rossz helyre született. Rossz országba, rossz családba, rossz iskolába. Ha nem itt lenne, egészen más ember lehetne. Olyan ember, aki nem szorong kötelezően a csendben és rezzenéstelen tekintettel tud tükörbe nézni.
Kiér a következő tisztásra, visszafelé az iskolába, Val hátán akad meg a tekintete - innen hátulról leginkább csak a hajáról és a testtartásáról ismeri meg, de azért csalhatatlanul felismeri, mindegyiküket csalhatatlanul felismeri bárhol, bármikor, mintha már a vérében élnének vele, úgyhogy ráérősen közelít, lefékez a lány mellett, csendesen figyeli, ahogy a koszorúját fonja, mielőtt köszönne, vagy mondana egyáltalán bármit is.
- Milyen ügyes vagy - jegyzi aztán meg finom, de kicsit sem bántó csodálkozással, persze azt már megfigyelte, hogy Val nem olyan, mint ő, ő sokszor félrevonul és még nála is többet van csendben, ha épp nincs mondanivalója, de valahogy sosem képzelte el egy tisztás szélén, amint virágokból fon koszorút a saját, vagy ki tudja, valaki más fejére. Szinte sajnálja, hogy ripityára töri a jelenet csendjét.

I’m gonna do it until it strains my heart During hard times, leave it to me I'll cleanly resolve everything -------

A csend jó, a csend biztonságos; talán ha épp nem a nap ragyogna a fejem fölött, még emlékezetemmel vissza is térnék anyám valamelyik holdvény-rítusához, meditálnék az ezüstös fényben, de így, nap közben semmi értelme nem lett volna - legalábbis én nem láttam értelmét, hiszen a meditáció csak olyankor segített bármin is, amikor az ember egyedül csinálta, anélkül, hogy fennált volna a veszélye annak, bárki is megzavar. Itt viszont bármelyik diák megtalálhatott, aki ismerte ezt a tisztást - és hát biztos voltam abban, hogy rengetegen ismerték, már csak azért is, mert itt volt fellelhető a legtöbb vad virág, a pillanatnyi béke, egy barátságos hely a riged, északi tájképben.
Bár lehet, nem erre volt most szükségem; talán pont, hogy valaki hangja kellett volna, egy ismerős arc és egy halovány félmosoly, néhány biztató szó, kegyes hazugságok arról, hogy minden rendben lesz, hogy a káosz egy nap elmúlik, hogy mindez csak pillanatnyi megbillenés az egyensúlyban, aminek néhány nap múlva jelentősége sem lesz. Talán az jobb lett volna, mint minden gondolatom ebbe az egy koszorúba fonni, a vadvirágok közé; bár lehet, ha majd végül az apró patakba dobom, a kétségeim is ugyanúgy elviszi majd a víz, mint ahogy a koszorút is...
...de aztán roppan egy faág és léptek zaja töri meg a csendet, hiába helyezi lábait puhán a fűbe az illető, túl könnyedén ahhoz, hogy vadállat lehessen, és ez valahol megnyugtató gondolat; elmém szélére taszítom a jelenlétét, továbbra is mechanikusan fonva a virágok szárait egymásba, abban a reményben, hogy akárki is érkezett, majd ugyanúgy tovább is megy... De a hang túl ismerős, és mikor megszólít, ijedten rezzenek össze, kényszeresen kiszakadva a gondolatmenetemből.
- ...Andrine! - A hangját talán ezer másik ember között is felismerném; csakúgy, mint mindannyiukét, a hosszú, együtt töltött évek alatt már emlékezetembe véstem őket, apró rezzenéseiket is, olyan részleteket, amikre talán mások fel sem figyelnének. Nem tudom, áldás volt-e ez, vagy inkább átok; de ezt a gondolatot elvetve paskolom meg végül a füvet magam mellett, invitálva Őt, hogy foglaljon csak helyet, hiszen ha már itt volt, pár percig akár fel is tarthattam, igaz? - Ne haragudj, nem láttalak korábban... Régóta állsz itt?
Talán ez a legostobább kérdés, amit most feltehetek neki; pedig nem kéne meglepődnöm azon, hogy itt van, az Uzem diákjaként biztos voltam benne, hogy tud ennek a tisztásnak a létezéséről - csupán arra nem számítottam, hogy ténylegesen össze is futok majd vele, hiába gondoltam rá percekkel korábban. Lehet, pont ez vonzotta volna ide? Elég valószínűtlen eventualitás lenne, és igazából az a gondolat szimpatikusabb volt, hogy véletlenül keveredett ide pont ilyenkor; talán pont ő is virágot szedni jött, vagy talán gyógynövényekért, vagy akármi másért... Vagy lehet, pont én voltam az, aki belepofátlankodott az ő magányába és gondolatmenetébe, azzal, hogy itt voltam. Ki tudhatta ezt...?

And I'd write off every chance That I've ever had with someone If should this mean the start -----

- Szia - köszön végül mégis könnyedén, futó mosollyal, az az érzése, hogy kicsit megijesztette Valt, pedig igazán nem ez volt a szándéka, mégsem teszi hozzá triviálisan, hogy "bocs, hogy nem akartalak megijeszteni", naivan feltételezi, hogy a másik lány ezzel bizonyára magától is tisztában van. Megkerülhette volna a tisztást, amint érzékelte, hogy valaki más is van itt, akár már csak tiszteletből is, hogy nem sétál bele valaki más csendjébe. Mégis nagyobb volt benne a vágy arra, hogy megszabaduljon a saját némaságától, mint a jóindulat, hogy másoknak teret hagyjon. Ebben sosem volt igazán jó, még akkor sem, ha rendszerint nem követelt ki magának ilyenkor túl sok figyelmet, beérte azzal is, ha valaki csak tudomást vett a létezéséről és nem zavarta el maga mellől.
- Jaj, dehogy is...! Az elég ijesztő lett volna - rázza meg a fejét egészen komolyan, pedig talán Val is inkább viccelni akart csak azzal, hogy esetleg már percek óta itt áll és őt nézi, mert abban tényleg lenne valami kimondottan para és kellemetlen, ami ugyancsak távoláll tőle. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy kizökkentette a lányt valamiből, talán valami fontosból, végül némi tipródás után mégis letelepszik mellé a fűbe, az eddig magával hurcolt növény csokrokat is elengedi, kiteríti maga elé a pázsitra.
- Nem zavarlak? Eléggé elmerülhettél a gondolataidban - kérdezi tulajdonképpen csupa megértéssel a hangjában - azért tudja ő is, milyen ez, ugyanúgy hajlamos rá, mint bárki más (mert többnyire úgy gondolja, hajlamos erre mindenki), épp csak ő amint rajtakapja magát, hogy túlságosan mélyre igyekszik süllyedni a saját fejében, túl komolyan kezdene el beszélgetni önmagával, vagy túl kínos kérdéseket kezdene feszegetni, ha kételkedne, ha bizalmatlankodna, ha szorongana, akkor megpróbál olyan gyorsan kizökkenni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Mások társaságát keresni elég kézenfekvő megoldás a legtöbb esetben, főleg az iskolában, ahol sosem kell túl messze menni, ha az ember szóba akar elegyedni valakivel, legyen az barát, ellenség, valami a kettő között, vagy valami egészen más.

I’m gonna do it until it strains my heart During hard times, leave it to me I'll cleanly resolve everything -------

Nem feltételezem róla, hogy csak úgy állt és bámult volna, mintha nem lenne jobb dolga; bár nem tudom egészen, viccnek szántam-e, vagy csak társadalmilag kínos beszélgetés-kezdeményezésnek, amit kérdeztem, minden esetre hatalmas kő esik le a szívemről, hogy nem döntött úgy, újra-alakít valami klisé horrorfilm-jelenetet, mert hát az elég para lett volna. Ennél parább már talán csak az lehetne, ha a fejembe látna, de hát az elég irreális, igaz?
- Csak egy picit. - Kínos kis kacaj szakad ki az ajkaim közül, ahogy elismerem, tényleg hülyeség volt még csak szóba hozni is ezt az eventualitást; meg hát figyelem azt is, ahogy a kis csokrokat a fűbe helyezi, és már csak abből is le tudom vonni a következtetést, hogy minden bizonnyal a véletlen sodort minket össze, talán pont csak ezekért a növényekért jött, mert szüksége volt rájuk valamelyik órára, vagy órán kívülre, vagy igazából... nem kéne ebbe belekontárkodnom.
- Nem zavarsz, dehogy. Semmi olyanra nem gondoltam, amire ne gondolhatnék máskor is. - Mosolyogva ingatom meg a fejem; valahol mélyen legszívesebben elismerném, hogy igazából megkönnyebbülök, hogy itt van, mert legalább kikényszerített a saját fejemből, ahol eddig voltam, egyre kellemetlenebb kérdéseket feltéve saját magamnak, amikre sosem akartam igazából választ találni. Voltak dolgok, amiket jobb volt felboncolatlanul hagyni, gondolatok, amik nem érdemeltek néhány másodpercnél többet - hiszen nem élhettem csakis a saját fejemben, elszeparálva magam mindenkitől, ahogy azt az utóbbi időben tettem. Így, jobban belegondolva, talán valamennyire irigyeltem is Andrine-t, hogy könnyedén megtalálta a közös hangot bárkivel, sosem láttam volna, hogy annyira kínosan és feszülten viselkedett volna társaságban, mint ahogy azt én tettem néha; szerettem volna néha olyan lenni, mint ő, mert őt sose nevezte jégkirálynőnek a háta mögött senki, őt senki sem tartotta szűzkurvának, és igazából... Hol is tartottam? - Meg így legalább lesz kinek a fejére tennem a koszorút, ha végzek vele.
Hiszen már csak néhány virág hiányzik belőle, mechanikus mozdulatokkal is fűzöm őket a többi közé, egész figyelmem a mellettem ülő lánynak szentelve; így, jobban belegondolva, egy ideje mintha ritkábban láttam volna, mint korábban, de megint csak lehet, elképzelem a dolgokat, talán csak figyelmetlen voltam és hagytam, hogy gondolataim valami más foglalja le. Természetem letagadhatatlan része volt az önzés, az az istenverte felsőbbrendűség, amit most igyekszem félretenni, mert így, jobban belegondolva, nem akarnék magamról beszélni; valahogy érzem, kínos végkifejlete lehetne, meg igazából semmi jelentősége sincs.
- Bájital-alapanyagok? - Szabad kéz híján a fejemmel intek csak az apró, fűbe terített csokrok felé; egy-két növényt fel is ismerek, másokról pedig biztosan tudom, hogy sosem láttam még őket korábban, de igazából nem kérdezek rá, ahogy semmi másra sem, mert hát... a "hogy vagy" túl klisés, a "mi újság" tipikusan small talk, a "sápadtnak tűnsz" meg nem kifejezetten kedves, meg nem is egészen igaz. Pedig valamivel megviseltebbnek tűnik, mint korábban, de hát... Miért pont velem akarna beszélni a dolgokról?

And I'd write off every chance That I've ever had with someone If should this mean the start -----

Csendben hümment egyet, ahogy bólint - valamiféle egyetértés, vagy inkább csak derűs tudomásulvétel okán, mert tudja, hogy a kérdés maga álnok volt. Rendszerint senki sem tudja a másik szemébe mondani, hogy "de, zavarsz", még akkor sem, ha így van, ő sem volt képes soha életében elzavarni senkit, ha valakinek, akkor inkább a srácoknak szokása ez, Lars lett ilyen mogorva mostanság, és néha olyan, mintha Ragnar vagy Mika is tudna pont így nézni, aztán ha nincs egészen rossz napjuk, akkor végül mégis a saját nyelvükbe harapnak, mielőtt olyasmit mondanának, amin valamelyikük hetekig duzzogna. De Valtól nem ezt várná, nem ezt várta, pont azért gyalogolt ide ilyen gátlástalan feltartózhatatlansággal, pont azért ül most mellette látszólag tökéletes nyugalomban.
Rutinos mozdulatokkal húzza elő a zsebéből a kis szütyőket, melyekbe a növényeket fogja tépkedni - egyiknek csak a levele kell, a másiknak a virága, van amelyiknek a levele és a szára, csak a virága nem, és tudna erről beszélni biztos nagyon sokat, de rendszerint nem érdekel ez senkit. Tulajdonképpen még őt sem, ez csak megszokás, ezt tanulta egész életében, ez dübög a fejében folyton, mintha muszáj lenne, pedig már nem áll az apja a válla mögött, hogy nézze, mit csinál és jól csinálja-e. De azért csinálja. Megszokásból. Néha olyan, mintha mindent csak megszokásból csinálna.
- Aha. Gondoltam, gyakorlok egy kicsit - mindig van hova fejlődni, ez nem kérdés, az már annál inkább, hogy van-e valódi értelme bárminek, amit megszokásból csinál, vagy bárminek, amit mostanság csinál. A barátok legjobb szándékai ellenére is kicsit olyan, mintha a világ árvájává vált volna, mint a régi filmek kliséiben, az elszegényedett nemesi családok árván maradt, kissé butácska, nagyon naiva egyetlen kislánya, mások jóindulatára utalva, egészen haszontalanul. Nyilván nem akar ilyen lenni, nyilván nem akar csak ez lenni, de a dolgok valahogy mindig a feje felett dőlnek el, mielőtt lehetősége lenne magának dönteni, vagy igazi rálátást szerezni, itt az iskola falai között minden olyan lehetetlennek tűnik, minden odakinn történik, minden távol van, valahogy mégis tud rajta csattanni.
- Valami fontos dolgon járt az eszed? Beszélgethetünk róla, ha szeretnél - mindenféle erőlködés nélkül, egyszerűen mondja a szavakat, régen Hellával beszélgettek így, magától értetődően, fájó hiány lakik benne ott, ahol az ilyesfajta beszélgetések emlékét őrzi. Mostanság inkább azt fürkészi, mit gondol Saffi, ő még nem csukódott be előtte teljesen, mint Hella, Val viszont... nos, Val viszont talán soha nem is nyílt ki előttük, talán egyikük előtt sem, de előtte semmiképp, nem mintha így akarta volna, épp csak mindig rá hagyta, vagy valahogy nem adott rá lehetőséget az élet, a helyzetek, hogy változtatni próbáljon rajta. De hát ez sosem egy emberen múlik - ajánlkozhat ő, ha nem akarnak vele beszélgetni. Bizonyára megértené azt is, úgy söpörné a nemlétező szőnyeg alá az elutasítást, mintha meg sem történt volna, de persze, attól még megtörténne.

I’m gonna do it until it strains my heart During hard times, leave it to me I'll cleanly resolve everything -------

Néhány hosszabb pillanatig csak figyelem, amit csinál, az apró szütyőket, amiket kikészít, pontosan tudva, melyik mire való, és egy pillanatig talán irigylem is ezért - nem csak amiatt, hogy jobban bánik a bájitalokkal nálam, sokkal inkább azért, mert annyira magabiztosnak és céltudatosnak tűnik, pontosan tudja, mit kell csinálnia, nem vergődik szárnyaszegett madárként a semmiben, azon filozofálva, mégis mi kéne, hogy legyen a következő lépés, milyen irányban kéne elindulni ahhoz, hogy valami változzon, hogy a tátongó űr a szív helyén megteljen valamivel. Bármivel.
- Ez igazából tök jó... Mármint hogy értesz hozzá, én egész életemben hadilábon álltam az egész tantárggyal. - Hiába volt meg az elméleti tudásom, a gyakorlat már rosszabbul ment, meg hát minek tagadtam volna, hogy nem is voltam oda meg vissza a tárgyért? Bár gondolom, az érzés kölcsönös volt, és biztos voltam abban, hogy ha valaki valamikor úgy dönt majd, hogy orvul meggyilkol, azt is bájitallal fogja tenni, hogy az univerzum még utoljára felmutathassa irányomban a középső ujját.
- Nem mondanám, hogy fontos volt... jelentéktelen semmiség igazából. - Mosolyogva rázom meg a fejem, egyrészt tagadásképp, másrészt pedig azért, hogy elűzzem a visszatérő képeket, amikre jelen pillanatban semmi szükségem nem volt, mert nem akartam róluk beszélni; nem azért, mert nem bíztam volna meg valamilyen szinten Drinában, még annak ellenére sem, hogy nem álltunk kifejezetten közel egymáshoz - bár igazából senkihez sem álltam közel a társaságunkból, csupán megfigyelője voltam annak, ahogy valamiféle galaxis módjára vonzzák be mind egymást, míg én csak pislákoló csillag voltam ezen az égen, saját kívánságomra tartva meg mindig a három lépés távolságot, mielőtt bármelyikükhöz közel kerülve megégettem volna magam.
Így hát végül színvallás helyett a koszorúra fókuszálok inkább, belé fonva az utolsó virágot is, mielőtt megkoronáznám vele Andrine-t, akár akarja ezt, akár nem; mondjuk lehet, nem kéne csak így belepofátlankodnom a személyes terébe, de már túl késő, megtettem, és most, hogy kezeim felszabadultak, jobb híján a füvet kezdem el piszkálni magam körül, afféle kényszercselekvésként.
- A kék határozottan a te színed. - Most épp a koszorúba font virágokra célzok, bármennyire is igaz ez az állítás nagy általánosságban is; de aztán csak elfordítom a tekintetem, most épp fel az égre, ami a kéknek ugyanabban az árnyalatában pompázik fölöttünk, mint a virágok a koszorúban. Tökéletes nap arra, hogy az ember a fűben heverésszen és új dolgokat próbáljon ki... Például normális ember módjára barátkozni, hiszen ennyi idő után illene, hogy nekem is sikerüljön, nem igaz?

And I'd write off every chance That I've ever had with someone If should this mean the start -----

Rezzenésnyi mozdulattal vonja meg a vállát, ami valójában sokkal többet fejez ki egy egyszerű vállvonással. Nem kimondottan azt akarja mondani, hogy ez nem nagy ügy és nem is kell foglalkozni vele, inkább valami olyasmit, hogy fogalma sincs, valójában jó-e ebben, meg azt, hogy nem kimondottan büszke erre, hogy nem talál benne valójában kimondott örömöt, és fogalma sincs róla, van-e valami értelme annak, hogy állítólag jó ebben.
Gyakran gondol mostanában arra, hogy ha esetleg a dolgok kitartóan rosszul alakulnak és mondjuk sosem kapja vissza az apját, akkor pár év múlva megörököl tőle mindent. És ez nem csak tárgyi meg anyagi örökség, nem a házról, a csecsebecsékről meg a pénzről van szó, inkább arról a szerepről, amit az apja betöltött a díszes társaságban. Vajon el fogják tőle várni, hogy átvegye azt is? Majd úgy kezdődik, hogy apró-cseprő szívességeket kérnek tőle? Menjen el ide, oda, hozzon el dolgokat, kérjen szívességeket, mert hát fiatal és szép és olyan ártatlan, aki nem tudja, hogy hívják, mégis ki merne éppen rá gyanakodni? Aztán jönnének a növényekkel, jönnének a főzetekért, pénzt hagynának ott neki, ha teljesíti mások kéréseit, az egész olyan, mint valami testiséget mellőző, sajátos prostitucíó, és tényleg sokat gondolkodik azon, mégha nagyon erősen küzd is a saját gondolatai ellen, hogy vajon tényleg így lesz-e. Nem ezért gyakorol - inkább azért, ha úgy alakul, legalább ezzel meg tudja védeni magát. Nincs ebben semmi ártatlan.
Sokszor úgy gondolja, a többiekhez mérve könnyebben megnyílik, ezt mégsem lehet csak úgy szóba hozni, egy ártatlan dicséretre ez nagyon komor válasz lenne, inkább lenyeli a gondolatokat, ugyanúgy, mint azt a rengeteg békát, amit mostanság mindenféle emberek, néha még a saját barátai is a bosszantására küldenek.
- Ugyan, mindent meg lehet tanulni, nincs ebben semmi különleges. Csak kérdés, hogy megéri-e, vagy érdekli-e az embert annyira - mondja végül csak csendesen, hezitálás nélkül hozzá is lát, hogy lefejtse minden növényről azt, amire szüksége van, és csak a megfelelő részeket szedi a szütyőkbe, minden növényt gondosan egy külön zsákocskába, nehogy összekeveredjenek, annak bájitalok főzésekor végzetes kimenetele is lehet.
Kicsit meglepődik, amikor végül tényleg a fejére kerül a virágkoszorú, mintha csak azt feltételezte volna, hogy Val egyébként viccel. Egy pillanatra fel is néz, mintha láthatná azt, ami a saját fején van, vagy láthatná magát kívülről, hogy megállapíthassa, hogy áll neki, vagy a kék tényleg az ő színe-e, de aztán csak kedvesen elmosolyodik és egy félmozdulattal jobban a fejére igazítja a koszorút, nehogy egy óvatlan mozdulattal leessen onnan - Hát, köszönöm - mondja tovább bújkáló mosollyal, van a gesztusban valami ártatlanul, gyermekien kedves, ami indokolatlanul jól esik neki, de ez megint csak olyan dolog, amit szavakkal ugyancsak nehéz lenne visszaadni, anélkül  hogy ne legyen túl nyálas, vagy épp egészen félreérthető. Mondani akar valami mást, de aztán végül mégis hallgat. Valhoz valahogy mindig illett a csend, és hiába jött azzal a feltett szándékkal, hogy ő most szétzúzza a csendet, hirtelen mintha egészen meg lenne illetődve, hogy ne tudjon a szokásos buta, felesleges dolgairól locsogni.
- Magadnak nem csinálsz? - kérdezi csak kurtán, alig-oldalpillantást vetve a lányra, lanyha kíváncsisággal, míg vissza nem fordul a maga dolgához.

I’m gonna do it until it strains my heart During hard times, leave it to me I'll cleanly resolve everything -------

- De van, akinek semmi érzéke nincs hozzá, bármennyire is tanulni akarná, és akkor nem számít igazán, érdekli-e vagy sem. - Óvatosan vonom meg a vállam, egy hosszabb pillanatig figyelve, ahogy lefejtegeti a szükséges részeket a növényekről, de aztán csak elfordítom a tekintetem; így, hogy már nincs a kezemben a koszorú, hogy lefoglaljam vele a kezeimet (és a gondolataimat is), egyből elkalandozok olyan irányokban, amikben nem igazán kéne.
Végtelenül veszélyes dolog volt magamra maradni a saját fejemben; az ilyen pillanatokban tértek mindig vissza anyám szavai, amikkel gyerekkoromban traktált és amiket nevelésem alapjaiként rakott le: hogy elég szép vagyok ahhoz, hogy okosnak ne kelljen lennem, ráadásul az ő segítségével majd nekem is lesz egy gazdag és okos férjem, aki mellett elég lesz majd dekoratívnak lennem, aki nem várja majd el tőlem, hogy okos is legyek - ezért is fektetett mindig nagyobb hangsúlyt a művészeti oktatásomra, hagszer-, és balettórák, rajzleckék, illemtan és drága ruhák tucatjai, ezek tették ki az életem nagyobb részét eddig, és néha, amikor magamra maradtam a fejemben, elhittem, hogy tényleg egy ilyen élet várt rám, aranyozott és díszes, és... igazából olyan távol álló tőlem, amilyen távol csak lehet. Gyűlöltem ezeket a gondolatokat; jóval többre tartottam magam egy trófeánál, senki polcán sem akartam az lenni, és talán ezért is tartottam magam valamelyest távol mindenkitől, hogy még véletlenül se lehessek dísztárgyuk, kiegészítőjük, amit mutogathatnának mindenkinek, de semmi jelentősége sem lenne.
A gondolatmenetemből a szavai szakítanak ki; egy hosszabb pillanatig fel sem fogom a jelentésüket, de mikor végre sikerül, apró bólintással adok igazat neki - hiszen elég virág volt még körülöttünk, simán fonhattam még egy koszorút, hogy elüssem valamivel az időt, nem igaz?
- Olyan beleéléssel tépkeded szegény növényeket, mintha valakinek egyesével akarnád kitépkedni a hajszálait... Minden rendben? - Csupán a szemem sarkából pillantok felé, ahogy elkezdem letépkedni a virágokat egy újabb koszorúra; igaz, így jobban belegondolva, ha lenne is valami, nem tudom, miért pont nekem mondaná el (azon az evidens okon kívül, hogy tőlem nem tudja meg senki, mert rajtuk kívül egyetlen barátom se volt), de mégis rákérdezek, mert valami azt súgja, hogy nincs minden rendben, és bármennyire is nem vagyunk legközelebbi barátok, azért aggódok érte a magam elfuserált és nagyon nem beszédes módján, és hát... Nem tudom. Nagy baj nem lehet abból, ha rákérdezek, ugye?

And I'd write off every chance That I've ever had with someone If should this mean the start -----

Ha nagyon akarna, biztosan vitatkozhatna ezzel - neki mindig azt tanították otthon, hogy amit az ember akar, azt megtanulja, véghezviszi, elveszi, mert semmi sem tehetségen múlik, hanem akaráson és kitartáson. Ő sem volt ügyes az elején, egy kicsit sem, és amíg félvállról vette (és nagyon sokáig félvállról vette), még a kamillát sem tudta megkülönböztetni a kökörcsintől, pedig még csak a színük sem egyorma. De egyrészt nem szeret vitatkozni, még csak élénkebben eszmét sem cserélni, másrészt soha nem tudott mindezzel azonosulni, és aztán még ott van az is, hogy nem feltétlenül gondolja, hogy Valnak ezt kell(ene) hallania. Bizonyára nem is érdekli különösebben ez az egész bájitaltan biznisz, csak kézenfekvő volt a téma, tekintetbe véve, hogy mint megannyiszor máskor, most is ezzel foglalatoskodik.
Mert már jó ideje nem veszi félvállról, tulajdonképpen nem hagyták neki, hogy félvállról vegye és mielőtt észbekapott volna, már egészen különleges, veszélyesen hasonlatos dolgokat tudott nem csak megkülönböztetni egymástól, de álmából felzavarva elsorolni, mire jó, mire nem és melyik halálos.
Meghökkentően haszontalan tudás lenne ez ebben a korban a legtöbbek kezében, sokáig annak tartotta ő is, aztán szépen lassan rá kellett jönnie, ahogy rá kellett jönnie az összes barátjának is, hogy a szüleikkel semmiben sem lehetnek biztosak és jobban járnak, ha igenis ragaszkodnak az efféle örökségekhez. Bármikor jól jöhet.
Hát csak szedegeti azt a rengeteg dolgot, egyiket a másik után, melyekről jobb, ha nem is kérdezi senki, mire jók, vagy mihez fog kezdeni velük. Ezért kicsit visszás közben derűsen oldalra pislogni Valra, mintha ő is egy olyan lényegtelen, ártatlan virágszál lenne, mint amiket idekinn a réten mindenki következmények nélkül leszakíthat és koszorúba fonhat. Ezért olyan furcsa azt hallani, amit mondanak neki, kicsit össze is rezzen tőle, alig-pillantással fordul oldalra, hogy a lányra nézzen, mintha csak próbálná kitalálni, mit láthatott rajta, hogy ezt kérdezi, de aztán hamar elfordul megint. Tulajdonképpen tök mindegy. Már régóta nincs rendben semmi, csak még a saját barátai is minduntalan megfeledkeznek erről. Egy jó ideig dühös volt rájuk emiatt (jó, Mikára még mindig dühös, mindenért, amit tett, de legfőképp mindenért, amit nem tett), aztán rájött, hogy nem szándékosan csinálják. Csak fogalmuk sincs, hogy milyen ez és fogalmuk sincs, hogy ez nem fog elmúlni.
Óvatos lassúsággal megvonja a vállát, egy pillanatra abbahagyja a csipekedést, mint aki elgondolkodik, hogy vajon tényleg árulkodóan durvák voltak-e a mozdulatai, pedig szinte biztos abban, hogy nem - Általában nincs semmi sem rendben, de hát, végül is mindegy. Már egészen megszoktam - még csak nem is kimondottan keserű, vagy nebántsvirág, mint egy megmásíthatatlan tényt, úgy mondja ezt, de hát elég nehéz lenne vele vitatkozni - Tudod, hogy van ez... - teszi aztán hozzá könnyedén, még mielőtt rájönne, hogy nem, Val valószínűleg egyáltalán nem tudja, aztán csak legyint egyet, mintha tényleg nem is számítana - ... vagy hát, gondolom, el tudod képzelni.

I’m gonna do it until it strains my heart During hard times, leave it to me I'll cleanly resolve everything -------

Egyszerűbb lenne úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha semmi jelentősége nem lenne annak, ami őt bánthatja, meg annak se, ami potenciálisan a többieket, tehetnék úgy, mintha magasról tennék rájuk és mondhatnám, hogy csupán az érdek tart még mellettük, de hazudnék; akaratlanul is elkezdtem ragaszkodni hozzájuk, kiismertem minden apró rezzenésüket, a standard viselkedésformáikat, és hittem abban, hogy már csak egyetlen, apró rezzenésből rá tudnék jönni arra, hogy baj van - és ha korábban még hajlandó is lettem volna azt hinni, csupán a paranoiám beszél belőlem, Andrine összerezzenése megerősít abban a tudatomban, hogy nem csak elképzeltem a dolgokat, sokkal inkább ténylegesen beletenyereltem valamibe, amibe talán nem kellett volna, amibe nem is illett volna talán.
- Bizonyos dolgokat nem lehet megszokni. - Nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez a szituáció kifejezetten neki szól-e, vagy inkább magamnak, de aztán rájövök, valószínűleg el sem tudom képzelni, min mehet keresztül, mert hát akárhogy is néztük volna, az én családom azokban a körökben, amikben létezett, szinte már irreálisan tökéletes volt, és a legnagyobb problémám is minden bizonnyal eltörpülhetett azok problémái mellett, akik nem babaházban, egy álomvilágban élték az életüket. Egyébként is, mit tudhattam én a világról, mikor az életem nagy részét a társadalomtól elzárva töltöttem?
- De ettől eltekintve azt hiszem, sejtem, mire gondolsz. - Csupa találgatás és teória, mindössze ennyire vagyok képes; azt hiszem, tényleg nem én vagyok a legjobb személy arra, hogy bármiféle egzisztenciális dolgot vitasson meg velem az ember, akarva se igazán tudnék hasznára lenni, mert az én életem aranykalitka volt, amin túl a világ csupa rózsaszínben pompázott, arany mintákkal volt díszítve és anyám édes szavaival fűszerezve, és egy ilyen világból mégis hogy nyúlhattam ki, hogy segítő kezet kínáljak fel?
Így jobb híján a figyelmem a koszorúra fókuszálom; valamivel lassabban igyekszem egymásba kapcsolni a virágok szárait, igyekezve a gondolataim is közéjük fonni, abban a reményben, hogy majd úgy valamivel tisztábban tudok gondolkodni, valamivel hasznosabbá tudom majd tenni magam a számára... Bár nem tudom, tudok én egyáltalán olyat? Mármint többet a potenciális vállveregetésnél meg átlátszó hazugságnál arról, hogy "minden rendben lesz", amikor tökéletesen tudom, hogy soha, semmi nincsen rendben...? Lehet, fel kéne inkább adnom, mielőtt csak rosszabbá teszek mindent.

And I'd write off every chance That I've ever had with someone If should this mean the start -----

Mostanában kezd ráébredni, hogy egész eddig bizonyos tekintetben naivan tekintett a barátaira. Mindig úgy gondolt ugyanis magukra, mint kerek egészre, egységre. Bár nagyon különbözőek voltak - ki jobban, ki kevésbé -, de azért úgy gondolta, ők mind hasonszőrűek ezen különbségek ellenére. Rá kellett jönnie, hogy tulajdonképpen nem azok. Például igenis egészen mások az aranyvérűek és a félvérek. Jelen esetben egészen más, amit Val, meg amit ő látnak az életből, más, amit megtanultak, egyszerűbben mondva csak más, amit otthonról hoztak.
- Azt hiszem, ezzel nem értek egyet. Az ember bármit képes megszokni, ha elég ideig van benne. Bármit. Pont ez olyan ijesztő - többnyire pedig nem bonyolódik ilyen beszélgetésekbe, ilyen szinte filozofikus okfejtésekbe, ez az egész abszolút nem az ő asztala, még akkor sem, ha a többiek azért látják és ismerik már annyira, hogy tudják, azért nagyon is vannak neki saját gondolatai a szőke loknik, a smink, meg a pofátlanul rövid ruhák alatt. De rendszerint a nagy, elméleti síkon folytatott vitáikból ki szokott maradni. Cselekedni jobban szeret.
És meglehet, Val valóban hiszi, hogy vannak dolgok, melyeket nem lenne képes megszokni. Pedig valószínű, hogy inkább arról van szó, soha életében nem kellett még túlságosan alkalmazkodnia, vagy észre sem veszi, hogy a szép életében igenis kellett alkalmazkodnia, és mivel még nem hagyta faképnél a családját, bizonyára megszokta a dolgokat úgy, ahogy azok vannak. Innentől a dolgok pedig csak természet kérdése. Előbb-utóbb mindegyikük bele fog ütközni a megszoksz, vagy megszöksz falba, és előbb-utóbb mindenki hoz legalább egy olyan döntést, amikor behúzza inkább fülét-farkát. Mint ő, amikor kötőjellel hozzácsatolták egy egészen más világhoz.
- Ne haragudj, nem akartalak elkedvteleníteni - hallgatnak egy kicsit, nem is olyan nehéz kitalálni, hogy most biztosan mindketten mérlegre helyezik az életüket, fel- vagy épp leértékelik. De végérvényben mindegy, mi az eredmény, a helyzeten nem változtat semmit, ahogy az sem, hogy mindegy, milyen az életük igazából, senki sem fog adni nekik helyette egy másikat. Csak ez az egy van belőle.

And I'd write off every chance That I've ever had with someone If should this mean the start -----

Azért még aggódik - olyan az aggódás, mint a szorongás, mindkettőt hordhatná második bőrként, ha kedve lenne kirakni a kirakatba azt, ami odabenn lakik, de mégis miért tenne ilyet? Akkor biztos nem tartanák annyira szépnek, mint egyébként. Arra gyanakszik, már egy ideje, hogy ez valahogy így működhet Vallal is. Valami van odabenn, amit nem akar nagyon mutogatni, mással nehéz lehet megmagyarázni, hogy a társaságban tulajdonképpen még mindig ő a legzárkózottabb. Lars ugyan mostanság ugyancsak mogorva és titkolózó, de ő azért nem volt mindig ilyen... ha viszont nagyon törné magát, akkor sem tudna Valról túl sok személyes dolgot előásni az emlékei közül. Egy ideig nem túl feltűnő az ilyesmi, de egy ponton túl, főleg barátok között, azért mégis csak megkopik ez a fajta játék.
Mégsem érezte soha, hogy éppen neki kellene kikapargatnia a lányt a héjából. Ha ott akar maradni, hát mi joga neki erőszakkal változtatni ezen? Most mégis elmereng azon, hogy vajon miért van így, vagy mi lakik odabenn, vagy akár azon, hogy lehet, hogy egy ilyen szép lány csak úgy egyedül ücsörögjön itt, úgy, hogy ne várja senki, hogy visszakódorogjon az iskolába. Pedig még ő maga sem egészen immunis arra a kis véla vérre, ahogy így oldalról nézi Val ajkainak ívét, csak elképzelni tudja, vajon hányan akarnák megcsókolni, mégsem látta őt soha senkivel, legalábbis nem ebben a minőségben. Talán mégis csak a barátok dolga, hogy ilyesmikre vonatkozó kérdéseket tegyenek fel, de ettől még nem lesz könnyebb megpróbálni, hogy rávegye magát.
- Várj csak, segítek - kis fáziskéséssel veszi észre, hogy Val keze már nem jár és nincs is neki több virágja a koszorú befejezéséhez. De akkor rögtön leteszi, amivel éppen babrált, könnyedén felpattan ültéből, és nem rest kicsit eltávolodni ücsörgésük választott pontjától, hogy leszakajtson még pár virágot - Szerinted mennyi kell még? - kérdezi aztán a hajlongások közepette, még akkor is, ha tudja, egészen haszontalan dolog csak erről beszélgetniük, ugyanúgy, ahogy egészen haszontalan dolog csak ülni itt a tisztáson és nem csinálni az ég egy adta világon semmit -  mintha gondjuk nem lenne az életben, pedig egészen nyilvánvaló, hogy egyikük élete sem felhőtlen. Kinek kinek a maga módján.